Játék, veszekedés és egyebek

/Sziasztok! Visszatértem, és csak most jöttem rá, hogy milyen régen is volt utoljára bármi, amit hoztam. De most kaptok egy cukiságot./

 Játék, veszekedés és egyebek

-Nem igaz! Gyere már segíteni, te hülye – ordítottam mikrofonomba, mire a többiektől csak hangos szisszenést hallottam.

Igen, ez van akkor, amikor mi öten leülünk és játszunk. Akármit. Most éppen egy LoL meccs kellős közepén voltunk és épp le akartam harapni drága barátom, Wonho fejét, amiért már megint nem engem segített, hanem JooHeon-t.

-Nyugi van, csajszi – próbált Kihyun ismét a békebíró lenni. – Most nincs tétje a meccsnek.

-De ha az én támogatóm, akkor ne Jooheon-t segítse már! Hallod, te fasz? Visszajöhetnél ide és segíthetnél!

Persze szavaim megint süket fülekre találtak, mint az elmúlt húsz percben minden alkalommal. Nem is figyelt rám. Mintha nem is hallotta volna, hogy épp ordítozok vele. Idegesített, hogy sose engem segít, amikor megígéri meccs előtt, hogy most másképp lesz. Nagy vicces vagy, Wonho, de már betelt a pohár.

-Srácok, a következő meccsen Ahri-t játszok – közöltem velük tervemet.

-Hey, és én akkor melyik ösvényen legyek, hah? – háborodott fel csapatunk legcsendesebb tagja, Changkyun.

-Sajnálom, I.M, de nekem elegem van Wonho-ból.

-Ne már, Rin, ne csináld ezt!

-Akkor Kihyun átengeded a junglet? – fordultam másik reményemhez.

-Viheted.

-Köszönöm. Nem igaz, Wonho! Miért nem vagy képes itt lenni és segíteni? – kezdtem újra az ordítozást, amikor ismét meghaltam, mert valaki nem mentett meg. – És még a kill-t is elviszi! Ez nem igaz! Én most fogom és itt hagyom ezt a meccset. Fejezzétek be nélkülem. Addig megyek enni valamit.

Azzal leraktam fejhallgatómat a gépem billentyűzetére és kicsoszogtam a konyhába. Már tényleg majd’ éhen haltam és a végtagjaim is teljesen be voltak állva. Jól esett hát felállni a székből és minden tagomat kinyújtóztatni. Kint a konyhában szüleim meglepetten fogadtak, gondolom nem szoktak hozzá, hogy ilyenkor kijárkáljak a szobámból. Nem csodálom, csak nagyon ritkán szoktam megtenni hétvégeken.

-Mi volt az előbb az a nagy kiabálás? – kérdezte apa, amikor egy kiflivel a kezemben leültem mellé tévét nézni.

-Csak az egyik haverom fejét próbáltam leüvölteni, de szerintem nem is hallotta, amit kiabáltam neki – húztam el számat.

-Értem – ezzel le is rendeztük a beszélgetést.

Nem volt túl érdekes, ami éppen a tévében ment, így amint megettem kajámat, visszamentem szobámba, hogy megnézzem, hol járnak a srácok. Már egy következő meccset szerveztek és csak rám vártak. Visszatelepedtem hát székembe, beléptem hozzájuk és már indították is a meccskeresést. A fejhallgatót nem raktam fel fejemre, nem volt kedvem megint feleslegesen beszélni nekik. Főleg Wonho-nak nem. Ezúttal Kihyun-nal posztot cseréltünk, ő ment Wonho-val az alsó ösvényre, én pedig dzsungelbe. Annyira nem szerettem ezt a szerepet, de legalább kiélhettem a vérszomjamat egyik kedvencemmel, Warwick-kal. Ahogy haladt a meccs, azt vettem észre, hogy ezúttal Wonho a helyén van, és nem rohangál el Jooheon-hoz, hanem rendesen játssza a szerepét. Vagyis segíti az adc-nket. Idegességemben felemeltem fél fülemhez a fejhallgatót és beszélni kezdtem.

-Wonho, miért van az, hogy engem kurvára sose segítesz, ha meg más játszik adc-t, akkor meg rendesen támogató vagy? – nem kiabáltam, de hallottam, hogy a többiek ijedtükben meg se mernek szólalni.

-Miről beszélsz, Rin? – tettette az ártatlant gyanúsítottam. – Én téged is segítettelek.

-Aha, persze, azért volt több halálom, mint mindőtöknek együtt véve.

-Az a te hibád. Minek estél neki az ellenségnek, ha nem bírtál vele?

-Wonho, Rin-nek igaza van – állt mellém Kihyun. – Tényleg nem segítettél neki.

-Ja, igaza van, haver – Jooheon is engem pártolt. – Minden alkalommal engem segítettél, pedig te is tudod, hogy nem szorulok rá. Még a fejhallgeszt se raktad a fejedre, csakhogy ne kelljen hallgatnod, hogy Rin a segítségedet kéri.

Hah, most lebuktál, Wonho. I.M ezúttal is kimaradt vitánkból, ilyenkor inkább csak meghúzódott a háttérben és játszott tovább. Olyankor ő sokkal eredményesebb volt. Míg mi mind meghaltunk, ő egymaga kivégezte az ellenfél nagy részét.

Ezúttal se volt ez másképp. Mi csak vitatkoztunk, meghaltunk, próbáltunk a játékra koncentrálni, ami persze egyáltalán nem ment. Changkyun magában tisztogatta a középső ösvényt, megölte az ellenfél játékosait és velünk nem is törődve vitte a győzelem felé a játékot. Viszont, amikor egyszer véletlenül leengedte a védelmét, és sikerült az ellenségnek a teljes csapatunkat kivégezni, halkan, de annál határozottabban megszólalt.

-Srácok, igazán abbahagyhatnátok már. Miattatok fogjuk elveszteni a meccset, amit mellesleg simán nyertünk volna. De nektek már megint vitatkozni kell, mint mindig.

-Sajnálom, I.M – kértem legelőször bocsánatot én, aztán sorra a többiek is.

Ezután a meccs hátralévő részében mindenki csak akkor szólalt meg, amikor tényleg szükség volt rá. Changkyun viszont egy szót se szólt. Ezúttal biztosan nagyon mérges lett ránk. Főleg rám is Wonho-ra. Tudtam, hogy így van, máskülönben ő is néha-néha felordított volna, ha hibázik. De nem történt meg. Amikor pedig megnyertük végül a meccset el is köszönt, mondván, tanulni kell.

-Ez is a te hibád, Wonho – ugrottam neki, amint I.M már nem volt vonalban.

-Mi?! Már miért lenne az én hibám? Nem kezdtem a kiabálást!

-Akkor szerintem, most mi is megyünk Jooheon-nal – szólalt meg Kihyun mielőtt megint belemerültünk volna a veszekedésbe. – Sziasztok! – azzal Kihyun már ott se volt.

-Én is megyek. Majd szóljatok, ha kiveszekedtétek magatokat. Császtok! – és Jooheon is lelépett.

Két órán át vitatkoztam Wonho-val, mire ő megelégelte és közölte, hogy húzzam át a formás seggem hozzá, mert elege van a Skype-ból. Aztán a válaszomat meg se várva lerakta a hívást, így én kénytelen voltam tényleg átmenni hozzá. Nagy duzzogások közepette meg is tettem. Átérve hozzá, nem zavartattam magam a csengővel vagy hasonló formaságokkal. Egyszerűen kinyitottam a bejárati ajtót, ami nyitva volt, és bemasíroztam Wonho szobájába. Egy kicsit meglepődtem, hogy a szülei nincsenek otthon, de különösebben nem zavartattam magam.

-Legalább azt a kurva csengőt megnyomhattad volna – hátra se nézett rám.

-Minek? Csak engem hívtál, más nem jön ilyen faszokhoz, mint te.

-Chö… Felesleges volt áthívni téged. Továbbra se lehet veled beszélni.

Duzzogva levágtam magam ágyára és szuggeráltam hátát, hogy végre felém forduljon, de nem igazán akarta megtenni.

-Legalább megfordulhatnál, hogy ne csak a hátadat bámuljam – morogtam orrom alatt.

-Minek? Hogy egy újabb indokot találj a vitatkozásra?

Nem válaszoltam, csak felmásztam ágya fejtámlájához, és kényelembe helyeztem magam. Fél órán keresztül csak ültünk csendben és mindketten a szoba különböző pontjait bámultuk. Egymásra viszont az istenért se néztünk volna. Már épp mozdultam volna, hogy inkább hazamegyek, amikor halkan megszólalt.

-Sajnálom.

Nem mondott többet, így először azt hittam, csak rosszul hallottam, vagy hallucináltam. De aztán végre felém fordult, szemében pedig őszinte megbánás tükröződött.

-Sajnálom, hogy olyan bunkó voltam, de nem tudtam mit kezdeni magammal.

-Ezt most nem igazán értem.

-Nem fontos a részletezés. Csak az a lényeg, hogy sajnálom. Többször nem fog előfordulni. Megígérem.

-Tudod, most valamiért most úgy érzem magam, mintha azt mondtad volna, hogy szeretsz. Meg vagyok hatódva. Már olyan régóta vártam rá, hogy megint úgy játszhassak veled, mint régen. Azt hittem többször nem fog megtörténni – a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, nem tudtam abbahagyni a beszédet.

Wonho percekig ismét hallgatott, majd felállt székéből, az ágyához sétált és leült mellém. Átölelte vállamat, én pedig vállára hajtottam fejemet.

-Igazából, tényleg azt akartam neked elmondani, hogy szeretlek – suttogta fülembe, aztán adott egy puszit arcomra.

Én csak ültem és hirtelen még boldogabb lettem, mint néhány perccel korábban voltam. Hozzábújtam, akár egy cica, és jó szorosan átöleltem. Kezeim alatt éreztem izmos felsőtestét, de akkor nem az volt számomra a legfontosabb. Csak az érdekelt, hogy ő ott van.

-Azt hiszem, én is szeretlek téged – motyogtam mellkasába és csak remélni tudtam, hogy hallott is belőle valamit.

Elfeküdtünk az ágyon és együtt bámultuk a plafont, hallgattuk a csendet. De olyan kellemes volt.

-Nem alszol itt? – jött kérdése hirtelen, amire nem is tudtam mit feleli rögtön.

-De, szeretnék itt aludni – emelkedtem fel róla annyira, hogy mobilomat ki tudjam varázsolni zsebemből. Írtam anyáméknak egy üzenetet, hogy azért tudjanak már róla, hol vagyok, aztán visszafeküdtem Wonho mellkasára és szépen lassan mindkettőnket elnyomott az álom.