The nightmare never ends

/Sziasztok! Ma egy kicsit talán mélyebb, szomorúbb történettel érkeztem. Őszinte leszek, és megosztom veletek, ez a történet éjszaka született, mert nem tudtam az istenért se elaludni. Remélem azért majd elnyeri a tetszéseteket, és szeretni fogjátok. Jó olvasást hozzá mindenkinek!/

The nightmare never ends

*YoungJae POV*

Hosszú hetek óta gyötört már az álmatlanság, és vele együtt a folyamatos hangulatromlás is. De nem tudtam mit tenni ellene, bármennyire is próbálkoztam. Gyötört a magány, a szomorúság és... Minden, ami csak bejöhetett az életben. Az iskola se ment úgy, ahogy azt én elterveztem, és ahogy a kezdetekben ment. Pedig nagyon igyekeztem, hogy az egyetemet jó átlaggal vihessem, azonban valami óriási dolog szakadt a nyakamba, amit még én magam se tudtam megnevezni. Annyit tudtam az egészből, hogy valahányszor sikerült egy kicsit elaludnom, mindig valami szörnyű rémálomba csöppentem, ami nem akart szűnni. És mindig ugyanazt álmodtam. Ugyanazt, ahogy aznap este is.

Egy elhagyatott helyen sétálok. Közel s távol nemhogy egy lélek, de még egy épület sincsen, ami az élet legapróbb jelét fedhetné fel. Egész egyszerűen egy kiszáradt, régi, legelő szerű helyen vagyok. Próbálok eljutni onnan valahova, bár fogalmam sincs, hogy hova is mennék, amikor azt se tudom, hol vagyok. Aztán egyszer csak, ahogy körbe fordulok, hirtelen egy egészen más helyre kerülök. Itt már rengeteg az ember, és teljesen körbe zárnak. Szinte levegőhöz se hagynak jutni, annyira zsúfoltan állnak körül. De valamit néznek nagyon a földön, engem pedig észre se vesznek, amint majd' összepréselnek. Messziről mentő hangja hallatszik, amint egyre közelebb ér, és valahonnan füst is megcsapja az orromat. Ahogy óvatosan, ügyelve a körülöttem állókra, körbe fordulok, meglátok egy összetört autót. A füst onnan származik. A mentő egyre közelebb ér, már kezd fülsértő lenni a hangja, de ekkor meghallom a tömeg hangjait is. Valaki sír, de olyan keservesen, hogy a szívem is belefájdul, a körülöttem állók pedig motyognak, és összesúgnak. Nem értem ők miről beszélnek, a szirénák és a férfi sírása mindent elnyom. Közelebb megyek a tömeg széléhez, de valahogy az emberek mintha észre se vennének, amikor elhaladok közöttük, senki nem néz rám szúrós szemekkel, amiért meglöktem, vagy odébb toltam, hogy elférjek. "Mintha nem is éreznék." - fordul meg fejemben a gondolat, de ekkor elérem a földön ülő, síró férfit, és meglátom, hogy mi is folyik itt. A holttestem fekszik a karjaiban, a férfi pedig a legjobb barátom és szerelmem.

-NE! - ülök fel hirtelen az ágyamban egy ordítás kíséretében, majd próbalom rendezni légzésemet és gondolataimat is.

Kollégiumban lakok, csak így tudtam megoldani az egyetemet, de legalább nem kell egy számomra teljesen idegen emberrel együtt élnem a mindennapjaimat, ugyanis legjobb barátom a szobatársam. Amiről neki pedig nem kell tudnia, hogy szeretem. Daehyun már egészen megszokta az elmúlt hetek alatt, hogy az éjszaka közepén ordítva kelek fel. Ezúttal se történt ez másképp.

-Minden rendben, YoungJae? - kérdezi álmos hangon. - Megint egy rémálom?

-Megint ugyanaz a rémálom, hogy pontos legyek - temetem kezeimbe arcomat, mert érzem, hogy könnyeim teljesen eláztatták azt. - Kezdek kikészülni már tőle. Minden áldott nap, ha elalszok, ugyanazt álmodom, de nem tudok mást tenni, mindig odamegyek, és megnézem, amit nem kéne. Dae, mit tegyek?

Egy kis ideig csak csendben ülünk a sötét szobában, amíg barátom gondolkozik, hogy mi legyen. Ez a kis idő szinte egy örökké valóságnak érződött számomra, annyira lassúnak érzem az idő múlását vágtató szívem dobogása mellett. Kezeimet arcomról izzadt, fekete tincseim közé vezetem, majd olyan erősen megszorítom, hogy félő, hajam tincsekben fog a kezemben ragadni.

-Mi lenne, ha az éjszaka hátralévő részére idejönnél mellém - hallom meg végül rekedt, gondolkodó hangját. - Csak azért, mert szeretnék végre egy éjszakát átaludni, és nincs jobb ötletem arra, hogy te is aludni tudj. Mit szólsz?

"Hogy én? Jung DaeHyun-nal egy ágyban? Ez egy másik álom? Mert ha igen, akkor nem akarok belőle felkelni! "- cikáztak fejemben a gondolatok.

-Persze, nem muszáj, ha inkább ébren töltenéd a hátralévő - hirtelen fény villan kezében, az időt ellenőrzi le - öt órát.

Eszemben se volt ilyen dolog, de egyszerűen nem tudok mit válaszolni kérdésére. Nem akarok reggel olyan helyzetben ébredni egészen véletlenül, ami mindkettőnk számára kínos lenne, de másképp esélytelen, hogy én aludjak még egy percet is magamban.

-Gyorsan dönts, én még aludnék, attól függetlenül, hogyha te nem tervezted - kicsit talán, mintha nevetne, de lehet csak én képzeltem be.

-Élek az ajánlattal - azzal már mászok is át hozzá, miközben Dae fényt gyújt, nehogy nekimenjek valaminek, amíg átvánszorgok az enyémmel szemben elhelyezett ágyig.

-Remélem így már jól fogsz aludni - karol át, amikor már teljesen jól elhelyezkedek az ágyában.

-Én is ebben reménykedek - értek vele egyet, mert mást se kívánok már hetek óta, csak egy jó kiadós, pihentető alvást.

-*-*-*-*-

Reggel mindketten az ébresztőre kelünk. Vagyis pontosabban Dae ébresztőjére, amit csak nagyon nehezen sikerül végül kikapcsolnia. Meglepő módon, én is viszonylag kipihenten ébredek, ráadásul nem is akárhol. Realizálódik bennem, hogy az éjszaka történteket nem csak álmodtam, hanem valóságosak voltak. Tényleg DaeHyun karjai közt aludtam el. Erre a gondolatra egy levakarhatatlannak ígérkező mosoly költözik ajkaimra.

-Na, úgy látom, te is örülsz, hogy végre tudtál aludni egy normálisat - szólal meg Dae reggeli, rekedt hangja fülembe.

-Igen, mondhatni - mosolygok továbbra is. "Minden reggel így akarok kelni."

-Ha már végre mindketten kipihentek vagyunk ma többé-kevésbé, órák után elmehetnénk vásárolni. Olyan régen voltunk már bármerre is.

-Benne vagyok - fordulok kissé felé mosolyogva.

-Akkor keljél kifelé, mielőtt még elkésünk - röhög fel, miközben óvatosan taszít az ágy széle irányába, de nem lök le róla. - Egy, kettő, mert már rég nem érzem a karomat, amin fekszel.

-Már mászok is - teszek is úgy, ahogy mondom, majd lemászok az ágyáról egyenesen a -tegnap felmosott- padlóra és ott terülök el ismét.

-*-*-*-*-*-*-

Az órák végeztével, ahogy reggel megbeszéltük, elindultunk a közeli bevásárló központba. DaeHyun mindig imádott magával vinni, amikor valami új ruhát akart venni magának, mert -legalábbis állítása szerint-, tőlem mindig őszinte véleményt kap. Hát persze, hogy őszintén válaszolok, amikor az a kérdés vetődik fel, hogy miben látnám szívesen a szerelmemet. De ezt neki soha nem kell megtudnia. Ha kell, a sírba is magammal viszem ezt a titkot, mert nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat.

