A Duett

/Sziasztok! Hoztam ma nektek egy újabb ficit. És ismét egy lightos yaoit. De készül egy több részesre tervezett történet is. csak kissé lassabban haladok vele, mint vártam. Jó olvasást hozzá./

Páros: Bang&Zelo /BangLo (kinek hogy tetszik) (B.A.P)

YongGuk POV.

Gyakori fellépő vagyok az egyik helyi bárban. Minden péntek és szombat este egy, esetenként másfél órát szoktam a színpadon táncolva, rapppelve, nagy ritkán énekelve is eltölteni. Őszintén megmondom nem igazán szeretek énekelni, pedig olyankor mindig megőrül a közönségem. Mindenki állítja, hogy jobb énekhangom van, mint a rap hangszínem, de nem nagyon foglalkoztam ezekkel a megjegyzésekkel. Egészen egy bizonyos szombat estéig. Oh, említettem, hogy meleg vagyok és egy meleg bárban dolgozok? Ooops, I forgot it, sorry.

Szóval azon a bizonyos szombat estén a "koncertem" után odajött hozzám egy nálam vagy öt évvel fiatalabb srác, és azt mondta, imádta az egészet és énekelhetnék gyakrabban is, mert nagyon szép hangom van. Először meg se akartam hallani, de aztán egy héttel később, ismét meglátogatott a színfalak mögött.

-Hyung, miért nem énekelsz többet?- kérdezte enyhe pírral az arcán. Jaj, de cukiii.

-Egyszerűen nem szeretek énekelni. A rap jobban illik hozzám, csak a vezetőség elvárja tőlem, hogy énekeljek is. De ennél nem hiszem, hogy lesz több, sajnálom.

A srác enyhén elszomorodva lentebb hajtotta a fejét. Oh, megbántottam volna? Az emberek nem is tudják, milyen nehéz énekre írt dalszöveget alkotni.

-Na, ne lógasd az orrod. Nemsokára új dalokkal fogok fellépni, mert már túl rég óta vannak majdnem ugyanazok minden alkalommal.

Ahogy ezt mondtam, felcsillant a szeme. Milyen cuki krapek.

-Hyung--- -beléfolytottam a szót.

-Kérlek, hívj YongGuknak. Nem szeretem a formalitásokat.

-YongGuk hyung, kérlek hallgasd meg, amit én... Öhm... Hát  adtam elő. Ez csak egy cover, de mindenemet beleadtam.

-Oké. Gyere, az öltözőmben nincs hangzavar, ott meg tudom hallgatni rendesen.

Elindultam a backstage folyosóján az én kis "szentélyem" felé, a srác pedig követett.

-Egyébként, hogy hívnak?- kérdeztem a vállam felett hátranézve.

-Choi JunHong vagyok

JunHong. Megjegyzem ezt a nevet. Valahogy érzem, hogy még szükségem lesz rá, hogy emlékezzek, hogy is hívják.

-Meg is jöttünk.- tártam ki szélesre az ajtót.- Kerülj beljebb. Ez  az én kis "szentélyem"- rajzoltam idéző jeleket a levegőbe.

JunHong elkezdett kotorászni a táskájában, miközben én, mint általában mindig, most is kulcsra zártam az ajtót. Sose szerettem, ha zavarnak egy-egy fellépés után.-Tessék- nyújtotta felém a mobilját, rajta pedig meg volt nyitva egy felvétel- Kérlek, hallagasd meg, YongGuk hyung. Szeretném, ha véleményt mondanál róla, végül is... Na, mindegy. Csak kérlek, hallgasd meg.

Elvettem a telót, elindítottam a felvételt és figyelmesen hallgatni kezdtem. Hát, nem mondom ebben a gyerekben van potenciál. És, ahogy a dalomat rappelte... Hát egyszerűen elképesztő volt. Nehéz volt ámulat nélkül hallgatni a dalt, de megacéloztam arcizmaimat, hogy végig rajtam maradhasson a poker arcom. A felvétel végeztével visszaadtam a telefont jogos tulajdonosának, és elgondolkodtam, hogy is adjak véleményt.

-Hát, JunHong- kezdtem tarkómat vakargatva- nehéz megfogalmazni azt, amit most gondolok, meg érzek. Hűha... Oké. Ez egyszerűen leírhatatlan, annyira jó volt. Esküszöm, sokkal jobban hangzott a te szádból a dalom, mint ahogy én elő szoktam adni. Te egy felfedezetlen tehetség vagy.

JunHong csak ámult, a szemei úgy csillogtak, mintha könnyek gyűltek volna benne. Nem is tévedtem nagyot, mert néhány pillanattal később már az arcát áztatták.

-Kérlek, mondd. hogy most örömödben sírsz, mert baromi gyenge vagyok vigasztalásban.

-Egyszerűen el se tudom hinni, hogy ezt mondtad, hyung- könnyezett tovább.- De, ugye ezt is gondolod?

-Szerinted hazudnék én ilyen dologról? Csak nagyon nehezen tudtam szavakba önteni, amit gondoltam. Ennyi.

JunHong tágra nyílt szemekkel nézett rám, néha-néha szipogott egyet. Esküszöm kedvem lett volna ott helyben megcsókolni.

-Szeretnéd- kezdtem óvatosan, mert nem tudtam mennyire lesz jó ötlet-, hogy beszéljek a vezetővel, hogy felléphess velem? Írnánk egy duett számot, amit együtt előadnánk.

-Te jó ég!!- kiáltott fel örömében.- Komolyan megtennéd? Komolyan?

Annyira aranyos ez a kis mitugrász, ahogy örül a dolgoknak.

-Igen, de rád is szükség van, hogy lássanak, meg meghallgassák a cover-ödet.

-P-persze, jogos.

-Oké, gyere, menjünk, hogy megtudjuk érdemes-e a duettel vacakolni. Bár remélem nem lesz felesleges időpocsékolás.

-M-már most? É-én még nem vagyok felkészülve erre.

-Gyere, mert meggondolom magam és nem beszélek Boss-szal. Come on!- intettem és már indultam is az ajtóhoz.

JunHong követett egészen Boss ajtajáig, de amikor benyitottam és beindultam, ő a küszöbön maradt. Hát ez nem igaz. Eléggé beszari kölyökkel áldott meg a sors.

-Gyere már!- ragadtam meg csuklóját és behúztam az irodába, az ajtót pedig visszazártam.- Boss, lenne egy kérésem.

-YongGuk- üdvözölt.- Mondd, mi lenne.

-Ez a srác, JunHong csinált egy cover-t az egyik dalomhoz. Kérlek, hallgasd meg, aztán gondolkozz el egy esetleges duetten.

-Halljam a számot!- adta parancsba Boss.

JunHong előszedte a telóját és elindította a felvételt, Boss pedig  leplezetlen imádattal hallgatta. Na persze nem csak azért, mert tetszett neki, hanem azért is, mert még több zsét hoz majd a klubnak. A felvétel végeztével Boss rám nézett, és már tudtam, mit fog mondani, de azért megvártam.

-Jövő hétre egy ütős slágert kérek Zeloval duettben.

-Izé... JunHong a nevem.

-Fiam, te kis tudatlan. Szükséged van egy stage name-re mielőtt közönség elé állsz.- Boss eltűnődött kissé a névválasztáson.- Hmm... Azt hiszem adok választási lehetőséget. Az egyik a Zelo, a másik pedig a Baby G. Rajtad áll, melyiket választod.

JunHong eltűnődött, aztán határozottan Boss szemébe nézett.

-Zelo leszek.

-Üdv a csapatban, Zelo- csapta össze hatalmas tenyereit Boss.- Remélem, valami minőségi dolgot fogsz készíteni, Bang.

-Ez csak természetes. Na én még visszavonulok a "szentélyembe" és megbeszélek pár dolgot Zeloval- mondtam végül utalva rá, én leléptem.- Jó éjszakát, főnök.

-El ne üssön egy busz hazafele menet- viccelődött velem főnököm.

-Na, viszlát jövő héten.- intettem és Zelot magammal húzva kisiettem az irodából.

Gyorsan visszaértünk az öltözőmbe és beérve egyből leültem a sminktükör elé, hogy megszabaduljak a felesleges dolgoktól.

