WowKwan

/Sziasztok! Megérkeztem az ígért one shot-tal. Remélem elnyeri tetszéseteket ez a "kis" szösszenet. Magamhoz képest igazán hosszúra sikerült. Jó olvasást hozzá mindenkinek~/

WowKwan
(A.C.E: Wow /Sehyoon/ & ByeongKwan)

Jason POV.

-Fiúk, készen vagytok? – kiabált Jun hyung, feltehetőleg az ajtóból. – Indulnunk kell, ha oda akarunk érni a fellépésre.

-Megyek már! – hallottam Donghun hyung hangját.

-Rohanok! – érkezett a válasz Sehyoon hyung-tól is.

-Még öt perc kellene – álltam tanácstalanul továbbra is fürdőszobában, a tükör előtt, ugyanis fogalmam se volt, hogy hogy állítsam be a hajam és szükségem van-e sminkre.

-Öt perc mire? Hogy csak döntést hozz, vagy, hogy el is készülj? – állt meg hirtelen a nyitott ajtó előtt Wow hyung.

-Hát… - gondolkoztam el.

-A hajad így – tűrt bele gyorsan -, smink meg nem kell. Na, indulás! – ragadta meg a csuklómat és elindult velem kifelé.

Jun hyung egyenesen megkönnyebbült, amikor megálltunk előttük, Sehyoon hyung pedig kijelentette, hogy indulhatunk. Amikor azonban az ajtón kiléptem, valami fura volt, a föld valamiért túl hidegnek érződött. Ahogy lenéztem a lábamra, rá is jöttem, miért.

-Hyung… Izé… - kicsit zavarban voltam. – Egy pillanat és megyek is utánatok – azzal vissza is mentem a cipőmhöz, hogy felhúzhassam.

Mire kiértem, a többiek már a kocsiban ültek, az autó motorja is járt, így gyorsan én is beszálltam, bekötöttem magam, és indultunk is. Egyenesen a UNB aznap esti fellépésének helyszínére. Igazából nem nagyon figyeltem, hogy hova is megyünk pontosan, ahhoz túl álmos voltam, így inkább Wow hyung vállán pihentem az út alatt. Talán kicsit el is aludhattam, mert amikor kinyitottam a szemem, az autó már állt, Jun hyung és Donghun hyung már a kocsi mellett állt, Sehyoon hyung pedig épp ébreszteni készült engem.

-Gyere Jason, nehogy lekéssük a maknae fellépését – simított végig arcomon mosolyogva.

Bólintva kiszálltam a kocsiból, és többieket követve mentem be az épületbe, hogy elfoglalhassuk helyünket a nézők között. Akkor megbántam, hogy hallgattam hyungra és nem tettem fel semmi sminket. Akkor teljesen el is felejtkeztem róla, hogy a kamerák vehetnek minket is. Amikor leültünk, Wow hyung meglökte kicsit a karomat, majd a kezembe nyomta az egyik maszkomat.

-Honnan… - kezdtem volna, de közbevágott.

-Éreztem, hogy szükség lesz rá. Tedd fel!

Bólintottam, majd követtem az utasítását. Ezután Sehyoon hyung nem igazán szólt hozzám, ami eléggé meglepett, mert máskor mindig beszélgettünk. Akkor azonban teljes csendbe burkolózott, amit Jun hyung-ék is észrevettek, de nem tették szóvá. Én meg akartam kérdezni, de mire összeszedtem a gondolataimat, addigra elkezdődött a UNB fellépése. A maknae-nk, Chan nagyon jól nézett ki, a comeback-jük is nagyon erősre sikeredett. Együtt örültünk és énekeltünk a fanokkal, csak mindössze annyi különbséggel, hogy mi a fellépés után hátra mentünk a backstage-be, hogy gratulálhassunk Chan-nak.

-Chan-sshi, nagyon menő voltál – ugrottam egyből a nyakába, amint megláttam.

-Köszönöm hyung – nevetett halkan. – De azért kérlek, ne fojts meg.

-Bocsi, kicsit elragadtattam magam – engedtem el nevetve.

Még a többiek is váltottak néhány szót Chan-nal, aztán mi mentünk haza, hogy kipihenjük magunkat a másnapi fansign-ra. Már előre rágondolva is elfáradtam, így a hazaúton ismét Sehyoon hyung vállán kötöttem ki, most azonban nem voltak olyan szerencsések, hogy felkeljek mikor megálltunk.

