WowKwan

/Sziasztok! Megérkeztem az ígért one shot-tal. Remélem elnyeri tetszéseteket ez a "kis" szösszenet. Magamhoz képest igazán hosszúra sikerült. Jó olvasást hozzá mindenkinek~/

WowKwan
(A.C.E: Wow /Sehyoon/ & ByeongKwan)

Jason POV.

-Fiúk, készen vagytok? – kiabált Jun hyung, feltehetőleg az ajtóból. – Indulnunk kell, ha oda akarunk érni a fellépésre.

-Megyek már! – hallottam Donghun hyung hangját.

-Rohanok! – érkezett a válasz Sehyoon hyung-tól is.

-Még öt perc kellene – álltam tanácstalanul továbbra is fürdőszobában, a tükör előtt, ugyanis fogalmam se volt, hogy hogy állítsam be a hajam és szükségem van-e sminkre.

-Öt perc mire? Hogy csak döntést hozz, vagy, hogy el is készülj? – állt meg hirtelen a nyitott ajtó előtt Wow hyung.

-Hát… - gondolkoztam el.

-A hajad így – tűrt bele gyorsan -, smink meg nem kell. Na, indulás! – ragadta meg a csuklómat és elindult velem kifelé.

Jun hyung egyenesen megkönnyebbült, amikor megálltunk előttük, Sehyoon hyung pedig kijelentette, hogy indulhatunk. Amikor azonban az ajtón kiléptem, valami fura volt, a föld valamiért túl hidegnek érződött. Ahogy lenéztem a lábamra, rá is jöttem, miért.

-Hyung… Izé… - kicsit zavarban voltam. – Egy pillanat és megyek is utánatok – azzal vissza is mentem a cipőmhöz, hogy felhúzhassam.

Mire kiértem, a többiek már a kocsiban ültek, az autó motorja is járt, így gyorsan én is beszálltam, bekötöttem magam, és indultunk is. Egyenesen a UNB aznap esti fellépésének helyszínére. Igazából nem nagyon figyeltem, hogy hova is megyünk pontosan, ahhoz túl álmos voltam, így inkább Wow hyung vállán pihentem az út alatt. Talán kicsit el is aludhattam, mert amikor kinyitottam a szemem, az autó már állt, Jun hyung és Donghun hyung már a kocsi mellett állt, Sehyoon hyung pedig épp ébreszteni készült engem.

-Gyere Jason, nehogy lekéssük a maknae fellépését – simított végig arcomon mosolyogva.

Bólintva kiszálltam a kocsiból, és többieket követve mentem be az épületbe, hogy elfoglalhassuk helyünket a nézők között. Akkor megbántam, hogy hallgattam hyungra és nem tettem fel semmi sminket. Akkor teljesen el is felejtkeztem róla, hogy a kamerák vehetnek minket is. Amikor leültünk, Wow hyung meglökte kicsit a karomat, majd a kezembe nyomta az egyik maszkomat.

-Honnan… - kezdtem volna, de közbevágott.

-Éreztem, hogy szükség lesz rá. Tedd fel!

Bólintottam, majd követtem az utasítását. Ezután Sehyoon hyung nem igazán szólt hozzám, ami eléggé meglepett, mert máskor mindig beszélgettünk. Akkor azonban teljes csendbe burkolózott, amit Jun hyung-ék is észrevettek, de nem tették szóvá. Én meg akartam kérdezni, de mire összeszedtem a gondolataimat, addigra elkezdődött a UNB fellépése. A maknae-nk, Chan nagyon jól nézett ki, a comeback-jük is nagyon erősre sikeredett. Együtt örültünk és énekeltünk a fanokkal, csak mindössze annyi különbséggel, hogy mi a fellépés után hátra mentünk a backstage-be, hogy gratulálhassunk Chan-nak.

-Chan-sshi, nagyon menő voltál – ugrottam egyből a nyakába, amint megláttam.

-Köszönöm hyung – nevetett halkan. – De azért kérlek, ne fojts meg.

-Bocsi, kicsit elragadtattam magam – engedtem el nevetve.

Még a többiek is váltottak néhány szót Chan-nal, aztán mi mentünk haza, hogy kipihenjük magunkat a másnapi fansign-ra. Már előre rágondolva is elfáradtam, így a hazaúton ismét Sehyoon hyung vállán kötöttem ki, most azonban nem voltak olyan szerencsések, hogy felkeljek mikor megálltunk.

-Háromra – hallottam tompán Jun hyung hangját. – Egy… Kettő… Három… - majd már csak azt éreztem, hogy… Hát, hogy már nincs alattam az ülés.

-Köszi fiúk, beviszem én – jött Wow hyung hangja a fülem mellől.

-Tudok menni egyedül is – motyogtam, de csak belekaroltam Sehyoon nyakába, eszem ágában sem volt sétálni.

-Persze, persze, én is így látom – kuncogott.

Legközelebb már csak azt éreztem, hogy valaki ledob az ágyba. Vagyis inkább beesik velem az ágyba, ugyanis kicsit majdnem megfulladtam hirtelen.

-Bocsi, Jason – suttogta valaki, azonban annyira álmos voltam, hogy nem tudtam rájönni ki volt az. – Remélem nem baj, ha én is itt alszok.

A kérdés után azonban az illető kimászott mellőlem, valamivel zörgött, végül pedig visszafeküdt. A takarót kiráncigálta alólunk, ránk terítette és hátulról átölelt. Kellemes volt.

-Jó éjt, Byeongkwan-sshi – suttogta fülembe, majd egy puszit adott arcomra, ezután pedig teljesen elnyelt az álmok világa.

Másnap reggel egyedül keltem, nem volt a szobában senki, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy valaki aludt mellettem az éjszaka. Egy ideig álmosan ücsörögtem az ágyam szélén, majd kopogást hallottam az ajtóm felől. Az illető meg se várta, hogy szóljak bármit is, csak bejött. Haragudni azonban nem tudtam rá, mert Wow hyung volt az.

-Junhee küldött, hogy keltselek fel, de úgy látom már gyorsabb voltál – nevetett fel.

-Én abban nem lennék annyira biztos – dőltem is vissza párnáim közé. – Inkább aludnék még egy fél életet.

-Majd este aludhatsz, a fansign után. Most pedig gyere, mert nemsokára mennünk kell.

Sóhajtottam egy nagyot, de meg se mozdultam, még a szemeimet is becsuktam, hátha vissza tudok aludni. Ezzel viszont csak annyit értem el, hogy hyung a lábaimnál fogva lehúzott az ágyról. Próbáltam a fejemet védeni egy esetleges koppanástól, azonban nem nagyon jött össze. Egyenesen belevágtam a fejemet először az ágy szélébe, aztán még a padlóba is. Éljen Kim Byeongkwan, nagyon ügyes vagy!

