SungJae x IlHoon (BToB)

/Sziasztok! Mivel épp úton vagyok gólyatáborba, így ezután a héten már biztosan nem leszek, ezért hoztam most nektek egy aranyos kis one shot-ot. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá mindenkinek./

Sungjae

-Jae, vigyázz, nehogy elvigyenek az űrlények!

Ilhoon. Részg volt. Megint. Minden alkalommal ez történt, ha elmentünk bulizni kicsit. Persze, mondhatnám neki, hogy ne igyon annyit, de ha megtenném, csak felröhögne és leintene.

-Vigyázz, mert ha elvisznek, akkor... - megint azok a hülye űrlényes gondolatai. - Mit csinálnék én nélküled, ha elvinnének?

-Hoonnie, szerintem menjünk haza. Túl részeg vagy már.

-De nem is vagyok - állt le tiltakozni... vagyis inkább ült le tiltakozni.

-Nézz már magadra! Egyedül meg se tudsz állni a lábadon, és még állítod magadról, hogy nem vagy részeg? - nem kiabáltam, de hangom igenis határozott volt. - És kérlek, fogd már fel végre, hogy űrlények nincsenek.

-De igenis vannak - állt fel székeről, de ugyanabban a pillanatban meg is támaszkodott vállamon, hogy el ne essen. - Ha most megbocsátasz, akkor én hazamegyek. Nem kell velem jönnöd.

Csak megforgattam a szemem, és hagytam, hogy elinduljon a kijárat felé, addig én meg kértem magamnak egy koktélt. Amint megittam, elindultam barátom után, nehogy elcsapja valami a hazaúton. Bármennyire is idegesítő tudott lenni részegen, én akkor is szerettem, és nem hagyhattam, hogy bármi baja essen. Nem tartott sokáig míg utol tudtam érni, nem jutott messzire részegen.

-Ilhoon - szólítottam meg, amint hallótávolságba értem. - Hoonnie! Szívem, ne hagyj figyelmen kívül, kérlek!

Ilhoon azonban nem akart rám hallgatni, és csak ment tovább egyik villanyoszloptól a másikig. Csak sóhajtottam egy nagyot, és mentem utána. Az egyik oszlop mellett megállt, és leült kicsit.

-Kicsim, jól vagy? - guggoltam le elé.

-Te mit keresel itt? - nézett rám hitetlenkedve. - Vagy csak hallucinálok? Ah, igen, biztosan csak egy hallucináció vagy.

-Már miért ne lennék igazi, hah?! - háborodtam fel. - Te már nem is szeretsz engem, igaz?

-Sungjae, te tényleg itt vagy? - lepődött meg teljesen. - Én... Tényleg ennyire részeg lennék?

Nem válaszoltam neki, csak tettetett sértődöttséggel hátat fordítottam neki. Tudtam, hogy ezzel még a részeg Ilhoon-t is rá tudom venni arra, amire szeretném.

-Naaa, szerelmem, ne haragudj, kérlek - tápászkodott fel a földről, hogy átölelhessen. - Nem akartalak megbántani.

Hallhatóan józanodott a friss levegőn, azonban továbbra is elég nehezen tudott megállni a saját lábán. Én voltam számára az egyetlen támasz a járda közepén.

-Mi lenne, ha hazamennénk? - suttogta... volna fülembe, de részegsége miatt inkább kiabálásnak neveztem volna. - Csak te, én és az ágy.

-Ha hazamegyünk, én csak aludni akarok - “duzzogtam” továbbra is. - Ha bármi gondod van, oldd meg magadnak.

-Sungjae, szívem, ne légy ilyen kegyetlen! Nem teheted ezt velem!

-Ilhoon, részeg vagy. Arra se emlékeznél holnap, ha engem most elvinnének valami apró, űrből érkezett akármik. Én inkább hazamegyek. Ha jössz, akkor jössz, ha nem, akkor az utcán töltöd az éjszakát.

Meg se vártam, hogy reagáljon, kibújtam karja alól és elindultam haza. Nem érdekelt, mit szeretne mondani, meg se hallottam, amit utánam kiabált, csak mentem, egyenesen közös lakásunkig. Amint azonban odaértem, az ajtó előtt megálltam. Nem mentem be a házba, mert Hoonnie nem jött utánam. Valahol félúton elhagytam. Kicsit tényleg dühös voltam rá, de annyira nem, hogy ne érdekeljen, hogy mi van vele. Leültem a lépcsőre és csak vártam. Percenként nyitottam fel telefonomat, hogy ellenőrizzem az időt, de az csak vánszorgott, párom pedig sehol se volt. Végül fél órával később megelégelve a várakozást kaptam fel ismét mobilomat, ezúttal azonban Ilhoon számát tárcsáztam. Kicsengett. Aztán valahonnan a távolból halkan meghallottam a csengőhangját. Amint rájöttem, melyik irányból jön, azonnal futásnak eredtem. Pont akkor kanyarodott be Hoon az utcánkba, amikor én elértem a sarokig, így szó szerint belerohantam. Ő hátrabillent, én pedig billentem előre, végül pedig a betonon, egymáson fekve végeztük.

