Love & Pain 2.

/Sziasztok! Igen, még élek, és hoztam is nektek egy újdonságot. Vagyis valami olyasmit. Egy régebbi (one shot-nak tervezett) fici második részével érkeztem. Jó olvasást hozzá mindenkinek!
(FIGYELEM: ha nem olvastad az első részt, tedd meg, mert szervesen kapcsolódik a kettő!)/

Love & Pain 2.

Casper POV.

A buli másnapján szörnyű fejfájásra kelek, amit még valami elképesztő zaj is erősít. Amint azonban szememet kinyitom, nem a saját szobám fogad. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy ismeretlen helyen vagyok, után viszont megérzem legjobb barátom jellegzetes illatát. Én csak Takuya illatként tartom számon. Kis ideig még gyötrődöm a fejfájással, hátha magától elmúlik, ezt azonban hamar feladom, és inkább kivonszolom magam a konyhába, mielőbbi gyógyszerhez jutás reményében. Szinte a teljes utat csukott szemmel teszem meg, ami azzal is jár, hogy a szobaajtó keretével közelebbi ismertségbe kerül kislábujjam, ezt pedig halk káromkodással díjazom, majd csoszogok tovább, a konyha irányába.

-Mi ez a hangzavar? És kérek egy fejfájás-csillapítót – nyitom szemem résnyire, hogy lássam kicsit Taku-t is.

-Kávét főzők, és máris adok – ezután eltűnik az egyik szekrényben, majd a gyógyszerrel együtt tűnik fel újra. – Tessék.

Gyorsan lenyelem a kapott vízzel együtt a bogyót, ezután pedig gondolkozni kezdek az előző estén. Valamiért azonban semmi sem jut eszembe róla.

-Mi történt az este? – teszem fel végül kérdésemet, miután magamban teljesen megbizonyosodok afelől, hogy nem fog semmi sem eszembe jutni.

-Nem sok minden – arca mintha kicsit pirosabbá vált volna. – Egy órával azután, hogy bementünk, haza is kellett jönnünk.

-Mert?

-Haza akartál jönni.

-Oh… - többre nem futja tőlem. – Asszem, megyek, még visszafekszek és alszok vagy két napot.

-Rendben, ha kell valami, szólj!

-Oké, köszönöm – és már csoszogok is vissza Taku szobájába, hogy beteljesítsem mondatomat.

A szobába érve azonban álmosságom, mintha teljesen eltűnt volna, amikor bevillan valami fura kép az estéről.

„-Nem akarom, hogy erre emlékezz!

-Miért?

-Mert azzal mindent tönkre tennék.”

Ezután eszembe jut a néhány perccel korábbi pillanat, ahogy láttam Taku-t elpirulni.

-Mi történt tegnap éjszaka, amire nem emlékszem? – teszem fel a kérdést a szobának, mintha az tudna nekem válaszolni.

Mivel azonban senkitől és semmitől sem érkezik egy hang se, inkább az ágyba vetem magam, ami a kivitelezés után már közel sem tűnik olyan jó ötletnek, az éles fejfájás miatt. Fejemet a párnába fúrom, és belekiabálok, hátha attól kicsit jobb lesz, de nem vezet semmire sem. Csak egy újabb képet villant agyamba.

„-Tudod, Taku, szerezned kéne egy barátnőt.

-Hogy mit kéne csináljak?

-Szerezz egy barátnőt! Biztos vidámabb lennél tőle.

-Nekem nem kell! És kikérem magamnak, így is tökéltesen vidám vagyok.

-Hát jó, te tudod.

-És amúgy is, van, akit szeretek, de az illető nem lehet az enyém.

-Oh, tényleg? Ki az? Ismerem?

-Nem mindegy, Ze Xiang? Csak hagyj ezzel a témával, kérlek.

-Jó, bocsánat. De úgyis meg fogom tudni.

-Nem fogom elmondani, mert utána utálnál.

-Csak nem…? Taku… Ugye nem az van, amire gondolok?”

Nem tudom, ez mi akart lenni, így csak fejemet a párnába szorítva tartottam, hátha a beszélgetés még folytatódik kicsit, úgy érzem ugyanis, hogy pont a lényeg nem hangzott el. Nem tudtam meg, hogy mire is gondoltam akkor. A képek azonban nem akarnak folytatódni, így megunva a párnába szuszogást, inkább oldalra fordítom fejem.

-Takuya vajon válaszolna nekem, ha megkérdezem? – kérdezem meg az éjjeli szekrényen álló fotónkat, ami már vagy három éve készült.

Gondolkoznom kell, egyszerűen muszáj. Először is, miért nem is nem jött velem SeRa bulizni, mikor hárman együtt mentünk volna?

„-Már megint jön Takuya is? – kiabált a lány. – Miért nem tudunk elmenni egyszer csak mi ketten bulizni?

-Taku a legjobb barátom, biztos nem megyek nélküle – jelentem ki határozottan.

-Xiang, nekem már elegem van belőle, hogy mindig hívod őt is. Mindenhova. Itt nem csak arról van szó, hogy bulizni jön velünk. Akárhányszor kitalálok valamit kettőnknek, mindig át kell szervezzem, mert az utolsó pillanatban benyögöd, hogy „nem baj, ha Taku is jön?” – mélyíti el hangját, hogy engem utánozzon. – De, igenis baj, ha jön. Sose akartam ezt kérdezni tőled, de egyszerűen már elegem van. Válassz, Takuya, vagy én?

Most komolyan választanom kell a szerelmem és a legjobb barátom között? Elment az esze? Nem fogom hanyagolni Taku-t csak azért, mert SeRa azt akarja.

-Válassz, Ze Xiang!

-Sajnálom SeRa. Remélem találsz valaki jobbat helyettem – mondom ki végül válaszomat, miközben szívem millió darabra hullik.”

Az ajtón halk kopogás hallatszik, én pedig azonnal lecsukom szemem, mintha aludnék.

-Cas, kérsz valamit… Ah, tényleg elaludt – léptei közelednek az ágyhoz, majd óvatosan kihúzza alólam a takarót és hátamra teríti. – Aludj jól, egyetlenem.

Biztosan rosszul hallottam, nem mondhatta azt, amit hallottam. Gondolataim közé ekkor egy újabb kép és beszélgetés furakodik, pontosabban az előző folytatása.

„-Casper, nekem ehhez már nagyon este van. Legalább akkor bökd ki, hogy mit akarsz mondani.