-Jól vagy, Jason? – hajolt fölém Wow hyung.

-Wow – nyitottam ki a fájdalomtól könnybe lábadt szememet. – Wow, a padló sokkal keményebb ma reggel, mint szokott lenni.

-Lehagytad, hogy hyung.

-Mi?

-Azt mondta, Wow. De lemaradt a hyung. Wow hyung.

Egy pillanatig csak bámultam magam elé, fogalmam se volt, hogy miről beszél. Aztán amikor rájöttem, nevetésben törtem ki. Az én hibám volt, hogy félre értette, bár azt is kinéztem belőle, hogy direkt csinálta, erre azonban nem derült fény, mert újra megfogta lábaimat, és elkezdett kivonszolni a szobából.

-Hyung, mit csinálsz? Tudok járni. Engedj el! – kiabáltam rá.

-Mi ez a… Sehyoon, engedd el Byeongkwan-t! – érkezett megmentőm, Donghun hyung. – Azt mondtuk, hogy keltsd fel, nem azt, hogy húzd ki a… Mint egy…

-Tudom, de… - engedett el miközben beszélt. – Bocsánat, Jason.

-Ha megígéred, hogy többet nem csinálsz ilyet, akkor megbocsájtok – fontam össze magam előtt a kezemet, miközben még mindig a földön feküdtem.

-Fiúk, legyetek szívesek és ne most szórakozzatok – lépett oda hozzánk Jun hyung is, és felhúzott a padlóról. – Mennünk kellene nemsokára, de még egyikőtök sincs kész. Mindenki, indulás, tizenöt percetek van elkészülni! – tapsolt kettőt, mire mindenki rohant is dolgára.

Nem siettem el semmit se, nem kellett sok dologgal foglalkozzak előre, a sminkesek, a fodrászok és stylistok úgyis átrendeznek előtte. Még a reggelire is hagytam magamnak időt, bár nem volt valami bőséges, azért mégis ettem valamit. Amikor Jun hyung szólt a többieknek, hogy indulunk, akkor már készen voltam. Leaderünk meg is jegyezte, hogy ritka dolog, hogy ilyet lát. Én csak elmosolyodtam és vártam, hogy a többiek is elkészüljenek és indulhassunk a helyszínre.

Nagyon sok fannal találkoztunk, vicces volt, és nagyon jó hangulatban telt az egész fansign. Az egyik fan, egy fiatal lány megkérte Wow hyung-ot, hogy adjon nekem egy puszit. Hyung pedig megcsinálta, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy mindig ad nekem egy puszit. Valamiért nagyon hasonlított arra, amit előző este kaptam, mielőtt elaludtam. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem tőle, de nem volt hozzá elég bátorságom. A sign után még bementünk gyakorolni kicsit… Kicsit? Az igazat megvallva egészen estig gyakoroltunk, mind táncot, mind éneket megállás nélkül. Mindannyian elfáradtunk, és csak akkor hagytuk abba, amikor már senki sem tudott megmozdulni.

-Srácok, ez így nem lesz jó – szólalt meg Jun hyung. – Néha szünetet is kéne tartanunk, különben valakinek baja lesz.

-Csak szólnod kéne, ha pihenni szeretnél Junhee, és tartanánk szünetet – hallottam valahonnan a terem másik végéből Sehyoon hyung hangját.

-Ah, tudom, rendben.

Nem szólalt meg ezután senki se, csak azt lehetett hallani, ahogy mindenki próbálja helyre állítani a légzését. Amint meg tudtam mozdulni, felszenvedtem magam a padlóról és elmentem zuhanyozni, hogy aztán mehessünk is haza. Nem sokkal azután, hogy beálltam a frissítő víz alá, hallottam, hogy valaki bejött.

-Kwan – hallottam Wow hyung hangját. – Junhee kérdezi, hogy akarsz kajáldába menni? Vacsora gyanánt.

-Nem köszi, nem vagyok éhes – válaszom után csak a vizet köpködtem számból, mert persze, hogy akkor beszélek, amikor a fejem is a zuhany alatt van.

-Minden rendben? – jött hyung hangja közvetlenül az ajtó túloldaláról.

-Persze, miért ne lenne?

-Alig ettél ma valamit, de most se vagy éhes. Ez nem vall rád.

Fel se tűnt, hogy aznap tényleg szinte semmit se ettem, de tényleg nem voltam éhes. De nem volt semmi bajom, betegnek legalábbis egyáltalán nem mondtam volna magam. Bár időm se nagyon volt aznap enni, így úgy döntöttem, arra fogom.

-Csak nem volt rá időm, de tényleg jól vagyok. És nem is vagyok éhes.

-Biztos? – valamiért kételkedést hallottam a hangjában.

-Igen, teljesen biztos.

Ezután nem hallottam már Wow hyung hangját, azonban tudtam, hogy továbbra is ajtónál áll, mert elmenni sem hallottam. Nem zavartattam magam, befejeztem a zuhanyzást, aztán már épp nyúltam volna a törölközőmért, amit a zuhanykabin ajtajára dobtam fel, de nem volt ott.

-Hyung, hol van a törölközőm? – nyitottam ki az ajtót résnyire, hogy kilássak. – Hyung? Sehyoon hyung, itt vagy?

Hyung-om azonban nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el, úgy tűnt el a zuhanyzóból. Segítség nélkül kénytelen voltam hát kimászni a kabinból, hogy magam találjam meg a hiányzó törölközőmet. A lehető legjobban takartam magam, ha esetleg Wow hyung mégis bent lenne, csak viccelődött velem… Ami be is következett, ugyanis épphogy kiléptem az ajtó takarásából, ott állt előttem. Ő is zuhanyozni készült, vagy épp már készen volt, mert csak boxer volt már rajta.

-Hyung! – ugrottam vissza az ajtó mögé kiabálva.

-Bocsi, Jason, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki – nevetett. – Tessék, itt a töcsid, gyere érte, különben nem adom.

Láttam magam előtt, amint sunyi mosolyra húzza az ajkait, ezért pedig jelen pillanatban meg tudtam volna ölni. Mégse tettem meg, mert mégiscsak a legjobb barátom volt, így hát ismét eltakarva magam léptem ki az ajtó mögül, majd amilyen gyorsan csak tudtam, odamentem hozzá, elvettem tőle a törölközőmet és visszaugrottam a kabin biztonságába. Egy kicsit kifújtam magam, majd már a törölközővel a derekamon végleg elhagytam a zuhanykabint, hogy felöltözhessek. Kicsit duzzogva kerestem a ruháimat, amiket behoztam magammal, de mintha elnyelte volna őket a föld. Volt is egy sejtésem, hogy ki volt az a bizonyos föld.

-Kim Sehyoon hyung – fordultam felé. – Hol vannak a ruháim?

-Miért tűnsz ilyen mérgesnek? – kezdett hátrálni ahogy én elindultam felé. – Ne haragudj, itt vannak – nyúlt be a legutolsó zuhanykabinba.

-Légy szíves ne csináld ezt meg még egyszer.

Amint minden ruhámat összeszedtem, nekiálltam felöltözni. Hyung is így tett, így rájöttem, hogy ő is túl van a zuhanyon.

-Fogsz valaha kicsit is másképp nézni rám? – hallottam meg hangját, amikor már teljesen fel voltam öltözve és már épp kilépni készültem a zuhanyzóból.

-Ezt hogy érted? – fordultam vissza.

-Sehogy, hagyjuk inkább.

-Ez elől most nem menekülhetsz el. Te voltál az, aki tegnap este felvitt az autóból? Tőled kaptam azt a puszit?

-Változik valami, ha igent mondok?

-Minek kéne változnia, hyung? Én csak nem értettem, hogy miért éreztem úgy ma a sign alatt, hogy a puszi, amit tőled kaptam, hasonlít a tegnap estire. Ennyit szeretnék tudni.

Hosszú ideig csak hallgattunk, ahogy elnéztem, Wow hyung azt fontolgatta, hogy elmondja-e nekem az igazat, vagy sem, én pedig az ő kérdésén gondolkoztam. „Változik valami, ha igent mondok?” Minek kéne változnia? Mit nem veszek észre? – jártak folyamatosan az agysejtjeim. Hyung közelebb sétált hozzám, egészen az ajtóig jött, közvetlenül előttem állt meg, csak akkor szólalt meg.

-Igen, én voltam. És Byeongkwan-ah, ezt töröld ki az emlékeidből – azzal ajkaimhoz hajolt és megcsókolt.

Teljesen ledöbbentem, nem csináltam semmit se, csak hagytam magam. Gondoltam, hogy talán abbahagyja, ha meg se mozdulok, de nem jött be. Csak még közelebb lépett hozzám, ha az lehetséges, átkarolta a derekamat az egyik kezével, a másikkal pedig a tarkómnál hajamba túrt. Én pedig kezdtem élvezni és érezni, hogy mire is gondolt, amikor azt kérdezte, hogy fogok-e valaha másképp nézni rá. Viszont azt már előre tudtam, hogy nem fogom tudni kitörölni az emlékeimből, amit tett. Túl jó volt, és nem tudtam ellenállni neki. Amikor el akart húzódni, visszahúztam magamhoz, hogy ezúttal én csókolhassam meg. Ezt játszottuk egészen addig, amíg valaki be nem akart jönni a zuhanyzóba. Azon az ajtón keresztül, aminek történetesen pont én támaszkodtam.

-Nem tudom, miért zártátok be az ajtót, fiúk, de legyetek szívesen minket is beengedni, hogy zuhanyozhassunk végre – hallatszott kintről Jun hyung hangja.

-Adjatok még öt percet nekünk és jöhettek – válaszolt Sehyoon hyung, közben végig a szemeimbe nézve mosolygott. Őszintén boldognak tűnt, és én is annak éreztem magam.

-Ne most élje már ki… - Donghun hyung mondatának a vége a semmibe veszett, ahogy hallottuk, hogy Jun hyung konkrétan elrántotta őt onnan.

-Nem tudom, hogy most köszönetet mondjak Junhee-nek vagy sajnáljam Donghun-t – kuncogott Sehyoon hyung homlokát az enyémnek döntve. – Sajnálom, hogy megcsókoltalak, de ahogy észrevettem, nem nagyon bánod. De továbbra is fent tartom a „töröld ki ezt az emlékeidből” mondatot.

-De remélem tudod, hogy nem fog menni. Ilyet csak úgy nem lehet elfelejteni – suttogtam, mielőtt újra megcsókoltam.

Hyung csak elmosolyodott, viszont elhúzódott. Teljesen összezavart a tettével.

-Kérlek, ne játssz velem! Vagyis az érzéseimmel.

Már semmit se értettem, csak álltam ott, az ajtónak dőlve és vártam, hogy magyarázatot adjon. Vagy legalább egy apró dolgot mondott volna el, hogy miért is tette azt amit. Azonban várhattam, de nem mondott semmit se. Csak összeszedte minden cuccát, és odébb tessékelt az ajtóból, hogy ki tudjon menni. Én meg álltam ott, teljesen ledöbbenve és csak néztem a hűlt helyét.

-Jason, jöhetünk? – nézett be Jun hyung a zuhanyzóba. – Mi történt?

-Megcsókolt… - suttogtam, hangom azonban még így is visszhangzott bent. – Sehyoon hyung megcsókolt, aztán itt hagyott.

-Donghun – nézett ki Leader hyung a folyosóra -, megrontották a gyereket.

-Én megütöm, esküszöm – hallottam másik hyung-om dühös hangját. – Miért nem tud egyszer, csak egyszer normális lenni? És… -halt el hangja, ahogy visszaért a próbaterembe.

-Minden rendben van, Byeongkwan?

-Nem tudom. Azt hiszem megyek és… Csak egyedül szeretnék lenni. Gondolkoznom kell.

-El ne tévedj! – kiáltott utánam, amikor már kint sétáltam a folyosón. – És vigyázz, hogy…

Nem is igazán érdekelt akkor hyung féltése, tényleg csak szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal. Szükségem volt rá, hogy mindent teljesen átgondolhassak. Céltalanul bolyongtam az utcákon, nem is figyeltem, merre tartok, csak mentem, amerre a lábam vitt. Elsétáltam egy park mellett, ahonnan elég sok lány sikoltozását hallottam, de nem foglalkoztam velük. Csak annyira tértem vissza a valóságba, hogy olyan helyre menjek, ahol nincsenek fanok, ahol tényleg egyedül lehetek. Ez a hely a dorm lett. Pontosabban a szobám. A lakásban rajtam kívül senki se volt, így tényleg egyedül lehettem kicsit. Gondolkoztam mindenen. Igazából el se tudtam képzelni, hogy Sehyoon hyung ne legyen a közelemben. Nagyon jó barátomnak tartottam mindig is, de talán több is volt már régóta. Előrébb azonban nem jutottam. Hyung nélkül nem tudtam előrébb jutni.

-Byeongkwan – nyitott be Jun hyung a szobámba, amikor már sokszori kopogása után se szólaltam meg. – Jól érzed magad?

-Nem tudom – jelentettem ki teljesen őszintén. – Hyung, Sehyoon hyung szeret engem?

-Azt tőle kérdezd – nézett félre, ebből pedig tudtam, hogy nem ő akarja elmondani nekem a választ.

-Hol van most?

