Jó olvasást!/
The Time
Traveller
2047-et írunk, az életem nagyon régóta kész
felfordulás. Harminc évvel ezelőtt elvesztettem legjobb barátomat egy rohadt
balesetben, és azóta csak rágom magam miatta. Minden nap, minden percében csak
azon vagyok, hogy valahogy megváltoztassam az akkor történteket. De eddig még
nem sikerült megfelelő módszert találnom az időutazásra. Ez ugyanis mostanra már lehetséges, viszont
illegális, így nagyon nehéz terveket szereznem hozzá.
Épp melóhelyemen ültem, már közeledett a műszak
vége, amikor az ablakom elé sétált valaki. A kis ablakon egy órát csúsztatott
be az illető. Nem láttam az arcát a férfinak, így nem tudtam volna megmondani,
hogy ismerem-e vagy sem. De amilyen gyorsan érkezett, olyan hirtelen távozott
is.
Magamhoz vettem az órát, jó alaposan
megszemléltem. Számlapján szerepelt egy évszám is, de nem a mostani. Harminc
évvel korábbi időpontot írt. Pont azt a napot, amikor a baleset történt.
-Ez meg mi a franc?- szólaltam fel félhangosan.
Forgattam kezemben az órát, és csak bámultam.
Nem tudtam, mit tehetnék vele. Pedig végig erre vártam, valamire, amivel
visszautazhatok, és megelőzhetem a balesetet. Csak egy gombnyomás választott el
a tervem kivitelezéséstől.
-Oké, legyen, megteszem- álltam fel
határozottan a székemből, és kisétáltam a kis, portaszerű szobából.- Megteszem
még akkor is, ha bármi következménye lesz.
Azzal megnyomtam az órán lévő gombot és egy
pillanattal később már ott álltam az úttesten, ahol nemsokára…
Egy autó hajtott el mellettem, pár méterrel
odébb pedig, mintha csak a sofőr elrántotta volna a kormányt, pörögni kezdett,
átfordult párszor az oldalán, közben pedig összetört. Ez volt az a kocsi. Ezt
vezette legjobb barátom. Ez volt az a rohadt baleset. Én pedig most se tudtam
megfékezni. Ismét megnyomtam az órán lévő gombot.
Ismét a baleset előttre kerültem, most viszont
rohanni kezdtem, mint az őrült, hátha valahogy meg tudom állítani. Az autó
azonban gyorsabb volt nálam. Ismét elvesztette az irányítást, és ismét
összetört a járművel együtt.
Újra!
Kezdődött elölről minden. Én rohantam, az autó
utolért, ő belehalt. Újra! Megint
rohantam, megint beért, ismét belehalt. ÚJRA!
Rohantam, beért, meghalt.
-Az istenért már! Ez nem igaz!- zokogtam.-
Miért nem sikerül megállítanom?
Talán akkor sírtam utoljára ennyire, amikor a
temetésén voltam. Azóta egyszer sem. Megacéloztam magam, és mindenkinek
megmutattam, mennyire is vagyok én erős. Mos pedig minden oda. De most már nem
érdekel.
Megpróbáltam még egyszer, hátha most sikerül,
de az eredmény ugyanaz lett, mint az előző nem tudom én hány próbálkozásom
alkalmával.
-A balesetnek mindenképp meg kell történnie-
szólalt meg egy idegen mellettem az autó roncsait bámulva.- Sajnálom, nem tudod
megváltoztatni a múlt ezen részét.
-Van bármi megoldás rá, hogy ő túlélje?-
szólaltam fel határozottan.- Ha kell, inkább éljen ő helyettem.
Az idegen sokáig hallgatott, én pedig egyre
fogyatkozó türelemmel bámultam. Még pislogni se mertem, nehogy lemaradjak
egyetlen kincset érő mozdulatáról is. Aztán percekkel később felemelte balját,
amin ugyanolyan óra hevert, mint az enyém.
-Van egy megoldás- szólalt meg végül-, de nem
biztos, hogy tetszeni fog.
-Ha túlélheti, nekem bármi megfelel- vágtam rá
rögtön.
-Hah… Rendben. Neked kell helyette elszenvedned
a balesetet.
A szavak mély csendet hagytak kettőnk között,
de tudtam, hogy úgyis belemegyek. Minden erőfeszítésem azért volt az elmúlt tíz
évben -amióta tudunk időt utazni-, hogy megváltozzon a baleset kimenetel. Még
akkor is, ha az én életembe kerül. De felkészültem rá.
-Mindent megteszek azért, hogy a legjobb
barátom életben legyen- mondtam ki határozottan.- Csináljuk.
Az idegen bólintott, órája gombját megnyomta,
ezúttal pedig már én ültem az autóban. Mosolyogtam, mert ő már biztonságban
volt, mosolyogtam, mert megváltoztathattam a múltat, és mosolyogtam, mert
tudtam, hogy ő élni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése