Write Out Your Last Thoughts

/Sziasztok! Ismét érkeztem hozzátok egy rövidebb, egyrészes dologgal. Bár nem értem, hogy miért írom le mindig a gondolataimat, amikor csak átröppen valami katyvasz az agyamon, de... Hát most ez lett a végeredménye az egésznek. Jó olvasást hozzá mindenkinek!

Luv U Guys~ <3/

Write Out Your Last Thoughts

Azt mondják, hogyha beszélsz valamiről, akkor könnyebb lesz. Nos, ez az esetek nagy részében nem így van. Sokkal inkább rosszabbodik a helyzet tőle, mert akkor már a nyakunkba öntik a sajnálkozást, amit ugyebár senki se szeret. Így én eldöntöttem, hogy hogy találok valami más módot rá, hogy megszabaduljak a problémáim súlyától. Ez a valami végül a blogolás lett.

Most elmesélem nektek, hogy mi történt velem, ugyanis itt most nem szakításról, elhunyt házi kedvencről vagy hasonló semmiségekről van szó. Sőt, ha akarnám, se mondhatnám ki hangosan, hogy mi történt, de azt nem tiltotta meg, hogy leírjam. Bár, ha megtudja, hogy világgá kürtöltem a tetteit, akkor halott ember leszek.

Szóval, néhány hónapja egy chatoldalon ismerkedtem meg vele. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, mert rengeteg minden hasonlított az ízlésünkben. A chat beszélgetéseket hamar felváltották a telefonos beszélgetések, amikor sokszor egész hosszú órákra is elnyúltak. Később eljutottunk oda is, hogy megbeszéljünk végre egy személyes találkozót, ami igazán jó hangulatban telt. Mondott néhány igazán fura, már morbid dolgot, de nem igazán vettem komolyan gondolatait. A találkozó után otthon azonban komolyan elgondolkoztam rajtuk.

„Szívesen találkoznék veled máshol is” – hangzottak szavai. – „Mondjuk a túlvilágon.”

Akkor, amikor kimondta ezeket, bele se gondoltam, hogy mit jelenthet igazán. Otthon viszont mindenen alaposan átrágtam magam, és végül egy olyan következtetést vontam le, ami közel se tükrözte az igazságot. Az jutott eszembe, hogy ez biztosan valami új szórakozóhely neve lehet, vagy esetleg egy étteremé, amit még nem ismertem. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, bár akkor még nem tudtam mindazt, ami most már tudok.

A beszélgetéseink tovább folytak, egyre többször találkoztunk, a szüleim már arról kérdezgettek, hogy mikor mutatom be nekik a pasimat. Ilyenről szó se volt, sose volt a pasim, csak barátok voltunk, semmi több.

Az egyik utolsó találkozásunk, ami egy hete volt, valami elképesztő rosszul sült el. Egy elhagyatottabb környékre mentünk ezúttal, mert valami igazán különleges dolgot akart nekem mutatni. Egy már lebontásra váró épület volt a helyszín, a környéken pedig már nagyon régóta senki nem lakott, így minden kihalt volt. Mielőtt bementünk volna a romok közé, megállított, hogy bekösse a szememet, hogy meglepetés legyen, bármi is vár rám.

„Bízz bennem, tetszeni fog” – súgta fülembe, mielőtt szememet betakarta egy kendővel. – „Rám mernéd bízni az életedet?”

„Igen, rád merném” – hagyták el számat a szavak, melyeknél rosszabbakat nem is mondhattam volna ki.

Bevezetett a házba, mindenre ügyelve, hogy ne tehessen bennem kárt. Bár tudom, hogy ezt tényleg komolyan, minden hátsó szándék nélkül tette, utólag akkor is szörnyű érzés, hogy egyáltalán bíztam benne. Amint elértük a megfelelő helységet, megállított, majd elsietett mellőlem, és néhány dolgot rendezgetett bent. Legalábbis a hangok alapján ezt szűrtem le.

„Leveheted a kendőt” – érkezett hangja valahonnan a szoba másik feléből, én pedig eleget tettem kérésének. – „Meglepetés!”