-Nemrég ment be a fürdőbe. Szerintem zuhanyzik. Azt mondta, hogy ma még alig ettél, mert „nem volt rá időd” – rajzolt idéző jeleket a levegőbe.

-Igen, igaz. De nem is vagyok éhes. Egyszerűen elfelejtettem, hogy enni is kéne és már nem kívánok most semmit. Úgyhogy most biztos nem megy le semmi féle kaja a torkomon.

-Miért nem ezt mondtad nekem is? – hallottam egy halk hangot a folyosóról. – Mondjuk nem hittem el, hogy nem volt időd – lépett az ajtóba Sehyoon hyung.

Mély hallgatásba burkolóztam, eszem ágában sem volt válaszolni. Akkor jöttem rá, hogy valami megváltozott bennem. Pontosan nem tudtam, hogy mi, de biztos voltam benne, hogy van valami változás bennem. Nem tudtam, hogy a csók tette, vagy már korábban történt, csak nem vettem észre, de akkor éreztem valamit. Egy kellemes érzés járt át, amikor megláttam, egyfajta nyugalmat hagyva bennem. Talán ez a szerelem.

-Jason-ah, miért nem válaszolsz? És csukd be a szádat, már csorog a nyálad – kuncogott halkan Wow hyung.

Gyorsan államhoz kaptam a kezem, aztán ajkaimat is megtöröltem, de nem volt igaza, nem folyt a nyálam. Segítséget akartam kérni Jun hyung-tól, hogy mit válaszoljak neki, de már nem volt sehol. Egyszerűen eltűnt a szobából. Így maradtam végül a hallgatásnál. Aztán viszont eszembe jutott egy kérdés, amit muszáj voltam feltenni.

-Hyung, te szeretsz engem?

-Mi lesz, ha igent mondok? Kiröhögsz, a szemembe vágod, hogy esélyem sincs, aztán meg többet szóba se állsz velem? – nem kiabált, de az a halk komolyság ijesztőbb volt, mint ha ordított volna.

-Kellemes érzés töltött el, amikor most megláttalak. Nyugalmat… Vagy talán inkább megnyugvást éreztem és érzek most is. Azt hiszem ezt teszi az emberrel a szerelem. Részben legalábbis. Igazam van? – néztem szemeibe, melyek elkerekedtek a döbbenettől.

Csend telepedett közénk, közben pedig bentebb sétált a szobába és leült mellém az ágyra. Amíg hyung gondolkodott, addig én pedig arcát tanulmányoztam. Mindössze azonban csak annyit tudtam megállapítani, hogy WOW. Nem találtam rá jobb szót, vagy bármit, amivel le tudnám írni.

-Ezt az előző dolgot, amit mondtál – nézett fel percekkel később -, vehetem egyfajta vallomásnak?

-Nem tudom. Annak hangzott? – kérdeztem teljesen őszintén.

-Talán – hajolt közelebb hozzám, és én is hozzá. – Megengeded?

Nem válaszoltam, csak megszüntettem a maradék kis távolságot is ajkaink között. Ajkai puhák voltak és édesek, ebből pedig arra következtettem, hogy valami édességet evett. A gondolatra elmosolyodtam kicsit, amit talán kisebb biztatásnak vett, mert eldöntött az ágyon. Épp felém akart könyökölni, amikor hangos torokköszörülést hallottunk meg az ajtóból. A szó legszorosabb értelmében ugrottunk le mindketten az ágyról.

-A padló már megint kemény – vágtam magam hanyatt, aminek köszönhetően még a fejemet is beütöttem a fenekem után. – Ennyire nem lehetek szerencsétlen – nevettem fel kínomban.

-Ti mit csináltatok? Vagy akartatok csinálni? – kérdezte mérgesen Donghun hyung, szenvedésem cseppet sem hatotta meg.

-Légy tekintettel az ideiglenes maknae-ra. Most esett le az ágyról miattad. Legalább egy kicsit érdekeljen – kelt védelmemre Wow hyung.

-Csak azért jöttem, mert Junhee kéreti Byeongkwan-t vacsorázni. Akkor is, ha nem vagy éhes. Azt mondta, hogy muszáj enned valamit – azzal ki is fordult a szobámból.

Sóhajtva keltem fel a földről és dörzsöltem meg fájó hátsómat, aztán pedig indultam meg a konyha felé. Az ajtóban még megálltam, hogy egy dologban még biztos legyek. Vagyis inkább kettőben.

-Akkor mi most… Mi most MI vagyunk? WowKwan? – kérdeztem bizonytalanul, gondolataim ugyanis versenyt futottak egymással fejemben, így nem tudtam értelmesen semmit se megfogalmazni.

-Szeretném, hogy így legyen. Te szeretnéd? – kérdésére csak heves bólogatásba fogtam. – Akkor igen. Mi MI vagyunk. WowKwan.

-Velem alszol ma?

-Még szép.

Kicsattanó örömmel ugrándoztam ki a konyhába, hogy egyek valamit, ahogyan azt Jun hyung kérte. Meg is jött addigra az étvágyam. Aznap este tele gyomorral, boldogan aludtam el Sehyoon hyung ölelésében, és ezután még nagyon sokszor.

Elnézést, sajnálom és miegymás

Sziasztok!

Tudom, nagyon régen voltam már, de egyszerűen... Nem volt ihletem semmihez. Vagyis... Na jó, ha ezt mondanám, akkor hazudnék. Wattpad-ra írtam és posztoltam történetet, ide pedig nem tettem ki semmit se. Időm azonban nem mindig volt, ugyanis előző hónapban végig tanultam az érettségi miatt, csak néha-néha ültem le egy kicsit írni. Tudom, ez mind csak kifogásnak hangzik, de nem az, tényleg. A sok tanulásnak köszönhetően jó lett az érettségim, és nemrég elkezdtem írni egy új történetet is, amit majd posztolni fogok, amint kész leszek vele. Több részes lesz, és csak annyit árulok el, hogy egy B.A.P fanfiction lesz. Készülök előtte azonban egy one shottal is, amit még a héten olvashattok is (lehet, hogy még a mai nap).

Ha még maradt velem bárki is, akkor azt nagyon szépen köszönöm, királyak vagytok, és még mindig imádlak titeket. Aktivizálom magam, és hozom majd a friss és ropogós olvasni valókat.

Ha valaki esetleg kíváncsi a Wattpad-on lévő történetre, írjon nyugodtan kommentet, és linkelem a blogon.

Catrin EL! (XD ez muszáj volt, bocsi)

UPDATE!!! (július 16., hétfőn)
Tudom, azt ígértem, hogy múlt héten hozol egy One Shot-ot, de nem volt időm befejezni még. Szombaton MondoCon-on voltam, vasárnap pedig szintén utaztam. A héten viszont semmi képp se tudom befejezni, mert nem igazán leszek gép közelben, azonban igyekszem vele.

