The Time Traveller

/Sziasztok srácok! Ma egy olyan ficit hoztam nektek, amit a nemrég megjelent MONSTA X szám hatására írtam. Az egészet a DRAMARAMA klipje ihlette. Remélem tetszeni fog nektek.
Jó olvasást!/

The Time Traveller

2047-et írunk, az életem nagyon régóta kész felfordulás. Harminc évvel ezelőtt elvesztettem legjobb barátomat egy rohadt balesetben, és azóta csak rágom magam miatta. Minden nap, minden percében csak azon vagyok, hogy valahogy megváltoztassam az akkor történteket. De eddig még nem sikerült megfelelő módszert találnom az időutazásra.  Ez ugyanis mostanra már lehetséges, viszont illegális, így nagyon nehéz terveket szereznem hozzá.

Épp melóhelyemen ültem, már közeledett a műszak vége, amikor az ablakom elé sétált valaki. A kis ablakon egy órát csúsztatott be az illető. Nem láttam az arcát a férfinak, így nem tudtam volna megmondani, hogy ismerem-e vagy sem. De amilyen gyorsan érkezett, olyan hirtelen távozott is.

Magamhoz vettem az órát, jó alaposan megszemléltem. Számlapján szerepelt egy évszám is, de nem a mostani. Harminc évvel korábbi időpontot írt. Pont azt a napot, amikor a baleset történt.

-Ez meg mi a franc?- szólaltam fel félhangosan.

Forgattam kezemben az órát, és csak bámultam. Nem tudtam, mit tehetnék vele. Pedig végig erre vártam, valamire, amivel visszautazhatok, és megelőzhetem a balesetet. Csak egy gombnyomás választott el a tervem kivitelezéséstől.

-Oké, legyen, megteszem- álltam fel határozottan a székemből, és kisétáltam a kis, portaszerű szobából.- Megteszem még akkor is, ha bármi következménye lesz.

Azzal megnyomtam az órán lévő gombot és egy pillanattal később már ott álltam az úttesten, ahol nemsokára…

Egy autó hajtott el mellettem, pár méterrel odébb pedig, mintha csak a sofőr elrántotta volna a kormányt, pörögni kezdett, átfordult párszor az oldalán, közben pedig összetört. Ez volt az a kocsi. Ezt vezette legjobb barátom. Ez volt az a rohadt baleset. Én pedig most se tudtam megfékezni. Ismét megnyomtam az órán lévő gombot.

Ismét a baleset előttre kerültem, most viszont rohanni kezdtem, mint az őrült, hátha valahogy meg tudom állítani. Az autó azonban gyorsabb volt nálam. Ismét elvesztette az irányítást, és ismét összetört a járművel együtt.

Újra!

Kezdődött elölről minden. Én rohantam, az autó utolért, ő belehalt. Újra! Megint rohantam, megint beért, ismét belehalt. ÚJRA! Rohantam, beért, meghalt.

-Az istenért már! Ez nem igaz!- zokogtam.- Miért nem sikerül megállítanom?

Talán akkor sírtam utoljára ennyire, amikor a temetésén voltam. Azóta egyszer sem. Megacéloztam magam, és mindenkinek megmutattam, mennyire is vagyok én erős. Mos pedig minden oda. De most már nem érdekel.

Megpróbáltam még egyszer, hátha most sikerül, de az eredmény ugyanaz lett, mint az előző nem tudom én hány próbálkozásom alkalmával.

-A balesetnek mindenképp meg kell történnie- szólalt meg egy idegen mellettem az autó roncsait bámulva.- Sajnálom, nem tudod megváltoztatni a múlt ezen részét.

-Van bármi megoldás rá, hogy ő túlélje?- szólaltam fel határozottan.- Ha kell, inkább éljen ő helyettem.

Az idegen sokáig hallgatott, én pedig egyre fogyatkozó türelemmel bámultam. Még pislogni se mertem, nehogy lemaradjak egyetlen kincset érő mozdulatáról is. Aztán percekkel később felemelte balját, amin ugyanolyan óra hevert, mint az enyém.

-Van egy megoldás- szólalt meg végül-, de nem biztos, hogy tetszeni fog.

-Ha túlélheti, nekem bármi megfelel- vágtam rá rögtön.

-Hah… Rendben. Neked kell helyette elszenvedned a balesetet.

A szavak mély csendet hagytak kettőnk között, de tudtam, hogy úgyis belemegyek. Minden erőfeszítésem azért volt az elmúlt tíz évben -amióta tudunk időt utazni-, hogy megváltozzon a baleset kimenetel. Még akkor is, ha az én életembe kerül. De felkészültem rá.

-Mindent megteszek azért, hogy a legjobb barátom életben legyen- mondtam ki határozottan.- Csináljuk.

Az idegen bólintott, órája gombját megnyomta, ezúttal pedig már én ültem az autóban. Mosolyogtam, mert ő már biztonságban volt, mosolyogtam, mert megváltoztathattam a múltat, és mosolyogtam, mert tudtam, hogy ő élni fog.

Rémálom a végzetem

/Sziasztok! Igen, tudom, nem tartottam a heti minimum egy bejegyzést, de egyszerűen nem volt ihletem. Amit most hoztam, azt is tovább tartott megírnom mint vártam, de a lényeg, hogy kész lett, és végre ti is olvashatjátok. A helyesírási hibákért továbbra bocsánat, ezt is csak telefonba tudtam írni, és csak arról tudom kiposztolni is. De nem is húzom tovább. Jó olvasást mindenkinek./

Rémálom a végzetem

C.A.P (TEENTOP) x OC

-Sora!- ordított rám Minsoo, és kivette kezemből a kést, amivel egy pillanattal korábban ereimet akartam felvágni.- Miért teszed ezt mindig?- hangja már sokkal lágyabb volt, aggódó.- Amikor azt gondolom, hogy végre jobban vagy, mindig teszel valamit, amivel megcáfolod.

Igen, mindig csináltam valami hülyeséget, amikor már én is elhittem, hogy kezdek javulni. A választ azonban nem tudtam volna megadni tetteimre, pedig én is nagyon szerettem volna tudni az okokat, a miérteket. Egy ilyen helyzetben találkoztam Minsoo-val három évvel ezelőtt.

/3 évvel korábban/

Szörnyű lett a bizonyítványom, már előre rettegtem, hogy anyáék mit fognak majd szólni hozzá. Így hát inkább úgy döntöttem, nem haza indulok iskola után, hanem a plázába. Semmit se akartam venni, csak az időt akartam húzni, hogy ne kelljen szüleim elé állnom. De sajnos semmit se lehet a végsőkig húzni, így -amikor anya már harmadjára hívott, hogy hol vagyok, mikor megyek már- este fél hat magasságában elindultam haza. Gyalog.

Pontosan este hatkor léptem be a ház ajtaján. Anyán aggódást láttam, apára rá se mertem nézni, már úgy éreztem a félezhetetlen dühöt áradni belőle.

-Kang Sora- mély, dühös hangjától tiszta libabőr lettem-, mégis hol voltál eddig?

-Csak a plázában, apa- próbáltam nem kimutatni, mennyire félek, de nem igazán sikerült.

-Legközelebb szólj, mielőtt mész- lépett mellém anya és átölelte vállam. Ha ő észre vette, hogy félek, apa egészen biztosan.- Most kaptátok meg a bizonyítványt, igaz?

Te jó ég! Én itt halok meg mindjárt. Nem láthatják. Főleg apa nem. Már így is épp elég dühös. Azonban nem titkolhattam el előlük, mert úgy is rájöttek volna és megtalálják, így félve egy aprót bólintottam és táskámban kezdtem kutatni utána. Nagy nehezen meg is találtam, majd félve anyának nyújtottam. Ő látta rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben, így amint kinyitotta és gyorsan átfutotta, inkább el is akarta rakni.

-Ne tedd el- szólt közbe apa, pedig már majdnem megkönnyebbültem.- Én is szeretném látni.

Anya nem tudott mit tenni, átadta apának a bizonyítványomat, én pedig abban a pillanatban mindennél jobban szerettem volna a padló részévé válni.