-Háromra – hallottam tompán Jun hyung hangját. – Egy… Kettő… Három… - majd már csak azt éreztem, hogy… Hát, hogy már nincs alattam az ülés.

-Köszi fiúk, beviszem én – jött Wow hyung hangja a fülem mellől.

-Tudok menni egyedül is – motyogtam, de csak belekaroltam Sehyoon nyakába, eszem ágában sem volt sétálni.

-Persze, persze, én is így látom – kuncogott.

Legközelebb már csak azt éreztem, hogy valaki ledob az ágyba. Vagyis inkább beesik velem az ágyba, ugyanis kicsit majdnem megfulladtam hirtelen.

-Bocsi, Jason – suttogta valaki, azonban annyira álmos voltam, hogy nem tudtam rájönni ki volt az. – Remélem nem baj, ha én is itt alszok.

A kérdés után azonban az illető kimászott mellőlem, valamivel zörgött, végül pedig visszafeküdt. A takarót kiráncigálta alólunk, ránk terítette és hátulról átölelt. Kellemes volt.

-Jó éjt, Byeongkwan-sshi – suttogta fülembe, majd egy puszit adott arcomra, ezután pedig teljesen elnyelt az álmok világa.

Másnap reggel egyedül keltem, nem volt a szobában senki, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy valaki aludt mellettem az éjszaka. Egy ideig álmosan ücsörögtem az ágyam szélén, majd kopogást hallottam az ajtóm felől. Az illető meg se várta, hogy szóljak bármit is, csak bejött. Haragudni azonban nem tudtam rá, mert Wow hyung volt az.

-Junhee küldött, hogy keltselek fel, de úgy látom már gyorsabb voltál – nevetett fel.

-Én abban nem lennék annyira biztos – dőltem is vissza párnáim közé. – Inkább aludnék még egy fél életet.

-Majd este aludhatsz, a fansign után. Most pedig gyere, mert nemsokára mennünk kell.

Sóhajtottam egy nagyot, de meg se mozdultam, még a szemeimet is becsuktam, hátha vissza tudok aludni. Ezzel viszont csak annyit értem el, hogy hyung a lábaimnál fogva lehúzott az ágyról. Próbáltam a fejemet védeni egy esetleges koppanástól, azonban nem nagyon jött össze. Egyenesen belevágtam a fejemet először az ágy szélébe, aztán még a padlóba is. Éljen Kim Byeongkwan, nagyon ügyes vagy!

-Jól vagy, Jason? – hajolt fölém Wow hyung.

-Wow – nyitottam ki a fájdalomtól könnybe lábadt szememet. – Wow, a padló sokkal keményebb ma reggel, mint szokott lenni.

-Lehagytad, hogy hyung.

-Mi?

-Azt mondta, Wow. De lemaradt a hyung. Wow hyung.

Egy pillanatig csak bámultam magam elé, fogalmam se volt, hogy miről beszél. Aztán amikor rájöttem, nevetésben törtem ki. Az én hibám volt, hogy félre értette, bár azt is kinéztem belőle, hogy direkt csinálta, erre azonban nem derült fény, mert újra megfogta lábaimat, és elkezdett kivonszolni a szobából.

-Hyung, mit csinálsz? Tudok járni. Engedj el! – kiabáltam rá.

-Mi ez a… Sehyoon, engedd el Byeongkwan-t! – érkezett megmentőm, Donghun hyung. – Azt mondtuk, hogy keltsd fel, nem azt, hogy húzd ki a… Mint egy…

-Tudom, de… - engedett el miközben beszélt. – Bocsánat, Jason.

-Ha megígéred, hogy többet nem csinálsz ilyet, akkor megbocsájtok – fontam össze magam előtt a kezemet, miközben még mindig a földön feküdtem.

-Fiúk, legyetek szívesek és ne most szórakozzatok – lépett oda hozzánk Jun hyung is, és felhúzott a padlóról. – Mennünk kellene nemsokára, de még egyikőtök sincs kész. Mindenki, indulás, tizenöt percetek van elkészülni! – tapsolt kettőt, mire mindenki rohant is dolgára.

Nem siettem el semmit se, nem kellett sok dologgal foglalkozzak előre, a sminkesek, a fodrászok és stylistok úgyis átrendeznek előtte. Még a reggelire is hagytam magamnak időt, bár nem volt valami bőséges, azért mégis ettem valamit. Amikor Jun hyung szólt a többieknek, hogy indulunk, akkor már készen voltam. Leaderünk meg is jegyezte, hogy ritka dolog, hogy ilyet lát. Én csak elmosolyodtam és vártam, hogy a többiek is elkészüljenek és indulhassunk a helyszínre.

Nagyon sok fannal találkoztunk, vicces volt, és nagyon jó hangulatban telt az egész fansign. Az egyik fan, egy fiatal lány megkérte Wow hyung-ot, hogy adjon nekem egy puszit. Hyung pedig megcsinálta, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy mindig ad nekem egy puszit. Valamiért nagyon hasonlított arra, amit előző este kaptam, mielőtt elaludtam. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem tőle, de nem volt hozzá elég bátorságom. A sign után még bementünk gyakorolni kicsit… Kicsit? Az igazat megvallva egészen estig gyakoroltunk, mind táncot, mind éneket megállás nélkül. Mindannyian elfáradtunk, és csak akkor hagytuk abba, amikor már senki sem tudott megmozdulni.

-Srácok, ez így nem lesz jó – szólalt meg Jun hyung. – Néha szünetet is kéne tartanunk, különben valakinek baja lesz.

-Csak szólnod kéne, ha pihenni szeretnél Junhee, és tartanánk szünetet – hallottam valahonnan a terem másik végéből Sehyoon hyung hangját.

-Ah, tudom, rendben.

Nem szólalt meg ezután senki se, csak azt lehetett hallani, ahogy mindenki próbálja helyre állítani a légzését. Amint meg tudtam mozdulni, felszenvedtem magam a padlóról és elmentem zuhanyozni, hogy aztán mehessünk is haza. Nem sokkal azután, hogy beálltam a frissítő víz alá, hallottam, hogy valaki bejött.

-Kwan – hallottam Wow hyung hangját. – Junhee kérdezi, hogy akarsz kajáldába menni? Vacsora gyanánt.

-Nem köszi, nem vagyok éhes – válaszom után csak a vizet köpködtem számból, mert persze, hogy akkor beszélek, amikor a fejem is a zuhany alatt van.

-Minden rendben? – jött hyung hangja közvetlenül az ajtó túloldaláról.

-Persze, miért ne lenne?

-Alig ettél ma valamit, de most se vagy éhes. Ez nem vall rád.

Fel se tűnt, hogy aznap tényleg szinte semmit se ettem, de tényleg nem voltam éhes. De nem volt semmi bajom, betegnek legalábbis egyáltalán nem mondtam volna magam. Bár időm se nagyon volt aznap enni, így úgy döntöttem, arra fogom.

-Csak nem volt rá időm, de tényleg jól vagyok. És nem is vagyok éhes.

-Biztos? – valamiért kételkedést hallottam a hangjában.

-Igen, teljesen biztos.

Ezután nem hallottam már Wow hyung hangját, azonban tudtam, hogy továbbra is ajtónál áll, mert elmenni sem hallottam. Nem zavartattam magam, befejeztem a zuhanyzást, aztán már épp nyúltam volna a törölközőmért, amit a zuhanykabin ajtajára dobtam fel, de nem volt ott.

-Hyung, hol van a törölközőm? – nyitottam ki az ajtót résnyire, hogy kilássak. – Hyung? Sehyoon hyung, itt vagy?

Hyung-om azonban nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el, úgy tűnt el a zuhanyzóból. Segítség nélkül kénytelen voltam hát kimászni a kabinból, hogy magam találjam meg a hiányzó törölközőmet. A lehető legjobban takartam magam, ha esetleg Wow hyung mégis bent lenne, csak viccelődött velem… Ami be is következett, ugyanis épphogy kiléptem az ajtó takarásából, ott állt előttem. Ő is zuhanyozni készült, vagy épp már készen volt, mert csak boxer volt már rajta.

-Hyung! – ugrottam vissza az ajtó mögé kiabálva.

-Bocsi, Jason, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki – nevetett. – Tessék, itt a töcsid, gyere érte, különben nem adom.