Love & Pain

/Sziasztok! Tudom, hogy régen voltam, de egyszerűen nem volt ihletem semmihez se. Most viszont hoztam nektek egy cukiságot. Vagyis kinek mi, mert kicsit szomorkás is, de egyben aranyos is. Egy nagyon apró shounen-ait is tartalmaz, de az szinte semmi. Jó olvasást hozzá!/

Love & Pain

(Cross Gene – Takuya x Casper /Zhong Ze Xiang/)

Takuya POV.

Már régóta szeretem, de nem tudom elmondani neki. Többször is szerettem volna próbálkozni, de olyankor mindig akadt egy aprócska gond. Ugyanis barátnője van. Én pedig teljességgel és láthatóan fiú vagyok. Nem tudom, hogy miért nem tudom elfelejteni, próbálkoztam már vele rengetegszer, de eddig még nem sikerült. De már fáj, ha látnom. A gondolat is fájdalmat okoz, hogy nem az enyém. És még azt se tudom megtenni, hogy kerülöm, ugyanis egészen jóban vagyunk, és feltűnne neki a változás.

-Taku, itt vagy? – legyez kezével szemem előtt. – Merre jársz te a fejedben?

A szádban. A szobádban. Az ágyadban. – cikáztak fejemben a gondolatok. Igen, tényleg ott jártam, de ezt csak nem mondhatom el neki.

-Itt vagyok, az a lényeg. Nem mindegy, hogy egy pillanattal ezelőtt hol voltam? – teszem fel a kérdést, bár inkább magam miatt, hogy mentsem a menthetőt.

-Jó, igaz. De kérdeztelek. Van kedved pénteken bulizni jönni?

Elgondolkozok. Ha buli, akkor biztos nem csak ketten megyünk, ez pedig azt jelenti, hogy innom kell. Viszont, ha iszok, biztos csinálok valami baromságot, amit később megbánok. Vagy rosszabb esetben megutál valami cselekedetem miatt. Azt meg nem akarom. De ha nemet mondok most, akkor egészen péntekig nyaggatni fog, amíg be nem adom a derekamat. Szóval vagy most, vagy később egyezek bele.

-Jó, megyek – sóhajtok egy aprót, ami fel is tűnik neki.

-Baj van?

-Nem, dehogy – Igen persze, hogy van. Miért nem vagy az enyém? A gondolataim mindig ellent mondanak a szavaimnak.

-Biztos?

Válaszul csak bólintok, nem tudnám még egyszer kimondani, miközben egyáltalán nem igaz. Ő pedig elhiszi, mert úgy tudja, hogy mindig igazat hall tőlem. Nem hibáztatom, még én is elhinném magamnak. Az évek alatt amióta szeretem -pontosan négy éve- már olyan tökéletesre fejlesztettem, hogy fel se tűnik senkinek, ha hazudok.

~~~

Pénteken reggel van, a telefonom pedig cseng. Biztos vagyok benne, hogy nem állítottam be egy ébresztőt se, de mégis szól. Ez felháborító. Kómásan nyúlok az ágyam melletti éjjeli szekrényhez, hogy kezembe kerüljön az a fránya mobil. Meg se nézem, mit jelez, csak automatikusan leállítanám, de nem sikerül. Jobban megnézve észreveszem, hogy Casper hív, így nyűgösen kissé, de felveszem.

-Álomszuszék, ki az ágyból! – hallom meg vidám hangját, így rájövök, hogy már nem nagyon lehet reggelnek mondani a jelenlegi napszakot.

-Hány óra? – dünnyögöm.

-Dél van, te hülye – röhög fel.

-Mit szeretnél Ze Xiang? – sóhajtok és direkt valódi nevét használom.

-Semmit.

-Aha… És higgyem is el?

-Jó, na. Gyere velem, kérlek vásárolni!

-Minek? Nem megy egyedül? Nincs kedvem – igazából nagyon is lenne, csak nem akarom a nyálamat csorgatni a jobbnál jobban álló szerkóira.

-Naa, kérleeek~ - vált át nyafogásra.

~~~

És itt vagyok úgy a hatodik üzletben, épp rá várok, hogy egy újabb bemutatót tartson aztán semmit se vegyen meg belőlük. Mert igen, meggyőzött, hogy kísérjem el. Hosszú percekig kérlelt, mondván én jobban meg tudom mondani, hogy mi áll jól neki. De igazából teljesen mindegy, mit vesz fel. Még egy zsák is jól állna neki.

-Na, milyen vagyok? – lép ki a fülkéből, nekem meg a padlón koppan az állam. – Ezt úgy veszem, hogy megvan a tökéletes – vigyorodott el.

-Tudod, ha csaj lennék és ebben a cuccban állnál elém, minden kérdés nélkül alád feküdnék. És most teljesen komolyan mondom – vallok színt. Persze így, pasiként is alá feküdnék. De jobb, ha erről ő nem tud.

-Ezt vegyem bóknak?

-Ha akarod…

-Rendben. Ezeket pedig megveszem- azzal ismét a függöny takarja.

Egy fél órával később már az én lakásom felé tartunk, és ő csak az esti buliról meg a barátnőjéről tud beszélni. Nem mintha baj lenne, hogy boldog, csak rosszul esik, hogy nem tudja, hogy én is szeretem őt. De nem merem elmondani neki, mert az a barátságunk rovására mehet. Vagyis tudom, hogy tönkre tennék mindent vele. Ilyen az én formám.

-Taku, itt vagy? Vagy már megint elkalandoztál? – röhög fel. – Elárulhatnád, hogy kinél jársz ilyen sokszor.

-Jobb, ha nem tudod – Tapsot Terada Takuya-nak, mert most követte el a legnagyobb baklövést az életében! Díjátadó készülődik a fejemben, hát ez kész.

-Oh-oh-oh, mondd csak! Tudni akarom.

-Úgyse szeded ki belőle.