-Holnap ráérsz?- kérdeztem a tükörből Zelora nézve.- El akarom kezdeni a dalt minél előbb.

-Öhmm...- gondolkodott el.- Igen, szabad vagyok.

-Alright. Akkor holnap gyere ki a Han folyó melletti parkba.

-Melyikbe?

-A sellős szökőkúttal díszítettbe. Az a kedvenc helyem.

-Rendben. És mikorra?

-Hmm... Jó kérdés. Azt hiszem a tíz óra jó lesz.

-Okkéééé...- jegyzetelt telefonjába.- Minden felírva, hogy el ne felejtsem.

-Oké, akkor holnap találkozunk- fordultam hátra a székkel együtt és felé nyújtottam egy papír cetlit- Tedd el. Még jól fog jönni.

Zelo ránézett a papírra, majd mosolyogva zsebre tette.

-Mit mosolyogsz annyira? Az csak a telefon számom, ha szükséged lenne bármire.

-Pont ez az.

-Mi?

-Ez a te telefon számod.

-Igen, tudom. Pont én adtam oda

-Ahh, ezt nem fogod megérteni. Na én akkor megyek is- indult az ajtó felé.- Luv u, hyung. Holnap találkozunk. Jó éjt.

-Neked is, Zelo.

Azt hiszem, rajong értem ez a srác. Énekelni, vagyis rappelni azt tud, nem is akárhogy. Hmm.. Azt hiszem már most kezd kialakulni az a dal a fejemben. De nem szabad nélküle elkezdenem. Inkább el is indultam haza, minthogy ott nekikezdjek a dalszöveg írásnak. Szerencsére feltűnés nélkül kislisszoltam a bárból, és nem kellett további fél órát autogram-osztással és szívek összetörésével töltenem.

Hazaérve gyorsan lezuhanyoztam, lemostam az esetleg fentmaradt sminket, aztán bevágódtam az ágyamba. Az ilyen mozgalmas esték mindig lefárasztanak. Plusz időben kell kelnem.

Másnap hulla fáradtan, a telefonom ébresztőjére keltem. Legszívesebben kihajítottam volna az ablakon, de sajnos nincs újra pénz. Kivánszorogtam a konyhába, főztem egy kávét, aztán vállalható állapotba  szedtem magam. Nem szoktam munkán kívül sminkelni, de muszáj volt.

Mivel a parktól nem lakom messze, így csak a megbeszélt időpont előtt tizenöt perccel indultam el, mert tudtam, hogy bármilyen tempóban sétálva odaérek időben. Nem is történt másképp.

Pontban tízkor a szökőkút mellett álltam, de Zelo még sehol se volt. Éreztem, hogy zsebemben rezegni kezd a telefonom, ahogy elővettem pedig csak egy ismeretlen számot jelzett.

-Vagy Zelo lesz, vagy valaki félre nyomott- motyogtam a kijelzőt bámulva, aztán felvettem.- Bang YongGuk.

-Szia, hyung. Zelo vagyok- hallottam, hogy szuszog.- Bocsánat, elaludtam, de sietek. Azt hiszem öt perc és ott vagyok.

-Rendben. A szökőkút mellett leszek. Meg fogsz találni- mondtam majd letettem.

Öt perc elteltével tényleg megérkezett. Na most vagy idáig sprintelt, vagy ennyire közel lakik. Na mindegy.

-Szia- köszöntem most már személyesen.- Azt hittem, ide se fogsz érni.

-Ahhh, sajnálom- lihegett.- Nem figyeltem az időt és már csak azt vettem észre, hogy késésben vagyok. Ráadásul később is keltem, mint akartam. Szóval lényegében elaludtam.

-Jó jó, nyugi. Higgadj le egy kicsit. Semmi sem történt. Hibázni és késni emberi dolog.

Megint olyan furán csillogott a szeme, mint tegnap este, és ezt már semmihez se tudtam kapcsolni. Most nem mondtam semmit, ami kiválthatta volna ezt.

-Zelo- határoztam el magam.- Mitől csillog annyira a szemed? Olyan, mintha menten sírva akarnál fakadni.