Láttam magam előtt, amint sunyi mosolyra húzza az ajkait, ezért pedig jelen pillanatban meg tudtam volna ölni. Mégse tettem meg, mert mégiscsak a legjobb barátom volt, így hát ismét eltakarva magam léptem ki az ajtó mögül, majd amilyen gyorsan csak tudtam, odamentem hozzá, elvettem tőle a törölközőmet és visszaugrottam a kabin biztonságába. Egy kicsit kifújtam magam, majd már a törölközővel a derekamon végleg elhagytam a zuhanykabint, hogy felöltözhessek. Kicsit duzzogva kerestem a ruháimat, amiket behoztam magammal, de mintha elnyelte volna őket a föld. Volt is egy sejtésem, hogy ki volt az a bizonyos föld.

-Kim Sehyoon hyung – fordultam felé. – Hol vannak a ruháim?

-Miért tűnsz ilyen mérgesnek? – kezdett hátrálni ahogy én elindultam felé. – Ne haragudj, itt vannak – nyúlt be a legutolsó zuhanykabinba.

-Légy szíves ne csináld ezt meg még egyszer.

Amint minden ruhámat összeszedtem, nekiálltam felöltözni. Hyung is így tett, így rájöttem, hogy ő is túl van a zuhanyon.

-Fogsz valaha kicsit is másképp nézni rám? – hallottam meg hangját, amikor már teljesen fel voltam öltözve és már épp kilépni készültem a zuhanyzóból.

-Ezt hogy érted? – fordultam vissza.

-Sehogy, hagyjuk inkább.

-Ez elől most nem menekülhetsz el. Te voltál az, aki tegnap este felvitt az autóból? Tőled kaptam azt a puszit?

-Változik valami, ha igent mondok?

-Minek kéne változnia, hyung? Én csak nem értettem, hogy miért éreztem úgy ma a sign alatt, hogy a puszi, amit tőled kaptam, hasonlít a tegnap estire. Ennyit szeretnék tudni.

Hosszú ideig csak hallgattunk, ahogy elnéztem, Wow hyung azt fontolgatta, hogy elmondja-e nekem az igazat, vagy sem, én pedig az ő kérdésén gondolkoztam. „Változik valami, ha igent mondok?” Minek kéne változnia? Mit nem veszek észre? – jártak folyamatosan az agysejtjeim. Hyung közelebb sétált hozzám, egészen az ajtóig jött, közvetlenül előttem állt meg, csak akkor szólalt meg.

-Igen, én voltam. És Byeongkwan-ah, ezt töröld ki az emlékeidből – azzal ajkaimhoz hajolt és megcsókolt.

Teljesen ledöbbentem, nem csináltam semmit se, csak hagytam magam. Gondoltam, hogy talán abbahagyja, ha meg se mozdulok, de nem jött be. Csak még közelebb lépett hozzám, ha az lehetséges, átkarolta a derekamat az egyik kezével, a másikkal pedig a tarkómnál hajamba túrt. Én pedig kezdtem élvezni és érezni, hogy mire is gondolt, amikor azt kérdezte, hogy fogok-e valaha másképp nézni rá. Viszont azt már előre tudtam, hogy nem fogom tudni kitörölni az emlékeimből, amit tett. Túl jó volt, és nem tudtam ellenállni neki. Amikor el akart húzódni, visszahúztam magamhoz, hogy ezúttal én csókolhassam meg. Ezt játszottuk egészen addig, amíg valaki be nem akart jönni a zuhanyzóba. Azon az ajtón keresztül, aminek történetesen pont én támaszkodtam.

-Nem tudom, miért zártátok be az ajtót, fiúk, de legyetek szívesen minket is beengedni, hogy zuhanyozhassunk végre – hallatszott kintről Jun hyung hangja.

-Adjatok még öt percet nekünk és jöhettek – válaszolt Sehyoon hyung, közben végig a szemeimbe nézve mosolygott. Őszintén boldognak tűnt, és én is annak éreztem magam.

-Ne most élje már ki… - Donghun hyung mondatának a vége a semmibe veszett, ahogy hallottuk, hogy Jun hyung konkrétan elrántotta őt onnan.

