Write Out Your Last Thoughts

/Sziasztok! Ismét érkeztem hozzátok egy rövidebb, egyrészes dologgal. Bár nem értem, hogy miért írom le mindig a gondolataimat, amikor csak átröppen valami katyvasz az agyamon, de... Hát most ez lett a végeredménye az egésznek. Jó olvasást hozzá mindenkinek!

Luv U Guys~ <3/

Write Out Your Last Thoughts

Azt mondják, hogyha beszélsz valamiről, akkor könnyebb lesz. Nos, ez az esetek nagy részében nem így van. Sokkal inkább rosszabbodik a helyzet tőle, mert akkor már a nyakunkba öntik a sajnálkozást, amit ugyebár senki se szeret. Így én eldöntöttem, hogy hogy találok valami más módot rá, hogy megszabaduljak a problémáim súlyától. Ez a valami végül a blogolás lett.

Most elmesélem nektek, hogy mi történt velem, ugyanis itt most nem szakításról, elhunyt házi kedvencről vagy hasonló semmiségekről van szó. Sőt, ha akarnám, se mondhatnám ki hangosan, hogy mi történt, de azt nem tiltotta meg, hogy leírjam. Bár, ha megtudja, hogy világgá kürtöltem a tetteit, akkor halott ember leszek.

Szóval, néhány hónapja egy chatoldalon ismerkedtem meg vele. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, mert rengeteg minden hasonlított az ízlésünkben. A chat beszélgetéseket hamar felváltották a telefonos beszélgetések, amikor sokszor egész hosszú órákra is elnyúltak. Később eljutottunk oda is, hogy megbeszéljünk végre egy személyes találkozót, ami igazán jó hangulatban telt. Mondott néhány igazán fura, már morbid dolgot, de nem igazán vettem komolyan gondolatait. A találkozó után otthon azonban komolyan elgondolkoztam rajtuk.

„Szívesen találkoznék veled máshol is” – hangzottak szavai. – „Mondjuk a túlvilágon.”

Akkor, amikor kimondta ezeket, bele se gondoltam, hogy mit jelenthet igazán. Otthon viszont mindenen alaposan átrágtam magam, és végül egy olyan következtetést vontam le, ami közel se tükrözte az igazságot. Az jutott eszembe, hogy ez biztosan valami új szórakozóhely neve lehet, vagy esetleg egy étteremé, amit még nem ismertem. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, bár akkor még nem tudtam mindazt, ami most már tudok.

A beszélgetéseink tovább folytak, egyre többször találkoztunk, a szüleim már arról kérdezgettek, hogy mikor mutatom be nekik a pasimat. Ilyenről szó se volt, sose volt a pasim, csak barátok voltunk, semmi több.

Az egyik utolsó találkozásunk, ami egy hete volt, valami elképesztő rosszul sült el. Egy elhagyatottabb környékre mentünk ezúttal, mert valami igazán különleges dolgot akart nekem mutatni. Egy már lebontásra váró épület volt a helyszín, a környéken pedig már nagyon régóta senki nem lakott, így minden kihalt volt. Mielőtt bementünk volna a romok közé, megállított, hogy bekösse a szememet, hogy meglepetés legyen, bármi is vár rám.

„Bízz bennem, tetszeni fog” – súgta fülembe, mielőtt szememet betakarta egy kendővel. – „Rám mernéd bízni az életedet?”

„Igen, rád merném” – hagyták el számat a szavak, melyeknél rosszabbakat nem is mondhattam volna ki.

Bevezetett a házba, mindenre ügyelve, hogy ne tehessen bennem kárt. Bár tudom, hogy ezt tényleg komolyan, minden hátsó szándék nélkül tette, utólag akkor is szörnyű érzés, hogy egyáltalán bíztam benne. Amint elértük a megfelelő helységet, megállított, majd elsietett mellőlem, és néhány dolgot rendezgetett bent. Legalábbis a hangok alapján ezt szűrtem le.

„Leveheted a kendőt” – érkezett hangja valahonnan a szoba másik feléből, én pedig eleget tettem kérésének. – „Meglepetés!”

