/Sziasztok! Igen, tudom, nem tartottam a heti minimum egy bejegyzést, de egyszerűen nem volt ihletem. Amit most hoztam, azt is tovább tartott megírnom mint vártam, de a lényeg, hogy kész lett, és végre ti is olvashatjátok. A helyesírási hibákért továbbra bocsánat, ezt is csak telefonba tudtam írni, és csak arról tudom kiposztolni is. De nem is húzom tovább. Jó olvasást mindenkinek./
Rémálom a végzetem
C.A.P (TEENTOP) x OC
-Sora!- ordított rám Minsoo, és kivette kezemből a kést, amivel egy pillanattal korábban ereimet akartam felvágni.- Miért teszed ezt mindig?- hangja már sokkal lágyabb volt, aggódó.- Amikor azt gondolom, hogy végre jobban vagy, mindig teszel valamit, amivel megcáfolod.
Igen, mindig csináltam valami hülyeséget, amikor már én is elhittem, hogy kezdek javulni. A választ azonban nem tudtam volna megadni tetteimre, pedig én is nagyon szerettem volna tudni az okokat, a miérteket. Egy ilyen helyzetben találkoztam Minsoo-val három évvel ezelőtt.
/3 évvel korábban/
Szörnyű lett a bizonyítványom, már előre rettegtem, hogy anyáék mit fognak majd szólni hozzá. Így hát inkább úgy döntöttem, nem haza indulok iskola után, hanem a plázába. Semmit se akartam venni, csak az időt akartam húzni, hogy ne kelljen szüleim elé állnom. De sajnos semmit se lehet a végsőkig húzni, így -amikor anya már harmadjára hívott, hogy hol vagyok, mikor megyek már- este fél hat magasságában elindultam haza. Gyalog.
Pontosan este hatkor léptem be a ház ajtaján. Anyán aggódást láttam, apára rá se mertem nézni, már úgy éreztem a félezhetetlen dühöt áradni belőle.
-Kang Sora- mély, dühös hangjától tiszta libabőr lettem-, mégis hol voltál eddig?
-Csak a plázában, apa- próbáltam nem kimutatni, mennyire félek, de nem igazán sikerült.
-Legközelebb szólj, mielőtt mész- lépett mellém anya és átölelte vállam. Ha ő észre vette, hogy félek, apa egészen biztosan.- Most kaptátok meg a bizonyítványt, igaz?
Te jó ég! Én itt halok meg mindjárt. Nem láthatják. Főleg apa nem. Már így is épp elég dühös. Azonban nem titkolhattam el előlük, mert úgy is rájöttek volna és megtalálják, így félve egy aprót bólintottam és táskámban kezdtem kutatni utána. Nagy nehezen meg is találtam, majd félve anyának nyújtottam. Ő látta rajtam, hogy valami nagyon nincs rendben, így amint kinyitotta és gyorsan átfutotta, inkább el is akarta rakni.
-Ne tedd el- szólt közbe apa, pedig már majdnem megkönnyebbültem.- Én is szeretném látni.
Anya nem tudott mit tenni, átadta apának a bizonyítványomat, én pedig abban a pillanatban mindennél jobban szerettem volna a padló részévé válni.
-Ez meg mégis mit jelentsen?- hangja nyugodtan csengett, túlságosan is nyugodtan.
-Sajnálom, apa. Én próbáltam mindenből a legjobbat nyújtani, de...- hangom elcsuklott, szememből könnyek csordultak ki és nem szándékoztak elapadni.
Apa őrjöngött, én csak sírtam, anya meg próbálta megnyugtatni apát. Nem sikerült neki. Életemben nem bántott még apám, egészen addig az estéig. Olyan pofont kaptam, hogy ajakam felrepedt és csak vérzett. Apa egy órán keresztül ordítozott, dobálózott és tört ripityára néhány igen fontos dolgot, aztán elzavart a szobámba. Se szó, se beszéd, rohantam is, így legalább az ajtó némi védelmet nyújtott. Bár nem mintha még sokáig szerettem volna ott dekkolni. Összedobtam néhány fontos holmit a hátizsákomba, kinyitottam az ablakom és kimásztam. Ez volt az egyetlen, amiért hálás voltam. Nem emeleten laktunk.
Elszöktem otthonról, bár fogalmam se volt, hova mehetnék. Csak bolyongtam a sötét, már lámpákkal kivilágított utcákon. Mentem amerre a lábam vitt. Hiába szerettem volna olyan helyekre menni, ahol még nem jártam, agyam tudatos fele nem akart engedelmeskedni. Követtem hát lábam, közben pedig figyeltem a fénybe öltözött sötét várost. Elmentem a sulim előtt is, az viszont ijesztő volt. Nem úszott az utcai lámpák nyújtotta fényben, csak sötétbe burkolózott. Olyan volt, akár egy kísértetház. Nem is időztem ott sokat, folytattam utamat, ami végül a folyónál ért véget. Eljátszottam a gondolattal, hogy akkor most a lábam azért hozott ide, hogy a lágyan hullámzó víztükröt nézzem, vagy... Gondolataim végére se érhettem, lábaim újra önállósították magukat és elindultak velem a híd felé. Kimásztam a szélére, élveztem a lágy szellőt, ami hajamba kapott. Olyan könnyűnek tűnt. Csak egy lépés előre, néhány méter le, aztán már senki nem zavar. Egyszerű volt, hívogató és békét ígért. Óvatosan ellöktem magam a korláttól, hogy én most igenis leugrom, amikor valaki erősen megmarkolta a vállam és nem engedett, inkább visszahúzott.