Szóval eljutottunk végül az első boltba, amit Dae mindig is nagyon imádott, és azonnal kinézett magának néhány igen király ruhát. Amíg ő nézelődött, én is szétnéztem, de nem találtam semmit, ami igazán épp az ízlésemnek megfelelt volna. Ez a szezon híján van a fekete daraboknak valamilyen érthetetlen oknál fogva. Vagy amit mégis találtam, az egyenesen undorítóan állna rajtam, szóval szóba se jöhet. Dae pedig már a próbafülkében öltözik, és készül arra, hogy én láthatatlanul élvezhessem a látványát.

-Na, ehhez mit szólsz? - lép ki egy (és talán az egyetlen) fekete, feszülős farmerban és egy hozzá igazán elegánsan passzoló bordó ingnek álcázott pólóban.

-A nadrág nagyon jó, a feneked különösen jól néz ki benne - nézem végig tetőtől talpig. - Viszont szerintem az a póló nem a te stílusod. Nagyon jól néz ki együtt a kettő, de rajtad a póló valahogy... Öhm... Ah, egyszerűen nem illik hozzád.

Azt nem akartam mondani, hogy eddig abban a nadrágban néz ki legjobban, mert akkor lehet lenne néhány érdekes gondolata, amit el akarok kerülni. Végül a tükörben végignéz magán mindent, amit kiemeltem, és bólintva visszamegy, hogy -gondolom- átvegye a felsőt egy másikra, amit bevitt magával.

-Jae, ezt visszavinnéd gyorsan? - nyújt ki egy pólót, amit nem is láttam, hogy magával vitt. - És megnéznéd, kérlek, hogy van e egy mérettel nagyobb belőle?

-Persze, mindjárt jövök.

Gyorsan meglett a póló helye, és Dae szerencséjére van is a megfelelő méret, így sietek is vissza a fülkéjéhez, ahol viszont már van új társasága. Egy lánnyal beszélget, gondolom egy csoporttársa, de én nem ismerem. De legjobb barátom úgy áll előtte a nyitott próbafülke ajtajában félmeztelenül, mintha percek választanák el attól, hogy a lányt magával húzza a fülkébe. Bár tudom nagyon jól, hogy DaeHyun nem ilyen természetű, mégis erősen ott van előttem a jelenet, akárcsak az álmom jelenete, azelőttről, hogy felriadtam.

-Tessék, itt a póló, amit kértél - dobom kezébe, majd levágom magam a fülkék előtti fotelek egyikébe.

-Köszi...? - néz rám furán, láthatóan rájött, hogy valami bajom van. Ügyes.

Elköszön a lánytól, és visszamegy a fülkébe, bár egy póló felvételéért már szinte teljesen feleslegesen teszi. Azonban nem jön ki, hogy véleményt kérjen, csak azután, hogy visszavette saját ruháit, és kezében külön szedte a megvevendő és nem kellő darabokat. A farmert természetesen nem rakja vissza, az ilyesfajta dicséreteimet mindig szem előtt tartja, és azokat a darabokat részesíti előnyben. Meglepetésemre viszont minden mást visszatesz a helyére, még azt a pólót is, amiből másik méret kellett. Pedig egyértelmű, hogy elképesztően állt volna rajta.

-Miért nem veszed meg a piros felsőt? - teszek végül eleget kíváncsiságomnak a kérdéssel.

-Mert nem tetszik - rántja meg vállát.

-Szerinted ezt elhiszem? Ismerlek, mindened a piros.

-De az mégse tetszik.

-Nem hiszek neked.

-De hidd el!

-Nem tudom elhinni.

-Csak nem kell, oké?

Nagyon flegmává vált hirtelen, ami nem kicsit kezd zavarni. Nem szokott ilyen lenni, és okot se adtam neki, ami miatt így kellene viselkednie. Még csak azt se értem, hogy mit tettem, amivel most ezt kiérdemeltem. De ha megkérdezném, akkor se kapnék választ rá. Úgyis csak azt mondaná, hogy "semmi különös, meguntam a boltot", vagy valami ehhez hasonlót. Legalábbis máskor, amikor hirtelen viharzott ki egy-egy helyről, és hagyott hátra olyan ruhát, ami igazán tetszett neki mindig ilyen kifogásai voltak. Úgy látom, most se lenne másképp. Csendben sétálunk először a pénztárhoz, utána pedig ki az üzletből, Dae pedig azonnal a kijárat felé indul. Hát ez ritka gyors kör volt, mondhatom. Pedig még szívesen sétáltam volna néhány üzletben. És esetleg néztem volna magamnak is valamit, de ha nem, hát nem. Majd máskor. Csak lesz-e még máskor? Lesz-e még egy olyan alkalom, amikor ugyanilyen kipihentek leszünk mindketten, és el tudunk jönni megint vásárolni? A kérdések adottak, de a válasz rájuk innen nagyon messze rejtőzik, és egyikőnk se tudja pontosan, hol.

-Mi lelt, hogy már máshova nem is megyünk? - kérdezek végül mégis rá.

-Meguntam.

Rövid, és tömör. Szóval valamiért megharagudott rám. Pedig nem is tetten vagy mondtam semmit, ami miatt oka lehetne sértődni. Az a pólós eset nem volt semmi, nem kellene ennyi miatt felkapnia a vizet.

-Nem jutott eszedbe, hogy esetleg szerettem volna valamit én is venni? - kérdezek rá óvatosan, nehogy csak még idegesebb legyen.

-Ha akarsz, menj, és vegyél, nem kellek én oda - válasza nagyon rosszul esik, ilyet eddig még sose vágott fejemhez.

Arcomról az egész napos boldogság úgy tűnik el, akár a szivárvány, amikor a felhők eltakarják előle a napot. A hangulatom is pontosan ugyanilyen lendülettel kezd zuhanó repülésbe, és meg sem áll addig, amíg bele nem csapódik az önmarcangolásba. "Mit tettem, amivel ezt váltottam ki belőle?" - fogalmazódik meg fejemben a kérdés, amit észre se veszem, hogy hangosan is kimondok.

-És még észre se veszed, hogy mit teszel? - hangja kemény, egyenesen ijesztő, kedvem lenne olyan messzire menekülni előle, amennyire csak lehet. - Az a lány azt hiszi meleg vagyok, és járunk. Azt mondta, látta, hogy néztél, amikor kijöttem ebben a nadrágban -emeli kissé elém a szatyrot, benne a fekete farmerrel -, hogy véleményt adj róla. És még ő csodálkozott, hogy én nem vettem észre.

-Honnan szedett ilyen hülyeséget? Mégis miért néznék rád úgy, ahogy azt látni vélte? - tagadom azonnal az egyébként teljesen nyilvánvaló dolgot. - Dae, te vagy a legjobb barátom, olyan régóta ismerjük már egymást, hogy azt is tudjuk mikor megy a másik éjszaka mosdóba. Kinek hiszel? A lánynak, akit egyetlen éve, talán felületesen, ha ismersz, vagy a legjobb barátodnak, akit már tizenöt éve unsz?

Próbálok mindent bevetni, hogy őszintének hangozzon minden elhangzó mondatom, nehogy egy véletlen folytán olyat mondjak neki, amivel leleplezem magam. De ahogy arcát figyelem, látom rajta, hogy tényleg gondolkozik a hallottakon, és emészti, amit elmondtam neki. Szóval valamennyire sikerült hihetőnek lennem.

-Igazad van, sajná... - hangja elhal, majd egy ordítás hagyja el torkát, miközben ő áll a... Járda... Szélén... – YOUNGJAE!

Megállok, ahol vagyok, de bár ne tenném. Dudaszó hasít a levegőbe, hangos, fülsértően csikorgó gumik hangjával együtt. Dae ordítása visszhangzik a fülemben, aztán éles fájdalommal kísérve csapódik nekem az autó, és repülök el valamerre, bár fogalmam sincs, merre. Minden egyre tompább lesz, és homályos, majd sötétbe fordul a világ.

A legelő szerű helyen vagyok ismét, ezúttal azonban tudom, hogy ez már nem az az álom, ami miatt az éjszaka, és hetek óta mindig felriadtam. Ez valahogy más. Minden érzés és inger más. Fáj az oldalam és a lábam, ahol a kocsi eltalált, de valahogy mégse érzem magam igazán élőnek már. Az álmaimban éreztem, ahogy dobban a szívem, és levegőt véve jutok az éltető oxigénhez. Most azonban egyiket se érzem. Végül csak körbe fordulok és elindulok egy irányba, mint azt minden alkalommal álmomban is tettem. A következő pillanatban már ott vagyok az úttesten, DaeHyun mellett állok, amint karjai közé szorítva tartja az élettelen testemet.

-Beütöttem a fejemet is? - nézek a fejemen lévő, több helyről származó vérre, ami megállíthatatlanul csordogál. - Ah, tényleg, amikor földet értem.

Hangomban már nincsenek érzelmek. Legalábbis a olyanok, amik miatt sírnék, hogy élni akarok. Egyedül DaeHyun keserves sírása, és folyamatos próbálkozása, hogy felkeljek csal néhány könnycseppet elő szemeimből. Ő elvesztett engem, de én mindig itt lehetek majd, legalábbis láthatom, ha szeretném. Letérdelek mellé, és átkarolva vállait húzom magamhoz. Könnyektől csillogó szemeit tettemre rám kapja, és teljesen megdöbben. Rajta kívül más nem is lát engem.

-Ne sírj, Dae. Mindig itt leszek veled - törlöm le könnyeit. - Élj boldogan a kedvemért, de sose felejts el.

"Vajon elmondjam neki? Ez a legutolsó lehetőségem rá, hogy megtegyem." - gondolkozok.

-Ne hagyj itt! - könnyei továbbra is megállíthatatlanul folynak végig arcán. - Jae, kérlek... Kérlek, ne hagyj itt!

-Szeretlek, Jung DaeHyun, és mindig itt leszek veled - kezemet mellkasára teszem, pontosan dobogó szívére. - Itt, bent. De csak akkor, hogyha megígéred, hogy mindig emlékezni fogsz rám.

Dae könnyei közül szinte már ki se lát, de úgy bólogat, és ígéri meg, hogy nem felejt el. Még egyszer, utoljára magamhoz szorítom, majd egy búcsúcsókot lehelek ajkaira. Ez a csók tényleg nem több, mint egy lehelet, hisz már én se vagyok más, csak egy szellem, aki mindjárt távozik a túlvilágra.

-Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Ég veled, egyetlenem - azzal végleg búcsút intek neki, és elengedem, hogy ő is meg tudja tenni.

Szóval az álom valójában csak egy előre a sors által eltervezett esemény volt, amit meg kellett élnünk mindkettőnknek. Nekem olyannyira, hogy bele is haltam. Néha a világ olyan kegyetlen tud lenni, hogy az már embertelen. És ezúttal én voltam az áldozat.

Runaterra Gimi - 3. fejezet

/Sziasztok! Megérkeztem a Runaterraiak újabb fejezetével. Kicsit sokat kellett várni rá, de szerintem ez továbbra is így lesz, mer sajnos nem jön úgy az ihlet hozzá, mint az elején, amikor elkezdtem. Addig amíg készülnek a fejezetek, valószínűleg néha-néha hozok egy-két one shot-ot, hogy azért ne álljon meg teljesen az élet a blogon.
És akkor.... Jó olvasást mindenkinek az új részhez./

3. fejezet

*Kayn szemszög*

Elkezdődött ismét a tanév, amit már a kezdete előtt utáltam. Tudtam, hogy az a mitugrász Ezreal megint le se fog szállni rólam, és miatt ismét rendszeres látogatója leszek az igazgatói irodának. Valahogy már közel se vonzott annyira a gondolata, mint egy évvel korábban, amikor átiratkoztam. Az tetszett az egész helyben egyedül, hogy végre nem lógtam ki, és nem akart mindenki rendőrt hívni rám, mondván „Megölt valakit… Vagyis, úgy néz ki, mint aki megölt valakit.” Volt ebben az iskolában egy hely, ahol kedvemre „randalírozhattam”, bár hivatalosan tilos volt felügyelet, vagy engedély nélkül lemenni. Ez a Szurdok. A kapu, amin keresztül be lehet oda jutni, az alagsorban van. Senki nem szokta figyelni, hogy ki megy és ki jön rajta keresztül, az én esetemben pedig még egyszerűbb az egész. Az árnyak segítenek a rejtőzködésen.

Az első tanítási nap végét is ott zártam. Kedvem volt egy kicsit kikapcsolódni, és csak kivégezni néhány dzsungelbeli szörnyet. Ha az egész ilyen egyszerű lenne, akkor akár az egész napomat lent tölthetném. De persze, mindig akad valaki, aki beleszól a dolgaimba. És ez a VALAKI mindig felbukkan valamilyen okból kifolyólag ott, ahol épp vagyok.

-Vajon ezúttal milyen ide kapcsolódó események lesznek az évben? – hallottam meg Ezreal, számomra már idegesítő hangját.

Csendben, az árnyakba húzódva megpróbáltam minél távolabb menni tőle, Rhaast pedig segítségemre volt ebben, mint mindig.

-Szerinted se a véletlen műve, hogy már megint itt van? – hallottam meg Rhaast hangját. – Ez már újfent a sokadik alkalom.

-Nem tudom, de ilyen nem történhet meg ennyiszer véletlenül – válaszoltam az élő kaszának suttogva. – Tuti, hogy követett, amikor lejöttünk, csak elvesztette a nyomunkat, amikor az árnyak elnyeltek.

-ÁÁ, valami hozzáért a lábamhoz! – hangzottak fel Ezreal tocsogó léptei és kiabálása.

-Kayn, menjünk innen, ha nem akarsz megint az igazgatóhoz menni – nézett rám Rhaast komoly tekintettel.

-Támogatom – azzal ismét az árnyakat hívtuk segítségül, hogy feltűnés nélkül elmehessünk a világ legidegesítőbb felderítője közeléből.

-Hova ilyen sebesen, darkin? – tekeredik körém hirtelen Ezreal egyik lövedéke, de mintha mi sem történt volna, megyek tovább. – Ha hozzád szólt valaki, illik ránézni, és válaszolni – kapom a következő csapását, ami ezúttal meg is sebez.

Rhaast csak rám nézett, hogy ellenőrizzen, majd vissza Ezreal-re.

-Menj tovább.

Bólintottam, és rohantam, ahogy csak tudtam. Egyszer akartam kimaradni bárminemű balhéból, aminek ez a szőke hülye gyerek a része, erre megtalál. Nem nagyon sikerült messzire jutnom, mert Ezreal egy újabb támadása célt ért, én pedig láttam a saját kis életerő csíkomat, amint szépen lassan eléri a nullát, ami azt jelentette volna, hogy a Szurdok másik végében lévő bázisra kell visszamenjek. Természetesen csak azután, hogy újraéledtem. Ezt viszont semmiképp se akartam. Csak messzebb kerültem volna a Szurdok kijáratától. Az meg nem fért bele az időmbe. Volt nekem fontosabb dolgom is, mint egy folyton csak a bajt kereső hülyével harcolni minden alkalommal, amikor lejövök.

-Intézzük el gyorsan, mielőtt szólna az idióta, nőcsábász support-jának – néztem Rhasst-ra, ő pedig beleegyezve készült velem együtt a harcra.

Pont mielőtt teljesen bevetettem volna magam Ezreal ellen, éreztem meg, hogy eljött az ideje, hogy átváltozhassak, így nem is halogattam a dolgot. Jobban szerettem abban az alakban harcolni, valahogy jobban illett az egészhez, mint az átlagos, emberi formám.

-Készülj az újabb vereségre, Ezreal – indultam meg felé, kaszámat már támadásra készen tartva.

-Azt te csak hiszed, darkin – húzta szemtelen mosolyra ajkait, majd… Térugrást használt, közvetlenül a támadásom előtt, hogy kikerülj. – Nem maradsz te olyan sokáig talpon, mint azt gondoltad.

Ezúttal rajtam volt a sor nevetésben, ugyanis képességeimnek hála még a falakon keresztül is tudok közlekedni. Akkor is kihasználtam ezt, és mögé kerülve szereztem egy kis előnyt. Nem volt elég gyors a reakciója ahhoz, hogy kikerülhesse csapásomat, amit még meg is fűszereztem egy másik, pontosabban a végső képességemmel, és kis időre megszálltam testét. Utána pedig lecsaptam rá, amint ismét a „kinti világ” része lettem. Ezzel, ahogy életerő sávját elnéztem jócskán sikerült megsebeznem, de még elég sok ereje volt ahhoz, hogy egyszerű támadásokkal győzhessem le. Sőt, neki még ott volt az ultija, amit nem használt még el, szemben velem. Azzal egy-kettőre végezhetett volna velem, de úgy vettem észre, hogy nem akarja használni. Inkább ki akart jutni nyíltabb területre, ahol ő kerülhet fölénybe.