-Egyszerűen csak boldog vagyok, semmi több.

Boldog... Oké, de miért? Azért, mert duettezni fogunk? Bárkiért megtenném ugyanezt, ha olyan jó lenne, mint ő. Mondjuk, ezt neki biztosan nem fogom elmondani.

-Min gondolkodsz, hyung?

-Azon, hogy milyen cuki vagy, amikor elpirulsz- Oh. Shit. Ezt meg minek mondtam??!!

-Hah?

-Semmi-semmi.

Nem is beszéltünk többet feleslegesen, nekiültünk a dalszövegnek. Délig a szökőkút szélén ültünk és alkottunk. Vagyis igazából csak ötleteltünk, de sok jó dolog született. Mivel kezdtem éhezni, úgy döntöttem eszek valamit, de nem kívántam gyorskaját.

-Ümm.. Zelo van kedved feljönni hozzám ebédelni?

-Ez most...?

-Csak ebéd. Semmi több. Miért lenne több?

-Ezért- suttogta és ajkaimra hajolt lágy csókot lehelve rájuk.

Nem mondom meglepődtem a lépésén, bár nem ez volt az első alkalom, hogy a bár egy vendége megpróbált megfektetni. De ez most más volt. Ez... Hogy is mondják? Szerelemmel fűtött volt?

-Zelo... Ez...?

-Mi volt? Csak egy csók a hyungomnak, akit szeretek. Tegnap este is mondtam.

Itt leesett az állam. Emlékeztem, hogy úgy köszönt el, hogy "Luv u, hyung", de nem gondoltam,, hogy komolyan is gondolja a "szeretlek"et.

-Öhmm... Menjünk együnk valamit szerintem.

-Nyaaa- kezdett nyávogni.- Miért hárítasz?

-Mert ezt nem épp egy ekkora forgalmú parkban kellene megbeszélnünk. Gyere, megmutatom a lakásom.

Elindultam haza, Zelo pedig szorosan követett. Szokásomtól eltérően most elvacakoltam a kulcsaimmal, így végül csak nagy nehézségek árán tudtunk bejutni. Amint bent voltunk már csak megszokásból visszazártam az ajtót és elkaptam Zelot.

-Na, gyere csak ide- öleltem magamhoz derekánál fogva.- Szóval csak úgy minden szó nélkül megcsókolod a hyungodat? Milyen rossz valaki- viccelődtem, majd megcsókoltam.

Ezúttal én okoztam neki meglepetést, amit éreztem is rajta. Teljes egészében megdermedt, de pár pillanattal később feloldódott és visszacsókolt.

-Gonosz vagy , hyung- vágott sértődött arcot.- Azt hittem, komolyan meg fogsz büntetni.

-Nem bántanám azt, akit bármi áron megvédenék- mondtam, miközben elengedtem.- Gyere, csinálok valami ebédet.

Válaszul csak egy bólintást kaptam és követett a konyhába. Mivel nem vagyok egy konyhatündér, így nem volt túl nagy ebéd, de ami igen, az igenis szívből készült.

-Jó étvágyat- tettem Zelo elé egy tányért, és én is leültem.

Csendben megebédeltünk, aztán újra nekiálltunk a dalnak. Nem mondom, hogy haladtunk, de azt se, hogy nem csináltunk semmit. Ugyanis megtoldottuk az eddigieket még pár plusz ötlettel és alaposabban megismertük egymást.

Majdnem hét óra volt, mikor Zelo elindult haza, én azonban visszaültem a füzetem fölé és összeraktam az eddigi legjobb dalt, ami a kezeim közül kikerült. Még a zenei alappal is készen lettem aznap este.

Újra szombat van. A nap, amikor Zelo is bemutatkozik a színpadon. Jó volt újra látni, mert egész héten suliban volt, és csak telefonon tudtunk beszélni. De azért mégis jobb volt megcsókolni, mint csak a hangját hallani. Befejeztem az egyik ősrégi dalomat a színpadon, és jött a nagy bejelentés.

