Jungkook POV.
Első napom gimiben. Az évnyitó dögunalom
volt. Most éppen a minden évben elhangzó balesetvédelmi oktatást kell
hallgassam, hogy miért ne rohangáljunk a folyosón, meg miért ne akarjuk felgyújtani
az iskolát. Vagyis.... Erről nem volt szó, de én azért ezt is hozzátettem
magamban. Pedig úgy megtenném. Általános végével nem csak a suli fele ért véget
számomra, hanem egy másfél éves kapcsolatom is a lefolyóba került. Rájöttem,
hogy a srác mással is kavart mellettem, nekem meg természetesen nem tetszett a
dolog. Megkértem, hogy hagyja ott a csajt, de inkább a ribancát választotta
helyettem. Helyettem, aki mindennél jobban szerette. És még most se felejtettem
el. Szörnyű érzés, hogy már nincs minden nap mellettem, az akiért meg is tudnék
halni. Vagyis mellettem van, mert továbbra is egy suliba járunk, de még csak
rám se néz. Ő nem tudja, milyen szörnyű érzés is, ha az, akiért eddig tűzben
tette volna a kezét, még csak felé se néz. Én próbálok újra közeledni hozzá,
újrakezdeni, és kijavítani, ami elromlott, de esélyt se ad. Mintha csak
egyszerűen elfelejtette volna azt a másfél évet, amit együtt töltöttünk.
Nem maradt más nekem, csak az emléke. Meg
egy árny, ami mindenhova elkísér. Soha nem hagyott még magamra, akkor is
vigyázott és vezetett, amikor együtt voltam vele. De most, mikor mindennél
nagyobb szükségem van rá, akkor van csak igazán elemében. Beszél hozzám,
elkísér mindenhova, megvéd mindentől. Sose hagyott a padlón, amikor oda
kerültem, mindig felvidított valamivel.
Az első óra végeztével elmentem sétálni,
hogy felderíthessem az iskolát. Új hely, ahol nagyon könnyen el tudnék tévedni,
így biztonsági intézkedéseket kellett tennem.
"Gyere erre"- suttogott árnyam és
az általa kért irányba mentem. Így követtem egészen a tetőre.
-Miért hoztál ide?- kérdeztem.
"Nézz le. Hát nem gyönyörű a
kilátás?"
Megtettem, amit mondott. Lenéztem a mélybe.
A diákok kint voltak az udvaron a jó idő végett, egy tanár se volt a
láthatáron.
"Szeretnél repülni? Én elrepíthetlek a
felhők fölé."
-De ha innen lelépek, zuhanni fogok, nem
repülni.
"Bízz bennem. Hazudtam én valaha
neked?"
Elgondolkodtam, de nem jutott eszembe egy
eset se, amikor nem mondott igazat, hát megráztam fejem.
"Látod? Én leszek a szárnyad. Nem
hagylak lezuhani. Csak bízz bennem továbbra is"
Bólintottam és a tető szélére léptem. Éreztem,
hogy árnyam szorosan mögöttem van, hátulról ölel, biztonságban éreztem magam
tőle. Elléptem a betonperemről és érzetem, ahogy a gravitáció lefelé húz,
zuhanok. De az érzés pár pillanat múlva eltűnt egy erős rántás kíséretében. Tényleg
repültem. Nem, repültünk, és épp a felhők felé tartottunk.
"És most milyen a kilátás?"-
kérdezte tőlem legjobb barátom.
Kinyitottam szemem és lenéztem.
Megszédültem a magasságtól, de gyönyörű volt minden.
-Csodás. Minden szédítően csodálatos.
"Örülök, hogy szebbé tehettem az
utolsó pillanatodat."- mondta és ismét zuhanni kezdtem.
Ordítottam, de nem jött utánam. Zuhanás
közben valahogy a hátamra fordultam és életemben először láttam árnyékomat.
Démoni vigyor az arcán, démonszerű szárnyak a hátán. Akibeneddig
kérdés nélkül megbíztam, valójában egy gonosz, rosszakaró lény. És én épp a
föld felé száguldottam. Nem tartott sokáig az ütközés fájdalma, csak egy
pillanat volt, aztán mindent elnyelt a feneketlen sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése