A Sky Full Of Stars

/Sziasztok! Mivel nincs nálam a füzete, amibe az ígért B.A.P ficit írom, így nem tudom most folytatni még. Helyette hoztam nektek egy kis szösszenetet. Jó olvasást hozzá mindenkinek.
Kiraktam egy linket a menüsávba, ahol megtaláljátok a Wattpad-on lévő írásaimat is^^/

A Sky Full Of Stars

-Jiho, siess már! – kiabáltam barátomnak, aki még a szobájában vagy a fürdőben készülődött már vagy fél órája. – Lassan lemegy a nap, és még csak el se indultunk.

-Nyugi, Minah, megyek mindjárt – hangzott a kissé visszhangzó válasz, ebből megtudtam, hogy a fürdőben tevékenykedett.

Leültem hát az előszobában lévő cipős szekrény tetejére, ott vártam, hogy párom elkészüljön. Mivel hullócsillag szezon volt, így elterveztük, hogy kimegyünk a közeli erdő tisztására. Távol van a város fényeitől és zajaitól, csak a tücskök és az éjjeli állatok hangjait lehet hallani. Az ég viszont annál gyönyörűbb volt onnan. Azt a kis tisztást még én találtam, mielőtt találkoztam Jiho-val, amióta pedig egy párt alkottunk, minden nyáron kijártunk oda. Ennek már három éve.

-Na, mi történt? Akkor nem is megyünk? – hallottam meg szerelmem hangját.

-Dehogynem, csak elgondolkodtam. Induljunk is, mielőtt még teljesen besötétedne, mert nem szeretnék eltévedni az erdőben.

-Rendben. Megvan minden? – nézett még vissza a lakásába, ott maradt dolgok után kutatva.

-Megvan – emeltem fel a sporttáskát, amiben a pokrócok, egy kis nassolni való és innivaló volt.

Kiléptünk hát a lakásból, Jiho bezárta az ajtót és a lifthez indultunk. Az ajtón azonban kint függött egy ÜZEMEN KÍVÜL tábla, így lépcsőn kellett mennünk. Legalább nem felfelé kellett megmásznunk azt a rengeteg fokot, az ötödik emeletig azért elég kegyetlen a felút.

-Meg mernék rá esküdni, hogy működött a lift, amikor jöttem.

-Meg mernék rá esküdni, hogy reggel jöttél – nevetett fel Jiho, mire csak elgondolkodtam, végül pedig egy „Jó, igaz”-zal elintéztem a dolgot.

Amíg el nem értük az erdő szélét, agy szót se szóltunk, csak csendben, kézen fogva sétáltunk, azonban mielőtt beléptünk a fák közé, Jiho halkan, kissé rekedtes hangon megszólalt.

-Nem szeretnél hozzám költözni? Már régebben meg kellett volna ezt kérdeznem, de sose találtam meg a megfelelő alkalmat rá. És azért már három éve együtt vagyunk, szerintem a szüleidnek se lenne ellenvetése ez ellen – dörzsölte szabad kezével tarkóját.

Kérdése kicsit váratlanul ért, de nem gondolkoztam egy percig se a válaszomon. A szüleim is gyakran emlegették fel, hogy miért nem költöztünk még össze, de eddig sose foglalkoztam az erre irányuló kérdéseikkel.

-De, szeretnék, nagyon is – ugrottam nyakába örömömben.

Jiho csak átölelte derekamat, közben pedig elindult be velem az erdőbe, hogy minél előbb elérjük a tisztást. Néhány lépés után elengedtem nyakát, és saját lábaimon folytattam az utat. Csendben sétáltunk, nehogy megriasszunk valamit a bokrok között, azzal a valamivel együtt pedig magunkat is. Egy-két ág elreccsent talpunk alatt, amit nem láttunk a sötétben, de azok nem csaptak nagy zajt egyszer sem. Amikor elértük a tisztás szélét, egész fényár tárult elénk, amit a már égen lévő telihold szolgáltatott.

-Elfelejtetted megnézni, hogy milyen holdciklus van most, igaz? – nézett rám Jiho elfolytott nevetéssel.

-Az megeshet, de esküszöm úgy emlékeztem, hogy most újholdnak kell lennie – vakargattam fejemet.