-Ez meg mégis mit jelentsen?- hangja nyugodtan csengett, túlságosan is nyugodtan.

-Sajnálom, apa. Én próbáltam mindenből a legjobbat nyújtani, de...- hangom elcsuklott, szememből könnyek csordultak ki és nem szándékoztak elapadni.

Apa őrjöngött, én csak sírtam, anya meg próbálta megnyugtatni apát. Nem sikerült neki. Életemben nem bántott még apám, egészen addig az estéig. Olyan pofont kaptam, hogy ajakam felrepedt és csak vérzett. Apa egy órán keresztül ordítozott, dobálózott és tört ripityára néhány igen fontos dolgot, aztán elzavart a szobámba. Se szó, se beszéd, rohantam is, így legalább az ajtó némi védelmet nyújtott. Bár nem mintha még sokáig szerettem volna ott dekkolni. Összedobtam néhány fontos holmit a hátizsákomba, kinyitottam az ablakom és kimásztam. Ez volt az egyetlen, amiért hálás voltam. Nem emeleten laktunk.

Elszöktem otthonról, bár fogalmam se volt, hova mehetnék. Csak bolyongtam a sötét, már lámpákkal kivilágított utcákon. Mentem amerre a lábam vitt. Hiába szerettem volna olyan helyekre menni, ahol még nem jártam, agyam tudatos fele nem akart engedelmeskedni. Követtem hát lábam, közben pedig figyeltem a fénybe öltözött sötét várost. Elmentem a sulim előtt is, az viszont ijesztő volt. Nem úszott az utcai lámpák nyújtotta fényben, csak sötétbe burkolózott. Olyan volt, akár egy kísértetház. Nem is időztem ott sokat, folytattam utamat, ami végül a folyónál ért véget. Eljátszottam a gondolattal, hogy akkor most a lábam azért hozott ide, hogy a lágyan hullámzó víztükröt nézzem, vagy... Gondolataim végére se érhettem, lábaim újra önállósították magukat és elindultak velem a híd felé. Kimásztam a szélére, élveztem a lágy szellőt, ami hajamba kapott. Olyan könnyűnek tűnt. Csak egy lépés előre, néhány méter le, aztán már senki nem zavar. Egyszerű volt, hívogató és békét ígért. Óvatosan ellöktem magam a korláttól, hogy én most igenis leugrom, amikor valaki erősen megmarkolta a vállam és nem engedett, inkább visszahúzott.

-Kérlek, hadd tegyem meg- suttogtam erőtlenül.- Végre békét szeretnék.

-Az nem old meg semmit, ha leugrasz- szólalt meg megállítóm. Mély hangja egészen megnyugtató volt.- Mássz vissza. Kérlek.

Hangja megnyugtatott, elhittem, hogy igaza van, így szót fogadtam. Visszamásztam a biztonságos talajra és végre a... hát megmentőmre néztem. Egy férfi volt. Vagyis inkább fiatal férfi. Haja a lámpák fényében ezüst színben ragyogott, bőrkabát fedte felsőtestét, kezében pedig bukósisak volt. Nem messze tőlünk egy fekete motor parkolt az út szélén.

-Bang Minsoo vagyok- nyújtott kezet, amit megfogtam.

-Én Kang Sora vagyok- mutatkoztam be én is.

-Sora...- ízlelgtette nevem.- Sora...

Csak mosolyogni tudtam, míg Minsoo csak nevemet ismételgette. Már nem is emlékeztem, mikor mosolyogtam utoljára.

-Köszönöm- zökkentettem ki.- És nem csak azt, hogy megállítottál.

-Hanem?- billentette oldalra fejét érdeklődve.

-Régen mosolyogtam utoljára, de most neked sikerült megtörni a jeget.

-Ennek örülök- mosolyodott el szélesen.- Hazavigyelek? Nem kóborolhatsz egyedül az utcán éjszaka.

-Nem akarok hazamenni. Arról se tudnak otthon, hogy eljöttem. És azt se akarom, hogy tudják, hol leszek.

-Akkor hova fogsz menni?- tette fel Minsoo a milliós kérdést.

Sokáig gondolkoztam, de nem jutottam semmire. Egyik barátnőmmel se voltam olyan viszonyban, hogy ilyen helyzetben számíthassak rájuk, úgyhogy ezt azonnal ki is lőttem. A nagyszüleim nem ebben a városban laktak, túl messze voltak ahhoz, hogy az éjszaka kezdetén hozzájuk utazzak. Aztán meg, ők biztosan szólnának utána anyáéknak, úgyhogy ez is kilőve. Így végül nem maradt több lehetőségem.

-Fogalmam sincs- sóhajtottam egy nagyot. Tudtam jól -mostmár-, hogy csak azért szöktem meg otthonról, hogy végezzek magammal. De sajnos tervem kudarcba fulladt.- Lehet kerítek pár napra egy olcsó szállodát.

-És mi lenne- szólalt meg Minsoo hosszú gondolkodás után-, ha egy pár napot nálam töltenél- nézett szemembe, ahol láthatott valamit, mert azonnal szabadkozni kezdett.- Ne-nem kötelező elfogadnod, nem kényszerítelek. Meg nem is ismerjük egymást, szóval...

Mondatát a levegőben lógva hagyta. Igaza volt mindennel, én azonban tényleg elgondolkodtam ajánlatán. Jó lett volna, ha van egy viszonylag biztos pontom ezek után.

-És ha gondolod kereshetünk egy pszichológust, nehogy valami hülyeséget csinálj- ajánlotta fel halkan.

-Jó ötlet. Azt hiszem tényleg szükségem lenne egy szakemberre.

-Akkor?

-Elfogadom az ajánlatodat- mosolyodtam el halványan.- De tényleg csak néhány nap.

-Rendben. Na, akkor ezt tedd fel- nyújtotta felém sisakját.

-De akkor...- próbáltam ellenkezni.

-Semmi gond, tedd fel. Majd nem megyek nagyon gyorsan, meg a szokásosnál jobban figyelek.

-Oké- sóhajtottam beletörődve és a fejembe húztam a bukósisakot.

Motorra ültünk, én Minsoo mögé, jó szorosan öleltem derekát. El sem mertem engedni. A visszapillantóból egyszer láttam, hogy mosolyog rajtam.

-Nem kell ennyire szorítanod- szólalt “sofőröm” egy pirosnál.- Lassan nem kapok rendesen levegőt.

-Oh, bocsánat- lazítottam azonnal szorításomon.

Minsoo felnevetett és indult tovább, amint zöldet kaptunk. Egészen sokáig utaztunk, de nem zavart. A város olyan részeit láttam, amiket eddig még nem, így kihasználtam az alkalmat és nézelődtem.

-Tetszik a város?- kérdezte Minsoo egy ház előtt megállva.

-Igen, nagyon szép. Ezt a részét még nem láttam eddig- mosolyogtam.

-Örülök- mosolygott ő is.- Viszont itt vagyunk. Itt lakom- szállt le a motorról, én pedig követtem.

A sisakot visszaadtam, és követtem amint elindult a ház felé. Egy egyszerű kertes ház volt, de nagyon szépen rendben volt tartva. A kert a ház előtt nem volt túl nagy, gondoltam hátul egy sokkal nagyobb udvar van, és amikor a nappaliba értünk, feltételezésem beigazolódott. Egy üvegajtó vezetett ki a hátsó udvar teraszára. A nappali se volt egy átlagos családi házhoz tartozó helyiség, egészen sötét volt az egész, a kanapé egyenesen fekete bőrből készült, a szekrények is sötét fából voltak. Egyedül a falak adtak egy kis színt a szobának, azok fehérek voltak, de a sok bútortól nem látszott belőlük sok.

-Sora- nézett be Minsoo a nappaliba.- Gyere, megmutatom az ideiglenes szobádat.

Bólintottam, és azonnal nyomába szegődtem, akár egy kutya. Nem volt nagy a ház, de mivel úgy vettem észre, egyedül él itt Minsoo, nem is zavart tovább a hülye gondolat, hogy emeletes háza legyen öt szobával.