-Srácok, most pedig jöjjön egy újdonság. Bemutatom Zelot, akivel a héten dolgoztam ezen az új számon, amit természetesen duettben fogunk előadni. Nagy tapsot kérek az én Zelo Babymnek!- kiáltottam a mikrofonba, a közönség pedig őrjöngeni kezdett.

A zene elindult, Zelo mellettem állt és lenyomtuk a dalt. Óriási sikere lett, és nem csak azért, mert a végén megcsókoltam Zelot. Na jó, talán kicsit azért. De a lényeg az volt, hogy ez után a produkció után minden héten előadtuk azt az egy számot Zeloval ketten, amit minden héten több és több új néző jött élőben megnézni. Persze született több közös dal is, és azok is színpadra kerültek, de mégis a legelsőnek volt a legnagyobb sikere.

Love Fight

/Üdvözlet mindenkinek! Hoztam egy újabb ficit. Most egy igazán lightos yaoival érkeztem, szóval, aki nem szereti, görgessen tovább. Köszönöm. ~.~ Ez az egyik kedvenc shipem mellesleg. Remélem másnak is tetszik majd./

YoungJae POV.

Újabb sulis nap, aminek egyszerűen semmi értelme. Bementem reggel és kiderült, hogy a hat órámból max kettő, ha rendesen meg lesz tartva. Éljen. Egyetlen dolog azonban feldobta a napomat. A másik osztályba járó szerelmem látványa. Persze ő nem tudta, hogy szeretem, még csak beszélni se beszéltem eddig vele. De a mai más volt.

Épp a folyosón sétáltam és nagyban bújtam a telefonomat, amikor valami keménynek ütköztem.

-Hé- háborodtam fel.- Figyelj már a...- akadtam meg, amikor megláttam, ki is jött nekem.- Akarom mondani na-nagyon sajnálom.

Elléptem az útjából, de ő továbbra is ott állt, még csak mozdulni se mozdult.

-Én bocsánat. Nem a te hibád- mosolyodott el, én meg majd elolvadtam. Éreztem, hogy az arcom olyan vörös lett, mint a pulóverem.- Hé, minden rendben? Beteg vagy? Vagy miért vagy ennyire kipirosodva?

Ez most igaz? Tényleg érdekli, hogy hogy vagyok? Nyeltem egy nagyot, hogy válaszolni tudjak.

-J-jól vagyok- nyögtem ki valahogy.

-Akkor oké. Azért vigyázz magadra. Még a végén az orvosiban kötsz ki. Biztos összefutunk még- intett és elment.

Te jó ég. Jung DaeHyun azt mondta, még összefutunk. Ezt el se hiszem. Teljesen elvarázsolva baktattam tovább a folyosón, becsengőkor meg rohanhattam vissza a terembe, mert persze, hogy nem figyeltem, milyen messze sétáltam el. Épp a tanár előtt huppantam le a helyemre, aztán már időm se volt ábrándozni, mert persze a világ legnehezebb anyagát kellet épp tanítani nekünk. Ez volt aznap az egyetken megtartott óra. Már épp az ebédlőbe indultam, amikor valami felfoghatatlant láttam a folyosó végében. DaeHyunt három vagy négy idősebb srác fogta közre. Aztán kapott egy ütést a gyomrába.

-DaeHyun!- futottam hozzá a nevét kiáltva.

Felém fordult és olyan látvány fogadott, amire nem számítottam. Az arca már véres volt. Nem most kapta az első ütést.

-Mit akarsz gólya?- mordult rám az egyik.

-Engedjétek el!- szűrtem fogaim között.- Azonnal!

-Hah! Hallottátok, srácok? Egy gólya akarja nekünk, végzősöknek megmondani, hogy mit tegyünk? Hallod, te kis senki...- belefoytottam a szót egy ütéssel.

Köhögve, a gyomrát fogva vánszorgott odébb, én meg DaeHyun csuklóját megragadva elrohantam onnan. Az orvosi szobáig meg se álltunk.

-Jól vagy?- kérdeztem aggódva.

-Hála neked... Izé...- akadt el.

-Ja, persze, én még be se mutatkoztam. Yoo YoungJae vagyok.- hajoltam meg kissé.

-Köszönöm, Jae.

