Runaterra Gimi - Prológus

/Sziasztok! Először is szeretnék mindenkinek boldog új évet kívánni. Másodszor pedig hoztam nektek egy új irományt. Ezúttal League of Legends a téma, és ha sikerül megtartanom minden ihletet hozzá, akkor egészen hosszúra is tervezem. Most a prológust hoztam el nektek, úgy hogy jó olvasást hozzá mindenkinek, akit érdekelni fog. LUV U GUYS <3/

Az első nap

Egy új gimi. Megint. Ez már a sokadik alkalom. Mindig találtak valami kivetni valót rajtam az előző iskoláimban. De mindenki azt mondta, hogy a Runaterra Gimi más lesz, mert itt mindenki más valamiben. Azt azonban senki nem mondta meg, hogy miben. A nevem Xayah, és közel se vagyok embernek mondható. Most fogok kezdeni a Runaterra Gimiben, bár nem az első évfolyamon. Remélem, végre sikerül nekem is beilleszkedni a diákok közé.

Eljött hát ez a nap is, az első nap a legújabb sulimban. Egész reggel, amíg készülődtem, félelem szorította a mellkasomat az új hellyel kapcsolatban, valahogy nem tudtak meggyőzni eléggé róla, hogy itt tényleg minden jobb lesz. Anya sürgetett, hogy még véletlenül se tudjak elkésni, bár ami azt illeti, nagyon szívesen megtettem volna.

A suliba gyalog indultam, miután kaptam egy részletes útmutatást, kétszer bepötyögtem a telefonomba és háromszor ellenőriztem, hogy biztosan jó helyre megyek. Végül azonban tizenöt perc séta után sikeresen – és eltévedés nélkül – értem el az iskola épületéhez, ahol már a kapu előtt ácsorgó alakok felkeltették az érdeklődésemet. Láttam egy fura, bárányszerű lényt, aki mellett minden hitetlenkedésem ellenére is egy farkas üldögélt. Aztán volt ott egy… egy behatárolhatatlan valami is. Egy kis hüllőhöz hasonlított leginkább, és egy háromágú szigonyt fogott a kezében. De voltak még náluk furább szerzetek is, azonban már ott kint megfogott egy hozzám hasonló fiú. Korábban sose gondoltam volna, hogy valaha is találkozok majd valakivel… Vagyis látok majd valakit, aki olyan, mint én. A fiú azonban nem látott. Nem is baj, jobb így. Egy másik fura fazon azonban észrevett. ő egészen emberinek tűnt szőke hajával és rendes emberhez illő testfelépítésével, bal kezén azonban fura kesztyű volt. Mint valami páncél, úgy borította be karját egészen a könyökéig, azonban kezénél jóval nagyobb volt. Amint rájött, hogy nagy valószínűséggel új vagyok itt, felém indult, gondolom, hogy üdvözöljön. Hát mit ne mondjak, meglettem volna nélküle.

-Szia – köszönt, amint elém ért. – Nem láttalak még itt. Jól gondolom, hogy új vagy?

-Igen, azt hiszem – nyögtem ki nagy nehezen. Nem volt túl szimpatikus a srác. – Nem tudod véletlenül, hogy merre van a… - lestem rá gyorsan a kezemben tartott papírra, hogy megtudjam, melyik terem is kell nekem. – Ó, igen, a 17-es termet meg tudod mondani, hogy merre találom?

-Még szép, hogy meg tudom mondani, de ha gondolod…

-Ezreal, jössz már? – kiáltott valaki oda az előttem álló, ezek szerint Ezreal nevű fiúnak.

-Egy pillanat és igen – szól azonnal vissza. – Szóval, ha gondolod, jöhetsz velünk is. Rakan és én is pont oda készülünk – intett hátra a hozzám hasonló kinézetű fiúra. – Ó, milyen hülye vagyok. A nevem Ezreal – mutatkozott be végül.

-Én Xayah vagyok, most iratkoztam át. És ha nem gond, akkor veletek tartanék – fogadtam el az ajánlatot.

-Ezreal! Már megint csapod a szelet egy lány körül? – jelent meg egy szőke lány szinte a semmiből. – Miért kell mindig…?

-Nem, Lux, félre érted a helyzetet – kezdett azonnal szabadkozni Ezreal. – Csak segíteni szerettem volna az új lánynak. Lux, ő itt Xayah, és minden bizonnyal a mi osztályunkba fog járni. Xayah, ő itt a barátnőm, Lux – mutatott be minket egymásnak, aztán közelebb hajolt a fülemhez, hogy hallhassam, amit súgni szeretne. – A bátyjával, Garen-nel nem szeretnél összeakadni, higgy nekem.

-Ez, Lux, mehetünk végre? – sétált kis társaságunkhoz a fiú, akit Ezreal Rakan-ként nevezett meg. – Öhm… Te ki vagy? És… Mindegy.

-A nevem Xayah. Új diák vagyok, és azt hiszem, veletek fogok egy osztályba járni – ecseteltem a helyzetet.

-Értem… - nyújtotta el a szó végét. – Én Rakan vagyok.

Ez a beszélgetés nem volt valami hosszú, de kifejezetten örültem is neki, hogy nem kellett többet mondanom. A csendet csak Ezreal törte meg akkor, amikor elindultunk a terembe. Az is mindössze annyi volt, hogy szólt, tartsak velük, ha nem szeretnék eltévedni. Így tettem hát végül.

Az iskola épülete már kívülről is megfogott, de amint megláttam a belsejét, az állam a padlón koppant. Egyszerűen gyönyörű volt. Sok sulit megjártam már, de semmihez se volt fogható. Az előtérnek hatalmas belmagassága volt, ahogy elnéztem, egészen a második emeletig felnyúlt. Itt volt néhány igen fura szobor, bár nem volt időm megnézni őket mert a többiek siettek be. Abban viszont biztos vagyok, hogy az egyik egy sárkányt ábrázolt, azt nem tudtam volna eltéveszteni.

Az aula már valamivel alacsonyabb volt, ezt azonban kompenzálta a hatalmas tér. Egyenesen óriási volt.

-Az iskolai ünnepségeket itt tartják mindig – hallottam meg Lux hangját. – Mert ugyebár hatalmas, így mindenkinek van hely bőven.

-Elképesztő – mindössze annyit tudtam reagálni a látottakra.

Az aulában is volt néhány szobor, de ezek nem voltak olyan hangsúlyosak, mint az előtérben. Itt inkább a növények fogtak meg, mert rengeteg volt belőlük, és egyszerűen gyönyörűen mutattak. Virágzók és egyszerű zöldek is voltak, de mindegyiknek meg volt a megfelelő helye. Olyan volt az egész, mintha egy botanikus kertben lettem volna.