-Nem tudom, hogy most köszönetet mondjak Junhee-nek vagy sajnáljam Donghun-t – kuncogott Sehyoon hyung homlokát az enyémnek döntve. – Sajnálom, hogy megcsókoltalak, de ahogy észrevettem, nem nagyon bánod. De továbbra is fent tartom a „töröld ki ezt az emlékeidből” mondatot.

-De remélem tudod, hogy nem fog menni. Ilyet csak úgy nem lehet elfelejteni – suttogtam, mielőtt újra megcsókoltam.

Hyung csak elmosolyodott, viszont elhúzódott. Teljesen összezavart a tettével.

-Kérlek, ne játssz velem! Vagyis az érzéseimmel.

Már semmit se értettem, csak álltam ott, az ajtónak dőlve és vártam, hogy magyarázatot adjon. Vagy legalább egy apró dolgot mondott volna el, hogy miért is tette azt amit. Azonban várhattam, de nem mondott semmit se. Csak összeszedte minden cuccát, és odébb tessékelt az ajtóból, hogy ki tudjon menni. Én meg álltam ott, teljesen ledöbbenve és csak néztem a hűlt helyét.

-Jason, jöhetünk? – nézett be Jun hyung a zuhanyzóba. – Mi történt?

-Megcsókolt… - suttogtam, hangom azonban még így is visszhangzott bent. – Sehyoon hyung megcsókolt, aztán itt hagyott.

-Donghun – nézett ki Leader hyung a folyosóra -, megrontották a gyereket.

-Én megütöm, esküszöm – hallottam másik hyung-om dühös hangját. – Miért nem tud egyszer, csak egyszer normális lenni? És… -halt el hangja, ahogy visszaért a próbaterembe.

-Minden rendben van, Byeongkwan?

-Nem tudom. Azt hiszem megyek és… Csak egyedül szeretnék lenni. Gondolkoznom kell.

-El ne tévedj! – kiáltott utánam, amikor már kint sétáltam a folyosón. – És vigyázz, hogy…

Nem is igazán érdekelt akkor hyung féltése, tényleg csak szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal. Szükségem volt rá, hogy mindent teljesen átgondolhassak. Céltalanul bolyongtam az utcákon, nem is figyeltem, merre tartok, csak mentem, amerre a lábam vitt. Elsétáltam egy park mellett, ahonnan elég sok lány sikoltozását hallottam, de nem foglalkoztam velük. Csak annyira tértem vissza a valóságba, hogy olyan helyre menjek, ahol nincsenek fanok, ahol tényleg egyedül lehetek. Ez a hely a dorm lett. Pontosabban a szobám. A lakásban rajtam kívül senki se volt, így tényleg egyedül lehettem kicsit. Gondolkoztam mindenen. Igazából el se tudtam képzelni, hogy Sehyoon hyung ne legyen a közelemben. Nagyon jó barátomnak tartottam mindig is, de talán több is volt már régóta. Előrébb azonban nem jutottam. Hyung nélkül nem tudtam előrébb jutni.

-Byeongkwan – nyitott be Jun hyung a szobámba, amikor már sokszori kopogása után se szólaltam meg. – Jól érzed magad?

-Nem tudom – jelentettem ki teljesen őszintén. – Hyung, Sehyoon hyung szeret engem?

-Azt tőle kérdezd – nézett félre, ebből pedig tudtam, hogy nem ő akarja elmondani nekem a választ.

-Hol van most?

-Nemrég ment be a fürdőbe. Szerintem zuhanyzik. Azt mondta, hogy ma még alig ettél, mert „nem volt rá időd” – rajzolt idéző jeleket a levegőbe.

-Igen, igaz. De nem is vagyok éhes. Egyszerűen elfelejtettem, hogy enni is kéne és már nem kívánok most semmit. Úgyhogy most biztos nem megy le semmi féle kaja a torkomon.

-Miért nem ezt mondtad nekem is? – hallottam egy halk hangot a folyosóról. – Mondjuk nem hittem el, hogy nem volt időd – lépett az ajtóba Sehyoon hyung.

Mély hallgatásba burkolóztam, eszem ágában sem volt válaszolni. Akkor jöttem rá, hogy valami megváltozott bennem. Pontosan nem tudtam, hogy mi, de biztos voltam benne, hogy van valami változás bennem. Nem tudtam, hogy a csók tette, vagy már korábban történt, csak nem vettem észre, de akkor éreztem valamit. Egy kellemes érzés járt át, amikor megláttam, egyfajta nyugalmat hagyva bennem. Talán ez a szerelem.