Hát igen, meglepetésben bőven volt részem, a szobát ugyanis különböző eszközök, üvegek és… és ahogy elnéztem, trófeák töltötték be. És itt most nem a versenyeken szerezhető, csillogó trófeákra kell gondolni. Nem, közel sem. Itt a vadászok által szerzett, egykor élt élőlények preparált trófeáit kell érteni. Nála azonban nem állatok sorakoztak, hanem emberek. Vagyis, hogy pontos legyek, emberi testrészek. Nem szeretném részletezni, mert már a gondolatától is rosszul vagyok, miközben ezeket a sorokat írom. Ezután azonban mindent bemutatott nekem, elmesélte a történetüket, a gyilkosság kivitelezését, végezetül ecsetelte, hogy engem is szívesen látna ott. Leginkább a szemeimet. Szóval ez az ember beteg, egyenesen pszichopata. Kérlek titeket, ha ezt olvassátok, akkor értesítsétek róla a rendőrséget, hogy minél előbb elkapják és rács mögé dugják ezt az embert.

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Bejegyzés megosztva!

-Köszönöm mindenkinek, aki ezt olvasni fogja – motyogom magam elé. – Én már tuti, hogy nem élem ezt túl.

Ekkor mobilom megrezdül mellettem jelezve, hogy üzenetem érkezett

***
Ezt miért kellett?
Nem így értettem, hogy leírhatod!

*Én*
Sajnálom, de a blogom az életem, ezt te is tudod.

***
Ennyire szeretnél része lenni a gyűjteményemnek?

*Én*
Akar a franc, te beteg állat!
Szállj le rólam végre!

***
Nem fogok veszni hagyni egy ilyen gyönyörű szempárt!
Az enyémek lesznek akkor is, ha nem akarod!
Mert az enyém az életed!

*Én*
Az életem csak az enyém!
Soha nem adtam neked!

***
Dehogynem, akkor, amikor rám bíztad magad.
Nem menekülsz előlem.
Már úton vagyok érted.

Gyorsan képernyőfotókat készítek a beszélgetésről, amiket azonnal át is másolok a laptopomra, és már azon vagyok, hogy fel is töltsem őket a blogra, amikor valaki kopog az ajtómon, majd kinyitja és belép.

-Kicsim, akkor mi apáddal elmentünk – köszön anya, hogy elindulhassanak a megérdemelt hétvégi kikapcsolódásukra. Az én legnagyobb szerencsétlenségemre. – Vasárnap este jövünk, a hétvégére főzött összes kaja a hűtőben van. Vacsorázz meg, mielőtt lefekszel aludni.

-Anya, nem lehetne, hogy inkább mégis maradjatok? – teszem fel reménykedve hozzá utolsó kérdésemet. – Vagy, hogy esetleg én is menjek inkább?

-Már három hónapja lefoglaltuk, te is tudod. És akkor azt mondtad, hogy nem szeretnél jönni. Sajnálom, már nem tudunk változtatni.

-Igen, tudom, sajnálom. Jó lazítást a hétvégére, és vigyázzatok magatokra – erőltetek magamra egy mosolyt, bár ez talán eddigi életem legnehezebb feladata.

-Így lesz. Szia, Kicsim! – azzal ki is megy szobámból, én pedig végleg egyedül maradok.

***
Nemsokára végleg az enyém leszel.

Lefotózom az újabb üzenetet, majd már töltök is fel mindent a blogra. Már csak egy kattintás…

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Ennyi kell, hogy a világ láthassa, hogy igenis elkap, és végem, egy csattanó hang azonban megakadályoz benne. A szobám ablaka szilánkokra törve hullik a padlóra, majd belép az az egy valaki, akit a legkevésbé se akartam látni életem hátralévő részében. Így azonban ő lesz utolsó, akit valaha is látok még. Kezembe kapom a laptopom, és megpróbálok kirohanni a szobámból, hátha megmenekülök előle.

-Milyen szörnyű dolgot tettél – hangzik fel mély hangja. – Ezt nem szabadott volt megtenned. De ezután már nem fogsz több rossz dolgot tenni.

A szobámból kirohanva egyenesen a nappali felé veszem az irányt, ahonnan egy ajtó nyílik a kertbe, azonban a dohányzó asztalnál egy pillanatra még megállok, hogy befejezzem a bejegyzésemet. De meghallom amint már ő is a nappali ajtajánál jár.

-Ne akarj még több gondot okozni nekem – hangja egyre mélyebb. – Csak add fel végre, és senkinek se fog fájni.

„Csak egy gombnyomás… Kérlek… Csak addig maradj még távol tőlem…” Gondolataimban felmerülő imáimat azonban senki nem hallgatja meg, mert a következő pillanatban egy kar öleli körül a vállaimat, és egy hang suttog a fülembe.

-Megvagy! Többé nem menekülsz előlem.

Ezután egy szúrást érzek a hátamban, majd minden elsötétül előttem.

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Törlöd a bejegyzést?

            Igen                 Nem