-Kérlek, hadd tegyem meg- suttogtam erőtlenül.- Végre békét szeretnék.
-Az nem old meg semmit, ha leugrasz- szólalt meg megállítóm. Mély hangja egészen megnyugtató volt.- Mássz vissza. Kérlek.
Hangja megnyugtatott, elhittem, hogy igaza van, így szót fogadtam. Visszamásztam a biztonságos talajra és végre a... hát megmentőmre néztem. Egy férfi volt. Vagyis inkább fiatal férfi. Haja a lámpák fényében ezüst színben ragyogott, bőrkabát fedte felsőtestét, kezében pedig bukósisak volt. Nem messze tőlünk egy fekete motor parkolt az út szélén.
-Bang Minsoo vagyok- nyújtott kezet, amit megfogtam.
-Én Kang Sora vagyok- mutatkoztam be én is.
-Sora...- ízlelgtette nevem.- Sora...
Csak mosolyogni tudtam, míg Minsoo csak nevemet ismételgette. Már nem is emlékeztem, mikor mosolyogtam utoljára.
-Köszönöm- zökkentettem ki.- És nem csak azt, hogy megállítottál.
-Hanem?- billentette oldalra fejét érdeklődve.
-Régen mosolyogtam utoljára, de most neked sikerült megtörni a jeget.
-Ennek örülök- mosolyodott el szélesen.- Hazavigyelek? Nem kóborolhatsz egyedül az utcán éjszaka.
-Nem akarok hazamenni. Arról se tudnak otthon, hogy eljöttem. És azt se akarom, hogy tudják, hol leszek.
-Akkor hova fogsz menni?- tette fel Minsoo a milliós kérdést.
Sokáig gondolkoztam, de nem jutottam semmire. Egyik barátnőmmel se voltam olyan viszonyban, hogy ilyen helyzetben számíthassak rájuk, úgyhogy ezt azonnal ki is lőttem. A nagyszüleim nem ebben a városban laktak, túl messze voltak ahhoz, hogy az éjszaka kezdetén hozzájuk utazzak. Aztán meg, ők biztosan szólnának utána anyáéknak, úgyhogy ez is kilőve. Így végül nem maradt több lehetőségem.
-Fogalmam sincs- sóhajtottam egy nagyot. Tudtam jól -mostmár-, hogy csak azért szöktem meg otthonról, hogy végezzek magammal. De sajnos tervem kudarcba fulladt.- Lehet kerítek pár napra egy olcsó szállodát.
-És mi lenne- szólalt meg Minsoo hosszú gondolkodás után-, ha egy pár napot nálam töltenél- nézett szemembe, ahol láthatott valamit, mert azonnal szabadkozni kezdett.- Ne-nem kötelező elfogadnod, nem kényszerítelek. Meg nem is ismerjük egymást, szóval...
Mondatát a levegőben lógva hagyta. Igaza volt mindennel, én azonban tényleg elgondolkodtam ajánlatán. Jó lett volna, ha van egy viszonylag biztos pontom ezek után.
-És ha gondolod kereshetünk egy pszichológust, nehogy valami hülyeséget csinálj- ajánlotta fel halkan.
-Jó ötlet. Azt hiszem tényleg szükségem lenne egy szakemberre.
-Akkor?
-Elfogadom az ajánlatodat- mosolyodtam el halványan.- De tényleg csak néhány nap.
-Rendben. Na, akkor ezt tedd fel- nyújtotta felém sisakját.
-De akkor...- próbáltam ellenkezni.
-Semmi gond, tedd fel. Majd nem megyek nagyon gyorsan, meg a szokásosnál jobban figyelek.
-Oké- sóhajtottam beletörődve és a fejembe húztam a bukósisakot.
Motorra ültünk, én Minsoo mögé, jó szorosan öleltem derekát. El sem mertem engedni. A visszapillantóból egyszer láttam, hogy mosolyog rajtam.
-Nem kell ennyire szorítanod- szólalt “sofőröm” egy pirosnál.- Lassan nem kapok rendesen levegőt.
-Oh, bocsánat- lazítottam azonnal szorításomon.
Minsoo felnevetett és indult tovább, amint zöldet kaptunk. Egészen sokáig utaztunk, de nem zavart. A város olyan részeit láttam, amiket eddig még nem, így kihasználtam az alkalmat és nézelődtem.
-Tetszik a város?- kérdezte Minsoo egy ház előtt megállva.