-Ha már eljöttünk ide, akkor maradunk is. Amennyit látunk, annyi látszik majd.

-Legalább nézhetjük a holdat is. Ez még egyszer se történt meg.

-Mert mindig leellenőriztük a naptár alapján, hogy milyen holdciklus van.

-Hagyd már azt a naptárat. Igen, elfelejtettem, megesik – indultam meg szokásos helyünk felé, hogy lepakoljam a cuccokat.

Jiho csak halkan kuncogva követett, és segített mindent lepakolni. Az egyik pokrócot leterítettük a fűre, a másikat odakészítettük takarónak. A nasikat és az innivalókat a kis hűtőtasakban hagytuk, és a pokróc szélére tettük a távcsővel együtt. Magunkat meg lepakoltuk a pokróc közepére, lefeküdtünk a földre és az eget figyeltük.

-Szerinted fogunk látni bármit is a hold mellet? – tette fel Jiho az „égető” kérdését.

-Nem, szívem, nem fogunk látni semmit se, csak a holdat – mentem bele én is a játékba. – De a legalább azt látni fogjuk, hogyha el akarnak vinni minket az űrlények.

-Téged vihetnek, de én itt szeretnék maradni a földön. Jó helyen vagyok itt – nevette el magát.

-Én pedig meg fogom mondani nekik, hogy nélküled nem megyek sehova se – bújtam közelebb hozzá, fejemet pedig vállára tettem.

Így feküdtünk hosszú órákon keresztül, teljes csendben, csak néha-néha szólalt meg valamelyikünk, hogy a távcsövet elkérjük egymástól. A hold kicsit zavarta a kilátást, mert szinte csak a legfényesebb csillagok látszottak. Ahogy azonban az idő telt, a hold pedig haladt az égen, nyomában egyre több csillag tűnt fel a sötétségben, amint pedig már mi is szem elől tévesztettük az egyetlen fényforrást, úgy tárult elénk a legszebb égbolt, amit addig láttunk.

-Ez egyszerűen gyönyörű – suttogtam Jiho fülébe.

-Igen, tényleg az. De nézd, ott, te is látod? – mutatott az égen valamire, amit magamtól még elég sokáig észre se vettem volna.

-Az egy üstökös?

A fényes, hullócsillagra nagyon hasonlító dolog, gyönyörű volt, és nem úgy nézett ki, mint ami egyhamar eltűnik a szemünk elől.

-Ezt muszáj megörökítenünk, mert nem lesz még egy ilyen az életben – kutakodtam telefonom után, ami nem akart előkerülni. – Szerintem otthon hagytam. Itt van a te telefonod?

-Nem, úgy gondoltam nem lesz rá szükségem. Ha valaki meg keresne, majd kivárja a sorát. De másképp is meglehet örökíteni – tolt le válláról, hogy felüljön, majd engem is felhúzott.

Ahogy a pokróc lecsúszott rólam, megéreztem, mennyire is hűlt le a levegő sötétedés után. Rajtam ugyanis egy ujjatlan póló volt, így a hideg kegyetlenül átjárt. Azonban nem kellett sokáig elviselnem, mert Jiho magához húzott és megcsókolt, ezzel pedig minden hideget elzavart. Minden percét kiélveztük a csóknak, nem is akartunk elszakadni egymástól, de levegőre mindkettőnknek szüksége volt.

-Ez eddig a legjobb évfordulónk – mosolygott Jiho homlokát az enyémnek döntve.

-De nem is ma van. Holnap lesz- - befejezni azonban nem tudtam a mondatot, mert belém fojtotta a szavakat egy újabb csókkal.

-Már holnap van. Pontban éjfélkor csókoltalak meg – suttogta, amikor ismét elváltunk egymástól. – Boldog harmadik évfordulót, Minah.

-Boldog harmadik évfordulót Jiho – mosolyogtam és adtam még egy puszit ajkaira. – Nézd, még mindig ott van az üstökös.

-Remélem ez azt jelenti, hogy megéljük a saját HAPPY EVER AFTER-ünket.

-Szerintem biztosan – gondolkodtam el, miközben visszafeküdtünk a pokrócra. – Jiho?

-Igen?

-Szeretlek.

-Én is szeretlek, Minah.