-Miért menekülsz? – nevettem fel hangosan, és elindultam Ezreal-lel teljesen ellenkező irányba, pontosan arra, amerre a Szurdok kijárata volt.

-Ha én menekülök, akkor te mit csinálsz? – hallottam, hogy megállt, és visszafordult. Tudtam, mi fog következni, de nem voltam rá eléggé felkészülve. – Ezt kapd ki!

Azzal útnak indított egy hatalmas energia hullámot. Egyenesen felém. Két esélyem volt, vagy kikerülöm és kijutok a Szurdokból, vagy megyek egyenesen tovább és tuti eltalál a képessége. Nem akartam időt adni neki, hogy utolérhessen, így inkább csak reménykedtem benne, hogy regenerálódtam annyit, hogy ne haljak bele, ha az az energia eltalál. Akkor éreztem magam a világ legszerencsésebb emberének (még akkor is, ha nem vagyok teljesen ember), amikor a sávomon még maradt egy egységnyi zöld jelzés, és épségben elértem a Szurdok kijáratát. Már csak azt kellett kitaláljam, hogy hogy jussak át a kék torony alatt, miközben én a vörös oldalon álltam. Ha csak egy pillanatra is betettem volna a lábamat a torony hatósugarába, a biztos halál várt volna rám. De másik út nem volt, hogy kijussak. Szerencsémre Ezreal pont jókor ért oda, és az én végső képességem töltési ideje pont akkor járt le, így tudtam is használni.

-Most pedig vigyél szépen a kijárathoz, hogy elmehessek – parancsoltam testére, de az nem arra ment, amerre én akartam. – Azt mondtam, hogy a kijárathoz!

-Nekem te ne mondd meg, hogy hova menjek – röhögött fel a hülye szőke.

Sajnos a legrosszabb pillanatban kellett lejárnia a képességemnek, így még a torony sugarában ragadtam, sőt még Ezreal-nek is bármilyen támadásának az útjában voltam.

-Ezért még megfizetsz – sziszegtem, mielőtt ő győztes vigyorral az arcán ellőtt egy energia nyalábot, ami telibe talált, életerőcsíkom pedig lenullázódott.

-Listen to this seungjeonga /Stray Kids: Victory Song részlet (’Hallgasd ezt a győzelmi dalt’)/ - kiabálta fennhangon.

Csak térjek vissza a pályára, de legközelebb kétszer is meggondolja, hogy mit merjen megtenni. Azonban Ezreal azután, hogy kiörömködte magát felettem, fogat magát és kiment a Szurdokból. Esélyt se adott nekem a visszavágásra. Helyére azonban érkezett valaki más, de már nem láttam, hogy ki, mert pont akkor tértem vissza teljes élettel a bázisra. Egy dolgot viszont biztosra tudtam, nem akartam összefutni vele. Csak még egy nyűg lett volna, ha ő is emberkedni akar, és megpróbál nekem ugrani. Így hát az árnyékban meghúzódva közlekedtem, és haladtam szépen lassan a kijárat felé. Nagy nehezen el is jutottam addig, és ki is értem, de látva, hogy ki volt bent még akkor velem együtt, biztos voltam benne, hogy észrevett, bármennyire is óvatosan közlekedtem.

Write Out Your Last Thoughts

/Sziasztok! Ismét érkeztem hozzátok egy rövidebb, egyrészes dologgal. Bár nem értem, hogy miért írom le mindig a gondolataimat, amikor csak átröppen valami katyvasz az agyamon, de... Hát most ez lett a végeredménye az egésznek. Jó olvasást hozzá mindenkinek!

Luv U Guys~ <3/

Write Out Your Last Thoughts

Azt mondják, hogyha beszélsz valamiről, akkor könnyebb lesz. Nos, ez az esetek nagy részében nem így van. Sokkal inkább rosszabbodik a helyzet tőle, mert akkor már a nyakunkba öntik a sajnálkozást, amit ugyebár senki se szeret. Így én eldöntöttem, hogy hogy találok valami más módot rá, hogy megszabaduljak a problémáim súlyától. Ez a valami végül a blogolás lett.

Most elmesélem nektek, hogy mi történt velem, ugyanis itt most nem szakításról, elhunyt házi kedvencről vagy hasonló semmiségekről van szó. Sőt, ha akarnám, se mondhatnám ki hangosan, hogy mi történt, de azt nem tiltotta meg, hogy leírjam. Bár, ha megtudja, hogy világgá kürtöltem a tetteit, akkor halott ember leszek.

Szóval, néhány hónapja egy chatoldalon ismerkedtem meg vele. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, mert rengeteg minden hasonlított az ízlésünkben. A chat beszélgetéseket hamar felváltották a telefonos beszélgetések, amikor sokszor egész hosszú órákra is elnyúltak. Később eljutottunk oda is, hogy megbeszéljünk végre egy személyes találkozót, ami igazán jó hangulatban telt. Mondott néhány igazán fura, már morbid dolgot, de nem igazán vettem komolyan gondolatait. A találkozó után otthon azonban komolyan elgondolkoztam rajtuk.

„Szívesen találkoznék veled máshol is” – hangzottak szavai. – „Mondjuk a túlvilágon.”

Akkor, amikor kimondta ezeket, bele se gondoltam, hogy mit jelenthet igazán. Otthon viszont mindenen alaposan átrágtam magam, és végül egy olyan következtetést vontam le, ami közel se tükrözte az igazságot. Az jutott eszembe, hogy ez biztosan valami új szórakozóhely neve lehet, vagy esetleg egy étteremé, amit még nem ismertem. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, bár akkor még nem tudtam mindazt, ami most már tudok.

A beszélgetéseink tovább folytak, egyre többször találkoztunk, a szüleim már arról kérdezgettek, hogy mikor mutatom be nekik a pasimat. Ilyenről szó se volt, sose volt a pasim, csak barátok voltunk, semmi több.

Az egyik utolsó találkozásunk, ami egy hete volt, valami elképesztő rosszul sült el. Egy elhagyatottabb környékre mentünk ezúttal, mert valami igazán különleges dolgot akart nekem mutatni. Egy már lebontásra váró épület volt a helyszín, a környéken pedig már nagyon régóta senki nem lakott, így minden kihalt volt. Mielőtt bementünk volna a romok közé, megállított, hogy bekösse a szememet, hogy meglepetés legyen, bármi is vár rám.

„Bízz bennem, tetszeni fog” – súgta fülembe, mielőtt szememet betakarta egy kendővel. – „Rám mernéd bízni az életedet?”

„Igen, rád merném” – hagyták el számat a szavak, melyeknél rosszabbakat nem is mondhattam volna ki.

Bevezetett a házba, mindenre ügyelve, hogy ne tehessen bennem kárt. Bár tudom, hogy ezt tényleg komolyan, minden hátsó szándék nélkül tette, utólag akkor is szörnyű érzés, hogy egyáltalán bíztam benne. Amint elértük a megfelelő helységet, megállított, majd elsietett mellőlem, és néhány dolgot rendezgetett bent. Legalábbis a hangok alapján ezt szűrtem le.

„Leveheted a kendőt” – érkezett hangja valahonnan a szoba másik feléből, én pedig eleget tettem kérésének. – „Meglepetés!”

Hát igen, meglepetésben bőven volt részem, a szobát ugyanis különböző eszközök, üvegek és… és ahogy elnéztem, trófeák töltötték be. És itt most nem a versenyeken szerezhető, csillogó trófeákra kell gondolni. Nem, közel sem. Itt a vadászok által szerzett, egykor élt élőlények preparált trófeáit kell érteni. Nála azonban nem állatok sorakoztak, hanem emberek. Vagyis, hogy pontos legyek, emberi testrészek. Nem szeretném részletezni, mert már a gondolatától is rosszul vagyok, miközben ezeket a sorokat írom. Ezután azonban mindent bemutatott nekem, elmesélte a történetüket, a gyilkosság kivitelezését, végezetül ecsetelte, hogy engem is szívesen látna ott. Leginkább a szemeimet. Szóval ez az ember beteg, egyenesen pszichopata. Kérlek titeket, ha ezt olvassátok, akkor értesítsétek róla a rendőrséget, hogy minél előbb elkapják és rács mögé dugják ezt az embert.

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Bejegyzés megosztva!

-Köszönöm mindenkinek, aki ezt olvasni fogja – motyogom magam elé. – Én már tuti, hogy nem élem ezt túl.