-Azt majd meglátjuk – sejtelmes vigyor kúszik ajkaira, amitől kicsit kiver a frász. Eddig sose láttam még ilyennek. Valamire nagyon készül.

~~~

Miután Casper segített… Akarom mondani kiválasztotta helyettem, hogy mit vegyek fel, hazament. Este háromnegyed tízre beszéltük meg a találkozót a klub előtt, úgyhogy időben elindultam, nehogy elkéssek. Most fél tíz van, hideg és még senki sincs sehol. Ze Xiang korábban említette, hogy csak ő, a barátnője és én megyünk a szokásos hétfős társaságunkból, így csak őket keresem a sötétségben. Mindeközben pedig folyamatosan izgulok azon, hogy nehogy véletlenül valami baromságot csináljak részegen. Tudom már! Ma éjszaka nem iszok egy kortyot se! – érkezik az isteni szikra. Persze ez nem igazán kivitelezhető. Akkor csak egy keveset. Legfeljebb két pohárral. Ebből lehet valami. Gondolkozás közben észreveszek egy felém közeledő alakot, és ahogy közelebb ér hozzá, rájövök, hogy Casper az.

-Hogyhogy egyedül jöttél? Nem úgy volt, hogy SeRa-val együtt jössz? – térek azonnal a lényegre. Legalábbis a számomra lényeges dologra.

-Mindegy – húzza el száját. – Inkább menjünk be.

Amint belépünk a klubba, az előtér fényeiben valami furát veszek észre rajta. Szomorú. Vagy legalábbis valami nagyon bántja. Lenne egy tippem így hirtelen, de nem akarom megkérdezni tőle. Láttam rajta, hogy az előbb a bejárat előtt is szarul érintette a kérdésem. Inkább bemegyünk, és kiszórakozzuk magunkat ma este.

Ze Xiang azonnal egy pultot rohamoz meg, és hoz két sört. Az egyiket a kezembe nyomja és karon ragadva húz táncolni. Ez nem igazán rá jellemző viselkedés, de csak követem és a tánctér közepén egy kis ideig csak várom, hogy a testem ráhangolódjon a zenére , aztán táncolni kezdek, akárcsak Cas. Sokáig szarakodok a sörömmel, Casper addig legalább háromszor fordult már egy újabb körért. Persze nem sört ivott, akkor már rég erősebbekkel oltotta szomját. Viszont egyre furábban viselkedik. Valahányszor visszajön, mindig közelebb jön hozzám, próbál táncra bírni, egy kicsit másfélére, de eddig még nem adtam be neki a derekam.

-Miért nem táncolsz vele? – hajol fülemhez, hogy halljam kérdését.

-Én táncolok, ha nem tűnt volna fel.

-De nem így, hanem így – lép egészen elém és magához húz. Érzem minden izmát.

-Ze-

-Casper – vág szavamba. – Nem szeretem, amikor így hívnak.

-Jó. Casper, ezt nem kellene, mert… - nem tudom, hogy kellene befejeznem ezt a mondatot. Olyan fura ez a szituáció.

-Miért nem kéne? Nem szeretnéd? – kérdése után csípője kicsit előrébb mozdul. – Szerintem pedig nagyon is szeretnéd. Nincs igazam?

-Gyere velem, a francba is – ragadom karon és egy olyan helyet keresek, ahol normálisan lehet beszélgetni. A mosdó az egyetlen ilyen hely, így ott kötünk ki végül. – Miért vagy ilyen? Mi történt köztetek SeRa-val?

-Miért akarod tudni? – kezd kiabálni. – Nem érdekel mi van vele. Szakítottunk. Érted, kész, vége van. Hallani se akarok róla! – szemei könnyesek, próbál erős maradni és nem sírni, de látom rajta, hogy nehezen sikerül neki.

-Sírd ki magad – ölelem magamhoz, egy pillanattal később pedig megérzem pólómon könnyeit. – Megígérem, hogy többet szóba se hozom.

Percek óta csak állunk a mosdóban ölelkezve, de még mindig sír. Egyszerűen nem tudnak elapadni könnyei. Tudom, hogy nagyon szerette azt a lányt, sőt még most is szereti, így teljesen biztos vagyok benne, hogy SeRa szakított vele és nem fordítva. Ha meglátom egyszer is azt a nőt, aki miatt most a karjaimban sír a szerelmem, esküszöm, hogy megölöm.

-Takuya… - hangja nem több suttogásnál. – Haza akarok menni.

Gyorsan rápillantok az órámra, hogy megtudjam, mennyi időt is töltöttünk el bulizással. Össze meg vissza számolva is csak egy órát. Ennél hamarabb még egyszer se hagytunk el egy klubot se, de nem szólok semmit. Csak a nyakamba akasztom egyik karját, hogy könnyebben hazajuthassunk, és elindulok vele ki. Nagy nehezen átvergődöm magunkat a táncolók tömegén, onnan meg már gyerekjáték a kijutás. A ruhatárnál még megállok, hogy összeszedjem a cuccainkat, aztán már csak egy pár lépés és kint vagyunk a hideg éjszakában.

-Cas, vedd fel a kabátod, mert megfázol – próbálom ráadni, de nem nagyon sikerül.

-Nem kell, olyan jó idő van – mosolyog. A részegek kiismerhetetlen hangulatváltozásai. Hurrá!

Nagy nehezen végül ráimádkozom a dzsekit, és folytathatjuk az alig megkezdett hazautat. Menet közben minden hülyeségről beszél, be nem áll a szája, én meg csak próbálom követni az össze-visszaságait. Nehezen, de nagyjából sikerül, mindent felfognom mondandójából.

-Tudod, Taku, szerezned kéne egy barátnőt – meglepetésemben még tovább menni is elfelejtek.

-Hogy mit kéne csináljak? – kérdezek vissza, csak hogy biztosra menjek.

-Szerezz egy barátnőt! Biztosan vidámabb lennél tőle.

-Nekem nem kell. És kikérem magamnak, így is tökéletesen vidám vagyok.

-Hát jó, te tudod.

-És amúgy is, van, akit szeretek, de az az illető nem lehet az enyém – fordítom oldalra fejemet, nehogy észre vegye rajtam a hirtelen jött szomorúságot.

-Oh, tényleg? Ki az? Ismerem?

-Nem mindegy, Ze Xiang? Csak hagyj ezzel a témával, kérlek.

-Jó, bocsánat. De úgyis meg fogom tudni – a végét szerintem suttogni akarta volna, de nem igazán jött össze.

-Nem fogom elmondani, mert után utálnál.

-Csak, nem…? Taku… Ugye nem az van, amire gondolok?

-Casper, nekem ehhez már nagyon este van. Legalább akkor bökd ki, hogy mit akarsz mondani – sóhajtok egy nagyot.

-Egy pasiba vagy szerelmes, igaz? Nem, nem, nem. Te. Engem. Szeretsz – tagol minden egyes szót, mintha én lennék részeg. Választ azonban nem adok neki. Nem fogom elrontani a barátságunkat. – Szóval igazam van, ugye? – továbbra se nyitom ki számat. – Igazam van! Igazam van!

-Hagyd már abba ezt a gyerekes visel- - de belém folytja a szavakat ajkaival

Meglepett, nem is kicsit. Először még reagálni se tudok, de ő nem adja fel, reakciót akar kicsikarni belőlem. Hát jó, legyen, ha ezt szeretnéd. – suhan át fejemen egy apró gondolat, és visszacsókolok. Először meglepődik, utána viszont… Percekkel később levegő hiányában váltunk el egymástól.

-Remélem erre nem fogsz emlékezni holnap, amikor felkelsz – motyogom szinte még ajkaira. – Nem akarom, hogy erre emlékezz!

-Miért?

-Mert azzal mindent tönkre tennék. Úgyhogy nagyon szépen kérlek, hogy felejtsd el ezeket holnapra. Szeretlek, Ze Xiang – azzal lopok még tőle egy utolsó csókot, aztán hazaviszem.

Mire elérjük a lakásomat, Casper már alszik. Úgy három utcával korábban ragadta el az álmok világa, így nekem már szabályosan leszakadt a fél oldalam a súlya alatt. Még szerencse, hogy magasabb vagyok. Beviszem a szobámba, hogy legalább ő kényelmesen aludjon, én pedig a nappali kanapéján rendezkedek be fetrengésre. Mert, hogy én nem fogok tudni a történtek után aludni, az biztos.