-Ennyire azért nem voltam el sokáig, Sungjae-ah - hallottam hangján, hogy mosolyog.

-Ilyet ne csinálj még egyszer - arcomat végig mellkasába fúrtam, így hangom csak motyogás volt. - Aggódtam, hogy bajod esett.

-Addig nem volt semmi bajom, amíg rám nem zuhantál.

Sokáig csak feküdtünk egymáson, Ilhoon simogatta hátamat, én pedig pólóját szorítottam. Nem akartam elengedni, féltem, ha megteszem, eltűnik vagy valami baja esik.

-Szívem, egész kellemes itt feküdni meg minden - hallottam meg hangját, amiben már egyáltalán nem hallatszott, hogy részeg lenne -, de kicsit azért hideg a beton. Menjünk inkább haza.

-Rendben - azzal már tápászkodtam is fel róla, majd kinyújtottam kezem, és felhúztam őt is.

Kéz a kézben sétáltunk vissza a házhoz, hogy végre pihenjünk... Vagy valami olyasmi. Az ajtó előtt, amíg próbáltam megtalálni a kulcsaimat, addig Hoon nézelődött. Mintha nem látta volna még elégszer a szomszédságot. Amint meglett a kulcsom, és nyitottam volna az ajtó, szerelmem halkan megszólalt.

-Ez annyira romantikus - nézett mélyen szemembe, majd ajkaimat kezdte szuggerálni.

-Mi?

-Hát ez - hajolt ajkaimra egy szenvedélyes csókba invitálva.

Ilyenkor jövök rá, hogy sose fogom tudni nem szeretni. Ő az életem, a másik felem, nélküle nem vagyok senki. Amíg világ a világ, szeretni fogom Jung Ilhoon-t, és tudom, hogy ő is ugyanígy érez.

A Sky Full Of Stars

/Sziasztok! Mivel nincs nálam a füzete, amibe az ígért B.A.P ficit írom, így nem tudom most folytatni még. Helyette hoztam nektek egy kis szösszenetet. Jó olvasást hozzá mindenkinek.
Kiraktam egy linket a menüsávba, ahol megtaláljátok a Wattpad-on lévő írásaimat is^^/

A Sky Full Of Stars

-Jiho, siess már! – kiabáltam barátomnak, aki még a szobájában vagy a fürdőben készülődött már vagy fél órája. – Lassan lemegy a nap, és még csak el se indultunk.

-Nyugi, Minah, megyek mindjárt – hangzott a kissé visszhangzó válasz, ebből megtudtam, hogy a fürdőben tevékenykedett.

Leültem hát az előszobában lévő cipős szekrény tetejére, ott vártam, hogy párom elkészüljön. Mivel hullócsillag szezon volt, így elterveztük, hogy kimegyünk a közeli erdő tisztására. Távol van a város fényeitől és zajaitól, csak a tücskök és az éjjeli állatok hangjait lehet hallani. Az ég viszont annál gyönyörűbb volt onnan. Azt a kis tisztást még én találtam, mielőtt találkoztam Jiho-val, amióta pedig egy párt alkottunk, minden nyáron kijártunk oda. Ennek már három éve.

-Na, mi történt? Akkor nem is megyünk? – hallottam meg szerelmem hangját.

-Dehogynem, csak elgondolkodtam. Induljunk is, mielőtt még teljesen besötétedne, mert nem szeretnék eltévedni az erdőben.

-Rendben. Megvan minden? – nézett még vissza a lakásába, ott maradt dolgok után kutatva.

-Megvan – emeltem fel a sporttáskát, amiben a pokrócok, egy kis nassolni való és innivaló volt.

Kiléptünk hát a lakásból, Jiho bezárta az ajtót és a lifthez indultunk. Az ajtón azonban kint függött egy ÜZEMEN KÍVÜL tábla, így lépcsőn kellett mennünk. Legalább nem felfelé kellett megmásznunk azt a rengeteg fokot, az ötödik emeletig azért elég kegyetlen a felút.

-Meg mernék rá esküdni, hogy működött a lift, amikor jöttem.

-Meg mernék rá esküdni, hogy reggel jöttél – nevetett fel Jiho, mire csak elgondolkodtam, végül pedig egy „Jó, igaz”-zal elintéztem a dolgot.

Amíg el nem értük az erdő szélét, agy szót se szóltunk, csak csendben, kézen fogva sétáltunk, azonban mielőtt beléptünk a fák közé, Jiho halkan, kissé rekedtes hangon megszólalt.

-Nem szeretnél hozzám költözni? Már régebben meg kellett volna ezt kérdeznem, de sose találtam meg a megfelelő alkalmat rá. És azért már három éve együtt vagyunk, szerintem a szüleidnek se lenne ellenvetése ez ellen – dörzsölte szabad kezével tarkóját.

Kérdése kicsit váratlanul ért, de nem gondolkoztam egy percig se a válaszomon. A szüleim is gyakran emlegették fel, hogy miért nem költöztünk még össze, de eddig sose foglalkoztam az erre irányuló kérdéseikkel.

-De, szeretnék, nagyon is – ugrottam nyakába örömömben.