-Egy pasiba vagy szerelmes, igaz? Nem, nem, nem! Te. Engem. Szeretsz. – nem válaszol. – Szóval igazam van, ugye? – továbbra sincs válasz. – Igazam van! Igazam van!

-Hagyd már abba ezt a gyerekes visel- - nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, belé fojtom a szavakat ajkaimmal.”

-Szóval megcsókoltam – motyogom a szoba csendjébe, Takuya ugyanis rég elhagyta a szobát. – De miért akarta, hogy elfelejtsem?

„-Remélem erre nem fogsz emlékezni holnap, amikor felkelsz. Nem akarom, hogy emlékezz.

-Miért?

-Mert azzal mindent tönkre tennék. Úgyhogy nagyon szépen kérlek, felejtsd el ezeket holnapra. Szeretlek, Ze Xiang.”

-Hülye vagy, Terada Takuya – motyogom ismét.

Gondolataim közé furakodja magát egy mondat, ami SeRa szájából hangzott el még utoljára, mielőtt elhagyta a lakásomat. „Te nem is engem, hanem Takuya-t szeretted végig.” Lehet, igaza volt aznap, még nem tudom eldönteni. Nagy nehezen kimászok az ágyból, kicsoszogok a konyhába, hátha ott találom Taku-t, de nem is kell eljutnom odáig, mert pont kilép a fürdőből, én pedig véletlenül neki ütközök.

-Cas, azt hittem alszol.

-Nem vagy vele egyedül – nevetek fel halkan. – Taku, mi történt az éjszaka?

-Nem történt semmi, már mondtam. Azon kívül persze, hogy részegre ittad magad.

-Azt mondtad az utcán, hogy nem akarod, hogy emlékezzek az éjszakára, mert azzal mindent elrontanál – a döbbenet kiül arcára, ha akarná se tudná elrejteni, aztán pedig teljesen elpirul. – Ha valaki elrontott valamit, akkor az egyedül én vagyok.

-Miért nem jött tegnap SeRa? Azt mondtad, szakítottatok és látni s akarod. Mi történt köztetek?

-Összevesztünk. Miattad. Elege volt abból, hogy bármit szervezett, át kellet alakítania, mert én téged is hívtalak. Mielőtt végleg elment a lakásomról, azt mondta, hogy nem is őt, hanem téged szerettelek végig.

-És ez igaz? – csillannak fel szemeiben a remény lángjai.

-Nem tudom, Taku. Én már semmit se tudok.

Amilyen gyorsan derült jobb kedvre, olyan gyorsan szomorodott el teljesen, amiért nagyon utálom magam. Egyáltalán nem akartam megbántani, csak elmondtam neki az igazságot.

-Cas, csukd be a szemed, kérlek – hangjából árad a szomorúság, egyszerűen nem merek leállni kérdezősködni, mert a végén még megsiratom akaratomon kívül.

Lehunyom szemem, és várom, hogy mi fog történni.

-Ne gondolj semmire se, egyszerűen csak engedd el magad – ezután ajkai lágyan enyémekre siklanak és óvatosan kóstolgatni kezd.

Egy kis ideig nem tudom eldönteni, mit is kéne tegyek, nem merek megmozdulni, mert nem akarom egyikőnket se hiú ábrándokba ringatni. Amikor azonban Taku egyik keze derekamra, másik pedig tarkómra siklik, és úgy húz magához közelebb, feladom. Akarom, hogy hozzám érjen, akarom, hogy csókoljon, akarom mindenét. Mindkét tenyeremet arcára simítom, úgy csókolok vissza, úgy, mintha éheznék rá. Nem kell más nekem, csak ő. Percekkel később, amikor már egyikőnk se kap levegőt válunk csak.

-SeRa-nak igaz volt, teljesen. Én végig téged szerettelek Terada Takuya, csak hülye voltam, és nem jöttem rá magamtól.

-Akkor most már végre az enyém leszel? Csak az enyém? – néz szemembe szerelmesen.

-Csak a tiéd, és senki másé – adok egy apró puszit ajkára.

-Szeretlek Ze Xiang.

-Én is téged, Takuya.

SungJae x IlHoon (BToB)

/Sziasztok! Mivel épp úton vagyok gólyatáborba, így ezután a héten már biztosan nem leszek, ezért hoztam most nektek egy aranyos kis one shot-ot. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá mindenkinek./

Sungjae

-Jae, vigyázz, nehogy elvigyenek az űrlények!

Ilhoon. Részg volt. Megint. Minden alkalommal ez történt, ha elmentünk bulizni kicsit. Persze, mondhatnám neki, hogy ne igyon annyit, de ha megtenném, csak felröhögne és leintene.

-Vigyázz, mert ha elvisznek, akkor... - megint azok a hülye űrlényes gondolatai. - Mit csinálnék én nélküled, ha elvinnének?

-Hoonnie, szerintem menjünk haza. Túl részeg vagy már.

-De nem is vagyok - állt le tiltakozni... vagyis inkább ült le tiltakozni.

-Nézz már magadra! Egyedül meg se tudsz állni a lábadon, és még állítod magadról, hogy nem vagy részeg? - nem kiabáltam, de hangom igenis határozott volt. - És kérlek, fogd már fel végre, hogy űrlények nincsenek.

-De igenis vannak - állt fel székeről, de ugyanabban a pillanatban meg is támaszkodott vállamon, hogy el ne essen. - Ha most megbocsátasz, akkor én hazamegyek. Nem kell velem jönnöd.

Csak megforgattam a szemem, és hagytam, hogy elinduljon a kijárat felé, addig én meg kértem magamnak egy koktélt. Amint megittam, elindultam barátom után, nehogy elcsapja valami a hazaúton. Bármennyire is idegesítő tudott lenni részegen, én akkor is szerettem, és nem hagyhattam, hogy bármi baja essen. Nem tartott sokáig míg utol tudtam érni, nem jutott messzire részegen.

-Ilhoon - szólítottam meg, amint hallótávolságba értem. - Hoonnie! Szívem, ne hagyj figyelmen kívül, kérlek!

Ilhoon azonban nem akart rám hallgatni, és csak ment tovább egyik villanyoszloptól a másikig. Csak sóhajtottam egy nagyot, és mentem utána. Az egyik oszlop mellett megállt, és leült kicsit.

-Kicsim, jól vagy? - guggoltam le elé.