~~~

Szombat reggel van, már világosodik, én pedig egy percet se tudtam aludni. Próbáltam, de nem sikerült. Nagy szenvedésemben inkább reggeli készítés mellett döntök, így kivonszolom magam a konyhába, hogy először is egy kávét főzhessek.

-Az istenért már! Egyszer az életben nem tudsz csendes lenni? – vitatkozok a kávéfőzővel, ami olyan hangokat hallat, mint egy… Hát nem is tudom. Mint egy útmunkálat. – Csak Casper ne keljen fel!

Imáimat azonban nem hallgatta meg senki, és egy nagyon kómás Ze Xiang csoszogott ki a konyhába.

-Mi ez a hangzavar? És kérek egy fejfájás-csillapítót.

-Kávét főzök, és máris adom – aztán már a gyógyszeres szekrényben is vagyok. – Tessék.

Csak egy szem gyógyszert és egy pohár vizet nyújtok át neki, amit el is vesz és gyorsan le is nyel.

-Mi történt az este? – Ah, necces pont. De legalább nem emlékszik.

-Nem sok minden. Egy órával azután, hogy bementünk, haza is kellett jönnünk.

-Mert?

-Haza akartál jönni.

-Oh… - többre nem futja a kommunikáció. – Asszem, megyek még visszafekszek és alszok vagy két napot.

-Rendben, menj csak. Ha kell valami, szólj!

-Oké, köszönöm.

Zhong Ze Xiang, a francba veled, hogy ennyire szeretlek.

Játék, veszekedés és egyebek

/Sziasztok! Visszatértem, és csak most jöttem rá, hogy milyen régen is volt utoljára bármi, amit hoztam. De most kaptok egy cukiságot./

 Játék, veszekedés és egyebek

-Nem igaz! Gyere már segíteni, te hülye – ordítottam mikrofonomba, mire a többiektől csak hangos szisszenést hallottam.

Igen, ez van akkor, amikor mi öten leülünk és játszunk. Akármit. Most éppen egy LoL meccs kellős közepén voltunk és épp le akartam harapni drága barátom, Wonho fejét, amiért már megint nem engem segített, hanem JooHeon-t.

-Nyugi van, csajszi – próbált Kihyun ismét a békebíró lenni. – Most nincs tétje a meccsnek.

-De ha az én támogatóm, akkor ne Jooheon-t segítse már! Hallod, te fasz? Visszajöhetnél ide és segíthetnél!

Persze szavaim megint süket fülekre találtak, mint az elmúlt húsz percben minden alkalommal. Nem is figyelt rám. Mintha nem is hallotta volna, hogy épp ordítozok vele. Idegesített, hogy sose engem segít, amikor megígéri meccs előtt, hogy most másképp lesz. Nagy vicces vagy, Wonho, de már betelt a pohár.

-Srácok, a következő meccsen Ahri-t játszok – közöltem velük tervemet.

-Hey, és én akkor melyik ösvényen legyek, hah? – háborodott fel csapatunk legcsendesebb tagja, Changkyun.

-Sajnálom, I.M, de nekem elegem van Wonho-ból.

-Ne már, Rin, ne csináld ezt!

-Akkor Kihyun átengeded a junglet? – fordultam másik reményemhez.

-Viheted.

-Köszönöm. Nem igaz, Wonho! Miért nem vagy képes itt lenni és segíteni? – kezdtem újra az ordítozást, amikor ismét meghaltam, mert valaki nem mentett meg. – És még a kill-t is elviszi! Ez nem igaz! Én most fogom és itt hagyom ezt a meccset. Fejezzétek be nélkülem. Addig megyek enni valamit.

Azzal leraktam fejhallgatómat a gépem billentyűzetére és kicsoszogtam a konyhába. Már tényleg majd’ éhen haltam és a végtagjaim is teljesen be voltak állva. Jól esett hát felállni a székből és minden tagomat kinyújtóztatni. Kint a konyhában szüleim meglepetten fogadtak, gondolom nem szoktak hozzá, hogy ilyenkor kijárkáljak a szobámból. Nem csodálom, csak nagyon ritkán szoktam megtenni hétvégeken.

-Mi volt az előbb az a nagy kiabálás? – kérdezte apa, amikor egy kiflivel a kezemben leültem mellé tévét nézni.

-Csak az egyik haverom fejét próbáltam leüvölteni, de szerintem nem is hallotta, amit kiabáltam neki – húztam el számat.

-Értem – ezzel le is rendeztük a beszélgetést.

Nem volt túl érdekes, ami éppen a tévében ment, így amint megettem kajámat, visszamentem szobámba, hogy megnézzem, hol járnak a srácok. Már egy következő meccset szerveztek és csak rám vártak. Visszatelepedtem hát székembe, beléptem hozzájuk és már indították is a meccskeresést. A fejhallgatót nem raktam fel fejemre, nem volt kedvem megint feleslegesen beszélni nekik. Főleg Wonho-nak nem. Ezúttal Kihyun-nal posztot cseréltünk, ő ment Wonho-val az alsó ösvényre, én pedig dzsungelbe. Annyira nem szerettem ezt a szerepet, de legalább kiélhettem a vérszomjamat egyik kedvencemmel, Warwick-kal. Ahogy haladt a meccs, azt vettem észre, hogy ezúttal Wonho a helyén van, és nem rohangál el Jooheon-hoz, hanem rendesen játssza a szerepét. Vagyis segíti az adc-nket. Idegességemben felemeltem fél fülemhez a fejhallgatót és beszélni kezdtem.

-Wonho, miért van az, hogy engem kurvára sose segítesz, ha meg más játszik adc-t, akkor meg rendesen támogató vagy? – nem kiabáltam, de hallottam, hogy a többiek ijedtükben meg se mernek szólalni.

-Miről beszélsz, Rin? – tettette az ártatlant gyanúsítottam. – Én téged is segítettelek.

-Aha, persze, azért volt több halálom, mint mindőtöknek együtt véve.