Jiho csak átölelte derekamat, közben pedig elindult be velem az erdőbe, hogy minél előbb elérjük a tisztást. Néhány lépés után elengedtem nyakát, és saját lábaimon folytattam az utat. Csendben sétáltunk, nehogy megriasszunk valamit a bokrok között, azzal a valamivel együtt pedig magunkat is. Egy-két ág elreccsent talpunk alatt, amit nem láttunk a sötétben, de azok nem csaptak nagy zajt egyszer sem. Amikor elértük a tisztás szélét, egész fényár tárult elénk, amit a már égen lévő telihold szolgáltatott.

-Elfelejtetted megnézni, hogy milyen holdciklus van most, igaz? – nézett rám Jiho elfolytott nevetéssel.

-Az megeshet, de esküszöm úgy emlékeztem, hogy most újholdnak kell lennie – vakargattam fejemet.

-Ha már eljöttünk ide, akkor maradunk is. Amennyit látunk, annyi látszik majd.

-Legalább nézhetjük a holdat is. Ez még egyszer se történt meg.

-Mert mindig leellenőriztük a naptár alapján, hogy milyen holdciklus van.

-Hagyd már azt a naptárat. Igen, elfelejtettem, megesik – indultam meg szokásos helyünk felé, hogy lepakoljam a cuccokat.

Jiho csak halkan kuncogva követett, és segített mindent lepakolni. Az egyik pokrócot leterítettük a fűre, a másikat odakészítettük takarónak. A nasikat és az innivalókat a kis hűtőtasakban hagytuk, és a pokróc szélére tettük a távcsővel együtt. Magunkat meg lepakoltuk a pokróc közepére, lefeküdtünk a földre és az eget figyeltük.

-Szerinted fogunk látni bármit is a hold mellet? – tette fel Jiho az „égető” kérdését.

-Nem, szívem, nem fogunk látni semmit se, csak a holdat – mentem bele én is a játékba. – De a legalább azt látni fogjuk, hogyha el akarnak vinni minket az űrlények.

-Téged vihetnek, de én itt szeretnék maradni a földön. Jó helyen vagyok itt – nevette el magát.

-Én pedig meg fogom mondani nekik, hogy nélküled nem megyek sehova se – bújtam közelebb hozzá, fejemet pedig vállára tettem.

Így feküdtünk hosszú órákon keresztül, teljes csendben, csak néha-néha szólalt meg valamelyikünk, hogy a távcsövet elkérjük egymástól. A hold kicsit zavarta a kilátást, mert szinte csak a legfényesebb csillagok látszottak. Ahogy azonban az idő telt, a hold pedig haladt az égen, nyomában egyre több csillag tűnt fel a sötétségben, amint pedig már mi is szem elől tévesztettük az egyetlen fényforrást, úgy tárult elénk a legszebb égbolt, amit addig láttunk.

-Ez egyszerűen gyönyörű – suttogtam Jiho fülébe.

-Igen, tényleg az. De nézd, ott, te is látod? – mutatott az égen valamire, amit magamtól még elég sokáig észre se vettem volna.

-Az egy üstökös?

A fényes, hullócsillagra nagyon hasonlító dolog, gyönyörű volt, és nem úgy nézett ki, mint ami egyhamar eltűnik a szemünk elől.

-Ezt muszáj megörökítenünk, mert nem lesz még egy ilyen az életben – kutakodtam telefonom után, ami nem akart előkerülni. – Szerintem otthon hagytam. Itt van a te telefonod?

-Nem, úgy gondoltam nem lesz rá szükségem. Ha valaki meg keresne, majd kivárja a sorát. De másképp is meglehet örökíteni – tolt le válláról, hogy felüljön, majd engem is felhúzott.

Ahogy a pokróc lecsúszott rólam, megéreztem, mennyire is hűlt le a levegő sötétedés után. Rajtam ugyanis egy ujjatlan póló volt, így a hideg kegyetlenül átjárt. Azonban nem kellett sokáig elviselnem, mert Jiho magához húzott és megcsókolt, ezzel pedig minden hideget elzavart. Minden percét kiélveztük a csóknak, nem is akartunk elszakadni egymástól, de levegőre mindkettőnknek szüksége volt.

-Ez eddig a legjobb évfordulónk – mosolygott Jiho homlokát az enyémnek döntve.

-De nem is ma van. Holnap lesz- - befejezni azonban nem tudtam a mondatot, mert belém fojtotta a szavakat egy újabb csókkal.

-Már holnap van. Pontban éjfélkor csókoltalak meg – suttogta, amikor ismét elváltunk egymástól. – Boldog harmadik évfordulót, Minah.

-Boldog harmadik évfordulót Jiho – mosolyogtam és adtam még egy puszit ajkaira. – Nézd, még mindig ott van az üstökös.

-Remélem ez azt jelenti, hogy megéljük a saját HAPPY EVER AFTER-ünket.

-Szerintem biztosan – gondolkodtam el, miközben visszafeküdtünk a pokrócra. – Jiho?

-Igen?

-Szeretlek.

-Én is szeretlek, Minah.