-Asszem ez semmiség. De most irány az orvosi. Kezeltesd le a sebeidet. Megvárlak idekint.

-Nem szükséges. Megleszek.

-Előbb látni akarom, hogy minden rendben van-e. Menj.

-Jó-jó- nevetett fel, és bekopogott.

-Szabad- szűrődött ki bentről.

DaeHyun benyitott a szobába és rögtön utána be is zárult az ajtó. A nővér hüledező kiabálását hallottam csak, semmi mást. Percekig álltam az ajtó mellett és vártam, hogy kijöjjön az orvosiból szerelmem. Persze ezt neki nem mondhattam el. Mármint, hogy szeretem. Az ajtó nyitódására felkaptam a fejem, és egy tiszta ragtapaszos DaeHyunnal találtam szemben magam.

-Na, megnyugodtál?- kérdezte.- Minden rendben van. Élek, mindenem megvan, és... És asszem ennyi- viccelődött.

-Oké. Megmaradsz. De kérlek, legközelebb ne forduljon ez elő. Nem szeretek verekedni.

-Nem kellett volna segíteni. Megoldottam volna.

-Aha, mert én is úgy láttam, tényleg.

-Még csak nem is ismersz, de miattam képes lettél volna megveretni magad.

-Én ismerlek annyira, amennyiért ezt tettem. És nem bántottak volna. Még csak gólya vagyok. Ha megvernek, kicsapják őket.

-Hmm.... Jó meglátás. Te aztán nagyon okos vagy, Jae- borzolta össze a hajam.

-Kö-köszönöm- nyögtem ki ismét vörösen.

-Már megint tiszta piros vagy.

-Tényleg?- néztem mélyen szemeibe.

Elvesztem benne. Aztán már csak azt vettem észre, hogy ajkai az enyémekhez érnek. Meglepett, én pedig teljesen ledermedtem.

-Cuki vagy- mondta miután eltávolodott.

Én? Cuki lennék az ő szemében? Hirtelen eszembe ötlött valami.

-Kérdezhetek valamit?

-Mondd.

-Miért vertek meg?

-Hát, azt hiszem azért, mert meleg vagyok.

HOGY MI VAN???!!!! Most jól hallottam vagy a fülem játszik velem? Aztán felfogtam. Tényleg azt mondta, amit hallottam, mert csillogó szemekkel az ajkamat bámulta.

-Szeretnéd megint?- suttogtam.

-Hm?- nézett fel szemeimbe.

-Csókolj meg ismét. Szeretném érezni az ajkad ízét- suttogtam továbbra is.- Kérlek.

Nem kellett többször mondanom. Derekamat elkapva magához húzott és egy szenvedélyes csókba hívott. Jó érzés volt az édes ajkait érezni. Amikor elengedett, szinte kábult voltam.

-Édes.

-Mi édes, Jae?

-Az ajkad. Finom édes.

Nem mondott semmit, csak adott egy puszit homlokomra, és szorosabban ölelt magához.

-Nem is tudod mióta vártam már erre- motyogtam mellkasába. Isteni finom illata volt. Férfias és nyugalmat áraszgtó.

-De, tudom. Láttalak minden alkalommal, amikor rám néztél. Láttam a szemedben mindent.

-Tényleg?

-Tényleg. És úgy tűnik, csak ez a bunyó kellett hozzá, hogy elmondhassam, amit én éreztem. Szeretlek, nagyon, YoungJae.

Egyszerűen nem találtam a hangomat. Csak még jobban belesimultam a karjaiba.

-Én is téged, én DaeHyunom. Már nagyon rég óta. És végre azt mondhatom, hogy az enyém vagy.- mondtam ki végül minden gondolatomat, amint megtaláltam a hangomat.

-Gyere, menjünk ebédelni- fűzte ujjait az enyémek közé, én pedig bólintva kötettem.

End of Love

/Sziasztok. Hát nem is tudom, mit mondjak. Sokáig tartott míg rászántam magam (és géphez kerültem), hogy kirakjak végre egy ficit. Sajnálom, hogy ilyen sötét, de nem volt túl jó hangulatom, amikor megírtam. Azért ettől még remélem, hogy tetszeni fog nektek. Jó olvasást Guys~ <3/

Jungkook POV.