Hát igen, meglepetésben bőven volt részem, a szobát ugyanis különböző eszközök, üvegek és… és ahogy elnéztem, trófeák töltötték be. És itt most nem a versenyeken szerezhető, csillogó trófeákra kell gondolni. Nem, közel sem. Itt a vadászok által szerzett, egykor élt élőlények preparált trófeáit kell érteni. Nála azonban nem állatok sorakoztak, hanem emberek. Vagyis, hogy pontos legyek, emberi testrészek. Nem szeretném részletezni, mert már a gondolatától is rosszul vagyok, miközben ezeket a sorokat írom. Ezután azonban mindent bemutatott nekem, elmesélte a történetüket, a gyilkosság kivitelezését, végezetül ecsetelte, hogy engem is szívesen látna ott. Leginkább a szemeimet. Szóval ez az ember beteg, egyenesen pszichopata. Kérlek titeket, ha ezt olvassátok, akkor értesítsétek róla a rendőrséget, hogy minél előbb elkapják és rács mögé dugják ezt az embert.

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Bejegyzés megosztva!

-Köszönöm mindenkinek, aki ezt olvasni fogja – motyogom magam elé. – Én már tuti, hogy nem élem ezt túl.

Ekkor mobilom megrezdül mellettem jelezve, hogy üzenetem érkezett

***
Ezt miért kellett?
Nem így értettem, hogy leírhatod!

*Én*
Sajnálom, de a blogom az életem, ezt te is tudod.

***
Ennyire szeretnél része lenni a gyűjteményemnek?

*Én*
Akar a franc, te beteg állat!
Szállj le rólam végre!

***
Nem fogok veszni hagyni egy ilyen gyönyörű szempárt!
Az enyémek lesznek akkor is, ha nem akarod!
Mert az enyém az életed!

*Én*
Az életem csak az enyém!
Soha nem adtam neked!

***
Dehogynem, akkor, amikor rám bíztad magad.
Nem menekülsz előlem.
Már úton vagyok érted.

Gyorsan képernyőfotókat készítek a beszélgetésről, amiket azonnal át is másolok a laptopomra, és már azon vagyok, hogy fel is töltsem őket a blogra, amikor valaki kopog az ajtómon, majd kinyitja és belép.

-Kicsim, akkor mi apáddal elmentünk – köszön anya, hogy elindulhassanak a megérdemelt hétvégi kikapcsolódásukra. Az én legnagyobb szerencsétlenségemre. – Vasárnap este jövünk, a hétvégére főzött összes kaja a hűtőben van. Vacsorázz meg, mielőtt lefekszel aludni.

-Anya, nem lehetne, hogy inkább mégis maradjatok? – teszem fel reménykedve hozzá utolsó kérdésemet. – Vagy, hogy esetleg én is menjek inkább?

-Már három hónapja lefoglaltuk, te is tudod. És akkor azt mondtad, hogy nem szeretnél jönni. Sajnálom, már nem tudunk változtatni.

-Igen, tudom, sajnálom. Jó lazítást a hétvégére, és vigyázzatok magatokra – erőltetek magamra egy mosolyt, bár ez talán eddigi életem legnehezebb feladata.

-Így lesz. Szia, Kicsim! – azzal ki is megy szobámból, én pedig végleg egyedül maradok.

***
Nemsokára végleg az enyém leszel.

Lefotózom az újabb üzenetet, majd már töltök is fel mindent a blogra. Már csak egy kattintás…

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Ennyi kell, hogy a világ láthassa, hogy igenis elkap, és végem, egy csattanó hang azonban megakadályoz benne. A szobám ablaka szilánkokra törve hullik a padlóra, majd belép az az egy valaki, akit a legkevésbé se akartam látni életem hátralévő részében. Így azonban ő lesz utolsó, akit valaha is látok még. Kezembe kapom a laptopom, és megpróbálok kirohanni a szobámból, hátha megmenekülök előle.

-Milyen szörnyű dolgot tettél – hangzik fel mély hangja. – Ezt nem szabadott volt megtenned. De ezután már nem fogsz több rossz dolgot tenni.

A szobámból kirohanva egyenesen a nappali felé veszem az irányt, ahonnan egy ajtó nyílik a kertbe, azonban a dohányzó asztalnál egy pillanatra még megállok, hogy befejezzem a bejegyzésemet. De meghallom amint már ő is a nappali ajtajánál jár.

-Ne akarj még több gondot okozni nekem – hangja egyre mélyebb. – Csak add fel végre, és senkinek se fog fájni.