-Jason-ah, miért nem válaszolsz? És csukd be a szádat, már csorog a nyálad – kuncogott halkan Wow hyung.

Gyorsan államhoz kaptam a kezem, aztán ajkaimat is megtöröltem, de nem volt igaza, nem folyt a nyálam. Segítséget akartam kérni Jun hyung-tól, hogy mit válaszoljak neki, de már nem volt sehol. Egyszerűen eltűnt a szobából. Így maradtam végül a hallgatásnál. Aztán viszont eszembe jutott egy kérdés, amit muszáj voltam feltenni.

-Hyung, te szeretsz engem?

-Mi lesz, ha igent mondok? Kiröhögsz, a szemembe vágod, hogy esélyem sincs, aztán meg többet szóba se állsz velem? – nem kiabált, de az a halk komolyság ijesztőbb volt, mint ha ordított volna.

-Kellemes érzés töltött el, amikor most megláttalak. Nyugalmat… Vagy talán inkább megnyugvást éreztem és érzek most is. Azt hiszem ezt teszi az emberrel a szerelem. Részben legalábbis. Igazam van? – néztem szemeibe, melyek elkerekedtek a döbbenettől.

Csend telepedett közénk, közben pedig bentebb sétált a szobába és leült mellém az ágyra. Amíg hyung gondolkodott, addig én pedig arcát tanulmányoztam. Mindössze azonban csak annyit tudtam megállapítani, hogy WOW. Nem találtam rá jobb szót, vagy bármit, amivel le tudnám írni.

-Ezt az előző dolgot, amit mondtál – nézett fel percekkel később -, vehetem egyfajta vallomásnak?

-Nem tudom. Annak hangzott? – kérdeztem teljesen őszintén.

-Talán – hajolt közelebb hozzám, és én is hozzá. – Megengeded?

Nem válaszoltam, csak megszüntettem a maradék kis távolságot is ajkaink között. Ajkai puhák voltak és édesek, ebből pedig arra következtettem, hogy valami édességet evett. A gondolatra elmosolyodtam kicsit, amit talán kisebb biztatásnak vett, mert eldöntött az ágyon. Épp felém akart könyökölni, amikor hangos torokköszörülést hallottunk meg az ajtóból. A szó legszorosabb értelmében ugrottunk le mindketten az ágyról.

-A padló már megint kemény – vágtam magam hanyatt, aminek köszönhetően még a fejemet is beütöttem a fenekem után. – Ennyire nem lehetek szerencsétlen – nevettem fel kínomban.

-Ti mit csináltatok? Vagy akartatok csinálni? – kérdezte mérgesen Donghun hyung, szenvedésem cseppet sem hatotta meg.

-Légy tekintettel az ideiglenes maknae-ra. Most esett le az ágyról miattad. Legalább egy kicsit érdekeljen – kelt védelmemre Wow hyung.

-Csak azért jöttem, mert Junhee kéreti Byeongkwan-t vacsorázni. Akkor is, ha nem vagy éhes. Azt mondta, hogy muszáj enned valamit – azzal ki is fordult a szobámból.

Sóhajtva keltem fel a földről és dörzsöltem meg fájó hátsómat, aztán pedig indultam meg a konyha felé. Az ajtóban még megálltam, hogy egy dologban még biztos legyek. Vagyis inkább kettőben.

-Akkor mi most… Mi most MI vagyunk? WowKwan? – kérdeztem bizonytalanul, gondolataim ugyanis versenyt futottak egymással fejemben, így nem tudtam értelmesen semmit se megfogalmazni.

-Szeretném, hogy így legyen. Te szeretnéd? – kérdésére csak heves bólogatásba fogtam. – Akkor igen. Mi MI vagyunk. WowKwan.

-Velem alszol ma?

-Még szép.

Kicsattanó örömmel ugrándoztam ki a konyhába, hogy egyek valamit, ahogyan azt Jun hyung kérte. Meg is jött addigra az étvágyam. Aznap este tele gyomorral, boldogan aludtam el Sehyoon hyung ölelésében, és ezután még nagyon sokszor.