Ekkor mobilom megrezdül mellettem jelezve, hogy üzenetem érkezett

***
Ezt miért kellett?
Nem így értettem, hogy leírhatod!

*Én*
Sajnálom, de a blogom az életem, ezt te is tudod.

***
Ennyire szeretnél része lenni a gyűjteményemnek?

*Én*
Akar a franc, te beteg állat!
Szállj le rólam végre!

***
Nem fogok veszni hagyni egy ilyen gyönyörű szempárt!
Az enyémek lesznek akkor is, ha nem akarod!
Mert az enyém az életed!

*Én*
Az életem csak az enyém!
Soha nem adtam neked!

***
Dehogynem, akkor, amikor rám bíztad magad.
Nem menekülsz előlem.
Már úton vagyok érted.

Gyorsan képernyőfotókat készítek a beszélgetésről, amiket azonnal át is másolok a laptopomra, és már azon vagyok, hogy fel is töltsem őket a blogra, amikor valaki kopog az ajtómon, majd kinyitja és belép.

-Kicsim, akkor mi apáddal elmentünk – köszön anya, hogy elindulhassanak a megérdemelt hétvégi kikapcsolódásukra. Az én legnagyobb szerencsétlenségemre. – Vasárnap este jövünk, a hétvégére főzött összes kaja a hűtőben van. Vacsorázz meg, mielőtt lefekszel aludni.

-Anya, nem lehetne, hogy inkább mégis maradjatok? – teszem fel reménykedve hozzá utolsó kérdésemet. – Vagy, hogy esetleg én is menjek inkább?

-Már három hónapja lefoglaltuk, te is tudod. És akkor azt mondtad, hogy nem szeretnél jönni. Sajnálom, már nem tudunk változtatni.

-Igen, tudom, sajnálom. Jó lazítást a hétvégére, és vigyázzatok magatokra – erőltetek magamra egy mosolyt, bár ez talán eddigi életem legnehezebb feladata.

-Így lesz. Szia, Kicsim! – azzal ki is megy szobámból, én pedig végleg egyedül maradok.

***
Nemsokára végleg az enyém leszel.

Lefotózom az újabb üzenetet, majd már töltök is fel mindent a blogra. Már csak egy kattintás…

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Ennyi kell, hogy a világ láthassa, hogy igenis elkap, és végem, egy csattanó hang azonban megakadályoz benne. A szobám ablaka szilánkokra törve hullik a padlóra, majd belép az az egy valaki, akit a legkevésbé se akartam látni életem hátralévő részében. Így azonban ő lesz utolsó, akit valaha is látok még. Kezembe kapom a laptopom, és megpróbálok kirohanni a szobámból, hátha megmenekülök előle.

-Milyen szörnyű dolgot tettél – hangzik fel mély hangja. – Ezt nem szabadott volt megtenned. De ezután már nem fogsz több rossz dolgot tenni.

A szobámból kirohanva egyenesen a nappali felé veszem az irányt, ahonnan egy ajtó nyílik a kertbe, azonban a dohányzó asztalnál egy pillanatra még megállok, hogy befejezzem a bejegyzésemet. De meghallom amint már ő is a nappali ajtajánál jár.

-Ne akarj még több gondot okozni nekem – hangja egyre mélyebb. – Csak add fel végre, és senkinek se fog fájni.

„Csak egy gombnyomás… Kérlek… Csak addig maradj még távol tőlem…” Gondolataimban felmerülő imáimat azonban senki nem hallgatja meg, mert a következő pillanatban egy kar öleli körül a vállaimat, és egy hang suttog a fülembe.

-Megvagy! Többé nem menekülsz előlem.

Ezután egy szúrást érzek a hátamban, majd minden elsötétül előttem.

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Törlöd a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Runaterra Gimi - 2. fejezet

/Sziasztok! Megérkeztem a Runaterra Gimi következő fejezetével, remélem sokotok örömére. Jó olvasást hozzá mindenkinek./

2. fejezet

Az előre, órarendbe megírt négy osztályfőnöki végül csak három lett, mert mindent sikerült megbeszélnünk és elintéznünk, ami már most fontos volt. Én azonban még maradtam kicsit, hogy beszélhessek Fiora tanárnővel arról a bizonyos szintfelmérő próbáról. Muszáj volt megtudnom, hogy miként hozhatnám be azt a lemaradást, amit az évek alatt a többiekhez mérten összeszedtem. Vagyis egyszerűbben, hogyan tanuljak meg mindent a képességeimmel kapcsolatban egyetlen hét alatt.

-Tanárnő, lenne rám néhány perce? – álltam meg mellette, miután már mindenki elhagyta az osztálytermet.

-Persze, Xayah. Miben segíthetek? – nézett fel papírjaiból, amiket éppen töltögetett ki.

-Azt hiszem, én nem tudom megcsinálni ezt a próbát jövő héten – hajtottam le fejemet. – Nem tudok semmit a képességeimről, vagy mik is ezek. Szerintem lehetetlen, hogy mindent megtanuljak egyetlen hét alatt.

-Semmi sem lehetetlen, ameddig valaki azt mondja, hogy meg lehet csinálni. Ezreal mindig ezt mondogatja. De ha szeretnél tudni bármit magadról, akkor fordulj a szüleidhez, ők biztosan tudnak neked majd mesélni és segíteni – mosolygott rám kedvesen.

-Nem tudnak. Nem ismerem az igazi szüleimet, csak azokat, akik örökbe fogadtak. Ők pedig egyszerű emberek – hirtelen minden olyan érdekessé vált, mindenfele néztem, csak az osztályfőnökömre nem.

-Ez esetben én is, és szerintem tökéletesen biztosan állíthatom, hogy az osztály is a segítségedre lesz. Szólhatok néhány kollégámnak is, akik tudnak segíteni neked – alaposan végig mért, mintha éppen felmérte volna az adottságaimat. – De azt hiszem, Rakan ki tudja majd hozni belőled a legjobbat. Holnap szólok az osztálynak, hogy segítsenek téged az erőd elsajátításában. Használtál már belőle bármit?

-Egyetlen egyszer, akkor is majdnem megöltem egy embert – meredtem a távolba, miközben képek sora tolult a fejembe. Láttam ismét azt a napot, amikor az a kis mitugrász Lilly felidegesített a folytonos hisztizésével és piszkálásával. Akkor az adta meg a végső lökést, amikor egy olyan pletykát indított meg rólam, miszerint azért vagyok ilyen, mert kísérleti patkány voltam. Valami elszakadt bennem, és használtam egy olyan erőt, amiről azt se tudtam, hogy egyáltalán létezik. A lány ott állt előttem, teljesen ledermedve és már könyörgött nekem, hogy ne bántsam. Egy tollzáporral sújtottam le rá, aztán visszahívtam magamhoz a tollakat. Több helyen is eltalálták őt, vérzett is minden sebhelye, de igazán csak az járt a fejemben, hogy miért nem találtam el úgy, hogy nagyobb kárt tegyek benne. Két perccel később persze már a térdeimet átkarolva sírtam egy mindentől elrejtett helyen, amiért majdnem megöltem egy embert.

-Ez nagyon jó jel – bólintott Fiora tanárnő elismerően. – Ezek szerint képes voltál a tudtod nélkül használni az erődet. Szerintem a többiek segítségével hamar bele fogsz rázódni, és van rá esély, hogy Rakan-nal magad mellett verhetetlen leszel.

-De miért pont Rakan-nal? – néztem rá értetlenül.

A tanárnő kis ideig gondolkozott, hogy hogy is fogjon bele, mivel kezdjen, hogy bepótoljam az életemből kimaradt, számukra teljesen egyértelmű dolgokat. Végül azonban csak a közepébe fogva kezdett a magyarázatba.

-Ez a próba arra van, hogy biztosak legyünk benne, hogy ti, mint leendő hősök, tényleg abba a szerepkörbe tartoztok, mint amilyennek első ránézésre tűntök. Néhányótokon már az első pillanattól fogva látszik, hogy milyenek vagytok. Rakan is, és te is ilyen vagy.

Először azt hittem, hogy végre kezdem megérteni ezt az egészet, kis idő elteltével azonban rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttem jelenleg. Mintha egy teljesen másik világba csöppentem volna hirtelen. Fiora tanárnő észre vehette értetlenségemet, mert folytatni kezdte, amibe belefogott.

-Hat fő szerepkör van, amibe a diákokat besoroljuk. Támogatók, akik esetleges harcok során védelmezik a csapatuk tagjait. A lövészek, akik távolról tudják segíteni csapattársaikat. Orgyilkosok, akik, mint a nevük is utal rá, a semmiből csapnak le, ha szükség van rájuk. A tankok segítik a csapatokat a hatalmas életerejükkel. A mágusok, akik legnagyobb részben mágiájukat használva harcolnak. És végül a harcosok, akik nagyon nagy sebzést képesek okozni és életerejükre se lehet panasz, abban is bővelkednek – sorolta a tanárnő. – Véleményem szerint, és az alapján, amit elmondtál, te a lövészek közé tartozol, de a próba majd biztosít róla. Remélem sikerült kicsit több dologgal megismertesselek a világunkból.

-Azt hiszem, most egy kicsit többet értek már az egészből – bólintottam rövid gondolkozás után. – Bár még vannak hiányosságok, de majd egyszer mindent bepótolok.

-Van még esetleg valami, amire most szeretnél választ kapni?

Kicsit el kellett gondolkoznom, hogy mit is szeretnék igazán megtudni még. Volt néhány dolog, ami érdekelt, de egy kiemelkedően fontosra nagyon érdekelt a válasz.

-Tanárnő, mi van az alagsorban, amitől annyira távol kell tartsuk magunkat, ha nincs felügyeletünk? – néztem rá olyan komolyan, mint előtte talán még soha.

-Azt… - akadt meg. Látszott rajta, hogy ezt nem szívesen osztaná meg velem. Egyelőre. – Azt még ráérsz megtudni. Jobb is, ha majd csak később kerül erre sor, addig se izgulod túl az ittlétedet.

Kissé csalódottan, de valahogy mégis egyet értően bólogattam a tanárnő válaszára. Valamiért éreztem, hogy ebben igaza van. Megfogtam gyorsan a cuccomat, hogy mehessek én is haza, de Fiora tanárnő valamiért még megállított egy utolsó szóra.

-Xayah, jobb, ha nem szeretnél még lemenni oda. Majd, ha eljön az ideje, akkor megtudsz mindent – hangja és tekintete is veszélyesen komoly volt. Biztos voltam benne, hogy valami nagyon veszélyes dolog rejtőzik abban az alagsorban, de majd eljön az ideje, hogy megtudjam mi az.

-Rendben, így lesz tanárnő. És köszönöm szépen ezt a néhány információt. Viszlát! – azzal az ajtóhoz léptem, és elhagytam a termet.

A hazavezető úton végig gondolkodtam. Mindenen, ami eddig történt velem. Az is eszembe jutott, hogy megpróbálom ismét használni azt a képességet, amit akkor használtam.

-Hé, vastaya lány! – hallottam meg egy ismerős hangot, amikor már csak néhány utcára voltam az otthonomtól – Merre mész?

-Haza, bár szerintem erre te is rájöttél – nevettem fel kicsit talán kínosan, miközben megfordultam, és egy elképesztően jól kinéző Rakan-nal találtam szemben magam. – Te?

-Én épp Ezreal-hez indultam. Vagyis jobban mondva megvédeni a seggét, mert megint összeakadt a bajsza a másik osztály bajos bagázsával – nevetett fel.

-Gyakran keveredik balhékba?

-Eléggé, sajnos ez a „felfedező család” gondja – rajzolt idéző jeleket a levegőbe. – Bár a szülei sose voltak ilyenek. Legalábbis legjobb információim szerint ők figyeltek rá, hogy lehetőleg kerüljék a bajt.

-Sokszor kell neked kimenteni egy balhéból? – kérdeztem még rá puszta kíváncsiságból.

-Mostanában egyre többször. Mióta az előző év második felében a másik osztályba bekerült Kayn… Nincs olyan hét, hogy valami miatt ne kerülne az a kettő az igazgatói irodába. Szinte már törzsvendégek ott – nevetett ismét. – Ha nem haragszol meg, rohanok, még mielőtt péppé verik, nem szeretném kiskanállal kapargatni a betonról.

-Menj csak, majd holnap találkozunk – mosolyogtam rá. – Szia!

-Szia, vastaya lány! – azzal el is indult az ellenkező irányba, pont amerről korábban jöttem.

Egy kis ideig még figyeltem Rakan-t, pontosan addig, ameddig el nem tűnt az utca végén, csak utána mentem tovább haza. Nem telt el fél óra, mire anya is hazaért. Első dolga volt érdeklődni a napomról és az új iskoláról, én pedig boldogan meséltem mindenről neki, amit aznap megtudtam.

-Szóval összességében tényleg nagyon különleges az iskola – összegeztem végül, amikor anyának a legfurább és legérdekesebb dolgokról is meséltem.

-Hát ennek örülök – bár hangján nem ezt véltem felfedezni, inkább hitetlennek hangzott. – De biztos, hogy ez mind így történt? Nem létezhetnek ilyen emberek.

És tényleg igazam volt, nem hitte el egy szavamat se. Nagyon rosszul esett pont tőle hallani ezeket, mikor itt voltam én élő bizonyítéknak neki az egész hitelességére. És mégis képtelen volt elfogadni, hogy igenis létezhetnek mások is, akik még nálam is különlegesebbek.

-Igen, anya, ez mind igaz. Miért nem hiszel nekem, mikor én se vagyok ember? Te is tudod ezt nagyon jól, különben nem csúfolt és utált volna ki mindenki a többi, embereknek szánt iskolában – hangomon hallatszott a megbántottság és a düh is, amit anya felé tápláltam akkor, de azért bántani nem akartam.

-Tudom jól, de ez akkor is annyira hihetetlen számomra – ekkor eszébe jutott valami. – Tudom, hogy nem emlékezhetsz az igazi szüleidre, de mikor anyukád annak idején megtalált engem, rám bízott valamit azzal az üzenettel, hogy adjam oda neked, amikor itt lesz az ideje. Azt hiszem most jött el ez az idő.

Előkeresett valamit a szobájukból, aztán kihozta nekem. Egy doboz volt bármiféle díszítés nélkül. Csak egy egyszerű, barna kartondoboz volt. Anya a kezembe adta, hogy meg is nézzem mi van benne, és láthassa ő is.

-Tudod, eddig még nem mertem megnézni, hogy mi van benne. Úgy gondoltam, hogy nem szabad nekem se tudnom róla addig, amíg el nem jön számodra az ideje – nézett rám anya mosolyogva. – És kicsit tartottam is tőle, hogy mi lehet benne.

Kinyitottam a dobozt, amiben egy levél, egy fura állat koponyája és egy lila toll volt. Egy olyan toll, amit akkor láttam először és utoljára, amikor használtam a képességemet Lilly ellen. Leültem a kanapéra, a dobozt magam mellé tettem, a levelet pedig a kezembe vettem és olvasni kezdtem.

„Drága Xayah-m!

Amikor ezt olvasni fogod, akkor én már biztosan nem leszek melletted, de mindig vigyázni fogok rád valahonnan. Sajnálom, hogy nem lehettél velem, hogy sohasem ismerhettél meg engem igazán, de hidd el nekem, hogy nagyon jó okunk volt apáddal ezt a döntést meghozni.

Remélem sikerült bekerülnöd a Runaterra Gimibe. Fontos, hogy mindent megtanulj a népünkről, magadról, és legfőképp a képességeidről. Tanuld meg irányítani, és használd jól a tollpengét, ami a dobozban van. A koponya apád ajándéka, azt mondta, hogy ha megtalálod a párját, akkor meglesz a te társad is.

Vigyázz magadra és válj erőssé, hogy meg tudd védeni magad.

Szeretlek, és szeretni foglak mindig.

Anya”

Soha nem volt lehetőségem találkozni az igazi anyukámmal, de még így is homályossá vált a látásom a levél végére, pedig nem akartam sírni. Addig legalábbis biztosan nem, amíg anya láthatott. Amint mindent alaposan megnéztem, vissza is tettem a dobozba, majd visszazártam, mintha ki se lett volna nyitva eddig. Anyát kicsit meg is lepte tettem, de nem akartam megosztani vele, hogy miért csináltam, főleg nem addig, amíg én magam se tudtam a pontos okát.