-Ez az én szobám lenne eredetileg, de mivel nincs vendégszobám, csak a nappali és ez, így inkább én alszok a kanapén- vázolta fel a dolgokat.

-A kanapén?- döbbentem le. Oké, az egy dolog, hogy kényelmesnek tűnik, de nem.

Minsoo csak felnevetett, és megrázta fejét jelezve, hogy neki nem baj. Meg volt abban a fejrázásban egyfajta “én alszok kint, szó sem lehet róla, hogy te aludj ott” is.

-Biztos jó lesz neked kint?- próbálkoztam még egyszer, utoljára.

-Tökéletes- hangjában ott bujkált egy apró él. Nem volt feltűnő, de ott volt, hogy éreztesse, nem tűr ellentmondást.

Beletörődve sóhajtottam egyet és bentebb léptem a szobába, hogy körbenézhessek. Itt is sötét bútorok voltak, de ez a szoba valahogy más volt. Egyfajta meghittséget sugárzott.

-Amúgy szép a...- fordultam vissza az ajtóhoz, ahol már nem volt senki.- Házad...

Újra körbenéztem a szobában, aztán utamat Minsoo egyik szekrényéhez vettem, ahol egy bekeretezett fotó és rengeteg könyv volt. A képen ő volt egészen fiatalon. Nagyon cuki volt kisfiúként. Odébb tettem a képet, hogy a könyveket is végignézhessem, az első kötet pedig, amit megláttam, az egyik kedvenc sorozatom egyik kötete volt.

-Ha szeretnéd, nyugodtan olvashatod- szólalt meg mögöttem Minsoo, én meg ijedtemben egy fél métert odébb ugrottam.- Bocsi, nem akartalak megijeszteni- kuncogott.

-Csak meglepődtem- durciztam azonnal.- De ennek megvan a többi kötete is?

-Csontváros?- gondolkodott.- Igen, megvan, csak... Máshova tettem őket. Tessék, itt vannak- vett ki pár könyvet a polcról, amik mögött ott lapult a többi kötet.

-Köszönöm.

-Nincs mit, bár fogalmam sincs, miért pakoltam őket így el. Szeretem a sorozatot. Úgyhogy jól olvasást hozzá.

-Már legalább háromszor olvastam mind a hat kötet, de köszönöm.

-Huh, te aztán szereted.

-Imádom, nem csak egyszerűen szeretem.

-Akkor én hagylak olvasni. Megyek megágyazok odakint és elmegyek zuhanyozni.

-Rendben- azzal beletemetkeztem az árnyvadászok csodás és mégis szörnyű világába.

Egész éjszaka olvastam, egy kötet ki is végeztem, reggel pedig Minsoo meglepve vette észre kissé zombinak tűnő valómat kezemben a második kötettel.

-Úgy veszem észre, egy percet se aludtál- ült le az ágy végébe.- Így most nem tudom, jelent-e neked bármit is a “jó reggelt”.

-Jó reggelt- tettem egy könyvjelzőt a lapok közé.- Nem tudom. Ugyanannyit tesz, mint máskor. Egy újabb szörnyű nap kezdetét. Bár most annyira nem szörnyű.

-Hogyhogy?

-Nem a szüleim keltettek. Főleg nem apám. Ha ő meglátta volna, hogy le sem feküdtem, csak olvastam egész éjszaka, tuti kinyírt volna.

Mindig féltem apámtól, sokszor volt, hogy rajtam vezette le a feszültségét egy apró bakim miatt. De a tegnapi volt az első, hogy megütött. Korábban mindig csak ordibált velem, meg porig alázott, de sose emelt rám kezet. Nem tudom mit történhetett tegnap, de már nem is érdekel.

-Így el tudsz menni a pszichológushoz?- zökkentett vissza Minsoo a valóságba.- Mármint elviszlek, csak... Ah, érted mit szeretnék?

-Igen, értem- mosolyodtam el halványan.- És szerintem egy kis alváshiány nem áll az útjába.

-Rendben, akkor van egy jó hírem. Találtam a közelben egy pszichológust. Bár még így is elég messze van ahhoz, hogy gyalog menjünk, de az volt a legközelebb- hadart. Alig értettem, mit szeretne, de nagy nehezen csak felfogtam.

-Ez nagyon jó- tettem is félre az eddig ölemben pihenő könyvet.- Akkor megyek lezuhanyzok, aztán mehetünk.

-Csak a reggeli után.

-Reggeli... Reggeli... Azt ilyenkor kell enni?- képedtem el.- Nem később?

-Sora, te biztos, hogy ezen a bolygón születtél?

-Igen. Csak nekem mindenki azt mondta, hogy az a reggeli, amit tíz körül eszünk.

-Neked valaki nagyon nagy hülyeséget mondott.

-Megeshet- megfogtam hátizsákomat, mert emlékeztem, hogy néhány ruhát is dobtam bele előző este.- Megmutatod, hol van a fürdő?

-Persze, gyere- én pedig követtem.

Zuhanyoztam, fogat is mostam, mert mint rájöttem, fogkefét is “csomagoltam” magamnak, felöltöztem és kimentem a konyhába reggelizni. Minsoo palacsintát sütött, olyan amerikaiasat, ami iszonyat finom volt. Meg is említettem neki, mire mentegetőzve, kissé zavarban arra fogta, hogy egyedül él. Igaz lehetett. Részben.

Reggeli után elvitt a pszichológushoz, akit talált. Egy igazán kedves hölgy volt. És mivel pont akkor nem volt bejegyzett betege, meghallgatott. Egy fél órát beszélgettünk, mivel csak annyi ideje volt a következő betegig, de kaptam időpontot a következő hétre.

-Na, hogy ment?- érdeklődött Minsoo, amint kiléptem az épületből.

-Egész jól. Kaptam egy új időpjtot is.

Mosolyogtam. Most őszintén mosolyogtam. Könnyebbnek éreztem magam most, hogy végre majdnem teljesen kibeszéltem magamból. Úgy éreztem, sokkal jobb lenne nekem Minsoo-val maradni, a hazamenetel helyett.

-Akkor úgy tűnik, nem csak pár napot leszel nálam, jól gondolom?- tette fel kérdését, amivel szinte felajánlotta, hogy maradhatok.

-Nem tudom- sóhajtottam.- Legalább anyával tudatnom kéne, hogy élek. Meg néha az iskolába is be kéne néznem. Az utolsó félévet mégiscsak végig kéne járnom, meg egy érettségi is jól jönne.

Minden úgy történt, ahogy kértem. Beszéltem anyával, igaz csak telefonon, de megbeszéltünk egy találkozót -amiről persze apának egy szót se szólt- és elhozott nekem néhány fontosabb dolgot. Megismerte Minsoo-t, amit én a nála töltött napokban tettem meg, és nagyon örült anya, hogy egy olyan fiú mentett meg, mint ő. Mielőtt elköszöntem anyától, még egyszer, utoljára a lelkére kötöttem, hogy apának nem szólhat semmit, de biztosított róla, hogy nem fog.

Az iskolával is rendben ment minden. Soo elvitt és órák után haza is. Csak egy nap nem mentem, amikor pszichológushoz volt időpontom. Ez mindig csütörtök volt. Osztályfőnökömmel meg is beszéltem, nagy vonalakban elmondtam neki a dolgokat, ő pedig megértette. Bár az igazat megvallva, arról nem tudott, hogy vízbe akartam fojtani magam és már nem otthon lakok. Na mindegy, ezek nem is tartoznak rá. Osztálytársaim folyton kérdezősködtek, hogy ki az a fiú, akivel reggel jövök, délután pedig megyek. Nem mondtam róla szinte semmit, csak annyit, amennyit Minsoo-val előre megbeszéltünk. Vagyis, hogy a barátom. De még a legjobb barátnőm se tudta kiszedni belőlem nevét. Elég sokan mérgesek is lettek rám, de nem érdekelt. Csak irigyek voltak.

A gimit sikeresen elvégeztem, az érettségim is jó lett, azonban nem jelentkeztem sehova továbbtanulni. Szerettem volna, de ahogy pszichológusom fogalmazott, romlott az állapotom. Minsoo is észrevette, főleg akkor, amikor egyik alkalommal ájultan talált a fürdőben. Én nem emlékeztem a történtekre, csak a dokitól, Soo-tól és a csuklómon pihenő kötéstől tudtam meg, mi történt. Megint szerettem volna végezni magammal. Az orvos állítása szerint, ha csak egy perccel is később kerülök be a kórházba, már a temetésemet kellene szervezni. Én pedig az ég világon semmire sem emlékeztem. Pszichológustól pszichiáterhez kerültem, ahol eleinte nem volt más, csak beszélgetés. Aztán a következő fél évvel későbbi próbálkozásom után, amikor már mindenki azt gondolta, jól leszek, gyógyszert kaptam és pár napig megfigyelés alatt bent tartottak.

Minsoo volt az egyetlen, akire abban az egy évben számíthattam, kis mesénk pedig igaz lett. Járni kezdtünk, én pedig valahogy jobban éreztem magam. Aztán néhány nappal a második érvágásos próbálkozásom előtt rémálmok kezdtek gyötörni. Mindegyiknek apámhoz volt köze, bántott, az egyik eset előtti éjszaka pedig álmomban megerőszakolt. Hiába volt ott Soo, nem bírtam tovább, féltem apámtól még így is, hogy egy éve nem láttam. De nem is akartam.

Valahogy fél évente mindig megismétlődtek ezek az álmok és az öngyilkossági kísérleteim is. Olyankor pár napra mindig bent tartottak, mivel azonban többször nem próbálkoztam, újabb gyógyszerekkel hazaengedtek.

Így itt vagyok, három évvel az első kísérletem után, amikor először találkoztam Bang Minsoo-val. Ő még mindig félt engem, amikor elkezdenek rémálmok gyötörni, még dolgozni se mer menni.

-Sora!- most egy késsel próbáltam felvágni, már hegekből ki nem látszó karomat, de Minsoo elvette tőlem.- Miért teszed ezt mindig? Amikor már azt gondolom, hogy jobban vagy, mindig megcáfolod valamivel.

Igen, igaza volt, de az álmok egyszerűen már az őrületbe kergettek. Szerettem volna végre úgy aludni, hogy nem kell aggódnom az álombéli apám miatt. Közelebb léptem Minsoo-hoz, lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Egyik kezemmel hajába túrtam, másikat végigvezettem izmos karján és a kezében pihenő kés markolatán megálltam. Óvatosan lefejtettem róla ujjait, elvettem tőle és hasamhoz illesztettem hegyét.

-Szeretlek, Soo- suttogtam ajkaira, a kést pedig hasamba mélyesztettem.

-Sora... Ne, ne, ne...- sírt, könnyei rám cseppentek arcáról.- Sora... Ne hagyj itt!

-Sa-sajnálom... Soo- hangom erőtlen volt, de ő értette.- Saj- ná-lom...

-Sora... Sora!!- hallottam még utoljára hangját, majd végleg elnyelt a nyugodt és mély álom.

Dairy

/Nem is tudom mit mondjak. Először is, sajnálom, hogy olyan régen volt friss, de nagyon sok dolgom van. Másodszor, próbálok majd gyakrabban jelentkezni és hozni egy-egy új ficit, vagy gyors helyzetjelentést. És harmadszor, hoztam ma nektek egy kis szösszenetet. Nem most írtam, már viszonylag régi. Az esetleges helyesírási hibákért előre is bocsánat, csak telefonról tudtam posztolni, nem tudom, mikor lesz megint gépem.
A ficiről csak annyit mondanék, hogy lightos yaoi, szóval aki nem szereti, csak görgessen tovább. Jó olvasást~~/

Dairy

/C.A.P x Niel/

Niel POV.

Sok dolgon mentünk már keresztül együtt a TEENTOP-pal, de azt soha nem gondoltam volna, hogy a szerelmet is így fogom megtalálni. Ugyanis akármennyire is hihetetlen én beleszerettem Bang Minsoo-ba, vagyis C.A.P-be. Eddig sose éreztem, hogy a férfiakhoz vonzódnék, így elég fura volt, amikor már nem csak egyszerűen leaderként tekintettem rá. Valami többet éreztem, amit először nem tudtam hova tenni, aztán az idő teltével rájöttem, hogy nagyjából olyan ez, mintha beleszerettem volna. Na jó, teljes egészében olyan, mintha beleszerettem volna. Viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel. Nem mondhattam el, mert még a bandának okoztam volna bajt vele, magamban tartani viszont egyszerűen fájdalmat jelentett. Ezért kezdtem el naplót vezetni, így mégis csak elmondtam valakinek, de a hírnevünkre nem volt befolyással. Minden nap leírtam, mi történt, és legalább egy mondat erejéig megemlítettem, hogy még mindig szeretem. Minden bejegyzés után gondosan elraktam a tabletemet, amiben a naplót vezettem, nehogy valaki elolvassa.

Egyik nap, amikor forgatásra indultunk volna, leaderünk egyszerűen nem kelt fel.

-Ez nem igaz- háborgott Chunji.- Miért nem képes felébredni. Nem érdekel, hogy ő a leader, én megyek és kiráncigálom.

-Hyung, nyugodj meg- próbálta csitítani Ricky, bár nem sok sikerrel.

-Hagyd csak, majd én megyek, felkeltem- ajánlkoztam azonnal.- Majd legfeljebb később megyünk Minsoo hyunggal.

-Nem- szólalt meg menedzserünk.- Fiúk, autóba. Ma kihagyjuk C.A.P részeit. Majd legközelebb tovább marad, hogy fel tudjuk venni a kimaradt jeleneteket. Indulás! Már így is majdnem késésben vagyunk.

Mindenki azonnal indult is ki a dormból, én azonban kicsit hezitáltam. Nem akartam otthon hagyni Minsoo-t, hogy majd valamikor délben felkeljen és ne legyen senki a lakásban.

-Niel, gyere- szólt hátra menedzserünk.

-Már megyek!- azzal rohantam is a többiek után, nem törődve a ténnyel többet, miszerint C.A.P senkit nem fog a dormban találni.

Egy hosszú, forgatással teli nap után nagyon jól esett végre lehuppani a kanapéra és bámulni a tévé fekete képernyőjét. Csak bambultam, amikor valaki megállt előttem, így felnéztem rá. Minsoo volt az.

-Hol voltatok?- kérdezte érdekes éllel hangjában.

-Ott, ahol neked is lenned kellett volna- válaszomra csak felhúzta szemöldökét, így folytattam.- Forgattunk.

-Miért nem keltett fel senki?- kapott rögtön fejéhez.

-Próbáltunk, de senkinek se sikerült. És Menedzser-nim üzeni, hogy legközelebb te tovább fogsz maradni, hogy felvegyétek a kimaradásokat- adtam is át az üzenetet.

-Hah, el se hiszem, hogy majdnem az egész napot átaludtam, miközben veletek kellett volna lennem- dörzsölte homlokát.- Hát milyen leader vagyok én?

-Szar- kiabált ki a konyhából Changjo.

-Neked most nincs beleszólásod, drága maknaenk- intette is le azonnal a legfiatalabb tagunkat.

-Egyet értek Changjo-val- szólalt meg Chunji, aki hazaérkezésünk óta hallgatott.

-Oké, oké, felfogtam. És többet nem fog előfordulni- ígérte is meg azonnal. Aztán nagyon halkan még hozzá tette.- Remélem.

Nem nagyon értettem miért tette még hozzá azt a "Remélem"-et, de feltűnt, hogy mostanság szinte mindig fáradtnak tűnik. Mint, aki nem alszik éjszaka, hanem csak napközben.

-Niel- szólított meg Minsoo, ezzel pedig vissza is rántott a valóságba.- Gyere egy kicsit, légy szíves.

Bólintottam és követtem őt, egészen a szobájáig.

-Nem tudom, hogy került a szobámba a tableted, tessék, itt van- nyújtotta át, én pedig elfehéredtem.- Nyugi, amikor rájöttem, hogy nem nyitja a kódom félre raktam. Nem néztem bele- mosolygott rajtam.

-Ahhh, köszönöm- sóhajtottam egy nagyot megkönnyebbülésemben.

-De mit keresett ez nálam?

-Fogalmam sincs. Nem ide szoktam pakolni. Hmm- gondolkodtam el.- A francba.

-Hm?

-Itt ücsörögtem, mielőtt elindultunk, és neteztem.

-De miért itt? És, ha itt voltál, miért nem keltettélt fel?

-Itt a legjobb a wifi. És nem akartalak bántani. Olyan békésen aludtál, mint aki egyszerűen hetek óta egy percet se pihent.

Leültem Minsoo ágya szélére, ő pedig a szoba közepén maradt. Olyan volt, mintha nem hinné el, amit mondtam. Pedig tényleg így volt, kivéve azt, hogy nem akartam felkelteni, ugyanis én igenis próbáltam. Csak éppen nem reagált semmit a próbálkozásaimra, pedig majd mindent megpróbáltam. Felnyitottam tabletem, és felnéztem a kedvenc webshopomra, hátha találok valami új ruhát. Most viszont nem volt semmi, ami kedvemre való lett volna.

-Miért itt netezel?- kérdezte Minsoo furán rám nézve.

-Már mondtam, itt a legjobb a wifi. Az én szobámban vadászni kell, ahhoz meg túl lusta vagyok- válaszoltam meg kérdését fel se emelve tekintetemet a gépemből.

-Add azt ide- kapta ki kezemből a tabletet, miközben a naplómat írtam.

-Minsoo... Kérlek... Add vissza...

-Ez mi?- lesett bele, és a szemöldökének ráncaiból ítélve olvasni kezdte.- Niel, ez most komolyan mi?

-A... A naplóm- mondtam lesütött szemmel kissé elpirulva.

-És ez mit jelentsen "Még mindig szeretem őt. Nem tudom elfelejteni."? Kit szeretsz?

-Azt... Azt nem mondhatom el. Haragudnál rám.

-Miért?

-Nem mondhatom el. Add vissza kérlek- vettem is el tőle kütyümet és átrohantam szobámba, közben nekimenve Ricky-nek.

-Mi baja van Niel-nek?- hallottam még kérdését, amit C.A.P-hez intézett, a választ azonban már nem.

Szobámba zárkóztam és az este folyamán ki se léptem onnan. Zuhanyozni is csak akkor mentem el, amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy alszik az egész banda. Hideg víz alatt álltam, vártam, hogy kitisztítsa a fejemet. Fogalmam se volt, mennyi időt töltöttem bezárkózva a fürdőbe, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki ki szeretné nyitni az ajtót. Aztán meghallottam a próbálkozáshoz tartozó hangot is.

-Niel, te vagy bent?- Minsoo volt az.- Miért vagy még fent? És miért hajnal egykor zuhanyzol?

-Már hajnal egy van?- bukott ki belőlem.- Nem is tudtam. 

-Valami baj van, Niel? Engedj be!

-Nem, zuhanyzok, nem jöhetsz be!- tiltakoztam azonnal, bár már nem volt túl sok erőm. Lábam megbicsaklott, aztán minden elsötétült.

Fogalmam se volt mennyit aludtam, abban viszont teljesen biztos voltam, hogy a saját ágyamban fekszek. Be voltam takarva, viszont nem igen éreztem magamon ruhát, csak a takaró anyaga pihent bőrömön. Nagy nehezen ki tudtam nyitni szememet, az ágy szélén pedig ott pihent Minsoo hyung. Mintha ott elaludt volna, pedig fent áll a lehetőség, hogy leesik. Óvatosan feljebb kúsztam, ülő helyzetbe kecmeregve magamat, mire leaderöm megmozdult és rögtön felém nézett.

-Jól vagy?- kérdezte azonnal.

-Azt hiszem. Bár fogalmam sincs mi történt.

Próbáltam gondolkodni, de az istenért nem tudtam rájönni mi történt. Csak annyit tudtam, hogy zuhanyoztam, Minsoo kopogott aztán minden sötét lett.

-Ah, szóval elájultam.

-Aha, valami olyasmi- bólintott C.A.P.- Viszont te fogsz új zárat venni a fürdő ajtajára.

-Mert?- húztam fel szemöldökömet.

-Mert egy kicsit kiszakítottam, hogy be tudjak menni, amikor hallottam egy fura pukkanást. Aztán a többiek kirontottak a szobájukból, hogy "Ez meg mi volt?"- nevetett fel.- Én csak kirúgtam az ajtót, hogy megnézzem, jól vagy-e.

-Ki hozott be?

-Én. Amikor mindenki megbizonyosodott, hogy minden oké, visszavonultak aludni.

-Nem vagyok-

-Nehéz? Nem, egyáltalán nem vagy.

-Híznom kell.

-Mert?- röhögött fel.- Ha viszont már felkeltél, és jól vagy, én megyek aludni.

-Minsoo hyung?

-Igen?

-Hány óra van?

-Öhm...- nézett az asztalomon fekvő órára.- Három. Hajnal. Úgyhogy jó éjt, Daniel.

-Jó éjt, Minsoo.

Végig néztem, amint leaderöm kivánszorog a szobámból és bezárul mögötte az ajtó. Amint már egészen biztos voltam benne, hogy hyung beért a szobájába, lerántottam magamról a takarót, és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ruha nélkül fekszek az ágyamban.

-A francba- azzal ki is ugrottam fekhelyemről, és kutattam is pizsamám után, ami szerencsémre hamar meglett. Aztán kerítettem egy boxert is, majd felöltöztem, és visszafeküdtem aludni.

Másnap, vagyis aznap reggel hulla fáradtan és fájó háttal keltem. Nagy nehezen ki tudtam vánszorogni a konyhába, ahol azonnal le is vágtam magam az első utamba kerülő székre.

-Mi a baj, hyung?- jelent meg az ajtóban Ricky.

-Asszem beütöttem a hátamat, mert iszonyatosan fáj.

-Miért? Hol jártál?

-Zuhanyzott hajnal egykor- lépett be a konyhába C.A.P is.- Aztán fogta magát és elájult. Hogy miért, azt nem tudom. Én meg kinyitottam a bezárt fürdőszoba ajtót.

-Ah, szóval az volt az a nagy pukkanás!- jött a felismerés Ricky-től.

-Pontosan. Viszont nekem kell egy hatalmas adag kávé, ha a mai napot nem akarom átaludni- vonult is a leader a kávéfőzőhöz.

-Nekem valaki ad egy fájdalom csillapítót?- néztem körbe a konyhában tartózkodókon.

-Rám ne nézz. Épp kávét főzök- tette fel kezeit Minsoo védekezően, Ricky meg egyszerűen lelépett.

-Wow, ma mindenki milyen kedves. Akkor a sérültnek kell mozdulnia, igaz?- tápászkodtam fel.

-Legalább megtanulod, hogy ne ess össze még egyszer zuhanyzás közben- vigyorgott C.A.P.- Ugyanis a padló kemény. Ezt jól jegyezd meg.

-Nagyon vicces- szűrtem fogaim közt, miközben gyógyszert kerestem, ami az istenért se szeretett volna előkerülni.

Elindultam Chunji szobája felé, de nem is kellett odáig elmennem, mert a konyhaajtóban majdnem nekimentem.

-Oh, hyung, pont hozzád indultam- mondtam is rögtön.

-Igen? Miért?

-Nem találok fájdalom csillapítót.

-Ott van, ahol mindig lenni szokott.- adott azonnal választ Chunji.

-De már megnéztem. És nem volt sehol.

-Akkor valószínűleg elfogyott. Erre nem gondoltál?

-Nem- jelentettem ki határozottan, mintha ilyen nem is történhetne.

-Te észlény.

-Hé, azért mert fáj az egész hátam, még nem kell sértegetni.

-Neked már kivizsgálás kell, nem fájdalom csillapító.

-Tch..- azzal otthagytam mindenkit, aki a konyhában tartózkodott, és visszamentem szobámba.

Fáradt voltam, pedig még reggel tíz se volt, inkább visszafeküdtem aludni. Vagyis csak akartam volna, ugyanis amint magamra húztam takarómat, elfogott az éberség, olyan sok energiám lett hirtelen, hogy ha leütnek se tudtam volna aludni. Ígyhát bámultam a plafont, a falakat, és néha nekiálltam megszámolni a repedéseket. Összesen egyig jutottam, mert nem volt több.

-Na jó, Niel- hallottam meg Minsoo hangját olyan dél körül.- Elég legyen a duzzogásból! Told ki azt a formás segged a konyhába, és ebédelj meg!

-Nem.

-Akkor megyek, felpakollak a vállamra és kiviszlek.

-Nem megyek sehova- makacskodtam tovább.

-Te akartad- azzal benyitott. Volna, ha nem zárkózom be.- Ez most komoly??!! Két zárat is venni akarsz?

-Egyet se fogok. Nem én voltam. Viszlát Minsoo.

-Gyerekes vagy- azzal hallottam, amint elmegy, gondoltam ebédelni.

-Tudom- suttogtam párnámba.

Végül két órányi értelmetlen fetrengés után sikerül elaludnom. Sőt, még ki is pihentem végre magam. Ha már kaptunk egy szabad napot, muszáj volt kihasználnom. Ritkán adódik ehhez hasonló lehetőségünk.

-Niel, hajlandó leszel végre kitolni a képed a szobádból?- hallottam meg C.A.P ideges hangját.

-Muszáj?- nyafogtam.

-Akkor legalább nyisd ki azt az ajtót.

-Nem akarom.

-Miért?- kezdett egyre idegesebbnek hangzani.

-Mert akkor ki kell másszak az ágyamból.

-Chunji, merre van Niel szobájának a pótkulcsa?

-Konyha. Mindenes fiók jobb sarka- hallottam meg a választ.

-Köszi- azzal Minsoo elsietett, és amikor visszajött már az ajtóm is nyitva volt.- Neked meg mi bajod van?

-Fáradt vagyok- adtam meg a legkézenfekvőbb választ, ugyanis így volt.

-Aha. És azon kívül?

-Öhm... Semmi. Nincs semmi bajom.

-Jah, mert úgy is nézel ki- nézett rám hitetlenkedve.- Nah, Niel, tudod, hogy bármit elmondhatsz. Leader vagyok, kötelességem, hogy meghallgassam és segítsem a tagokat, ha tudom.

Meglepett, hogy milyen gyorsan váltott át idegesből segítőkészbe. Abban a pillanatban jobbnak láttam, ha megosztom vele szívem baját. Vagyis szívem boldogságát. Nem érdekeltek a következmények, vagy bárki véleménye, csak az számított, hogy most elmondhatom neki, amit már rég el kellett volna.

-Azt hiszem szeretlek, hyung- motyogtam.

-Tessék?- kérdezte C.A.P.- Elismétled egy kicsit hangosabban, kérlek?

-Minsoo, beléd szerettem.

Határozottan néztem leaderömre, aki minden pillanatban más kifejezést vett fel. Átfutott rajta idegesség, hitetlenség, valamiféle boldogság és még valami, amit nem tudtam kivenni, mi lehet az. Kínos csend telepedett közénk, amit valamiért egyikőnk se szeretett volna megtörni, így csak néztünk egymásra és a szoba legkülönbözőbb pontjaira. Még csak mozdulni se mozdultunk. Milliószor átfutott a fejemen, hogy elrontottam mindent, kész, vége a karrieremnek, aztán viszont Minsoo megszólalt.

-Akkor rám értetted a naplódban azt, amit elolvastam, igaz?- kérdezte kissé esetlenül.

Én nem válaszoltam, csak bólintottam. Úgy éreztem, elhagytak a szavak.

-És miért hitted azt, hogy haragudni fogok rád? Ez olyan lehetetlen. Hogy lehetne haragudni valakire, aki épp vallomást tesz?

-Azt hittem, ezzel csak bajt okoznék a bandának, meg neked. Nem akarok teher lenni.

-Niel, te a banda része vagy, hogy lennél már teher? Nélküled nincs TEENTOP.

-De...- nem tudtam mit mondjak, így inkább elhallgattam, lógva hagyva egy elkezdett mondatot.

C.A.P is csendben maradt, gondolkodott, láttam rajta és szinte hallatszott, ahogy forognak agyában a fogaskerekek. Csak bámultam, vártam tőle valamiféle reakciót, de csak nem akart megérkezni. Ismét csendbe burkolózott a szoba, ez azonban most nem volt kínos. Benne volt minden, amit nem akartunk kimondani, vagy már elhangzott. Szinte visszhangot vertek a mondataink a falakon. Kellemes volt. Végül Minsoo hosszas ácsorgás után letelepedett mellém az ágyra, combomra tette kezét, fejét pedig vállamra hajtotta.

-Tudod, igazad volt azzal, hogy alig alszok. Azért mentem volna ki a fürdőbe, hogy igyak egy kis vizet.- mondta halkan.- Nagyon rosszul alszok mostanság.

-Szerintem ezen segíthetünk- jegyeztem meg.

-Igen? És hogyan?

-Aludj velem. Akár már most is.

-De hisz most keltél fel.

-Már mondtam, még mindig fáradt vagyok.

-Ahn Daniel, még a végén nálam is többet fogsz aludni.

-Nem kell hozzá szokni. Csak a hajnali zuhanyzásom az oka. Meg a szabadnapunk.

-Ahhaaa~- hangjából áradt a hitetlenség, de meg is értettem. Én magam se tudtam, miért vagyok olyan fáradt.- Niel- emelkedett fel vállamról-, gyere ide.

Fel se fogtam, mit szeretne, ő már állam alá nyúlt és óvatosan magához húzott, ajkait az enyémekre tapasztva. Annyira ledöbbentem egy pillanat erejéig, hogy nem is tettem semmit. Amikor azonban el szeretett volna húzódni, nyakába karoltam, és egy újabb csókba hívtam. Minden olyan volt, akár egy álomban. Aztán valaki kopogott az ajtón, amire mindketten a lehető legtávolabb ugrottunk egymástól, anélkül, hogy egyikőnk is a földön landolt volna.

-Minsoo hyung- szólalt meg az ajtóból Changjo.- Menedzser hyung itt van. Azt mondta, menned kell vele, hogy felvegyétek a tegnap kimaradtakat.

-Rendben. Rögtön megyek- válaszolt leaderöm, aki már tényleg az enyém volt. Maknaenk közben már otthagyott minket, így még egy kicsit időzhettünk.- Akkor most mi lesz?

-Mi lenne? Elmondjuk a többieknek, mert Changjo biztosan látott minket.

-És akkor együtt?

-Igen.

-Ajánlom, hogy ne aludj el, amíg vissza nem érek.

-Ígérem, nem fogok.

-Rendben. Akkor megyek is. És igyekszem vissza- adott még egy búcsúcsókot, azzal ki is szaladt, hogy minél hamarabb visszaérhessen.

-Szeretlek, Minsoo- mondtam ki ismét, amit oly sokáig titkoltam.

THE END

A Duett

/Sziasztok! Hoztam ma nektek egy újabb ficit. És ismét egy lightos yaoit. De készül egy több részesre tervezett történet is. csak kissé lassabban haladok vele, mint vártam. Jó olvasást hozzá./

Páros: Bang&Zelo /BangLo (kinek hogy tetszik) (B.A.P)

YongGuk POV.

Gyakori fellépő vagyok az egyik helyi bárban. Minden péntek és szombat este egy, esetenként másfél órát szoktam a színpadon táncolva, rapppelve, nagy ritkán énekelve is eltölteni. Őszintén megmondom nem igazán szeretek énekelni, pedig olyankor mindig megőrül a közönségem. Mindenki állítja, hogy jobb énekhangom van, mint a rap hangszínem, de nem nagyon foglalkoztam ezekkel a megjegyzésekkel. Egészen egy bizonyos szombat estéig. Oh, említettem, hogy meleg vagyok és egy meleg bárban dolgozok? Ooops, I forgot it, sorry.