-Te mit keresel itt? - nézett rám hitetlenkedve. - Vagy csak hallucinálok? Ah, igen, biztosan csak egy hallucináció vagy.

-Már miért ne lennék igazi, hah?! - háborodtam fel. - Te már nem is szeretsz engem, igaz?

-Sungjae, te tényleg itt vagy? - lepődött meg teljesen. - Én... Tényleg ennyire részeg lennék?

Nem válaszoltam neki, csak tettetett sértődöttséggel hátat fordítottam neki. Tudtam, hogy ezzel még a részeg Ilhoon-t is rá tudom venni arra, amire szeretném.

-Naaa, szerelmem, ne haragudj, kérlek - tápászkodott fel a földről, hogy átölelhessen. - Nem akartalak megbántani.

Hallhatóan józanodott a friss levegőn, azonban továbbra is elég nehezen tudott megállni a saját lábán. Én voltam számára az egyetlen támasz a járda közepén.

-Mi lenne, ha hazamennénk? - suttogta... volna fülembe, de részegsége miatt inkább kiabálásnak neveztem volna. - Csak te, én és az ágy.

-Ha hazamegyünk, én csak aludni akarok - “duzzogtam” továbbra is. - Ha bármi gondod van, oldd meg magadnak.

-Sungjae, szívem, ne légy ilyen kegyetlen! Nem teheted ezt velem!

-Ilhoon, részeg vagy. Arra se emlékeznél holnap, ha engem most elvinnének valami apró, űrből érkezett akármik. Én inkább hazamegyek. Ha jössz, akkor jössz, ha nem, akkor az utcán töltöd az éjszakát.

Meg se vártam, hogy reagáljon, kibújtam karja alól és elindultam haza. Nem érdekelt, mit szeretne mondani, meg se hallottam, amit utánam kiabált, csak mentem, egyenesen közös lakásunkig. Amint azonban odaértem, az ajtó előtt megálltam. Nem mentem be a házba, mert Hoonnie nem jött utánam. Valahol félúton elhagytam. Kicsit tényleg dühös voltam rá, de annyira nem, hogy ne érdekeljen, hogy mi van vele. Leültem a lépcsőre és csak vártam. Percenként nyitottam fel telefonomat, hogy ellenőrizzem az időt, de az csak vánszorgott, párom pedig sehol se volt. Végül fél órával később megelégelve a várakozást kaptam fel ismét mobilomat, ezúttal azonban Ilhoon számát tárcsáztam. Kicsengett. Aztán valahonnan a távolból halkan meghallottam a csengőhangját. Amint rájöttem, melyik irányból jön, azonnal futásnak eredtem. Pont akkor kanyarodott be Hoon az utcánkba, amikor én elértem a sarokig, így szó szerint belerohantam. Ő hátrabillent, én pedig billentem előre, végül pedig a betonon, egymáson fekve végeztük.

-Ennyire azért nem voltam el sokáig, Sungjae-ah - hallottam hangján, hogy mosolyog.

-Ilyet ne csinálj még egyszer - arcomat végig mellkasába fúrtam, így hangom csak motyogás volt. - Aggódtam, hogy bajod esett.

-Addig nem volt semmi bajom, amíg rám nem zuhantál.

Sokáig csak feküdtünk egymáson, Ilhoon simogatta hátamat, én pedig pólóját szorítottam. Nem akartam elengedni, féltem, ha megteszem, eltűnik vagy valami baja esik.

-Szívem, egész kellemes itt feküdni meg minden - hallottam meg hangját, amiben már egyáltalán nem hallatszott, hogy részeg lenne -, de kicsit azért hideg a beton. Menjünk inkább haza.

-Rendben - azzal már tápászkodtam is fel róla, majd kinyújtottam kezem, és felhúztam őt is.

Kéz a kézben sétáltunk vissza a házhoz, hogy végre pihenjünk... Vagy valami olyasmi. Az ajtó előtt, amíg próbáltam megtalálni a kulcsaimat, addig Hoon nézelődött. Mintha nem látta volna még elégszer a szomszédságot. Amint meglett a kulcsom, és nyitottam volna az ajtó, szerelmem halkan megszólalt.

-Ez annyira romantikus - nézett mélyen szemembe, majd ajkaimat kezdte szuggerálni.

-Mi?

-Hát ez - hajolt ajkaimra egy szenvedélyes csókba invitálva.

Ilyenkor jövök rá, hogy sose fogom tudni nem szeretni. Ő az életem, a másik felem, nélküle nem vagyok senki. Amíg világ a világ, szeretni fogom Jung Ilhoon-t, és tudom, hogy ő is ugyanígy érez.

A Sky Full Of Stars

/Sziasztok! Mivel nincs nálam a füzete, amibe az ígért B.A.P ficit írom, így nem tudom most folytatni még. Helyette hoztam nektek egy kis szösszenetet. Jó olvasást hozzá mindenkinek.
Kiraktam egy linket a menüsávba, ahol megtaláljátok a Wattpad-on lévő írásaimat is^^/

A Sky Full Of Stars

-Jiho, siess már! – kiabáltam barátomnak, aki még a szobájában vagy a fürdőben készülődött már vagy fél órája. – Lassan lemegy a nap, és még csak el se indultunk.

-Nyugi, Minah, megyek mindjárt – hangzott a kissé visszhangzó válasz, ebből megtudtam, hogy a fürdőben tevékenykedett.

Leültem hát az előszobában lévő cipős szekrény tetejére, ott vártam, hogy párom elkészüljön. Mivel hullócsillag szezon volt, így elterveztük, hogy kimegyünk a közeli erdő tisztására. Távol van a város fényeitől és zajaitól, csak a tücskök és az éjjeli állatok hangjait lehet hallani. Az ég viszont annál gyönyörűbb volt onnan. Azt a kis tisztást még én találtam, mielőtt találkoztam Jiho-val, amióta pedig egy párt alkottunk, minden nyáron kijártunk oda. Ennek már három éve.

-Na, mi történt? Akkor nem is megyünk? – hallottam meg szerelmem hangját.

-Dehogynem, csak elgondolkodtam. Induljunk is, mielőtt még teljesen besötétedne, mert nem szeretnék eltévedni az erdőben.

-Rendben. Megvan minden? – nézett még vissza a lakásába, ott maradt dolgok után kutatva.

-Megvan – emeltem fel a sporttáskát, amiben a pokrócok, egy kis nassolni való és innivaló volt.