Első napom gimiben. Az évnyitó dögunalom volt. Most éppen a minden évben elhangzó balesetvédelmi oktatást kell hallgassam, hogy miért ne rohangáljunk a folyosón, meg miért ne akarjuk felgyújtani az iskolát. Vagyis.... Erről nem volt szó, de én azért ezt is hozzátettem magamban. Pedig úgy megtenném. Általános végével nem csak a suli fele ért véget számomra, hanem egy másfél éves kapcsolatom is a lefolyóba került. Rájöttem, hogy a srác mással is kavart mellettem, nekem meg természetesen nem tetszett a dolog. Megkértem, hogy hagyja ott a csajt, de inkább a ribancát választotta helyettem. Helyettem, aki mindennél jobban szerette. És még most se felejtettem el. Szörnyű érzés, hogy már nincs minden nap mellettem, az akiért meg is tudnék halni. Vagyis mellettem van, mert továbbra is egy suliba járunk, de még csak rám se néz. Ő nem tudja, milyen szörnyű érzés is, ha az, akiért eddig tűzben tette volna a kezét, még csak felé se néz. Én próbálok újra közeledni hozzá, újrakezdeni, és kijavítani, ami elromlott, de esélyt se ad. Mintha csak egyszerűen elfelejtette volna azt a másfél évet, amit együtt töltöttünk.

Nem maradt más nekem, csak az emléke. Meg egy árny, ami mindenhova elkísér. Soha nem hagyott még magamra, akkor is vigyázott és vezetett, amikor együtt voltam vele. De most, mikor mindennél nagyobb szükségem van rá, akkor van csak igazán elemében. Beszél hozzám, elkísér mindenhova, megvéd mindentől. Sose hagyott a padlón, amikor oda kerültem, mindig felvidított valamivel.

Az első óra végeztével elmentem sétálni, hogy felderíthessem az iskolát. Új hely, ahol nagyon könnyen el tudnék tévedni, így biztonsági intézkedéseket kellett tennem.

"Gyere erre"- suttogott árnyam és az általa kért irányba mentem. Így követtem egészen a tetőre.

-Miért hoztál ide?- kérdeztem.

"Nézz le. Hát nem gyönyörű a kilátás?"

Megtettem, amit mondott. Lenéztem a mélybe. A diákok kint voltak az udvaron a jó idő végett, egy tanár se volt a láthatáron.

"Szeretnél repülni? Én elrepíthetlek a felhők fölé."

-De ha innen lelépek, zuhanni fogok, nem repülni.

"Bízz bennem. Hazudtam én valaha neked?"

Elgondolkodtam, de nem jutott eszembe egy eset se, amikor nem mondott igazat, hát megráztam fejem.

"Látod? Én leszek a szárnyad. Nem hagylak lezuhani. Csak bízz bennem továbbra is"

Bólintottam és a tető szélére léptem. Éreztem, hogy árnyam szorosan mögöttem van, hátulról ölel, biztonságban éreztem magam tőle. Elléptem a betonperemről és érzetem, ahogy a gravitáció lefelé húz, zuhanok. De az érzés pár pillanat múlva eltűnt egy erős rántás kíséretében. Tényleg repültem. Nem, repültünk, és épp a felhők felé tartottunk.

"És most milyen a kilátás?"- kérdezte tőlem legjobb barátom.

Kinyitottam szemem és lenéztem. Megszédültem a magasságtól, de gyönyörű volt minden.

-Csodás. Minden szédítően csodálatos.

"Örülök, hogy szebbé tehettem az utolsó pillanatodat."- mondta és ismét zuhanni kezdtem.

Ordítottam, de nem jött utánam. Zuhanás közben valahogy a hátamra fordultam és életemben először láttam árnyékomat. Démoni vigyor az arcán, démonszerű szárnyak a hátán. Akibeneddig kérdés nélkül megbíztam, valójában egy gonosz, rosszakaró lény. És én épp a föld felé száguldottam. Nem tartott sokáig az ütközés fájdalma, csak egy pillanat volt, aztán mindent elnyelt a feneketlen sötétség.