Áruló

/Sziasztok! Egy hosszabb kihagyás után ismét itt vagyok. Sajnos az egyetem elveszi az időmet mindentől, de megpróbálok minél gyakrabban hozni nektek majd olvasni valót. A mostanihoz mindenkinek jó olvasást kívánok!/

Áruló

Nem is tudom, hogy miért gondoltam, hogy lehet végre egy normális barátom. Én mégis hittem neki, minden egyes szavát elhittem, miközben ő végig hazudott nekem. Túlságosan hiszékeny voltam, de ez változni fog. Nem hagyom, hogy még egyszer az orromnál fogva vezessen valaki a hazugságaival. Mostantól kezdve csak magamra vagyok utalva. De hadd kezdjem az elején, ott, ahol az egész kezdődött. Akkor, amikor megismertem.

~3 évvel korábban~

Középiskola. Sokaknak rémálom, másoknak pedig a legjobb négy év. Nem meglepő módon először én is a második kategóriába tartoztam, mert azt hittem, egy új iskolában majd minden jobb lesz, tiszta lappal indulok majd az emberek előtt. Ez így mind szép és nagyon jó lett volna, de semmi nem úgy történt, mint ahogy én azt elterveztem. Pedig minden régi osztálytársamat és ismerősömet magam mögött hagytam az iskolaváltással, teljesen új környezetbe kerültem. Szépen lassan mindenkit megismertem, az első nap szinte csak az ismerkedésről szólt. Megismertük egymást, néhányat az új tanáraink közül, és magát az iskolát is. Aznap ismerkedtem meg vele is, ő volt az első ember, akivel beszélgettem. Kiderült, hogy egész sok közös vonásunk van. Legalábbis akkor ezt gondoltam, ugyanis már akkor is hazudott nekem. Minden mosoly, amivel rám nézett hazugság volt. De eltértem a tárgytól. Szóval beszélgettünk. Kyung-nak hívták… Vagyis még most is így hívják, de… Részletkérdés. Szóval Park Kyung. Dél-Koreából jött Európába. Ezt az egy dolgot már akkor is furának tartottam. De nem igazán kérdeztem ezzel kapcsolatban tőle semmit, mert amikor megpróbáltam, inkább témát váltott. Egy idő után pedig inkább már felhagytam a kérdezősködéssel, mert meguntam, hogy sose válaszol, bármennyire is próbálom kihúzni belőle. Ettől függetlenül viszont nagyon jó barátok lettünk. Az osztály viszont pletykálni kezdett rólunk. Egy fiú és egy lány, akik ráadásul szinte minden idejüket együtt töltik. Mindenki azt hitte, hogy járunk, amit én persze tagadtam, de Kyung egyszer se tette meg. Néha elkaptam egy-egy pillantását olyankor és láttam, hogy élvezi, hogy ezt hiszi mindenki. Azt mondta, én se tagadjam, inkább használjuk ki, és akkor nem fognak piszkálni miatta. Belementem, játszottuk egy ideig a párocskát. Pontosan három hónapig tartott, amikor kaptunk egy új osztálytársat. Woo JiHo, vagy ahogy neveztette magát, Zico. Kyung ki nem állhatta, és láttam az új srácon, hogy az érzés felőle is kölcsönös. Mintha már régi történet lenne mögötte. Érdekelt a dolog, úgyhogy megpróbáltam megtudni, hogy mi történhetett.

-Kyung, te ismered korábbról már az új fiút? – ücsörögtünk az aula egyik eldugott sarkában kettesben.

-Nem, miért ismerném? – hangja frusztrált volt, éreztem, hogy hazudik.

-Még csak egy szót se váltottál vele eddig, mégis látszik rajtatok, hogy utáljátok egymást. Szerintem ismerned kell őt ahhoz, hogy ez megtörténhessen – ez volt az első dolog a gimi előtti élétéből, amit nem akartam a szőnyeg alá seperni, tudni akartam, hogy mi az oka.

-Miért gondolod, hogy nem utálhatja két ember egymást az első benyomás alapján?

-Akkor neked mi volt az első benyomásod róla?

-Az teljesen mindegy, inkább hagyjuk ezt a témát. Van kedved eljönni velem ma este moziba? Ma kezdenek vetíteni egy akció filmet, amit már régóta várok.

-Most nem rázol le ilyen könnyen Park Kyung. Elmegyek veled moziba, ha mesélsz egy kicsit. Konkrétan semmit nem tudok arról, hogy mi volt veled a gimi előtt.

-Nem akarok beszélni róla, meg amúgy se érdekes, hogy mi volt akkor. Az a lényeg, ami most van.

-Akkor menj egyedül moziba. Inkább megyek és beszélgetek kicsit Zico-val. Nagyon nem vagy most jó társaság.

Azzal felálltam a padról és elindultam vissza a terembe. Zico is bent volt, és épp nem lengte őt körbe egy ribi sem, így tökéletes volt az alkalom, hogy végre beszélni tudjak vele kicsit.

-Szia – álltam meg a padja mellett. – Még nem mutatkoztam be. Lara vagyok.

-Szia, én pedig JiHo. Merre hagytad Kyung barátodat? – nézett körbe furán, mert korábban gondolom láthatta, hogy mindig mindenhova együtt mentünk.

-Te ismered Kyung-ot? – lepődtem meg… Vagyis inkább döbbentem le, hogy az elméletem igaznak bizonyult.

-Igen, egy általánosba jártunk még Koreában. Most viszont nekem úgy tűnt, hogy feltűnően kerül engem.

-Szerintem valamiért utál téged. Bár rajtad is ezt láttam, amikor egyszer elkaptam a tekinteted, ahogy ránéztél.

-Nekem van okom rá, neki nem annyira – fejtette ki „bőbeszédűen”. – De mi szél hozott felém? Úgy hallottam a többiektől, hogy ti Kyung-gal együtt vagytok.

Na most erre mit mondhattam volna neki? Ha letagadtam volna, akkor ismét a többiek pletykacélpontjává válunk, de ha meg nem teszem, akkor… Nehéz döntés előtt álltam, ahol nem volt jó válasz. Ez olyan volt, mint egy rossz romantikus film.

-Igen, olyasmi… - motyogtam el alig hallhatóan, remélve, hogy ő egy szót se hallott belőle.

-Hogy lehet olyasmin együtt lenni valakivel? – pech, meghallotta.

-Igen, együtt vagyunk, valami gondod van vele, JiHo? – hallottam meg hirtelen magam mögött Kyung hangját. – Le lehet kopni róla.

-Bizonyítsd be! – húzta kihívó mosolyra ajkait Zico. – Csókold meg!

-Nem fogom közszemlére tenni a kapcsolatomat olyanok előtt, akik nem érdemlik meg. Vagyis nagyjából senkinek a kedvéért nem fogom megtenni, ha Lara nem szeretné.

