Runaterra Gimi - 3. fejezet

/Sziasztok! Megérkeztem a Runaterraiak újabb fejezetével. Kicsit sokat kellett várni rá, de szerintem ez továbbra is így lesz, mer sajnos nem jön úgy az ihlet hozzá, mint az elején, amikor elkezdtem. Addig amíg készülnek a fejezetek, valószínűleg néha-néha hozok egy-két one shot-ot, hogy azért ne álljon meg teljesen az élet a blogon.
És akkor.... Jó olvasást mindenkinek az új részhez./

3. fejezet

*Kayn szemszög*

Elkezdődött ismét a tanév, amit már a kezdete előtt utáltam. Tudtam, hogy az a mitugrász Ezreal megint le se fog szállni rólam, és miatt ismét rendszeres látogatója leszek az igazgatói irodának. Valahogy már közel se vonzott annyira a gondolata, mint egy évvel korábban, amikor átiratkoztam. Az tetszett az egész helyben egyedül, hogy végre nem lógtam ki, és nem akart mindenki rendőrt hívni rám, mondván „Megölt valakit… Vagyis, úgy néz ki, mint aki megölt valakit.” Volt ebben az iskolában egy hely, ahol kedvemre „randalírozhattam”, bár hivatalosan tilos volt felügyelet, vagy engedély nélkül lemenni. Ez a Szurdok. A kapu, amin keresztül be lehet oda jutni, az alagsorban van. Senki nem szokta figyelni, hogy ki megy és ki jön rajta keresztül, az én esetemben pedig még egyszerűbb az egész. Az árnyak segítenek a rejtőzködésen.

Az első tanítási nap végét is ott zártam. Kedvem volt egy kicsit kikapcsolódni, és csak kivégezni néhány dzsungelbeli szörnyet. Ha az egész ilyen egyszerű lenne, akkor akár az egész napomat lent tölthetném. De persze, mindig akad valaki, aki beleszól a dolgaimba. És ez a VALAKI mindig felbukkan valamilyen okból kifolyólag ott, ahol épp vagyok.

-Vajon ezúttal milyen ide kapcsolódó események lesznek az évben? – hallottam meg Ezreal, számomra már idegesítő hangját.

Csendben, az árnyakba húzódva megpróbáltam minél távolabb menni tőle, Rhaast pedig segítségemre volt ebben, mint mindig.

-Szerinted se a véletlen műve, hogy már megint itt van? – hallottam meg Rhaast hangját. – Ez már újfent a sokadik alkalom.

-Nem tudom, de ilyen nem történhet meg ennyiszer véletlenül – válaszoltam az élő kaszának suttogva. – Tuti, hogy követett, amikor lejöttünk, csak elvesztette a nyomunkat, amikor az árnyak elnyeltek.

-ÁÁ, valami hozzáért a lábamhoz! – hangzottak fel Ezreal tocsogó léptei és kiabálása.

-Kayn, menjünk innen, ha nem akarsz megint az igazgatóhoz menni – nézett rám Rhaast komoly tekintettel.

-Támogatom – azzal ismét az árnyakat hívtuk segítségül, hogy feltűnés nélkül elmehessünk a világ legidegesítőbb felderítője közeléből.

-Hova ilyen sebesen, darkin? – tekeredik körém hirtelen Ezreal egyik lövedéke, de mintha mi sem történt volna, megyek tovább. – Ha hozzád szólt valaki, illik ránézni, és válaszolni – kapom a következő csapását, ami ezúttal meg is sebez.

Rhaast csak rám nézett, hogy ellenőrizzen, majd vissza Ezreal-re.

-Menj tovább.

Bólintottam, és rohantam, ahogy csak tudtam. Egyszer akartam kimaradni bárminemű balhéból, aminek ez a szőke hülye gyerek a része, erre megtalál. Nem nagyon sikerült messzire jutnom, mert Ezreal egy újabb támadása célt ért, én pedig láttam a saját kis életerő csíkomat, amint szépen lassan eléri a nullát, ami azt jelentette volna, hogy a Szurdok másik végében lévő bázisra kell visszamenjek. Természetesen csak azután, hogy újraéledtem. Ezt viszont semmiképp se akartam. Csak messzebb kerültem volna a Szurdok kijáratától. Az meg nem fért bele az időmbe. Volt nekem fontosabb dolgom is, mint egy folyton csak a bajt kereső hülyével harcolni minden alkalommal, amikor lejövök.

-Intézzük el gyorsan, mielőtt szólna az idióta, nőcsábász support-jának – néztem Rhasst-ra, ő pedig beleegyezve készült velem együtt a harcra.