„Csak egy gombnyomás… Kérlek… Csak addig maradj még távol tőlem…” Gondolataimban felmerülő imáimat azonban senki nem hallgatja meg, mert a következő pillanatban egy kar öleli körül a vállaimat, és egy hang suttog a fülembe.

-Megvagy! Többé nem menekülsz előlem.

Ezután egy szúrást érzek a hátamban, majd minden elsötétül előttem.

Biztosan szeretnéd közzétenni a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Törlöd a bejegyzést?

            Igen                 Nem

Runaterra Gimi - 2. fejezet

/Sziasztok! Megérkeztem a Runaterra Gimi következő fejezetével, remélem sokotok örömére. Jó olvasást hozzá mindenkinek./

2. fejezet

Az előre, órarendbe megírt négy osztályfőnöki végül csak három lett, mert mindent sikerült megbeszélnünk és elintéznünk, ami már most fontos volt. Én azonban még maradtam kicsit, hogy beszélhessek Fiora tanárnővel arról a bizonyos szintfelmérő próbáról. Muszáj volt megtudnom, hogy miként hozhatnám be azt a lemaradást, amit az évek alatt a többiekhez mérten összeszedtem. Vagyis egyszerűbben, hogyan tanuljak meg mindent a képességeimmel kapcsolatban egyetlen hét alatt.

-Tanárnő, lenne rám néhány perce? – álltam meg mellette, miután már mindenki elhagyta az osztálytermet.

-Persze, Xayah. Miben segíthetek? – nézett fel papírjaiból, amiket éppen töltögetett ki.

-Azt hiszem, én nem tudom megcsinálni ezt a próbát jövő héten – hajtottam le fejemet. – Nem tudok semmit a képességeimről, vagy mik is ezek. Szerintem lehetetlen, hogy mindent megtanuljak egyetlen hét alatt.

-Semmi sem lehetetlen, ameddig valaki azt mondja, hogy meg lehet csinálni. Ezreal mindig ezt mondogatja. De ha szeretnél tudni bármit magadról, akkor fordulj a szüleidhez, ők biztosan tudnak neked majd mesélni és segíteni – mosolygott rám kedvesen.

-Nem tudnak. Nem ismerem az igazi szüleimet, csak azokat, akik örökbe fogadtak. Ők pedig egyszerű emberek – hirtelen minden olyan érdekessé vált, mindenfele néztem, csak az osztályfőnökömre nem.

-Ez esetben én is, és szerintem tökéletesen biztosan állíthatom, hogy az osztály is a segítségedre lesz. Szólhatok néhány kollégámnak is, akik tudnak segíteni neked – alaposan végig mért, mintha éppen felmérte volna az adottságaimat. – De azt hiszem, Rakan ki tudja majd hozni belőled a legjobbat. Holnap szólok az osztálynak, hogy segítsenek téged az erőd elsajátításában. Használtál már belőle bármit?

-Egyetlen egyszer, akkor is majdnem megöltem egy embert – meredtem a távolba, miközben képek sora tolult a fejembe. Láttam ismét azt a napot, amikor az a kis mitugrász Lilly felidegesített a folytonos hisztizésével és piszkálásával. Akkor az adta meg a végső lökést, amikor egy olyan pletykát indított meg rólam, miszerint azért vagyok ilyen, mert kísérleti patkány voltam. Valami elszakadt bennem, és használtam egy olyan erőt, amiről azt se tudtam, hogy egyáltalán létezik. A lány ott állt előttem, teljesen ledermedve és már könyörgött nekem, hogy ne bántsam. Egy tollzáporral sújtottam le rá, aztán visszahívtam magamhoz a tollakat. Több helyen is eltalálták őt, vérzett is minden sebhelye, de igazán csak az járt a fejemben, hogy miért nem találtam el úgy, hogy nagyobb kárt tegyek benne. Két perccel később persze már a térdeimet átkarolva sírtam egy mindentől elrejtett helyen, amiért majdnem megöltem egy embert.

-Ez nagyon jó jel – bólintott Fiora tanárnő elismerően. – Ezek szerint képes voltál a tudtod nélkül használni az erődet. Szerintem a többiek segítségével hamar bele fogsz rázódni, és van rá esély, hogy Rakan-nal magad mellett verhetetlen leszel.

-De miért pont Rakan-nal? – néztem rá értetlenül.

A tanárnő kis ideig gondolkozott, hogy hogy is fogjon bele, mivel kezdjen, hogy bepótoljam az életemből kimaradt, számukra teljesen egyértelmű dolgokat. Végül azonban csak a közepébe fogva kezdett a magyarázatba.

-Ez a próba arra van, hogy biztosak legyünk benne, hogy ti, mint leendő hősök, tényleg abba a szerepkörbe tartoztok, mint amilyennek első ránézésre tűntök. Néhányótokon már az első pillanattól fogva látszik, hogy milyenek vagytok. Rakan is, és te is ilyen vagy.

Először azt hittem, hogy végre kezdem megérteni ezt az egészet, kis idő elteltével azonban rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi folyik körülöttem jelenleg. Mintha egy teljesen másik világba csöppentem volna hirtelen. Fiora tanárnő észre vehette értetlenségemet, mert folytatni kezdte, amibe belefogott.

-Hat fő szerepkör van, amibe a diákokat besoroljuk. Támogatók, akik esetleges harcok során védelmezik a csapatuk tagjait. A lövészek, akik távolról tudják segíteni csapattársaikat. Orgyilkosok, akik, mint a nevük is utal rá, a semmiből csapnak le, ha szükség van rájuk. A tankok segítik a csapatokat a hatalmas életerejükkel. A mágusok, akik legnagyobb részben mágiájukat használva harcolnak. És végül a harcosok, akik nagyon nagy sebzést képesek okozni és életerejükre se lehet panasz, abban is bővelkednek – sorolta a tanárnő. – Véleményem szerint, és az alapján, amit elmondtál, te a lövészek közé tartozol, de a próba majd biztosít róla. Remélem sikerült kicsit több dologgal megismertesselek a világunkból.

-Azt hiszem, most egy kicsit többet értek már az egészből – bólintottam rövid gondolkozás után. – Bár még vannak hiányosságok, de majd egyszer mindent bepótolok.

-Van még esetleg valami, amire most szeretnél választ kapni?

Kicsit el kellett gondolkoznom, hogy mit is szeretnék igazán megtudni még. Volt néhány dolog, ami érdekelt, de egy kiemelkedően fontosra nagyon érdekelt a válasz.

-Tanárnő, mi van az alagsorban, amitől annyira távol kell tartsuk magunkat, ha nincs felügyeletünk? – néztem rá olyan komolyan, mint előtte talán még soha.

-Azt… - akadt meg. Látszott rajta, hogy ezt nem szívesen osztaná meg velem. Egyelőre. – Azt még ráérsz megtudni. Jobb is, ha majd csak később kerül erre sor, addig se izgulod túl az ittlétedet.

Kissé csalódottan, de valahogy mégis egyet értően bólogattam a tanárnő válaszára. Valamiért éreztem, hogy ebben igaza van. Megfogtam gyorsan a cuccomat, hogy mehessek én is haza, de Fiora tanárnő valamiért még megállított egy utolsó szóra.

-Xayah, jobb, ha nem szeretnél még lemenni oda. Majd, ha eljön az ideje, akkor megtudsz mindent – hangja és tekintete is veszélyesen komoly volt. Biztos voltam benne, hogy valami nagyon veszélyes dolog rejtőzik abban az alagsorban, de majd eljön az ideje, hogy megtudjam mi az.

-Rendben, így lesz tanárnő. És köszönöm szépen ezt a néhány információt. Viszlát! – azzal az ajtóhoz léptem, és elhagytam a termet.

A hazavezető úton végig gondolkodtam. Mindenen, ami eddig történt velem. Az is eszembe jutott, hogy megpróbálom ismét használni azt a képességet, amit akkor használtam.

-Hé, vastaya lány! – hallottam meg egy ismerős hangot, amikor már csak néhány utcára voltam az otthonomtól – Merre mész?

-Haza, bár szerintem erre te is rájöttél – nevettem fel kicsit talán kínosan, miközben megfordultam, és egy elképesztően jól kinéző Rakan-nal találtam szemben magam. – Te?

-Én épp Ezreal-hez indultam. Vagyis jobban mondva megvédeni a seggét, mert megint összeakadt a bajsza a másik osztály bajos bagázsával – nevetett fel.

-Gyakran keveredik balhékba?

-Eléggé, sajnos ez a „felfedező család” gondja – rajzolt idéző jeleket a levegőbe. – Bár a szülei sose voltak ilyenek. Legalábbis legjobb információim szerint ők figyeltek rá, hogy lehetőleg kerüljék a bajt.