Szóval azon a bizonyos szombat estén a "koncertem" után odajött hozzám egy nálam vagy öt évvel fiatalabb srác, és azt mondta, imádta az egészet és énekelhetnék gyakrabban is, mert nagyon szép hangom van. Először meg se akartam hallani, de aztán egy héttel később, ismét meglátogatott a színfalak mögött.

-Hyung, miért nem énekelsz többet?- kérdezte enyhe pírral az arcán. Jaj, de cukiii.

-Egyszerűen nem szeretek énekelni. A rap jobban illik hozzám, csak a vezetőség elvárja tőlem, hogy énekeljek is. De ennél nem hiszem, hogy lesz több, sajnálom.

A srác enyhén elszomorodva lentebb hajtotta a fejét. Oh, megbántottam volna? Az emberek nem is tudják, milyen nehéz énekre írt dalszöveget alkotni.

-Na, ne lógasd az orrod. Nemsokára új dalokkal fogok fellépni, mert már túl rég óta vannak majdnem ugyanazok minden alkalommal.

Ahogy ezt mondtam, felcsillant a szeme. Milyen cuki krapek.

-Hyung--- -beléfolytottam a szót.

-Kérlek, hívj YongGuknak. Nem szeretem a formalitásokat.

-YongGuk hyung, kérlek hallgasd meg, amit én... Öhm... Hát  adtam elő. Ez csak egy cover, de mindenemet beleadtam.

-Oké. Gyere, az öltözőmben nincs hangzavar, ott meg tudom hallgatni rendesen.

Elindultam a backstage folyosóján az én kis "szentélyem" felé, a srác pedig követett.

-Egyébként, hogy hívnak?- kérdeztem a vállam felett hátranézve.

-Choi JunHong vagyok

JunHong. Megjegyzem ezt a nevet. Valahogy érzem, hogy még szükségem lesz rá, hogy emlékezzek, hogy is hívják.

-Meg is jöttünk.- tártam ki szélesre az ajtót.- Kerülj beljebb. Ez  az én kis "szentélyem"- rajzoltam idéző jeleket a levegőbe.

JunHong elkezdett kotorászni a táskájában, miközben én, mint általában mindig, most is kulcsra zártam az ajtót. Sose szerettem, ha zavarnak egy-egy fellépés után.-Tessék- nyújtotta felém a mobilját, rajta pedig meg volt nyitva egy felvétel- Kérlek, hallagasd meg, YongGuk hyung. Szeretném, ha véleményt mondanál róla, végül is... Na, mindegy. Csak kérlek, hallgasd meg.

Elvettem a telót, elindítottam a felvételt és figyelmesen hallgatni kezdtem. Hát, nem mondom ebben a gyerekben van potenciál. És, ahogy a dalomat rappelte... Hát egyszerűen elképesztő volt. Nehéz volt ámulat nélkül hallgatni a dalt, de megacéloztam arcizmaimat, hogy végig rajtam maradhasson a poker arcom. A felvétel végeztével visszaadtam a telefont jogos tulajdonosának, és elgondolkodtam, hogy is adjak véleményt.

-Hát, JunHong- kezdtem tarkómat vakargatva- nehéz megfogalmazni azt, amit most gondolok, meg érzek. Hűha... Oké. Ez egyszerűen leírhatatlan, annyira jó volt. Esküszöm, sokkal jobban hangzott a te szádból a dalom, mint ahogy én elő szoktam adni. Te egy felfedezetlen tehetség vagy.

JunHong csak ámult, a szemei úgy csillogtak, mintha könnyek gyűltek volna benne. Nem is tévedtem nagyot, mert néhány pillanattal később már az arcát áztatták.

-Kérlek, mondd. hogy most örömödben sírsz, mert baromi gyenge vagyok vigasztalásban.

-Egyszerűen el se tudom hinni, hogy ezt mondtad, hyung- könnyezett tovább.- De, ugye ezt is gondolod?

-Szerinted hazudnék én ilyen dologról? Csak nagyon nehezen tudtam szavakba önteni, amit gondoltam. Ennyi.

JunHong tágra nyílt szemekkel nézett rám, néha-néha szipogott egyet. Esküszöm kedvem lett volna ott helyben megcsókolni.

-Szeretnéd- kezdtem óvatosan, mert nem tudtam mennyire lesz jó ötlet-, hogy beszéljek a vezetővel, hogy felléphess velem? Írnánk egy duett számot, amit együtt előadnánk.

-Te jó ég!!- kiáltott fel örömében.- Komolyan megtennéd? Komolyan?

Annyira aranyos ez a kis mitugrász, ahogy örül a dolgoknak.

-Igen, de rád is szükség van, hogy lássanak, meg meghallgassák a cover-ödet.

-P-persze, jogos.

-Oké, gyere, menjünk, hogy megtudjuk érdemes-e a duettel vacakolni. Bár remélem nem lesz felesleges időpocsékolás.

-M-már most? É-én még nem vagyok felkészülve erre.

-Gyere, mert meggondolom magam és nem beszélek Boss-szal. Come on!- intettem és már indultam is az ajtóhoz.

JunHong követett egészen Boss ajtajáig, de amikor benyitottam és beindultam, ő a küszöbön maradt. Hát ez nem igaz. Eléggé beszari kölyökkel áldott meg a sors.

-Gyere már!- ragadtam meg csuklóját és behúztam az irodába, az ajtót pedig visszazártam.- Boss, lenne egy kérésem.

-YongGuk- üdvözölt.- Mondd, mi lenne.

-Ez a srác, JunHong csinált egy cover-t az egyik dalomhoz. Kérlek, hallgasd meg, aztán gondolkozz el egy esetleges duetten.

-Halljam a számot!- adta parancsba Boss.

JunHong előszedte a telóját és elindította a felvételt, Boss pedig  leplezetlen imádattal hallgatta. Na persze nem csak azért, mert tetszett neki, hanem azért is, mert még több zsét hoz majd a klubnak. A felvétel végeztével Boss rám nézett, és már tudtam, mit fog mondani, de azért megvártam.

-Jövő hétre egy ütős slágert kérek Zeloval duettben.

-Izé... JunHong a nevem.

-Fiam, te kis tudatlan. Szükséged van egy stage name-re mielőtt közönség elé állsz.- Boss eltűnődött kissé a névválasztáson.- Hmm... Azt hiszem adok választási lehetőséget. Az egyik a Zelo, a másik pedig a Baby G. Rajtad áll, melyiket választod.

JunHong eltűnődött, aztán határozottan Boss szemébe nézett.

-Zelo leszek.

-Üdv a csapatban, Zelo- csapta össze hatalmas tenyereit Boss.- Remélem, valami minőségi dolgot fogsz készíteni, Bang.

-Ez csak természetes. Na én még visszavonulok a "szentélyembe" és megbeszélek pár dolgot Zeloval- mondtam végül utalva rá, én leléptem.- Jó éjszakát, főnök.

-El ne üssön egy busz hazafele menet- viccelődött velem főnököm.

-Na, viszlát jövő héten.- intettem és Zelot magammal húzva kisiettem az irodából.

Gyorsan visszaértünk az öltözőmbe és beérve egyből leültem a sminktükör elé, hogy megszabaduljak a felesleges dolgoktól.

-Holnap ráérsz?- kérdeztem a tükörből Zelora nézve.- El akarom kezdeni a dalt minél előbb.

-Öhmm...- gondolkodott el.- Igen, szabad vagyok.

-Alright. Akkor holnap gyere ki a Han folyó melletti parkba.

-Melyikbe?

-A sellős szökőkúttal díszítettbe. Az a kedvenc helyem.

-Rendben. És mikorra?

-Hmm... Jó kérdés. Azt hiszem a tíz óra jó lesz.

-Okkéééé...- jegyzetelt telefonjába.- Minden felírva, hogy el ne felejtsem.