Ez persze mind szép és jó, azonban Kyung tudta jól, hogy sose szeretném, hogy megtegye. Ahogy ő sem szerette volna, mert nem voltunk együtt, nem szerettük egymást úgy, mint a szerelmesek, mi inkább csak legjobb barátok voltunk.

-Szerintem kamu az egész – jött Zico határozott reakciója. – Az egész járós dolog.

-Fiúk, nem lehetne, hogy…

-Honnan a faszomból szedsz ekkora baromságot? – nevetett fel Kyung tehetetlenül. Én tudtam, hogy ezzel leleplezte magát, főleg akkor, ha tényleg ismerte már korábbról JiHo-t.

-Látod? Igazam van Kyungie, miért próbálod tagadni? Miért próbálsz meg annak hazudni, akit egy éve még a legjobb barátodnak tekintettél? Ha nincs igazam, bizonyítsd be.

-Fiúk, nem lehetne, hogy… - próbálkoztam ismét, ám ezúttal is sikertelenül.

-Maradj ki ebből, Lara. Te pedig menj vissza Koreába és ne is lássalak többet? Szerinted miért jöttem olyan messzire, amennyire csak lehetett?

-Mert féltél a tetted következményeitől.

-Fiúk, elég legyen, mindenki üljön a helyére, elkezdeném az órát – szólt ránk a tanár, akit észre se vettünk, hogy bejött a terembe.

Kyung dühösen, ökölbe szorított kézzel fordult padja felé, majd karomat erősen megfogva húzott maga után, hogy leüljek én is. Nem mertem szólni neki, hogy fáj, amit csinál, de az arcomra minden bizonnyal kiülhetett, mert a tanár ismét rászólt.

-Park Kyung, indulj ki a folyosóra, és gondolkozz el azon, hogy hogy bánsz egy lánnyal. Kapsz tíz percet, hogy lehiggadj – Kyung pedig fogta magát, kiment a teremből aztán pedig bevágta a terem ajtaját.

Tíz perc elteltével a tanár kiment hozzá, hogy visszahívja órára, viszont ami beszélgetést lefolytattak, arra nem számítottam volna.

-Nem megyek vissza – érkezett Kyung határozott válasza.

-Kyung…

-Nem, megyek vissza, nem kényszeríthet.

-A tanárod vagyok. Vagy visszajössz órára, vagy elküldelek az igazgatóhoz, és ő majd elintézi a dolgodat.

-Most fenyegetni próbál?

-Nem, egyáltalán nem, én csak szeretném…

-Inkább hazamegyek, nem érzem jól magam – jött a remek ötlete, bár egyáltalán nem hangzott úgy, mint aki tényleg rosszul van. – Vagy tudom is én, de azzal a gyökérrel nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni.

-Nem is ismered, akkor…

-Ismerem én eléggé jól ahhoz, hogy meglegyen róla a véleményem.

A tanár végül csak sóhajtott egyet, majd visszajött a terembe Kyung-gal a háta mögött, aki azonnal a padunkhoz vette az irányt, megfogta cuccait és kiindult a teremből. Gondoltam egyenesen az osztályfőnökhöz ment, hogy hazamehessen rosszullétére hivatkozva.

-Szóval, hol is tartottunk? – sóhajtott nagyot a tanár.

A nap hátralévő részében inkább egyedül ücsörögtem a helyemen, minthogy bármerre elmászkáljak, utolsó óra előtt viszont valaki megállt a padom mellett.

-Zavarok? – hallottam meg JiHo hangját.

-Hát, ha a semmittevést meg lehet zavarni, akkor igen. Egyébként nem.

-Sajnálom, hogy… Nem is tudom, mit kéne sajnáljak – ült le Kyung helyére.

-Nem tettél semmit, mindent ő okozott magának. Csak azt nem értem, mi baja van veled. Vagy neked vele.

-Szóval nem mesélt semmit rólam.

-Konkrétan semmiről se, ami Koreában történt, pedig én rengetegszer próbálkoztam, hogy kiszedjek belőle valamit. De egyszerűen nem ment.

-Hát én csak annyit mondhatok el, amivel nem okozok neki gondot. Úgyhogy csak annyit mondok, hogy régen ő volt a legjobb barátom, aztán történt valami, ami miatt… Hát, vége szakadt mindennek. És most látod, mennyire utál engem. Én viszont egyszerűen csak haragszom rá. Az utálaton már túl vagyok néhány hónapja.

-De mi történt?

-Azt majd egyszer ő elmondja. Ha nem teszi meg, akkor talán én majd megteszem, de nem hiszem, hogy tetszeni fog – azzal felállt a székről, és kiment a teremből, becsengőig pedig nem is láttam már.

Ahogy teltek a napok, hetek és hónapok, úgy lettünk JiHo-val egyre jobb barátok, Kyung viszont továbbra is utálta, és nem tetszett neki, hogy én jóban vagyok vele. Próbáltam rávenni, hogy mondja el, hogy mi történt, ami miatt Zico haragszik rá, de nem mondott egyszer se semmit se. A kamu kapcsolatunkat viszont egyre jobban erőltette, mintha attól félt volna, hogy elvehet valaki tőle. Bár mivel hivatalosan nem jártunk, így ez nem történhetett volna meg. Egyre többször kísért el mindenhova, még akkor is velem jött, amikor csak mosdóba mentem ki. Többször hívott el valahova, mint korábban. Az osztálynak ez az egész úgy tűnt, mintha annyira nagyon szerelmesek lennénk, hogy a másik nélkül már nem érünk semmit. Ez azért elég erősen sántított, és egy idő után JiHo is kezdett a dolgok mögé látni.

-Vigyázz Kyung-gal – szólalt meg egyik nap Zico, amikor Kyung épp nem volt iskolában, mert „beteg” volt. – Azt mondtam, hogy elmondom egyszer, miért is utál engem. És mivel továbbra se szólalt meg erről neked, szerintem itt az ideje, hogy megtudd az igazat.

-Honnan tudod, hogy még nem mondott nekem semmit? – lepődtem meg.

-Ha elmondta volna, szerintem már nem lógnál vele. Vagy inkább járnál vele – rajzolt ujjaival idéző jeleket a levegő. – Kyung és én együtt szinte nőttünk fel, amióta az eszemet tudom, mindig is barátok voltunk. Persze mi is veszekedtünk, de nincs barátság viták nélkül, szerintem ezt te is tudod jól.

-Az igazat megvallva – hajtottam le kicsit fejemet -, nem igazán tudom milyen az, ha az embernek igazi barátai vannak. Vagyis, amíg nem találkoztam Kyung-gal és veled nem tudtam. De most már sejtem.

-Kyung csak kihasznál.