-Sokszor kell neked kimenteni egy balhéból? – kérdeztem még rá puszta kíváncsiságból.

-Mostanában egyre többször. Mióta az előző év második felében a másik osztályba bekerült Kayn… Nincs olyan hét, hogy valami miatt ne kerülne az a kettő az igazgatói irodába. Szinte már törzsvendégek ott – nevetett ismét. – Ha nem haragszol meg, rohanok, még mielőtt péppé verik, nem szeretném kiskanállal kapargatni a betonról.

-Menj csak, majd holnap találkozunk – mosolyogtam rá. – Szia!

-Szia, vastaya lány! – azzal el is indult az ellenkező irányba, pont amerről korábban jöttem.

Egy kis ideig még figyeltem Rakan-t, pontosan addig, ameddig el nem tűnt az utca végén, csak utána mentem tovább haza. Nem telt el fél óra, mire anya is hazaért. Első dolga volt érdeklődni a napomról és az új iskoláról, én pedig boldogan meséltem mindenről neki, amit aznap megtudtam.

-Szóval összességében tényleg nagyon különleges az iskola – összegeztem végül, amikor anyának a legfurább és legérdekesebb dolgokról is meséltem.

-Hát ennek örülök – bár hangján nem ezt véltem felfedezni, inkább hitetlennek hangzott. – De biztos, hogy ez mind így történt? Nem létezhetnek ilyen emberek.

És tényleg igazam volt, nem hitte el egy szavamat se. Nagyon rosszul esett pont tőle hallani ezeket, mikor itt voltam én élő bizonyítéknak neki az egész hitelességére. És mégis képtelen volt elfogadni, hogy igenis létezhetnek mások is, akik még nálam is különlegesebbek.

-Igen, anya, ez mind igaz. Miért nem hiszel nekem, mikor én se vagyok ember? Te is tudod ezt nagyon jól, különben nem csúfolt és utált volna ki mindenki a többi, embereknek szánt iskolában – hangomon hallatszott a megbántottság és a düh is, amit anya felé tápláltam akkor, de azért bántani nem akartam.

-Tudom jól, de ez akkor is annyira hihetetlen számomra – ekkor eszébe jutott valami. – Tudom, hogy nem emlékezhetsz az igazi szüleidre, de mikor anyukád annak idején megtalált engem, rám bízott valamit azzal az üzenettel, hogy adjam oda neked, amikor itt lesz az ideje. Azt hiszem most jött el ez az idő.

Előkeresett valamit a szobájukból, aztán kihozta nekem. Egy doboz volt bármiféle díszítés nélkül. Csak egy egyszerű, barna kartondoboz volt. Anya a kezembe adta, hogy meg is nézzem mi van benne, és láthassa ő is.

-Tudod, eddig még nem mertem megnézni, hogy mi van benne. Úgy gondoltam, hogy nem szabad nekem se tudnom róla addig, amíg el nem jön számodra az ideje – nézett rám anya mosolyogva. – És kicsit tartottam is tőle, hogy mi lehet benne.

Kinyitottam a dobozt, amiben egy levél, egy fura állat koponyája és egy lila toll volt. Egy olyan toll, amit akkor láttam először és utoljára, amikor használtam a képességemet Lilly ellen. Leültem a kanapéra, a dobozt magam mellé tettem, a levelet pedig a kezembe vettem és olvasni kezdtem.

„Drága Xayah-m!

Amikor ezt olvasni fogod, akkor én már biztosan nem leszek melletted, de mindig vigyázni fogok rád valahonnan. Sajnálom, hogy nem lehettél velem, hogy sohasem ismerhettél meg engem igazán, de hidd el nekem, hogy nagyon jó okunk volt apáddal ezt a döntést meghozni.

Remélem sikerült bekerülnöd a Runaterra Gimibe. Fontos, hogy mindent megtanulj a népünkről, magadról, és legfőképp a képességeidről. Tanuld meg irányítani, és használd jól a tollpengét, ami a dobozban van. A koponya apád ajándéka, azt mondta, hogy ha megtalálod a párját, akkor meglesz a te társad is.

Vigyázz magadra és válj erőssé, hogy meg tudd védeni magad.

Szeretlek, és szeretni foglak mindig.