Kiléptünk hát a lakásból, Jiho bezárta az ajtót és a lifthez indultunk. Az ajtón azonban kint függött egy ÜZEMEN KÍVÜL tábla, így lépcsőn kellett mennünk. Legalább nem felfelé kellett megmásznunk azt a rengeteg fokot, az ötödik emeletig azért elég kegyetlen a felút.

-Meg mernék rá esküdni, hogy működött a lift, amikor jöttem.

-Meg mernék rá esküdni, hogy reggel jöttél – nevetett fel Jiho, mire csak elgondolkodtam, végül pedig egy „Jó, igaz”-zal elintéztem a dolgot.

Amíg el nem értük az erdő szélét, agy szót se szóltunk, csak csendben, kézen fogva sétáltunk, azonban mielőtt beléptünk a fák közé, Jiho halkan, kissé rekedtes hangon megszólalt.

-Nem szeretnél hozzám költözni? Már régebben meg kellett volna ezt kérdeznem, de sose találtam meg a megfelelő alkalmat rá. És azért már három éve együtt vagyunk, szerintem a szüleidnek se lenne ellenvetése ez ellen – dörzsölte szabad kezével tarkóját.

Kérdése kicsit váratlanul ért, de nem gondolkoztam egy percig se a válaszomon. A szüleim is gyakran emlegették fel, hogy miért nem költöztünk még össze, de eddig sose foglalkoztam az erre irányuló kérdéseikkel.

-De, szeretnék, nagyon is – ugrottam nyakába örömömben.

Jiho csak átölelte derekamat, közben pedig elindult be velem az erdőbe, hogy minél előbb elérjük a tisztást. Néhány lépés után elengedtem nyakát, és saját lábaimon folytattam az utat. Csendben sétáltunk, nehogy megriasszunk valamit a bokrok között, azzal a valamivel együtt pedig magunkat is. Egy-két ág elreccsent talpunk alatt, amit nem láttunk a sötétben, de azok nem csaptak nagy zajt egyszer sem. Amikor elértük a tisztás szélét, egész fényár tárult elénk, amit a már égen lévő telihold szolgáltatott.

-Elfelejtetted megnézni, hogy milyen holdciklus van most, igaz? – nézett rám Jiho elfolytott nevetéssel.

-Az megeshet, de esküszöm úgy emlékeztem, hogy most újholdnak kell lennie – vakargattam fejemet.

-Ha már eljöttünk ide, akkor maradunk is. Amennyit látunk, annyi látszik majd.

-Legalább nézhetjük a holdat is. Ez még egyszer se történt meg.

-Mert mindig leellenőriztük a naptár alapján, hogy milyen holdciklus van.

-Hagyd már azt a naptárat. Igen, elfelejtettem, megesik – indultam meg szokásos helyünk felé, hogy lepakoljam a cuccokat.

Jiho csak halkan kuncogva követett, és segített mindent lepakolni. Az egyik pokrócot leterítettük a fűre, a másikat odakészítettük takarónak. A nasikat és az innivalókat a kis hűtőtasakban hagytuk, és a pokróc szélére tettük a távcsővel együtt. Magunkat meg lepakoltuk a pokróc közepére, lefeküdtünk a földre és az eget figyeltük.

-Szerinted fogunk látni bármit is a hold mellet? – tette fel Jiho az „égető” kérdését.

-Nem, szívem, nem fogunk látni semmit se, csak a holdat – mentem bele én is a játékba. – De a legalább azt látni fogjuk, hogyha el akarnak vinni minket az űrlények.

-Téged vihetnek, de én itt szeretnék maradni a földön. Jó helyen vagyok itt – nevette el magát.

-Én pedig meg fogom mondani nekik, hogy nélküled nem megyek sehova se – bújtam közelebb hozzá, fejemet pedig vállára tettem.

Így feküdtünk hosszú órákon keresztül, teljes csendben, csak néha-néha szólalt meg valamelyikünk, hogy a távcsövet elkérjük egymástól. A hold kicsit zavarta a kilátást, mert szinte csak a legfényesebb csillagok látszottak. Ahogy azonban az idő telt, a hold pedig haladt az égen, nyomában egyre több csillag tűnt fel a sötétségben, amint pedig már mi is szem elől tévesztettük az egyetlen fényforrást, úgy tárult elénk a legszebb égbolt, amit addig láttunk.

-Ez egyszerűen gyönyörű – suttogtam Jiho fülébe.

-Igen, tényleg az. De nézd, ott, te is látod? – mutatott az égen valamire, amit magamtól még elég sokáig észre se vettem volna.

-Az egy üstökös?

A fényes, hullócsillagra nagyon hasonlító dolog, gyönyörű volt, és nem úgy nézett ki, mint ami egyhamar eltűnik a szemünk elől.

-Ezt muszáj megörökítenünk, mert nem lesz még egy ilyen az életben – kutakodtam telefonom után, ami nem akart előkerülni. – Szerintem otthon hagytam. Itt van a te telefonod?

-Nem, úgy gondoltam nem lesz rá szükségem. Ha valaki meg keresne, majd kivárja a sorát. De másképp is meglehet örökíteni – tolt le válláról, hogy felüljön, majd engem is felhúzott.

Ahogy a pokróc lecsúszott rólam, megéreztem, mennyire is hűlt le a levegő sötétedés után. Rajtam ugyanis egy ujjatlan póló volt, így a hideg kegyetlenül átjárt. Azonban nem kellett sokáig elviselnem, mert Jiho magához húzott és megcsókolt, ezzel pedig minden hideget elzavart. Minden percét kiélveztük a csóknak, nem is akartunk elszakadni egymástól, de levegőre mindkettőnknek szüksége volt.

-Ez eddig a legjobb évfordulónk – mosolygott Jiho homlokát az enyémnek döntve.

-De nem is ma van. Holnap lesz- - befejezni azonban nem tudtam a mondatot, mert belém fojtotta a szavakat egy újabb csókkal.

-Már holnap van. Pontban éjfélkor csókoltalak meg – suttogta, amikor ismét elváltunk egymástól. – Boldog harmadik évfordulót, Minah.

-Boldog harmadik évfordulót Jiho – mosolyogtam és adtam még egy puszit ajkaira. – Nézd, még mindig ott van az üstökös.

-Remélem ez azt jelenti, hogy megéljük a saját HAPPY EVER AFTER-ünket.