Pont mielőtt teljesen bevetettem volna magam Ezreal ellen, éreztem meg, hogy eljött az ideje, hogy átváltozhassak, így nem is halogattam a dolgot. Jobban szerettem abban az alakban harcolni, valahogy jobban illett az egészhez, mint az átlagos, emberi formám.

-Készülj az újabb vereségre, Ezreal – indultam meg felé, kaszámat már támadásra készen tartva.

-Azt te csak hiszed, darkin – húzta szemtelen mosolyra ajkait, majd… Térugrást használt, közvetlenül a támadásom előtt, hogy kikerülj. – Nem maradsz te olyan sokáig talpon, mint azt gondoltad.

Ezúttal rajtam volt a sor nevetésben, ugyanis képességeimnek hála még a falakon keresztül is tudok közlekedni. Akkor is kihasználtam ezt, és mögé kerülve szereztem egy kis előnyt. Nem volt elég gyors a reakciója ahhoz, hogy kikerülhesse csapásomat, amit még meg is fűszereztem egy másik, pontosabban a végső képességemmel, és kis időre megszálltam testét. Utána pedig lecsaptam rá, amint ismét a „kinti világ” része lettem. Ezzel, ahogy életerő sávját elnéztem jócskán sikerült megsebeznem, de még elég sok ereje volt ahhoz, hogy egyszerű támadásokkal győzhessem le. Sőt, neki még ott volt az ultija, amit nem használt még el, szemben velem. Azzal egy-kettőre végezhetett volna velem, de úgy vettem észre, hogy nem akarja használni. Inkább ki akart jutni nyíltabb területre, ahol ő kerülhet fölénybe.

-Miért menekülsz? – nevettem fel hangosan, és elindultam Ezreal-lel teljesen ellenkező irányba, pontosan arra, amerre a Szurdok kijárata volt.

-Ha én menekülök, akkor te mit csinálsz? – hallottam, hogy megállt, és visszafordult. Tudtam, mi fog következni, de nem voltam rá eléggé felkészülve. – Ezt kapd ki!

Azzal útnak indított egy hatalmas energia hullámot. Egyenesen felém. Két esélyem volt, vagy kikerülöm és kijutok a Szurdokból, vagy megyek egyenesen tovább és tuti eltalál a képessége. Nem akartam időt adni neki, hogy utolérhessen, így inkább csak reménykedtem benne, hogy regenerálódtam annyit, hogy ne haljak bele, ha az az energia eltalál. Akkor éreztem magam a világ legszerencsésebb emberének (még akkor is, ha nem vagyok teljesen ember), amikor a sávomon még maradt egy egységnyi zöld jelzés, és épségben elértem a Szurdok kijáratát. Már csak azt kellett kitaláljam, hogy hogy jussak át a kék torony alatt, miközben én a vörös oldalon álltam. Ha csak egy pillanatra is betettem volna a lábamat a torony hatósugarába, a biztos halál várt volna rám. De másik út nem volt, hogy kijussak. Szerencsémre Ezreal pont jókor ért oda, és az én végső képességem töltési ideje pont akkor járt le, így tudtam is használni.

-Most pedig vigyél szépen a kijárathoz, hogy elmehessek – parancsoltam testére, de az nem arra ment, amerre én akartam. – Azt mondtam, hogy a kijárathoz!

-Nekem te ne mondd meg, hogy hova menjek – röhögött fel a hülye szőke.

Sajnos a legrosszabb pillanatban kellett lejárnia a képességemnek, így még a torony sugarában ragadtam, sőt még Ezreal-nek is bármilyen támadásának az útjában voltam.

-Ezért még megfizetsz – sziszegtem, mielőtt ő győztes vigyorral az arcán ellőtt egy energia nyalábot, ami telibe talált, életerőcsíkom pedig lenullázódott.

-Listen to this seungjeonga /Stray Kids: Victory Song részlet (’Hallgasd ezt a győzelmi dalt’)/ - kiabálta fennhangon.

Csak térjek vissza a pályára, de legközelebb kétszer is meggondolja, hogy mit merjen megtenni. Azonban Ezreal azután, hogy kiörömködte magát felettem, fogat magát és kiment a Szurdokból. Esélyt se adott nekem a visszavágásra. Helyére azonban érkezett valaki más, de már nem láttam, hogy ki, mert pont akkor tértem vissza teljes élettel a bázisra. Egy dolgot viszont biztosra tudtam, nem akartam összefutni vele. Csak még egy nyűg lett volna, ha ő is emberkedni akar, és megpróbál nekem ugrani. Így hát az árnyékban meghúzódva közlekedtem, és haladtam szépen lassan a kijárat felé. Nagy nehezen el is jutottam addig, és ki is értem, de látva, hogy ki volt bent még akkor velem együtt, biztos voltam benne, hogy észrevett, bármennyire is óvatosan közlekedtem.