-Az a te hibád. Minek estél neki az ellenségnek, ha nem bírtál vele?

-Wonho, Rin-nek igaza van – állt mellém Kihyun. – Tényleg nem segítettél neki.

-Ja, igaza van, haver – Jooheon is engem pártolt. – Minden alkalommal engem segítettél, pedig te is tudod, hogy nem szorulok rá. Még a fejhallgeszt se raktad a fejedre, csakhogy ne kelljen hallgatnod, hogy Rin a segítségedet kéri.

Hah, most lebuktál, Wonho. I.M ezúttal is kimaradt vitánkból, ilyenkor inkább csak meghúzódott a háttérben és játszott tovább. Olyankor ő sokkal eredményesebb volt. Míg mi mind meghaltunk, ő egymaga kivégezte az ellenfél nagy részét.

Ezúttal se volt ez másképp. Mi csak vitatkoztunk, meghaltunk, próbáltunk a játékra koncentrálni, ami persze egyáltalán nem ment. Changkyun magában tisztogatta a középső ösvényt, megölte az ellenfél játékosait és velünk nem is törődve vitte a győzelem felé a játékot. Viszont, amikor egyszer véletlenül leengedte a védelmét, és sikerült az ellenségnek a teljes csapatunkat kivégezni, halkan, de annál határozottabban megszólalt.

-Srácok, igazán abbahagyhatnátok már. Miattatok fogjuk elveszteni a meccset, amit mellesleg simán nyertünk volna. De nektek már megint vitatkozni kell, mint mindig.

-Sajnálom, I.M – kértem legelőször bocsánatot én, aztán sorra a többiek is.

Ezután a meccs hátralévő részében mindenki csak akkor szólalt meg, amikor tényleg szükség volt rá. Changkyun viszont egy szót se szólt. Ezúttal biztosan nagyon mérges lett ránk. Főleg rám is Wonho-ra. Tudtam, hogy így van, máskülönben ő is néha-néha felordított volna, ha hibázik. De nem történt meg. Amikor pedig megnyertük végül a meccset el is köszönt, mondván, tanulni kell.

-Ez is a te hibád, Wonho – ugrottam neki, amint I.M már nem volt vonalban.

-Mi?! Már miért lenne az én hibám? Nem kezdtem a kiabálást!

-Akkor szerintem, most mi is megyünk Jooheon-nal – szólalt meg Kihyun mielőtt megint belemerültünk volna a veszekedésbe. – Sziasztok! – azzal Kihyun már ott se volt.

-Én is megyek. Majd szóljatok, ha kiveszekedtétek magatokat. Császtok! – és Jooheon is lelépett.

Két órán át vitatkoztam Wonho-val, mire ő megelégelte és közölte, hogy húzzam át a formás seggem hozzá, mert elege van a Skype-ból. Aztán a válaszomat meg se várva lerakta a hívást, így én kénytelen voltam tényleg átmenni hozzá. Nagy duzzogások közepette meg is tettem. Átérve hozzá, nem zavartattam magam a csengővel vagy hasonló formaságokkal. Egyszerűen kinyitottam a bejárati ajtót, ami nyitva volt, és bemasíroztam Wonho szobájába. Egy kicsit meglepődtem, hogy a szülei nincsenek otthon, de különösebben nem zavartattam magam.

-Legalább azt a kurva csengőt megnyomhattad volna – hátra se nézett rám.

-Minek? Csak engem hívtál, más nem jön ilyen faszokhoz, mint te.

-Chö… Felesleges volt áthívni téged. Továbbra se lehet veled beszélni.

Duzzogva levágtam magam ágyára és szuggeráltam hátát, hogy végre felém forduljon, de nem igazán akarta megtenni.

-Legalább megfordulhatnál, hogy ne csak a hátadat bámuljam – morogtam orrom alatt.

-Minek? Hogy egy újabb indokot találj a vitatkozásra?

Nem válaszoltam, csak felmásztam ágya fejtámlájához, és kényelembe helyeztem magam. Fél órán keresztül csak ültünk csendben és mindketten a szoba különböző pontjait bámultuk. Egymásra viszont az istenért se néztünk volna. Már épp mozdultam volna, hogy inkább hazamegyek, amikor halkan megszólalt.

-Sajnálom.

Nem mondott többet, így először azt hittam, csak rosszul hallottam, vagy hallucináltam. De aztán végre felém fordult, szemében pedig őszinte megbánás tükröződött.

-Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam, de nem tudtam mit kezdeni magammal.

-Ezt most nem igazán értem.

-Nem fontos a részletezés. Csak az a lényeg, hogy sajnálom. Többször nem fog előfordulni. Megígérem.

-Tudod, most valamiért most úgy érzem magam, mintha azt mondtad volna, hogy szeretsz. Meg vagyok hatódva. Már olyan régóta vártam rá, hogy megint úgy játszhassak veled, mint régen. Azt hittem többször nem fog megtörténni – a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, nem tudtam abbahagyni a beszédet.

Wonho percekig ismét hallgatott, majd felállt székéből, az ágyához sétált és leült mellém. Átölelte vállamat, én pedig vállára hajtottam fejemet.

-Igazából, tényleg azt akartam neked elmondani, hogy szeretlek – suttogta fülembe, aztán adott egy puszit arcomra.

Én csak ültem és hirtelen még boldogabb lettem, mint néhány perccel korábban voltam. Hozzábújtam, akár egy cica, és jó szorosan átöleltem. Kezeim alatt éreztem izmos felsőtestét, de akkor nem az volt számomra a legfontosabb. Csak az érdekelt, hogy ő ott van.

-Azt hiszem, én is szeretlek téged – motyogtam mellkasába és csak remélni tudtam, hogy hallott is belőle valamit.

Elfeküdtünk az ágyon és együtt bámultuk a plafont, hallgattuk a csendet. De olyan kellemes volt.

-Nem alszol itt? – jött kérdése hirtelen, amire nem is tudtam mit feleli rögtön.

-De, szeretnék itt aludni – emelkedtem fel róla annyira, hogy mobilomat ki tudjam varázsolni zsebemből. Írtam anyáméknak egy üzenetet, hogy azért tudjanak már róla, hol vagyok, aztán visszafeküdtem Wonho mellkasára és szépen lassan mindkettőnket elnyomott az álom.

Egy kis hirdetés

Sziasztok! Most nem újdonságot hoztam (de fogok majd a napokban), hanem egy kicsit hirdetnék. Egy nagyon jó barátom blogját szeretném megosztani veletek, a jelenleg is futó történetén keresztül. Személy szerint én nagyon imádom a storyt. Remélem nektek is tetszeni fog, ha beleolvastok.
http://weregonnaflyhigh.blogspot.hu/p/hard-to-be-famous.html