-Szerintem biztosan – gondolkodtam el, miközben visszafeküdtünk a pokrócra. – Jiho?

-Igen?

-Szeretlek.

-Én is szeretlek, Minah.

WowKwan

/Sziasztok! Megérkeztem az ígért one shot-tal. Remélem elnyeri tetszéseteket ez a "kis" szösszenet. Magamhoz képest igazán hosszúra sikerült. Jó olvasást hozzá mindenkinek~/

WowKwan
(A.C.E: Wow /Sehyoon/ & ByeongKwan)

Jason POV.

-Fiúk, készen vagytok? – kiabált Jun hyung, feltehetőleg az ajtóból. – Indulnunk kell, ha oda akarunk érni a fellépésre.

-Megyek már! – hallottam Donghun hyung hangját.

-Rohanok! – érkezett a válasz Sehyoon hyung-tól is.

-Még öt perc kellene – álltam tanácstalanul továbbra is fürdőszobában, a tükör előtt, ugyanis fogalmam se volt, hogy hogy állítsam be a hajam és szükségem van-e sminkre.

-Öt perc mire? Hogy csak döntést hozz, vagy, hogy el is készülj? – állt meg hirtelen a nyitott ajtó előtt Wow hyung.

-Hát… - gondolkoztam el.

-A hajad így – tűrt bele gyorsan -, smink meg nem kell. Na, indulás! – ragadta meg a csuklómat és elindult velem kifelé.

Jun hyung egyenesen megkönnyebbült, amikor megálltunk előttük, Sehyoon hyung pedig kijelentette, hogy indulhatunk. Amikor azonban az ajtón kiléptem, valami fura volt, a föld valamiért túl hidegnek érződött. Ahogy lenéztem a lábamra, rá is jöttem, miért.

-Hyung… Izé… - kicsit zavarban voltam. – Egy pillanat és megyek is utánatok – azzal vissza is mentem a cipőmhöz, hogy felhúzhassam.

Mire kiértem, a többiek már a kocsiban ültek, az autó motorja is járt, így gyorsan én is beszálltam, bekötöttem magam, és indultunk is. Egyenesen a UNB aznap esti fellépésének helyszínére. Igazából nem nagyon figyeltem, hogy hova is megyünk pontosan, ahhoz túl álmos voltam, így inkább Wow hyung vállán pihentem az út alatt. Talán kicsit el is aludhattam, mert amikor kinyitottam a szemem, az autó már állt, Jun hyung és Donghun hyung már a kocsi mellett állt, Sehyoon hyung pedig épp ébreszteni készült engem.

-Gyere Jason, nehogy lekéssük a maknae fellépését – simított végig arcomon mosolyogva.

Bólintva kiszálltam a kocsiból, és többieket követve mentem be az épületbe, hogy elfoglalhassuk helyünket a nézők között. Akkor megbántam, hogy hallgattam hyungra és nem tettem fel semmi sminket. Akkor teljesen el is felejtkeztem róla, hogy a kamerák vehetnek minket is. Amikor leültünk, Wow hyung meglökte kicsit a karomat, majd a kezembe nyomta az egyik maszkomat.

-Honnan… - kezdtem volna, de közbevágott.

-Éreztem, hogy szükség lesz rá. Tedd fel!

Bólintottam, majd követtem az utasítását. Ezután Sehyoon hyung nem igazán szólt hozzám, ami eléggé meglepett, mert máskor mindig beszélgettünk. Akkor azonban teljes csendbe burkolózott, amit Jun hyung-ék is észrevettek, de nem tették szóvá. Én meg akartam kérdezni, de mire összeszedtem a gondolataimat, addigra elkezdődött a UNB fellépése. A maknae-nk, Chan nagyon jól nézett ki, a comeback-jük is nagyon erősre sikeredett. Együtt örültünk és énekeltünk a fanokkal, csak mindössze annyi különbséggel, hogy mi a fellépés után hátra mentünk a backstage-be, hogy gratulálhassunk Chan-nak.

-Chan-sshi, nagyon menő voltál – ugrottam egyből a nyakába, amint megláttam.

-Köszönöm hyung – nevetett halkan. – De azért kérlek, ne fojts meg.

-Bocsi, kicsit elragadtattam magam – engedtem el nevetve.

Még a többiek is váltottak néhány szót Chan-nal, aztán mi mentünk haza, hogy kipihenjük magunkat a másnapi fansign-ra. Már előre rágondolva is elfáradtam, így a hazaúton ismét Sehyoon hyung vállán kötöttem ki, most azonban nem voltak olyan szerencsések, hogy felkeljek mikor megálltunk.

-Háromra – hallottam tompán Jun hyung hangját. – Egy… Kettő… Három… - majd már csak azt éreztem, hogy… Hát, hogy már nincs alattam az ülés.

-Köszi fiúk, beviszem én – jött Wow hyung hangja a fülem mellől.

-Tudok menni egyedül is – motyogtam, de csak belekaroltam Sehyoon nyakába, eszem ágában sem volt sétálni.

-Persze, persze, én is így látom – kuncogott.

Legközelebb már csak azt éreztem, hogy valaki ledob az ágyba. Vagyis inkább beesik velem az ágyba, ugyanis kicsit majdnem megfulladtam hirtelen.

-Bocsi, Jason – suttogta valaki, azonban annyira álmos voltam, hogy nem tudtam rájönni ki volt az. – Remélem nem baj, ha én is itt alszok.

A kérdés után azonban az illető kimászott mellőlem, valamivel zörgött, végül pedig visszafeküdt. A takarót kiráncigálta alólunk, ránk terítette és hátulról átölelt. Kellemes volt.

-Jó éjt, Byeongkwan-sshi – suttogta fülembe, majd egy puszit adott arcomra, ezután pedig teljesen elnyelt az álmok világa.

Másnap reggel egyedül keltem, nem volt a szobában senki, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy valaki aludt mellettem az éjszaka. Egy ideig álmosan ücsörögtem az ágyam szélén, majd kopogást hallottam az ajtóm felől. Az illető meg se várta, hogy szóljak bármit is, csak bejött. Haragudni azonban nem tudtam rá, mert Wow hyung volt az.

-Junhee küldött, hogy keltselek fel, de úgy látom már gyorsabb voltál – nevetett fel.

-Én abban nem lennék annyira biztos – dőltem is vissza párnáim közé. – Inkább aludnék még egy fél életet.