-Azt hiszem inkább felmegyek a szobámba – fogtam is meg a dobozt és a hátizsákomat is, majd már indultam is fel szobámba. Vagyis indultam volna, ha nem szólal meg a csengő, így inkább oda mentem először. – Ahri, honnan tudtad meg, hogy…

-Szia Xayah, lenne rám egy kis időd, kérlek? – szakított félbe. Eléggé zaklatottnak tűn, így bólintottam, és beengedtem a házba. Az mondjuk rejtély volt számomra, hogy a kapun hogy jutott be, de ezt inkább nem is tettem szóvá számára.

-Anya, ő itt az osztálytársam, Ahri. Ahri, ő itt a nevelő anyám – mutattam be őket egymásnak. – Fent leszünk a szobámban, ha bármit szeretnél.

-Rendben, majd ha lesz valami, szólok – mosolygott anya, bár láttam, hogy valami miatt szomorúság csillog a szemében.

Felmentünk a szobámba, és amíg én elraktam egy biztos helyre a dobozt, addig Ahri leült az ágyam szélére, és várt, hogy rá figyeljek.

-Mi történt? – fordultam felé, minden figyelmemet neki szentelve. – Valami fontos lehet, ha hozzám jöttél, mert még nem is ismerjük egymást jóformán.

-Igen, így van – nézett rám komolyan. – Leginkább téged érint a dolog. Voltam lent délután az alagsorban… Vagyis jobban mondva… Elmondta már neked valaki, hogy mi van odalent?

-Nem – ráztam meg fejem nyomatékosításképpen. – Fiora tanárnő azt mondta, hogy jobb, ha még nem tudom.

-Tudnod kell róla neked is, mert ez befolyásolhatja az egy hét múlva esedékes tesztedet – sóhajtott mélyet a vastaya lány. – Odalent van néhány kapu, ami elvisz olyan helyekre az iskolából, ahol… összemérhetjük az erőinket. Az Idézők szurdokában voltam ma, és megváltozott néhány dolog. Nehezebb ott túlélni, mint eddig. Nem tudom miért, de valami nagyon nem stimmelt ma lent. Lehet volt ott valaki más is, egy nálam erősebb illető, de nem láttam senkit.

-Akkor ez azt jelenti, hogy… - döbbentem le, bár még azon, hogy másik világ létezik az iskola alatt. – Léteznek más világok is a miénken kívül?

-Igen, de most nem ez a legfontosabb – mosolyodott el kicsit Ahri. – Hallottam pletykákat, hogy a másik osztályba járó Kayn rendelkezik olyan képességgel, amivel akár meg is tud szállni másokat, de megmondom őszintén, eddig nem hittem el. De számomra ma bizonyítást nyert a szóbeszéd. Úgyhogy fejlődnöd kell nagyon gyorsan, ha nem szeretnél áldozatául esni.

Emésztenem kellett a hallottakat, de egy kicsit nehezen ment. Minden az ő világukkal… vagyis most már a mi világunkkal kapcsolatban zavaros volt még, és csak nagyon nehezen akart tisztulni. Ahri-nak is feltűnt, hogy csak nagyon nehezen tudom feldolgozni az elhangzottakat, pedig nagyon erősen próbálkoztam. A lány azonban türelmes volt, és megvárta, amíg szépen lassan a puzzle darabjai a helyére kerülnek a fejemben.

-Szóval akkor rá kell jönnöm minél előbb, hogy hogy kell használjam a képességeimet, különben egy hét múlva kivégezhetnek a teszten? – mondtam ki hangosan a fejemben kialakult következtetést.

-Igen, valami olyasmi. De van egy nagyon előnyös tulajdonsága a Szurdoknak és a többi ilyen világunknak. Ha meghalsz, akkor feléledsz egy kis idő eltelte után – osztott meg még több információt velem Ahri.

Egyre bonyolultabbnak hangzott minden. Az életem egyik napról a másikra változott meg, de gyökeresen. És ez tetszett.

The Story Teller

/Sziasztok! Itt vagyok ismét, bár nem a League of Legends fici folytatásával. Volt egy fura kis szikra ma bennem, ami miatt ez a történet megszületett. Nem tudom pontosan, hogy mi is ez, de remélem élvezni fogjátok, és tetszeni is fog. Jó olvasást hozzá mindenkinek! Luv U Guys <3/

The Story Teller

Gyere közelebb, kérlek. Mesélek egy történetet, ami lehet, hogy nem lesz se szép, se vidám, de nagyon szépen kérlek, hallgasd végig, mert megéri. Hol is kezdhetném? Talán az lenne a legjobb, ha mindent a legelején kezdenék, úgy legalább nem fogsz belezavarodni. Helyezd magad kényelembe, mert hosszú lesz.

Az egész még akkor kezdődött, amikor kicsi voltam, azt hiszem óvodás. A szüleim mindig veszekedtek, akár a legapróbb dolgon is képesek voltak összekapni. Egy ilyen alkalommal, amikor apám ráadásul még ivott is, megütötte anyát. Megütötte, aztán kiabált vele, úgy ahogy addig még egyszer sem. Én pici, óvodás fejjel, amikor még minden érdekelt, és mindről tudni szerettem volna, kimerészkedtem a nappaliba apa ordítása ellenére is.

Nem féltél?

Ó, de igen. Rettegtem tőle, hogy valamit tesz velem, de ez már csak akkor éledt fel bennem, amikor megláttam anyát felrepedt ajakkal a kanapé mellet, a földön.

-Apa? – szólaltam meg bizonytalanul, rettegve.

-Mit akarsz?! – ordított rám.

-Menj innen, kicsim! – érkezett anya aggódó kiáltása apáéval egyszerre.

Ezután nem tudom, mi történt, nagyon valószínű, hogy elájultam, vagy tudom is én, de amikor legközelebb felkeltem, már nem otthon voltam. Egy fertőtlenítő szagú, mindenütt fehér kórházi szobában feküdtem. Nem volt ott rajtam kívül senki, pedig nem egyszemélyes szoba volt. Úgy fél óra telhetett el, mire benézett rám egy nővér.

-Nagyon szerencsés vagy, kicsi lány – mosolygott szomorúan rám. – A szüleid veled ellentétben sajnos odavesztek a tűzben.

Milyen tűz? Nem mondtál semmit tűzről.

Tudom, mert addig én se tudtam róla, hogy tűz ütött ki. Vagyis később kiderült, hogy nem magától lett tűz, de azt majd később.

-Mindjárt jön doktor úr és megvizsgál, hogy minden rendben van-e veled most már – mosolya ismét kedves lett, de a mondatát befejezve ott is hagyott.

Vártam, hogy érkezzen ismét egy kis társaság hozzám, de még az igért orvos se jött egy jó óráig. Amikor végül belépett, már akkor tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Nem is igazán volt számomra szimpatikus, de mivel ő volt a kezelő orvosom, nem tehettem ellene semmit.

Mi volt benne furcsa? Mármint… Mi váltotta ki benned, hogy nem volt szimpatikus?

Ezt nem tudom neked megmondani, csak ránéztem, és nem tetszett nekem. Se a kinézete, se a tekintete, se az érzés, amit a felbukkanása okozott. Olyan volt, mintha nem is egy hétköznapi értelemben vett orvos lett volna, aki embereket gyógyít, hanem egy őrült doktor, aki szörnyeket készít. Fogalmam sincs, hogy miért érzetem így, de később kiderült, hogy rossz volt az első benyomásom felőle.

Több héten keresztül kellett bent lennem a kórházban, aminek részben örültem, részben viszont nagyon nem. Nem engedték, hogy sok időt kint töltsek az udvaron, pedig egy nővér mindig kikísért, és az orvos is nagyon sokszor jött ellenőrizni, hogy rendben vagyok-e. Így jöttem rá időközben, hogy az orvosom nem egy őrült tudós, aki gyerekeken kísérletezik. Valójában nagyon kedves volt. Valahányszor jött, mindig meglepett egy kis édességgel, és amikor volt ideje, beszélgetett is velem. Sokat segített a szüleim elvesztésének feldolgozásában is. Tőle tudtam meg, hogy a tűzoltók szerint szándékosan gyújtotta fel valaki a házunkat, ráadásul bentről, azt viszont senki nem tudta volna megmondani, hogy ki volt a tettes. Engem nem gyanúsítottak, mert hát mégiscsak egy kis ovis voltam, így mindenki biztos volt benne, hogy nem én tettem. Részemről pedig minden a ködbe veszett, nem tudtam semmit arról az időről, csak az egybefüggő sötétség maradt meg.