Teljesen ledöbbentem ezen az egy mondaton, még a számat is elfelejtettem becsukni, szemeim pedig teljesen kikerekedtek. Csak bámultam JiHo-t, néha bezártam a szám, majd kinyitottam, hogy mondjak valamit, de egy hang se jött ki torkomon.

-Sajnálom, Lara, gondoltam, majd egyszer csak beszél neked erről, de adtam neki időt. Mondtam is neki, hogy vagy ő, vagy én, de egyikünktől meg kell tudd, hogy mi történt régen. Mint mondtam, Kyung és én gyerekkorunk óta barátok voltunk. Aztán általános végén jött az osztályunkba egy új lány. Nagyon szép lány volt, Kyung-nak pedig megtetszett. Ahogy nekem is sajnos. Eleinte egyikünk se tett semmit, elmondtuk egymásnak, hogy mi a helyzet, de nem volt különösebb nézeteltérésünk belőle.

-Ne… Kérlek, ne folytasd. Nem akarom tudni – nagyon szíven ütöttek a hallottak, nem is akartam tudni a végét a történetnek, mert sejtettem, hogy nem fejeződött be általánosban.

-Tudnod kell, mert most se tesz mást, mint akkor – emelte fel Zico fejemet állam alá nyúlva. – Egy hónappal az utolsó évünk kezdete után odaállított hozzám azzal, hogy összejött az új lánnyal. A gond csak az volt, hogy én nem mondtam el neki, hogy közben összebarátkoztam vele, a lány pedig kifejezetten elutasító dolgokat mondott nekem, amikor megkérdeztem, mit gondol Kyung-ról. Aznap még beszélgettem ismét vele, és ismét rákérdeztem, mi a véleménye róla. Azt mondta, hogy nagyon rendes srác, és elvitte randira. És ami a legfontosabb, kezdte megkedvelni.

-De az én esetem eddig semmiben sem hasonlít arra.

-Csak várd ki a végét kérlek – nézett félre fájdalmas tekintettel. – Egy hónappal később Kyung dobta a lányt, mondván megunta, és nem is olyan érdekes, mint elsőre gondolta. Még aznap a lány sírva jött hozzám órák után, hogy Kyung szemétkedett vele, de ő egy szóval se említett szakítást. Amikor rákérdeztem, akkor is tagadta, hogy márpedig nem történt ilyen, ők igenis együtt vannak. Egy héttel később Kyung már nem is foglalkozott vele, több időt töltött velem, mint az állítólagos barátnőjével. Aztán rákérdeztem egy nagyon fontos dologra. Mégis mi volt közte meg…

-Úgy van, Woo JiHo, teregess csak mindent, szép sorjában, de Lara, biztosítalak róla, hogy egy szava sem igaz – hallottuk meg Kyung sértett és nagyképű hangját.

-Oh, igen? Akkor Lara, mit szólnál hozzá, ha inkább maga Haneul mesélné el neked, hogy mi is történt? – vette elő Zico a telefonját és azonnal a névjegyzékben kezdett keresgélni. Amikor megtalálta a megfelelő kontaktot, felnézett rám egyik szemöldökét megemelve, mire bólintottam, ő pedig tárcsázott is. – Ah, Haneul… - és ezután mást nem is értettem, mert mindent koreaiul hangzott el. – Tessék Lara, Kim Haneul majd elmeséli, mi történt akkor.

Elvettem JiHo-tól a telefont, bemutatkoztam, a lány is, és mesélni kezdett. Az ő szemszögéből nézve a dolgokat is minden úgy történt, ahogy Zico mondta.

-Aztán az iskolai szünet előtt elcsíptem Zico és Kyung egyik beszélgetését. Kyung azt mondta, csak szórakozásnak voltam jó, semmi többnek. Igazán sose tetszettem neki, és nem is volt kapcsolatnak nevezhető, ami közöttünk volt. Úgyhogy ez volt az, ami miatt a két fiú összeveszett, és most utálják egymást.

-JiHo azt mondta, hogy ő már túllépett az utálaton, egyszerűen csak haragszik rá – mondtam el Haneul-nek, amit Zico még az iskola kezdete után nem sokkal mondott.

-A lényeg majdnem ugyanaz, viszont ne hagyd, hogy ugyanezt eljátszhassa veled is az a… vagyis Park Kyung.

-Hát sajnos az igazat megvallva, már az iskola kezdete után nem sokkal sikerült rávennie, hogy ne tagadjam senki előtt a pletykákat – azzal elmeséltem Hanuel-nek az én történetemet.

-Hű, Lara, nem semmi dologba keverted magad – hallottam rajta, hogy teljesen ledöbbent. – Azt ajánlom, hogy dobd ki. Hivatalosan, mintha tényleg jártatok volna.

-Rendben, köszönöm a tanácsot és hogy megosztottad ezt velem.

-JiHo lány barátjának nagyon szívesen – hangja is mosolygott a telefonon keresztül. – Egyszer gyere el Zico-val Koreába, hogy személyesen is megismerhesselek.

-Mindenképpen – mosolyogtam én is.

-Csak ügyesen, Lara. Majd beszélünk még mindenképp, de nekem most mennem kell. Sziasztok! – köszönt el.

-Szia Haneul – köszöntünk el Zico-val mi is tőle és megszakítottam a hívást, a telefont pedig visszaadtam tulajdonosának.

-Szóval, Park Kyung, te végig hazudtál nekem. Én meg még azt hittem, hogy milyen jó barát vagy – tettem karba kezeimet. – Szerintem ezzel vége van mindennek. Nem csak az ál kapcsolatunknak, hanem a barátságunknak is.

Kyung csak nézett rám, mintha egy űrlényt látna. Látszott a szemében, hogy nem hiszi el, amit mondtam, pedig igenis komolyan gondoltam minden egyes szót, ő azonban láthatóan nem tudta megemészteni.

-Hagyd csak Lara, majd egyszer feldolgozza. Menjünk, mert nemsokára kezdődik az óra – bólintottam majd elindultunk vissza a terembe.

-Még valami – torpantam meg, és fordultam vissza Kyung-hoz. – Nem úgy volt, hogy beteg vagy?

-Mit érdekel az téged? – vágta hozzám flegmán.

-Oh, semmi különös, csak szólni akarok az osztályfőnöknek, hogy bent vagy, csak órára nem ültél be – mosolyogtam rá angyalian. – Szia Kyung – azzal Zico után siettem, aki közben már majdnem a termünkhöz vezető folyosón sétált.

Most, három év elteltével Kyung már rég nem a mi sulinkba jár, még az első év végén átiratkozott és visszament Koreába. JiHo-val nagyon jó barátok lettünk, bár a többiek szerint vele is járok. Nem, nem vagyunk együtt, csak legjobb barátok vagyunk, emellett pedig Zico is erősen kiáll. Mit ne mondjak, az osztály nagy része már nem mer kikezdeni vele, amióta felvarratott néhány tetoválást, de nem is baj, jobb így. Haneul-lel is találkoztam már. Még az első év nyári szünetében mentem el hozzá Zico-val, aztán a következő évben is, és idén is tervezem. Vagyis tervezzük, mert Haneul is szeretne egyszer engem meglátogatni.

-Lara, kész vagy? – kopog be szobámba JiHo, majd nyit is be. – Mit írsz? Megint valami szaftos regényt? – nevet fel legjobb barátom.

-Nem, most kivételesen nem – nevetem el én is magamat. – Ezt nevezhetjük egy naplónak. Bár nem az. Kiírtam magamból a múltat végre.

Zico arca egy pillanatra elkomorodik, de aztán ismét mosolyog, úgy ugrik be mellém, ezzel teljesen összetúrva az ágyamat.

-Örülök neki, hogy sikerült végre túllépned azon a gyökéren. Tudom, hogy eleinte nagyon fontos volt neked, de be kell látnod, hogy jobb neked nélküle.

-Tudom jól, nem kell kioktass – ütöm meg kicsit vállát. – Na, de megyünk akkor? Még a végén lekéssük az előzeteseket, azt meg nem akarom.

-Menjünk, menjünk – ugrik is ki az ágyamból és már siet is ki a kollégiumi szobám ajtajához, én pedig nevetve követem, hogy tényleg időben érjünk a moziba.

Love & Pain 2.

/Sziasztok! Igen, még élek, és hoztam is nektek egy újdonságot. Vagyis valami olyasmit. Egy régebbi (one shot-nak tervezett) fici második részével érkeztem. Jó olvasást hozzá mindenkinek!
(FIGYELEM: ha nem olvastad az első részt, tedd meg, mert szervesen kapcsolódik a kettő!)/

Love & Pain 2.

Casper POV.

A buli másnapján szörnyű fejfájásra kelek, amit még valami elképesztő zaj is erősít. Amint azonban szememet kinyitom, nem a saját szobám fogad. Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy ismeretlen helyen vagyok, után viszont megérzem legjobb barátom jellegzetes illatát. Én csak Takuya illatként tartom számon. Kis ideig még gyötrődöm a fejfájással, hátha magától elmúlik, ezt azonban hamar feladom, és inkább kivonszolom magam a konyhába, mielőbbi gyógyszerhez jutás reményében. Szinte a teljes utat csukott szemmel teszem meg, ami azzal is jár, hogy a szobaajtó keretével közelebbi ismertségbe kerül kislábujjam, ezt pedig halk káromkodással díjazom, majd csoszogok tovább, a konyha irányába.

-Mi ez a hangzavar? És kérek egy fejfájás-csillapítót – nyitom szemem résnyire, hogy lássam kicsit Taku-t is.

-Kávét főzők, és máris adok – ezután eltűnik az egyik szekrényben, majd a gyógyszerrel együtt tűnik fel újra. – Tessék.

Gyorsan lenyelem a kapott vízzel együtt a bogyót, ezután pedig gondolkozni kezdek az előző estén. Valamiért azonban semmi sem jut eszembe róla.

-Mi történt az este? – teszem fel végül kérdésemet, miután magamban teljesen megbizonyosodok afelől, hogy nem fog semmi sem eszembe jutni.

-Nem sok minden – arca mintha kicsit pirosabbá vált volna. – Egy órával azután, hogy bementünk, haza is kellett jönnünk.

-Mert?

-Haza akartál jönni.

-Oh… - többre nem futja tőlem. – Asszem, megyek, még visszafekszek és alszok vagy két napot.

-Rendben, ha kell valami, szólj!

-Oké, köszönöm – és már csoszogok is vissza Taku szobájába, hogy beteljesítsem mondatomat.

A szobába érve azonban álmosságom, mintha teljesen eltűnt volna, amikor bevillan valami fura kép az estéről.

„-Nem akarom, hogy erre emlékezz!

-Miért?

-Mert azzal mindent tönkre tennék.”

Ezután eszembe jut a néhány perccel korábbi pillanat, ahogy láttam Taku-t elpirulni.

-Mi történt tegnap éjszaka, amire nem emlékszem? – teszem fel a kérdést a szobának, mintha az tudna nekem válaszolni.

Mivel azonban senkitől és semmitől sem érkezik egy hang se, inkább az ágyba vetem magam, ami a kivitelezés után már közel sem tűnik olyan jó ötletnek, az éles fejfájás miatt. Fejemet a párnába fúrom, és belekiabálok, hátha attól kicsit jobb lesz, de nem vezet semmire sem. Csak egy újabb képet villant agyamba.

„-Tudod, Taku, szerezned kéne egy barátnőt.

-Hogy mit kéne csináljak?

-Szerezz egy barátnőt! Biztos vidámabb lennél tőle.

-Nekem nem kell! És kikérem magamnak, így is tökéltesen vidám vagyok.

-Hát jó, te tudod.

-És amúgy is, van, akit szeretek, de az illető nem lehet az enyém.

-Oh, tényleg? Ki az? Ismerem?

-Nem mindegy, Ze Xiang? Csak hagyj ezzel a témával, kérlek.

-Jó, bocsánat. De úgyis meg fogom tudni.

-Nem fogom elmondani, mert utána utálnál.

-Csak nem…? Taku… Ugye nem az van, amire gondolok?”

Nem tudom, ez mi akart lenni, így csak fejemet a párnába szorítva tartottam, hátha a beszélgetés még folytatódik kicsit, úgy érzem ugyanis, hogy pont a lényeg nem hangzott el. Nem tudtam meg, hogy mire is gondoltam akkor. A képek azonban nem akarnak folytatódni, így megunva a párnába szuszogást, inkább oldalra fordítom fejem.

-Takuya vajon válaszolna nekem, ha megkérdezem? – kérdezem meg az éjjeli szekrényen álló fotónkat, ami már vagy három éve készült.

Gondolkoznom kell, egyszerűen muszáj. Először is, miért nem is nem jött velem SeRa bulizni, mikor hárman együtt mentünk volna?

„-Már megint jön Takuya is? – kiabált a lány. – Miért nem tudunk elmenni egyszer csak mi ketten bulizni?

-Taku a legjobb barátom, biztos nem megyek nélküle – jelentem ki határozottan.

-Xiang, nekem már elegem van belőle, hogy mindig hívod őt is. Mindenhova. Itt nem csak arról van szó, hogy bulizni jön velünk. Akárhányszor kitalálok valamit kettőnknek, mindig át kell szervezzem, mert az utolsó pillanatban benyögöd, hogy „nem baj, ha Taku is jön?” – mélyíti el hangját, hogy engem utánozzon. – De, igenis baj, ha jön. Sose akartam ezt kérdezni tőled, de egyszerűen már elegem van. Válassz, Takuya, vagy én?

Most komolyan választanom kell a szerelmem és a legjobb barátom között? Elment az esze? Nem fogom hanyagolni Taku-t csak azért, mert SeRa azt akarja.

-Válassz, Ze Xiang!

-Sajnálom SeRa. Remélem találsz valaki jobbat helyettem – mondom ki végül válaszomat, miközben szívem millió darabra hullik.”

Az ajtón halk kopogás hallatszik, én pedig azonnal lecsukom szemem, mintha aludnék.

-Cas, kérsz valamit… Ah, tényleg elaludt – léptei közelednek az ágyhoz, majd óvatosan kihúzza alólam a takarót és hátamra teríti. – Aludj jól, egyetlenem.

Biztosan rosszul hallottam, nem mondhatta azt, amit hallottam. Gondolataim közé ekkor egy újabb kép és beszélgetés furakodik, pontosabban az előző folytatása.

„-Casper, nekem ehhez már nagyon este van. Legalább akkor bökd ki, hogy mit akarsz mondani.

-Egy pasiba vagy szerelmes, igaz? Nem, nem, nem! Te. Engem. Szeretsz. – nem válaszol. – Szóval igazam van, ugye? – továbbra sincs válasz. – Igazam van! Igazam van!

-Hagyd már abba ezt a gyerekes visel- - nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, belé fojtom a szavakat ajkaimmal.”

-Szóval megcsókoltam – motyogom a szoba csendjébe, Takuya ugyanis rég elhagyta a szobát. – De miért akarta, hogy elfelejtsem?

„-Remélem erre nem fogsz emlékezni holnap, amikor felkelsz. Nem akarom, hogy emlékezz.

-Miért?

-Mert azzal mindent tönkre tennék. Úgyhogy nagyon szépen kérlek, felejtsd el ezeket holnapra. Szeretlek, Ze Xiang.”

-Hülye vagy, Terada Takuya – motyogom ismét.

Gondolataim közé furakodja magát egy mondat, ami SeRa szájából hangzott el még utoljára, mielőtt elhagyta a lakásomat. „Te nem is engem, hanem Takuya-t szeretted végig.” Lehet, igaza volt aznap, még nem tudom eldönteni. Nagy nehezen kimászok az ágyból, kicsoszogok a konyhába, hátha ott találom Taku-t, de nem is kell eljutnom odáig, mert pont kilép a fürdőből, én pedig véletlenül neki ütközök.

-Cas, azt hittem alszol.

-Nem vagy vele egyedül – nevetek fel halkan. – Taku, mi történt az éjszaka?

-Nem történt semmi, már mondtam. Azon kívül persze, hogy részegre ittad magad.

-Azt mondtad az utcán, hogy nem akarod, hogy emlékezzek az éjszakára, mert azzal mindent elrontanál – a döbbenet kiül arcára, ha akarná se tudná elrejteni, aztán pedig teljesen elpirul. – Ha valaki elrontott valamit, akkor az egyedül én vagyok.

-Miért nem jött tegnap SeRa? Azt mondtad, szakítottatok és látni s akarod. Mi történt köztetek?

-Összevesztünk. Miattad. Elege volt abból, hogy bármit szervezett, át kellet alakítania, mert én téged is hívtalak. Mielőtt végleg elment a lakásomról, azt mondta, hogy nem is őt, hanem téged szerettelek végig.

-És ez igaz? – csillannak fel szemeiben a remény lángjai.

-Nem tudom, Taku. Én már semmit se tudok.

Amilyen gyorsan derült jobb kedvre, olyan gyorsan szomorodott el teljesen, amiért nagyon utálom magam. Egyáltalán nem akartam megbántani, csak elmondtam neki az igazságot.

-Cas, csukd be a szemed, kérlek – hangjából árad a szomorúság, egyszerűen nem merek leállni kérdezősködni, mert a végén még megsiratom akaratomon kívül.

Lehunyom szemem, és várom, hogy mi fog történni.

-Ne gondolj semmire se, egyszerűen csak engedd el magad – ezután ajkai lágyan enyémekre siklanak és óvatosan kóstolgatni kezd.

Egy kis ideig nem tudom eldönteni, mit is kéne tegyek, nem merek megmozdulni, mert nem akarom egyikőnket se hiú ábrándokba ringatni. Amikor azonban Taku egyik keze derekamra, másik pedig tarkómra siklik, és úgy húz magához közelebb, feladom. Akarom, hogy hozzám érjen, akarom, hogy csókoljon, akarom mindenét. Mindkét tenyeremet arcára simítom, úgy csókolok vissza, úgy, mintha éheznék rá. Nem kell más nekem, csak ő. Percekkel később, amikor már egyikőnk se kap levegőt válunk csak.

-SeRa-nak igaz volt, teljesen. Én végig téged szerettelek Terada Takuya, csak hülye voltam, és nem jöttem rá magamtól.

-Akkor most már végre az enyém leszel? Csak az enyém? – néz szemembe szerelmesen.

-Csak a tiéd, és senki másé – adok egy apró puszit ajkára.

-Szeretlek Ze Xiang.

-Én is téged, Takuya.

SungJae x IlHoon (BToB)

/Sziasztok! Mivel épp úton vagyok gólyatáborba, így ezután a héten már biztosan nem leszek, ezért hoztam most nektek egy aranyos kis one shot-ot. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá mindenkinek./

Sungjae

-Jae, vigyázz, nehogy elvigyenek az űrlények!

Ilhoon. Részg volt. Megint. Minden alkalommal ez történt, ha elmentünk bulizni kicsit. Persze, mondhatnám neki, hogy ne igyon annyit, de ha megtenném, csak felröhögne és leintene.

-Vigyázz, mert ha elvisznek, akkor... - megint azok a hülye űrlényes gondolatai. - Mit csinálnék én nélküled, ha elvinnének?

-Hoonnie, szerintem menjünk haza. Túl részeg vagy már.

-De nem is vagyok - állt le tiltakozni... vagyis inkább ült le tiltakozni.

-Nézz már magadra! Egyedül meg se tudsz állni a lábadon, és még állítod magadról, hogy nem vagy részeg? - nem kiabáltam, de hangom igenis határozott volt. - És kérlek, fogd már fel végre, hogy űrlények nincsenek.

-De igenis vannak - állt fel székeről, de ugyanabban a pillanatban meg is támaszkodott vállamon, hogy el ne essen. - Ha most megbocsátasz, akkor én hazamegyek. Nem kell velem jönnöd.

Csak megforgattam a szemem, és hagytam, hogy elinduljon a kijárat felé, addig én meg kértem magamnak egy koktélt. Amint megittam, elindultam barátom után, nehogy elcsapja valami a hazaúton. Bármennyire is idegesítő tudott lenni részegen, én akkor is szerettem, és nem hagyhattam, hogy bármi baja essen. Nem tartott sokáig míg utol tudtam érni, nem jutott messzire részegen.

-Ilhoon - szólítottam meg, amint hallótávolságba értem. - Hoonnie! Szívem, ne hagyj figyelmen kívül, kérlek!

Ilhoon azonban nem akart rám hallgatni, és csak ment tovább egyik villanyoszloptól a másikig. Csak sóhajtottam egy nagyot, és mentem utána. Az egyik oszlop mellett megállt, és leült kicsit.

-Kicsim, jól vagy? - guggoltam le elé.

-Te mit keresel itt? - nézett rám hitetlenkedve. - Vagy csak hallucinálok? Ah, igen, biztosan csak egy hallucináció vagy.

-Már miért ne lennék igazi, hah?! - háborodtam fel. - Te már nem is szeretsz engem, igaz?

-Sungjae, te tényleg itt vagy? - lepődött meg teljesen. - Én... Tényleg ennyire részeg lennék?

Nem válaszoltam neki, csak tettetett sértődöttséggel hátat fordítottam neki. Tudtam, hogy ezzel még a részeg Ilhoon-t is rá tudom venni arra, amire szeretném.

-Naaa, szerelmem, ne haragudj, kérlek - tápászkodott fel a földről, hogy átölelhessen. - Nem akartalak megbántani.

Hallhatóan józanodott a friss levegőn, azonban továbbra is elég nehezen tudott megállni a saját lábán. Én voltam számára az egyetlen támasz a járda közepén.

-Mi lenne, ha hazamennénk? - suttogta... volna fülembe, de részegsége miatt inkább kiabálásnak neveztem volna. - Csak te, én és az ágy.

-Ha hazamegyünk, én csak aludni akarok - “duzzogtam” továbbra is. - Ha bármi gondod van, oldd meg magadnak.

-Sungjae, szívem, ne légy ilyen kegyetlen! Nem teheted ezt velem!

-Ilhoon, részeg vagy. Arra se emlékeznél holnap, ha engem most elvinnének valami apró, űrből érkezett akármik. Én inkább hazamegyek. Ha jössz, akkor jössz, ha nem, akkor az utcán töltöd az éjszakát.

Meg se vártam, hogy reagáljon, kibújtam karja alól és elindultam haza. Nem érdekelt, mit szeretne mondani, meg se hallottam, amit utánam kiabált, csak mentem, egyenesen közös lakásunkig. Amint azonban odaértem, az ajtó előtt megálltam. Nem mentem be a házba, mert Hoonnie nem jött utánam. Valahol félúton elhagytam. Kicsit tényleg dühös voltam rá, de annyira nem, hogy ne érdekeljen, hogy mi van vele. Leültem a lépcsőre és csak vártam. Percenként nyitottam fel telefonomat, hogy ellenőrizzem az időt, de az csak vánszorgott, párom pedig sehol se volt. Végül fél órával később megelégelve a várakozást kaptam fel ismét mobilomat, ezúttal azonban Ilhoon számát tárcsáztam. Kicsengett. Aztán valahonnan a távolból halkan meghallottam a csengőhangját. Amint rájöttem, melyik irányból jön, azonnal futásnak eredtem. Pont akkor kanyarodott be Hoon az utcánkba, amikor én elértem a sarokig, így szó szerint belerohantam. Ő hátrabillent, én pedig billentem előre, végül pedig a betonon, egymáson fekve végeztük.

-Ennyire azért nem voltam el sokáig, Sungjae-ah - hallottam hangján, hogy mosolyog.

-Ilyet ne csinálj még egyszer - arcomat végig mellkasába fúrtam, így hangom csak motyogás volt. - Aggódtam, hogy bajod esett.

-Addig nem volt semmi bajom, amíg rám nem zuhantál.

Sokáig csak feküdtünk egymáson, Ilhoon simogatta hátamat, én pedig pólóját szorítottam. Nem akartam elengedni, féltem, ha megteszem, eltűnik vagy valami baja esik.

-Szívem, egész kellemes itt feküdni meg minden - hallottam meg hangját, amiben már egyáltalán nem hallatszott, hogy részeg lenne -, de kicsit azért hideg a beton. Menjünk inkább haza.

-Rendben - azzal már tápászkodtam is fel róla, majd kinyújtottam kezem, és felhúztam őt is.

Kéz a kézben sétáltunk vissza a házhoz, hogy végre pihenjünk... Vagy valami olyasmi. Az ajtó előtt, amíg próbáltam megtalálni a kulcsaimat, addig Hoon nézelődött. Mintha nem látta volna még elégszer a szomszédságot. Amint meglett a kulcsom, és nyitottam volna az ajtó, szerelmem halkan megszólalt.

-Ez annyira romantikus - nézett mélyen szemembe, majd ajkaimat kezdte szuggerálni.

-Mi?

-Hát ez - hajolt ajkaimra egy szenvedélyes csókba invitálva.

Ilyenkor jövök rá, hogy sose fogom tudni nem szeretni. Ő az életem, a másik felem, nélküle nem vagyok senki. Amíg világ a világ, szeretni fogom Jung Ilhoon-t, és tudom, hogy ő is ugyanígy érez.

A Sky Full Of Stars

/Sziasztok! Mivel nincs nálam a füzete, amibe az ígért B.A.P ficit írom, így nem tudom most folytatni még. Helyette hoztam nektek egy kis szösszenetet. Jó olvasást hozzá mindenkinek.
Kiraktam egy linket a menüsávba, ahol megtaláljátok a Wattpad-on lévő írásaimat is^^/

A Sky Full Of Stars

-Jiho, siess már! – kiabáltam barátomnak, aki még a szobájában vagy a fürdőben készülődött már vagy fél órája. – Lassan lemegy a nap, és még csak el se indultunk.

-Nyugi, Minah, megyek mindjárt – hangzott a kissé visszhangzó válasz, ebből megtudtam, hogy a fürdőben tevékenykedett.

Leültem hát az előszobában lévő cipős szekrény tetejére, ott vártam, hogy párom elkészüljön. Mivel hullócsillag szezon volt, így elterveztük, hogy kimegyünk a közeli erdő tisztására. Távol van a város fényeitől és zajaitól, csak a tücskök és az éjjeli állatok hangjait lehet hallani. Az ég viszont annál gyönyörűbb volt onnan. Azt a kis tisztást még én találtam, mielőtt találkoztam Jiho-val, amióta pedig egy párt alkottunk, minden nyáron kijártunk oda. Ennek már három éve.

-Na, mi történt? Akkor nem is megyünk? – hallottam meg szerelmem hangját.

-Dehogynem, csak elgondolkodtam. Induljunk is, mielőtt még teljesen besötétedne, mert nem szeretnék eltévedni az erdőben.