-Majd este aludhatsz, a fansign után. Most pedig gyere, mert nemsokára mennünk kell.

Sóhajtottam egy nagyot, de meg se mozdultam, még a szemeimet is becsuktam, hátha vissza tudok aludni. Ezzel viszont csak annyit értem el, hogy hyung a lábaimnál fogva lehúzott az ágyról. Próbáltam a fejemet védeni egy esetleges koppanástól, azonban nem nagyon jött össze. Egyenesen belevágtam a fejemet először az ágy szélébe, aztán még a padlóba is. Éljen Kim Byeongkwan, nagyon ügyes vagy!

-Jól vagy, Jason? – hajolt fölém Wow hyung.

-Wow – nyitottam ki a fájdalomtól könnybe lábadt szememet. – Wow, a padló sokkal keményebb ma reggel, mint szokott lenni.

-Lehagytad, hogy hyung.

-Mi?

-Azt mondta, Wow. De lemaradt a hyung. Wow hyung.

Egy pillanatig csak bámultam magam elé, fogalmam se volt, hogy miről beszél. Aztán amikor rájöttem, nevetésben törtem ki. Az én hibám volt, hogy félre értette, bár azt is kinéztem belőle, hogy direkt csinálta, erre azonban nem derült fény, mert újra megfogta lábaimat, és elkezdett kivonszolni a szobából.

-Hyung, mit csinálsz? Tudok járni. Engedj el! – kiabáltam rá.

-Mi ez a… Sehyoon, engedd el Byeongkwan-t! – érkezett megmentőm, Donghun hyung. – Azt mondtuk, hogy keltsd fel, nem azt, hogy húzd ki a… Mint egy…

-Tudom, de… - engedett el miközben beszélt. – Bocsánat, Jason.

-Ha megígéred, hogy többet nem csinálsz ilyet, akkor megbocsájtok – fontam össze magam előtt a kezemet, miközben még mindig a földön feküdtem.

-Fiúk, legyetek szívesek és ne most szórakozzatok – lépett oda hozzánk Jun hyung is, és felhúzott a padlóról. – Mennünk kellene nemsokára, de még egyikőtök sincs kész. Mindenki, indulás, tizenöt percetek van elkészülni! – tapsolt kettőt, mire mindenki rohant is dolgára.

Nem siettem el semmit se, nem kellett sok dologgal foglalkozzak előre, a sminkesek, a fodrászok és stylistok úgyis átrendeznek előtte. Még a reggelire is hagytam magamnak időt, bár nem volt valami bőséges, azért mégis ettem valamit. Amikor Jun hyung szólt a többieknek, hogy indulunk, akkor már készen voltam. Leaderünk meg is jegyezte, hogy ritka dolog, hogy ilyet lát. Én csak elmosolyodtam és vártam, hogy a többiek is elkészüljenek és indulhassunk a helyszínre.

Nagyon sok fannal találkoztunk, vicces volt, és nagyon jó hangulatban telt az egész fansign. Az egyik fan, egy fiatal lány megkérte Wow hyung-ot, hogy adjon nekem egy puszit. Hyung pedig megcsinálta, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy mindig ad nekem egy puszit. Valamiért nagyon hasonlított arra, amit előző este kaptam, mielőtt elaludtam. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem tőle, de nem volt hozzá elég bátorságom. A sign után még bementünk gyakorolni kicsit… Kicsit? Az igazat megvallva egészen estig gyakoroltunk, mind táncot, mind éneket megállás nélkül. Mindannyian elfáradtunk, és csak akkor hagytuk abba, amikor már senki sem tudott megmozdulni.

-Srácok, ez így nem lesz jó – szólalt meg Jun hyung. – Néha szünetet is kéne tartanunk, különben valakinek baja lesz.

-Csak szólnod kéne, ha pihenni szeretnél Junhee, és tartanánk szünetet – hallottam valahonnan a terem másik végéből Sehyoon hyung hangját.

-Ah, tudom, rendben.

Nem szólalt meg ezután senki se, csak azt lehetett hallani, ahogy mindenki próbálja helyre állítani a légzését. Amint meg tudtam mozdulni, felszenvedtem magam a padlóról és elmentem zuhanyozni, hogy aztán mehessünk is haza. Nem sokkal azután, hogy beálltam a frissítő víz alá, hallottam, hogy valaki bejött.

-Kwan – hallottam Wow hyung hangját. – Junhee kérdezi, hogy akarsz kajáldába menni? Vacsora gyanánt.

-Nem köszi, nem vagyok éhes – válaszom után csak a vizet köpködtem számból, mert persze, hogy akkor beszélek, amikor a fejem is a zuhany alatt van.

-Minden rendben? – jött hyung hangja közvetlenül az ajtó túloldaláról.

-Persze, miért ne lenne?

-Alig ettél ma valamit, de most se vagy éhes. Ez nem vall rád.

Fel se tűnt, hogy aznap tényleg szinte semmit se ettem, de tényleg nem voltam éhes. De nem volt semmi bajom, betegnek legalábbis egyáltalán nem mondtam volna magam. Bár időm se nagyon volt aznap enni, így úgy döntöttem, arra fogom.

-Csak nem volt rá időm, de tényleg jól vagyok. És nem is vagyok éhes.

-Biztos? – valamiért kételkedést hallottam a hangjában.

-Igen, teljesen biztos.

Ezután nem hallottam már Wow hyung hangját, azonban tudtam, hogy továbbra is ajtónál áll, mert elmenni sem hallottam. Nem zavartattam magam, befejeztem a zuhanyzást, aztán már épp nyúltam volna a törölközőmért, amit a zuhanykabin ajtajára dobtam fel, de nem volt ott.

-Hyung, hol van a törölközőm? – nyitottam ki az ajtót résnyire, hogy kilássak. – Hyung? Sehyoon hyung, itt vagy?

Hyung-om azonban nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el, úgy tűnt el a zuhanyzóból. Segítség nélkül kénytelen voltam hát kimászni a kabinból, hogy magam találjam meg a hiányzó törölközőmet. A lehető legjobban takartam magam, ha esetleg Wow hyung mégis bent lenne, csak viccelődött velem… Ami be is következett, ugyanis épphogy kiléptem az ajtó takarásából, ott állt előttem. Ő is zuhanyozni készült, vagy épp már készen volt, mert csak boxer volt már rajta.

-Hyung! – ugrottam vissza az ajtó mögé kiabálva.