-Oké, akkor holnap találkozunk- fordultam hátra a székkel együtt és felé nyújtottam egy papír cetlit- Tedd el. Még jól fog jönni.

Zelo ránézett a papírra, majd mosolyogva zsebre tette.

-Mit mosolyogsz annyira? Az csak a telefon számom, ha szükséged lenne bármire.

-Pont ez az.

-Mi?

-Ez a te telefon számod.

-Igen, tudom. Pont én adtam oda

-Ahh, ezt nem fogod megérteni. Na én akkor megyek is- indult az ajtó felé.- Luv u, hyung. Holnap találkozunk. Jó éjt.

-Neked is, Zelo.

Azt hiszem, rajong értem ez a srác. Énekelni, vagyis rappelni azt tud, nem is akárhogy. Hmm.. Azt hiszem már most kezd kialakulni az a dal a fejemben. De nem szabad nélküle elkezdenem. Inkább el is indultam haza, minthogy ott nekikezdjek a dalszöveg írásnak. Szerencsére feltűnés nélkül kislisszoltam a bárból, és nem kellett további fél órát autogram-osztással és szívek összetörésével töltenem.

Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, lemostam az esetleg fentmaradt sminket, aztán bevágódtam az ágyamba. Az ilyen mozgalmas esték mindig lefárasztanak. Plusz időben kell kelnem.

Másnap hulla fáradtan, a telefonom ébresztőjére keltem. Legszívesebben kihajítottam volna az ablakon, de sajnos nincs újra pénz. Kivánszorogtam a konyhába, főztem egy kávét, aztán vállalható állapotba  szedtem magam. Nem szoktam munkán kívül sminkelni, de muszáj volt.

Mivel a parktól nem lakom messze, így csak a megbeszélt időpont előtt tizenöt perccel indultam el, mert tudtam, hogy bármilyen tempóban sétálva odaérek időben. Nem is történt másképp.

Pontban tízkor a szökőkút mellett álltam, de Zelo még sehol se volt. Éreztem, hogy zsebemben rezegni kezd a telefonom, ahogy elővettem pedig csak egy ismeretlen számot jelzett.

-Vagy Zelo lesz, vagy valaki félre nyomott- motyogtam a kijelzőt bámulva, aztán felvettem.- Bang YongGuk.

-Szia, hyung. Zelo vagyok- hallottam, hogy szuszog.- Bocsánat, elaludtam, de sietek. Azt hiszem öt perc és ott vagyok.

-Rendben. A szökőkút mellett leszek. Meg fogsz találni- mondtam majd letettem.

Öt perc elteltével tényleg megérkezett. Na most vagy idáig sprintelt, vagy ennyire közel lakik. Na mindegy.

-Szia- köszöntem most már személyesen.- Azt hittem, ide se fogsz érni.

-Ahhh, sajnálom- lihegett.- Nem figyeltem az időt és már csak azt vettem észre, hogy késésben vagyok. Ráadásul később is keltem, mint akartam. Szóval lényegében elaludtam.

-Jó jó, nyugi. Higgadj le egy kicsit. Semmi sem történt. Hibázni és késni emberi dolog.

Megint olyan furán csillogott a szeme, mint tegnap este, és ezt már semmihez se tudtam kapcsolni. Most nem mondtam semmit, ami kiválthatta volna ezt.

-Zelo- határoztam el magam.- Mitől csillog annyira a szemed? Olyan, mintha menten sírva akarnál fakadni.

-Egyszerűen csak boldog vagyok, semmi több.

Boldog... Oké, de miért? Azért, mert duettezni fogunk? Bárkiért megtenném ugyanezt, ha olyan jó lenne, mint ő. Mondjuk, ezt neki biztosan nem fogom elmondani.

-Min gondolkodsz, hyung?

-Azon, hogy milyen cuki vagy, amikor elpirulsz- Oh. Shit. Ezt meg minek mondtam??!!

-Hah?

-Semmi-semmi.

Nem is beszéltünk többet feleslegesen, nekiültünk a dalszövegnek. Délig a szökőkút szélén ültünk és alkottunk. Vagyis igazából csak ötleteltünk, de sok jó dolog született. Mivel kezdtem éhezni, úgy döntöttem eszek valamit, de nem kívántam gyorskaját.

-Ümm.. Zelo van kedved feljönni hozzám ebédelni?

-Ez most...?

-Csak ebéd. Semmi több. Miért lenne több?

-Ezért- suttogta és ajkaimra hajolt lágy csókot lehelve rájuk.

Nem mondom meglepődtem a lépésén, bár nem ez volt az első alkalom, hogy a bár egy vendége megpróbált megfektetni. De ez most más volt. Ez... Hogy is mondják? Szerelemmel fűtött volt?

-Zelo... Ez...?

-Mi volt? Csak egy csók a hyungomnak, akit szeretek. Tegnap este is mondtam.

Itt leesett az állam. Emlékeztem, hogy úgy köszönt el, hogy "Luv u, hyung", de nem gondoltam,, hogy komolyan is gondolja a "szeretlek"et.

-Öhmm... Menjünk együnk valamit szerintem.

-Nyaaa- kezdett nyávogni.- Miért hárítasz?

-Mert ezt nem épp egy ekkora forgalmú parkban kellene megbeszélnünk. Gyere, megmutatom a lakásom.

Elindultam haza, Zelo pedig szorosan követett. Szokásomtól eltérően most elvacakoltam a kulcsaimmal, így végül csak nagy nehézségek árán tudtunk bejutni. Amint bent voltunk már csak megszokásból visszazártam az ajtót és elkaptam Zelot.

-Na, gyere csak ide- öleltem magamhoz derekánál fogva.- Szóval csak úgy minden szó nélkül megcsókolod a hyungodat? Milyen rossz valaki- viccelődtem, majd megcsókoltam.

Ezúttal én okoztam neki meglepetést, amit éreztem is rajta. Teljes egészében megdermedt, de pár pillanattal később feloldódott és visszacsókolt.

-Gonosz vagy , hyung- vágott sértődött arcot.- Azt hittem, komolyan meg fogsz büntetni.

-Nem bántanám azt, akit bármi áron megvédenék- mondtam, miközben elengedtem.- Gyere, csinálok valami ebédet.

Válaszul csak egy bólintást kaptam és követett a konyhába. Mivel nem vagyok egy konyhatündér, így nem volt túl nagy ebéd, de ami igen, az igenis szívből készült.

-Jó étvágyat- tettem Zelo elé egy tányért, és én is leültem.

Csendben megebédeltünk, aztán újra nekiálltunk a dalnak. Nem mondom, hogy haladtunk, de azt se, hogy nem csináltunk semmit. Ugyanis megtoldottuk az eddigieket még pár plusz ötlettel és alaposabban megismertük egymást.

Majdnem hét óra volt, mikor Zelo elindult haza, én azonban visszaültem a füzetem fölé és összeraktam az eddigi legjobb dalt, ami a kezeim közül kikerült. Még a zenei alappal is készen lettem aznap este.

Újra szombat van. A nap, amikor Zelo is bemutatkozik a színpadon. Jó volt újra látni, mert egész héten suliban volt, és csak telefonon tudtunk beszélni. De azért mégis jobb volt megcsókolni, mint csak a hangját hallani. Befejeztem az egyik ősrégi dalomat a színpadon, és jött a nagy bejelentés.

-Srácok, most pedig jöjjön egy újdonság. Bemutatom Zelot, akivel a héten dolgoztam ezen az új számon, amit természetesen duettben fogunk előadni. Nagy tapsot kérek az én Zelo Babymnek!- kiáltottam a mikrofonba, a közönség pedig őrjöngeni kezdett.

A zene elindult, Zelo mellettem állt és lenyomtuk a dalt. Óriási sikere lett, és nem csak azért, mert a végén megcsókoltam Zelot. Na jó, talán kicsit azért. De a lényeg az volt, hogy ez után a produkció után minden héten előadtuk azt az egy számot Zeloval ketten, amit minden héten több és több új néző jött élőben megnézni. Persze született több közös dal is, és azok is színpadra kerültek, de mégis a legelsőnek volt a legnagyobb sikere.