-Rendben. Megvan minden? – nézett még vissza a lakásába, ott maradt dolgok után kutatva.

-Megvan – emeltem fel a sporttáskát, amiben a pokrócok, egy kis nassolni való és innivaló volt.

Kiléptünk hát a lakásból, Jiho bezárta az ajtót és a lifthez indultunk. Az ajtón azonban kint függött egy ÜZEMEN KÍVÜL tábla, így lépcsőn kellett mennünk. Legalább nem felfelé kellett megmásznunk azt a rengeteg fokot, az ötödik emeletig azért elég kegyetlen a felút.

-Meg mernék rá esküdni, hogy működött a lift, amikor jöttem.

-Meg mernék rá esküdni, hogy reggel jöttél – nevetett fel Jiho, mire csak elgondolkodtam, végül pedig egy „Jó, igaz”-zal elintéztem a dolgot.

Amíg el nem értük az erdő szélét, agy szót se szóltunk, csak csendben, kézen fogva sétáltunk, azonban mielőtt beléptünk a fák közé, Jiho halkan, kissé rekedtes hangon megszólalt.

-Nem szeretnél hozzám költözni? Már régebben meg kellett volna ezt kérdeznem, de sose találtam meg a megfelelő alkalmat rá. És azért már három éve együtt vagyunk, szerintem a szüleidnek se lenne ellenvetése ez ellen – dörzsölte szabad kezével tarkóját.

Kérdése kicsit váratlanul ért, de nem gondolkoztam egy percig se a válaszomon. A szüleim is gyakran emlegették fel, hogy miért nem költöztünk még össze, de eddig sose foglalkoztam az erre irányuló kérdéseikkel.

-De, szeretnék, nagyon is – ugrottam nyakába örömömben.

Jiho csak átölelte derekamat, közben pedig elindult be velem az erdőbe, hogy minél előbb elérjük a tisztást. Néhány lépés után elengedtem nyakát, és saját lábaimon folytattam az utat. Csendben sétáltunk, nehogy megriasszunk valamit a bokrok között, azzal a valamivel együtt pedig magunkat is. Egy-két ág elreccsent talpunk alatt, amit nem láttunk a sötétben, de azok nem csaptak nagy zajt egyszer sem. Amikor elértük a tisztás szélét, egész fényár tárult elénk, amit a már égen lévő telihold szolgáltatott.

-Elfelejtetted megnézni, hogy milyen holdciklus van most, igaz? – nézett rám Jiho elfolytott nevetéssel.

-Az megeshet, de esküszöm úgy emlékeztem, hogy most újholdnak kell lennie – vakargattam fejemet.

-Ha már eljöttünk ide, akkor maradunk is. Amennyit látunk, annyi látszik majd.

-Legalább nézhetjük a holdat is. Ez még egyszer se történt meg.

-Mert mindig leellenőriztük a naptár alapján, hogy milyen holdciklus van.

-Hagyd már azt a naptárat. Igen, elfelejtettem, megesik – indultam meg szokásos helyünk felé, hogy lepakoljam a cuccokat.

Jiho csak halkan kuncogva követett, és segített mindent lepakolni. Az egyik pokrócot leterítettük a fűre, a másikat odakészítettük takarónak. A nasikat és az innivalókat a kis hűtőtasakban hagytuk, és a pokróc szélére tettük a távcsővel együtt. Magunkat meg lepakoltuk a pokróc közepére, lefeküdtünk a földre és az eget figyeltük.

-Szerinted fogunk látni bármit is a hold mellet? – tette fel Jiho az „égető” kérdését.

-Nem, szívem, nem fogunk látni semmit se, csak a holdat – mentem bele én is a játékba. – De a legalább azt látni fogjuk, hogyha el akarnak vinni minket az űrlények.

-Téged vihetnek, de én itt szeretnék maradni a földön. Jó helyen vagyok itt – nevette el magát.

-Én pedig meg fogom mondani nekik, hogy nélküled nem megyek sehova se – bújtam közelebb hozzá, fejemet pedig vállára tettem.

Így feküdtünk hosszú órákon keresztül, teljes csendben, csak néha-néha szólalt meg valamelyikünk, hogy a távcsövet elkérjük egymástól. A hold kicsit zavarta a kilátást, mert szinte csak a legfényesebb csillagok látszottak. Ahogy azonban az idő telt, a hold pedig haladt az égen, nyomában egyre több csillag tűnt fel a sötétségben, amint pedig már mi is szem elől tévesztettük az egyetlen fényforrást, úgy tárult elénk a legszebb égbolt, amit addig láttunk.

-Ez egyszerűen gyönyörű – suttogtam Jiho fülébe.

-Igen, tényleg az. De nézd, ott, te is látod? – mutatott az égen valamire, amit magamtól még elég sokáig észre se vettem volna.

-Az egy üstökös?

A fényes, hullócsillagra nagyon hasonlító dolog, gyönyörű volt, és nem úgy nézett ki, mint ami egyhamar eltűnik a szemünk elől.

-Ezt muszáj megörökítenünk, mert nem lesz még egy ilyen az életben – kutakodtam telefonom után, ami nem akart előkerülni. – Szerintem otthon hagytam. Itt van a te telefonod?

-Nem, úgy gondoltam nem lesz rá szükségem. Ha valaki meg keresne, majd kivárja a sorát. De másképp is meglehet örökíteni – tolt le válláról, hogy felüljön, majd engem is felhúzott.

Ahogy a pokróc lecsúszott rólam, megéreztem, mennyire is hűlt le a levegő sötétedés után. Rajtam ugyanis egy ujjatlan póló volt, így a hideg kegyetlenül átjárt. Azonban nem kellett sokáig elviselnem, mert Jiho magához húzott és megcsókolt, ezzel pedig minden hideget elzavart. Minden percét kiélveztük a csóknak, nem is akartunk elszakadni egymástól, de levegőre mindkettőnknek szüksége volt.

-Ez eddig a legjobb évfordulónk – mosolygott Jiho homlokát az enyémnek döntve.

-De nem is ma van. Holnap lesz- - befejezni azonban nem tudtam a mondatot, mert belém fojtotta a szavakat egy újabb csókkal.

-Már holnap van. Pontban éjfélkor csókoltalak meg – suttogta, amikor ismét elváltunk egymástól. – Boldog harmadik évfordulót, Minah.

-Boldog harmadik évfordulót Jiho – mosolyogtam és adtam még egy puszit ajkaira. – Nézd, még mindig ott van az üstökös.

-Remélem ez azt jelenti, hogy megéljük a saját HAPPY EVER AFTER-ünket.

-Szerintem biztosan – gondolkodtam el, miközben visszafeküdtünk a pokrócra. – Jiho?

-Igen?

-Szeretlek.

-Én is szeretlek, Minah.