-Bocsi, Jason, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki – nevetett. – Tessék, itt a töcsid, gyere érte, különben nem adom.

Láttam magam előtt, amint sunyi mosolyra húzza az ajkait, ezért pedig jelen pillanatban meg tudtam volna ölni. Mégse tettem meg, mert mégiscsak a legjobb barátom volt, így hát ismét eltakarva magam léptem ki az ajtó mögül, majd amilyen gyorsan csak tudtam, odamentem hozzá, elvettem tőle a törölközőmet és visszaugrottam a kabin biztonságába. Egy kicsit kifújtam magam, majd már a törölközővel a derekamon végleg elhagytam a zuhanykabint, hogy felöltözhessek. Kicsit duzzogva kerestem a ruháimat, amiket behoztam magammal, de mintha elnyelte volna őket a föld. Volt is egy sejtésem, hogy ki volt az a bizonyos föld.

-Kim Sehyoon hyung – fordultam felé. – Hol vannak a ruháim?

-Miért tűnsz ilyen mérgesnek? – kezdett hátrálni ahogy én elindultam felé. – Ne haragudj, itt vannak – nyúlt be a legutolsó zuhanykabinba.

-Légy szíves ne csináld ezt meg még egyszer.

Amint minden ruhámat összeszedtem, nekiálltam felöltözni. Hyung is így tett, így rájöttem, hogy ő is túl van a zuhanyon.

-Fogsz valaha kicsit is másképp nézni rám? – hallottam meg hangját, amikor már teljesen fel voltam öltözve és már épp kilépni készültem a zuhanyzóból.

-Ezt hogy érted? – fordultam vissza.

-Sehogy, hagyjuk inkább.

-Ez elől most nem menekülhetsz el. Te voltál az, aki tegnap este felvitt az autóból? Tőled kaptam azt a puszit?

-Változik valami, ha igent mondok?

-Minek kéne változnia, hyung? Én csak nem értettem, hogy miért éreztem úgy ma a sign alatt, hogy a puszi, amit tőled kaptam, hasonlít a tegnap estire. Ennyit szeretnék tudni.

Hosszú ideig csak hallgattunk, ahogy elnéztem, Wow hyung azt fontolgatta, hogy elmondja-e nekem az igazat, vagy sem, én pedig az ő kérdésén gondolkoztam. „Változik valami, ha igent mondok?” Minek kéne változnia? Mit nem veszek észre? – jártak folyamatosan az agysejtjeim. Hyung közelebb sétált hozzám, egészen az ajtóig jött, közvetlenül előttem állt meg, csak akkor szólalt meg.

-Igen, én voltam. És Byeongkwan-ah, ezt töröld ki az emlékeidből – azzal ajkaimhoz hajolt és megcsókolt.

Teljesen ledöbbentem, nem csináltam semmit se, csak hagytam magam. Gondoltam, hogy talán abbahagyja, ha meg se mozdulok, de nem jött be. Csak még közelebb lépett hozzám, ha az lehetséges, átkarolta a derekamat az egyik kezével, a másikkal pedig a tarkómnál hajamba túrt. Én pedig kezdtem élvezni és érezni, hogy mire is gondolt, amikor azt kérdezte, hogy fogok-e valaha másképp nézni rá. Viszont azt már előre tudtam, hogy nem fogom tudni kitörölni az emlékeimből, amit tett. Túl jó volt, és nem tudtam ellenállni neki. Amikor el akart húzódni, visszahúztam magamhoz, hogy ezúttal én csókolhassam meg. Ezt játszottuk egészen addig, amíg valaki be nem akart jönni a zuhanyzóba. Azon az ajtón keresztül, aminek történetesen pont én támaszkodtam.

-Nem tudom, miért zártátok be az ajtót, fiúk, de legyetek szívesen minket is beengedni, hogy zuhanyozhassunk végre – hallatszott kintről Jun hyung hangja.

-Adjatok még öt percet nekünk és jöhettek – válaszolt Sehyoon hyung, közben végig a szemeimbe nézve mosolygott. Őszintén boldognak tűnt, és én is annak éreztem magam.

-Ne most élje már ki… - Donghun hyung mondatának a vége a semmibe veszett, ahogy hallottuk, hogy Jun hyung konkrétan elrántotta őt onnan.

-Nem tudom, hogy most köszönetet mondjak Junhee-nek vagy sajnáljam Donghun-t – kuncogott Sehyoon hyung homlokát az enyémnek döntve. – Sajnálom, hogy megcsókoltalak, de ahogy észrevettem, nem nagyon bánod. De továbbra is fent tartom a „töröld ki ezt az emlékeidből” mondatot.

-De remélem tudod, hogy nem fog menni. Ilyet csak úgy nem lehet elfelejteni – suttogtam, mielőtt újra megcsókoltam.

Hyung csak elmosolyodott, viszont elhúzódott. Teljesen összezavart a tettével.

-Kérlek, ne játssz velem! Vagyis az érzéseimmel.

Már semmit se értettem, csak álltam ott, az ajtónak dőlve és vártam, hogy magyarázatot adjon. Vagy legalább egy apró dolgot mondott volna el, hogy miért is tette azt amit. Azonban várhattam, de nem mondott semmit se. Csak összeszedte minden cuccát, és odébb tessékelt az ajtóból, hogy ki tudjon menni. Én meg álltam ott, teljesen ledöbbenve és csak néztem a hűlt helyét.

-Jason, jöhetünk? – nézett be Jun hyung a zuhanyzóba. – Mi történt?

-Megcsókolt… - suttogtam, hangom azonban még így is visszhangzott bent. – Sehyoon hyung megcsókolt, aztán itt hagyott.

-Donghun – nézett ki Leader hyung a folyosóra -, megrontották a gyereket.

-Én megütöm, esküszöm – hallottam másik hyung-om dühös hangját. – Miért nem tud egyszer, csak egyszer normális lenni? És… -halt el hangja, ahogy visszaért a próbaterembe.

-Minden rendben van, Byeongkwan?

-Nem tudom. Azt hiszem megyek és… Csak egyedül szeretnék lenni. Gondolkoznom kell.