Azóta kiderült, hogy ki volt a tettes?

Természetesen igen, de azt majd csak a maga idejében mesélem el. Nem lenne jó, ha a történet vége előtt megtudnád a lényeget.

Miután kiengedtek a kórházból, a nagyszüleimhez kerültem, akik a bent töltött idő alatt is gyakran látogattak. Legalábbis a nagymamám rendszeresen járt bent, vele mindig is nagyon jó viszonyom volt. Eleinte nagyon fura, hogy velük kellett élnem, és nem mehettem haza a régi házba, de egyszer nagyi megszánt, addig könyörögtem neki, hogy hadd menjek haza a kedvenc plüssállatkámért. Sajnos se a plüss, se semmi más nem élte túl a tüzet a házból rajtam kívül. Nagyi megígérte, hogy vesz majd egy másik, ugyanolyan kis jószágot, mint a kedvencem volt, de bárhol kereste, olyat már nagyon-nagyon régen nem árultak sehol. Végül egy, a régihez nagyon hasonlót vett, de sikerült azt is megszeretnem, olyan volt, mintha az odaveszett kis kedvencem lett volna.

Kis kedvenc? De hisz az egy plüssállat volt. Hogy lehetett volna kis kedvenc?

Azért, mert egy viszonylag kicsi plüss volt, és ennek tetejében még a kedvencem is. Ezért volt ő a kis kedvenc. Mintha egy igazi állatról beszélnék, igaz? Ki kell ábrándítsalak, sose volt lehetőségem háziállatot tartani. Nagyon szerettem volna, de nem volt meg számomra a megfelelő. Még csak azt se tudtam eldönteni, hogy kutyát, macskát vagy valami mást szeretnék.

Mi történt ezután?

Teltek az évek, én pedig már eljutottam a gimiig. Másodikos voltam ott, amikor a nagymamám egyik nap kórházba került, egy héttel később pedig meghalt. Az orvosok szerint szívelégtelenség volt, de ők se tudták pontosan megmondani. A nagyon fejlett és modern orvostudomány még csak ennyire se volt képes. A nagyim után néhány héttel a nagypapám is meghalt. Nem tudott a felesége nélkül élni, olyan régóta voltak már együtt. Így én egyedül maradtam, ezúttal azonban végleg. A másik ágról származó nagyszüleimet sosem ismertem, már azelőtt meghaltak, hogy megszülettem, más rokonom pedig nem volt. Két évig voltam különböző családoknál, hogy legalább az iskolát befejezhessem, de sehol se volt jó helyem. Minden második héten új családnak mutatkoztam be, új helyhez és új elvárásokhoz kellett hozzászoknom. Sehol nem éreztem jól magam, nem volt jó egyik hely sem.

Egy családot se éreztél elég jónak ahhoz, hogy ott maradj velük?

Nem, egyet se. Mindegyikből hiányzott valami, amit már csak most, utólag tudok azonosítani. A feltétel nélküli szeretet. Mindenkiben ott volt egyfajta viszolygás, valamiféle félelem, amit sose tudtak levetkőzni, így nem tudtak volna igazán sohase szeretni. Egy alkalommal az anyuka egyenesen gonosznak kiáltott ki. Azt mondta, az Ördög gyermeke vagyok. Az a család nagyon vallásos volt, nem is értem, hogy kerültem hozzájuk. Lényegtelen.

Az iskola befejezése után elmentem munkát keresni. Sikerült is találni egy jól fizető állást, bár elég magas elvárásai voltak a munkáltatónak. Megérte az a megszenvedett két év nála, mert nagyon jól megfizetett. Ez alatt a két év alatt egy alkalommal kaptam egy telefont egy ismeretlen számról, és amikor felvettem, azt mondta, kiderítette, ki gyújtotta fel az otthonomat. Adott nekem egy címet és egy időpontot, hogy találkozhassak vele, és személyesen avathasson be a részletekbe. Ahogy kérte, elmentem oda, de a tények, amikkel megvádolt, egyszerűen mellbe vágtak. Azt állította, hogy én okoztam a tüzet, hogy én vagyok a felelős a szüleim haláláért, és már rég börtönben lenne a helyem. Nem akartam elhinni, amit mondott, nem is volt semmi valóság alapja annak, amit állított. Miért gyújtaná rá a házat egy óvodás gyerek magára és a szüleire? Van ennek egyáltalán bármi értelme?

Nem, szerintem nincs. Biztosan beszedett valamit az a fickó.

Én is így gondoltam, és inkább otthagytam, de utána minden nap felhívott. Ezeket a hívásokat már egyszerűen elutasítottam, és már egészen ott tartottam, hogy lecserélem a telefonszámomat, amikor egyik este valaki bekopogott hozzám. A „nyomozó” volt. Megfenyegetett, hogy rám hívja a rendőrséget, és elmond nekik mindent azzal az esettel kapcsolatban, ha nem fizetek neki. Fogalmam se volt, hogy milyen kárt okoztam neki, ami miatt fizetnem kéne, így természetesen nem akartam engedni a követelésének, inkább a rendőrséget hívtam volna. De volt egy dolog, amire jobban vágytam. Egy teljes héten keresztül zaklatott a telefonhívásokkal, aztán még oda is állított a lakásomra, így büntetést érdemelt. Olyat, amit biztosan nem felejt el egyhamar. Olyat, ami minden egyes porcikájába beleég. Mondd, ismered a Mesemondó legendáját?

Persze, hogy ismerem. Ki ne ismerné ma már?

Na, a Mesemondó ekkor csapott le először. Elmeséltem mindent a kis önjelölt nyomozónak. Igen, én gyújtottam fel a házat, bár azt meg kell hagyni, hogy tényleg homályosak róla az emlékeim. De tudom, hogy én tettem. Amikor a szüleim elmentek aludni, én kimentem a nappaliba és játszottam kicsit a kedvenc plüssömmel. Őt nem akartam bántani, de valahogy elkeveredett tőlem, amikor meggyulladt az első függöny a szobában. Ezért kell a gyufásdobozt olyan helyre tenni, hogy egy kíváncsi kisgyerek ne férhessen hozzá. Én csak egy kis fényt szerettem volna a szobába anélkül, hogy villanyt kapcsoljak, de sajnos túl közel voltam a függönyhöz. Aztán viszont teljes jó érzés volt az egész, így meggyújtottam még néhány dolgot a lakásban. A mai napig nem értem, én hogy élhettem túl, de nagyon nagy szerencsém volt, az egyszer biztos. Ha akkor meghalok, akkor a Mesemondó sose létezne. Vagy legalábbis ebben a formában biztosan nem, mint amilyen én vagyok.

Mit tettem, hogy engem választottál?

Ó, ne félj, nem tettél semmit. Mindössze rosszkor voltál rossz helyen. Belefutottál a legrosszabb emberbe, akibe csak lehetett. Ne félj, megígérem neked, hogy gyors leszek és mindent érezni fogsz még a következő életedben is.

A Mesemondó ismét lecsapott. Továbbra se tudja a rendőrség, hogy ki a titokzatos, Mesemondó álnévvel ellátott sorozatgyilkos, aki valahányszor áldozatot ejt, egy üzenetet hagy. Ezúttal a következőket véste fel az holttestre.

„A fiú élvezte a mesémet, már majdnem sikerült megkedvelnem, és megfordult a fejemben, hogy megkímélem. Mikor jön a következő Story Time?”

A gyilkost már több éve körözik, de eddig se egy ujjlenyomatot, se egy szemtanút, se bármilyen nyomot nem sikerült még a nyomozóknak találniuk. Olyan, mintha a Mesemondó valójában nem is létezne, de ez a legenda él, és a lakosságra vadászik. A rendőrség kéri a lakosságot, hogy lehetőleg legyen mindenki nagyon körültekintő és csak akkor álljon szóba vele, ha az nem akar neki történetet mondani.

Az esti híradót hallották. Köszönöm a figyelmüket. Jó éjszakát.

Hát ez elképesztő, ismét mindenki rólam beszél. Imádom ezt a rivaldafényt. Minél előbb meg kell találnom a következő alanyt, hogy ismét szerepelhessek a tévében.

/U.I.: Várom az elképzeléseket, hogy szerintetek, hogy is néz ki a Mesemondó. Szándékosan még csak azt se írtam meg, hogy férfi vagy nő, így minden ötletet várok tőletek/