Anya”

Soha nem volt lehetőségem találkozni az igazi anyukámmal, de még így is homályossá vált a látásom a levél végére, pedig nem akartam sírni. Addig legalábbis biztosan nem, amíg anya láthatott. Amint mindent alaposan megnéztem, vissza is tettem a dobozba, majd visszazártam, mintha ki se lett volna nyitva eddig. Anyát kicsit meg is lepte tettem, de nem akartam megosztani vele, hogy miért csináltam, főleg nem addig, amíg én magam se tudtam a pontos okát.

-Azt hiszem inkább felmegyek a szobámba – fogtam is meg a dobozt és a hátizsákomat is, majd már indultam is fel szobámba. Vagyis indultam volna, ha nem szólal meg a csengő, így inkább oda mentem először. – Ahri, honnan tudtad meg, hogy…

-Szia Xayah, lenne rám egy kis időd, kérlek? – szakított félbe. Eléggé zaklatottnak tűn, így bólintottam, és beengedtem a házba. Az mondjuk rejtély volt számomra, hogy a kapun hogy jutott be, de ezt inkább nem is tettem szóvá számára.

-Anya, ő itt az osztálytársam, Ahri. Ahri, ő itt a nevelő anyám – mutattam be őket egymásnak. – Fent leszünk a szobámban, ha bármit szeretnél.

-Rendben, majd ha lesz valami, szólok – mosolygott anya, bár láttam, hogy valami miatt szomorúság csillog a szemében.

Felmentünk a szobámba, és amíg én elraktam egy biztos helyre a dobozt, addig Ahri leült az ágyam szélére, és várt, hogy rá figyeljek.

-Mi történt? – fordultam felé, minden figyelmemet neki szentelve. – Valami fontos lehet, ha hozzám jöttél, mert még nem is ismerjük egymást jóformán.

-Igen, így van – nézett rám komolyan. – Leginkább téged érint a dolog. Voltam lent délután az alagsorban… Vagyis jobban mondva… Elmondta már neked valaki, hogy mi van odalent?

-Nem – ráztam meg fejem nyomatékosításképpen. – Fiora tanárnő azt mondta, hogy jobb, ha még nem tudom.

-Tudnod kell róla neked is, mert ez befolyásolhatja az egy hét múlva esedékes tesztedet – sóhajtott mélyet a vastaya lány. – Odalent van néhány kapu, ami elvisz olyan helyekre az iskolából, ahol… összemérhetjük az erőinket. Az Idézők szurdokában voltam ma, és megváltozott néhány dolog. Nehezebb ott túlélni, mint eddig. Nem tudom miért, de valami nagyon nem stimmelt ma lent. Lehet volt ott valaki más is, egy nálam erősebb illető, de nem láttam senkit.

-Akkor ez azt jelenti, hogy… - döbbentem le, bár még azon, hogy másik világ létezik az iskola alatt. – Léteznek más világok is a miénken kívül?

-Igen, de most nem ez a legfontosabb – mosolyodott el kicsit Ahri. – Hallottam pletykákat, hogy a másik osztályba járó Kayn rendelkezik olyan képességgel, amivel akár meg is tud szállni másokat, de megmondom őszintén, eddig nem hittem el. De számomra ma bizonyítást nyert a szóbeszéd. Úgyhogy fejlődnöd kell nagyon gyorsan, ha nem szeretnél áldozatául esni.

Emésztenem kellett a hallottakat, de egy kicsit nehezen ment. Minden az ő világukkal… vagyis most már a mi világunkkal kapcsolatban zavaros volt még, és csak nagyon nehezen akart tisztulni. Ahri-nak is feltűnt, hogy csak nagyon nehezen tudom feldolgozni az elhangzottakat, pedig nagyon erősen próbálkoztam. A lány azonban türelmes volt, és megvárta, amíg szépen lassan a puzzle darabjai a helyére kerülnek a fejemben.

-Szóval akkor rá kell jönnöm minél előbb, hogy hogy kell használjam a képességeimet, különben egy hét múlva kivégezhetnek a teszten? – mondtam ki hangosan a fejemben kialakult következtetést.

-Igen, valami olyasmi. De van egy nagyon előnyös tulajdonsága a Szurdoknak és a többi ilyen világunknak. Ha meghalsz, akkor feléledsz egy kis idő eltelte után – osztott meg még több információt velem Ahri.

Egyre bonyolultabbnak hangzott minden. Az életem egyik napról a másikra változott meg, de gyökeresen. És ez tetszett.