-El ne tévedj! – kiáltott utánam, amikor már kint sétáltam a folyosón. – És vigyázz, hogy…

Nem is igazán érdekelt akkor hyung féltése, tényleg csak szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal. Szükségem volt rá, hogy mindent teljesen átgondolhassak. Céltalanul bolyongtam az utcákon, nem is figyeltem, merre tartok, csak mentem, amerre a lábam vitt. Elsétáltam egy park mellett, ahonnan elég sok lány sikoltozását hallottam, de nem foglalkoztam velük. Csak annyira tértem vissza a valóságba, hogy olyan helyre menjek, ahol nincsenek fanok, ahol tényleg egyedül lehetek. Ez a hely a dorm lett. Pontosabban a szobám. A lakásban rajtam kívül senki se volt, így tényleg egyedül lehettem kicsit. Gondolkoztam mindenen. Igazából el se tudtam képzelni, hogy Sehyoon hyung ne legyen a közelemben. Nagyon jó barátomnak tartottam mindig is, de talán több is volt már régóta. Előrébb azonban nem jutottam. Hyung nélkül nem tudtam előrébb jutni.

-Byeongkwan – nyitott be Jun hyung a szobámba, amikor már sokszori kopogása után se szólaltam meg. – Jól érzed magad?

-Nem tudom – jelentettem ki teljesen őszintén. – Hyung, Sehyoon hyung szeret engem?

-Azt tőle kérdezd – nézett félre, ebből pedig tudtam, hogy nem ő akarja elmondani nekem a választ.

-Hol van most?

-Nemrég ment be a fürdőbe. Szerintem zuhanyzik. Azt mondta, hogy ma még alig ettél, mert „nem volt rá időd” – rajzolt idéző jeleket a levegőbe.

-Igen, igaz. De nem is vagyok éhes. Egyszerűen elfelejtettem, hogy enni is kéne és már nem kívánok most semmit. Úgyhogy most biztos nem megy le semmi féle kaja a torkomon.

-Miért nem ezt mondtad nekem is? – hallottam egy halk hangot a folyosóról. – Mondjuk nem hittem el, hogy nem volt időd – lépett az ajtóba Sehyoon hyung.

Mély hallgatásba burkolóztam, eszem ágában sem volt válaszolni. Akkor jöttem rá, hogy valami megváltozott bennem. Pontosan nem tudtam, hogy mi, de biztos voltam benne, hogy van valami változás bennem. Nem tudtam, hogy a csók tette, vagy már korábban történt, csak nem vettem észre, de akkor éreztem valamit. Egy kellemes érzés járt át, amikor megláttam, egyfajta nyugalmat hagyva bennem. Talán ez a szerelem.

-Jason-ah, miért nem válaszolsz? És csukd be a szádat, már csorog a nyálad – kuncogott halkan Wow hyung.

Gyorsan államhoz kaptam a kezem, aztán ajkaimat is megtöröltem, de nem volt igaza, nem folyt a nyálam. Segítséget akartam kérni Jun hyung-tól, hogy mit válaszoljak neki, de már nem volt sehol. Egyszerűen eltűnt a szobából. Így maradtam végül a hallgatásnál. Aztán viszont eszembe jutott egy kérdés, amit muszáj voltam feltenni.

-Hyung, te szeretsz engem?

-Mi lesz, ha igent mondok? Kiröhögsz, a szemembe vágod, hogy esélyem sincs, aztán meg többet szóba se állsz velem? – nem kiabált, de az a halk komolyság ijesztőbb volt, mint ha ordított volna.

-Kellemes érzés töltött el, amikor most megláttalak. Nyugalmat… Vagy talán inkább megnyugvást éreztem és érzek most is. Azt hiszem ezt teszi az emberrel a szerelem. Részben legalábbis. Igazam van? – néztem szemeibe, melyek elkerekedtek a döbbenettől.

Csend telepedett közénk, közben pedig bentebb sétált a szobába és leült mellém az ágyra. Amíg hyung gondolkodott, addig én pedig arcát tanulmányoztam. Mindössze azonban csak annyit tudtam megállapítani, hogy WOW. Nem találtam rá jobb szót, vagy bármit, amivel le tudnám írni.

-Ezt az előző dolgot, amit mondtál – nézett fel percekkel később -, vehetem egyfajta vallomásnak?

-Nem tudom. Annak hangzott? – kérdeztem teljesen őszintén.

-Talán – hajolt közelebb hozzám, és én is hozzá. – Megengeded?

Nem válaszoltam, csak megszüntettem a maradék kis távolságot is ajkaink között. Ajkai puhák voltak és édesek, ebből pedig arra következtettem, hogy valami édességet evett. A gondolatra elmosolyodtam kicsit, amit talán kisebb biztatásnak vett, mert eldöntött az ágyon. Épp felém akart könyökölni, amikor hangos torokköszörülést hallottunk meg az ajtóból. A szó legszorosabb értelmében ugrottunk le mindketten az ágyról.

-A padló már megint kemény – vágtam magam hanyatt, aminek köszönhetően még a fejemet is beütöttem a fenekem után. – Ennyire nem lehetek szerencsétlen – nevettem fel kínomban.

-Ti mit csináltatok? Vagy akartatok csinálni? – kérdezte mérgesen Donghun hyung, szenvedésem cseppet sem hatotta meg.

-Légy tekintettel az ideiglenes maknae-ra. Most esett le az ágyról miattad. Legalább egy kicsit érdekeljen – kelt védelmemre Wow hyung.

-Csak azért jöttem, mert Junhee kéreti Byeongkwan-t vacsorázni. Akkor is, ha nem vagy éhes. Azt mondta, hogy muszáj enned valamit – azzal ki is fordult a szobámból.

Sóhajtva keltem fel a földről és dörzsöltem meg fájó hátsómat, aztán pedig indultam meg a konyha felé. Az ajtóban még megálltam, hogy egy dologban még biztos legyek. Vagyis inkább kettőben.

-Akkor mi most… Mi most MI vagyunk? WowKwan? – kérdeztem bizonytalanul, gondolataim ugyanis versenyt futottak egymással fejemben, így nem tudtam értelmesen semmit se megfogalmazni.

-Szeretném, hogy így legyen. Te szeretnéd? – kérdésére csak heves bólogatásba fogtam. – Akkor igen. Mi MI vagyunk. WowKwan.

-Velem alszol ma?

-Még szép.

Kicsattanó örömmel ugrándoztam ki a konyhába, hogy egyek valamit, ahogyan azt Jun hyung kérte. Meg is jött addigra az étvágyam. Aznap este tele gyomorral, boldogan aludtam el Sehyoon hyung ölelésében, és ezután még nagyon sokszor.