-Igen, nagyon szép. Ezt a részét még nem láttam eddig- mosolyogtam.
-Örülök- mosolygott ő is.- Viszont itt vagyunk. Itt lakom- szállt le a motorról, én pedig követtem.
A sisakot visszaadtam, és követtem amint elindult a ház felé. Egy egyszerű kertes ház volt, de nagyon szépen rendben volt tartva. A kert a ház előtt nem volt túl nagy, gondoltam hátul egy sokkal nagyobb udvar van, és amikor a nappaliba értünk, feltételezésem beigazolódott. Egy üvegajtó vezetett ki a hátsó udvar teraszára. A nappali se volt egy átlagos családi házhoz tartozó helyiség, egészen sötét volt az egész, a kanapé egyenesen fekete bőrből készült, a szekrények is sötét fából voltak. Egyedül a falak adtak egy kis színt a szobának, azok fehérek voltak, de a sok bútortól nem látszott belőlük sok.
-Sora- nézett be Minsoo a nappaliba.- Gyere, megmutatom az ideiglenes szobádat.
Bólintottam, és azonnal nyomába szegődtem, akár egy kutya. Nem volt nagy a ház, de mivel úgy vettem észre, egyedül él itt Minsoo, nem is zavart tovább a hülye gondolat, hogy emeletes háza legyen öt szobával.
-Ez az én szobám lenne eredetileg, de mivel nincs vendégszobám, csak a nappali és ez, így inkább én alszok a kanapén- vázolta fel a dolgokat.
-A kanapén?- döbbentem le. Oké, az egy dolog, hogy kényelmesnek tűnik, de nem.
Minsoo csak felnevetett, és megrázta fejét jelezve, hogy neki nem baj. Meg volt abban a fejrázásban egyfajta “én alszok kint, szó sem lehet róla, hogy te aludj ott” is.
-Biztos jó lesz neked kint?- próbálkoztam még egyszer, utoljára.
-Tökéletes- hangjában ott bujkált egy apró él. Nem volt feltűnő, de ott volt, hogy éreztesse, nem tűr ellentmondást.
Beletörődve sóhajtottam egyet és bentebb léptem a szobába, hogy körbenézhessek. Itt is sötét bútorok voltak, de ez a szoba valahogy más volt. Egyfajta meghittséget sugárzott.
-Amúgy szép a...- fordultam vissza az ajtóhoz, ahol már nem volt senki.- Házad...
Újra körbenéztem a szobában, aztán utamat Minsoo egyik szekrényéhez vettem, ahol egy bekeretezett fotó és rengeteg könyv volt. A képen ő volt egészen fiatalon. Nagyon cuki volt kisfiúként. Odébb tettem a képet, hogy a könyveket is végignézhessem, az első kötet pedig, amit megláttam, az egyik kedvenc sorozatom egyik kötete volt.
-Ha szeretnéd, nyugodtan olvashatod- szólalt meg mögöttem Minsoo, én meg ijedtemben egy fél métert odébb ugrottam.- Bocsi, nem akartalak megijeszteni- kuncogott.
-Csak meglepődtem- durciztam azonnal.- De ennek megvan a többi kötete is?
-Csontváros?- gondolkodott.- Igen, megvan, csak... Máshova tettem őket. Tessék, itt vannak- vett ki pár könyvet a polcról, amik mögött ott lapult a többi kötet.
-Köszönöm.
-Nincs mit, bár fogalmam sincs, miért pakoltam őket így el. Szeretem a sorozatot. Úgyhogy jól olvasást hozzá.
-Már legalább háromszor olvastam mind a hat kötet, de köszönöm.
-Huh, te aztán szereted.
-Imádom, nem csak egyszerűen szeretem.
-Akkor én hagylak olvasni. Megyek megágyazok odakint és elmegyek zuhanyozni.
-Rendben- azzal beletemetkeztem az árnyvadászok csodás és mégis szörnyű világába.
Egész éjszaka olvastam, egy kötet ki is végeztem, reggel pedig Minsoo meglepve vette észre kissé zombinak tűnő valómat kezemben a második kötettel.
-Úgy veszem észre, egy percet se aludtál- ült le az ágy végébe.- Így most nem tudom, jelent-e neked bármit is a “jó reggelt”.
-Jó reggelt- tettem egy könyvjelzőt a lapok közé.- Nem tudom. Ugyanannyit tesz, mint máskor. Egy újabb szörnyű nap kezdetét. Bár most annyira nem szörnyű.
-Hogyhogy?
-Nem a szüleim keltettek. Főleg nem apám. Ha ő meglátta volna, hogy le sem feküdtem, csak olvastam egész éjszaka, tuti kinyírt volna.
Mindig féltem apámtól, sokszor volt, hogy rajtam vezette le a feszültségét egy apró bakim miatt. De a tegnapi volt az első, hogy megütött. Korábban mindig csak ordibált velem, meg porig alázott, de sose emelt rám kezet. Nem tudom mit történhetett tegnap, de már nem is érdekel.
-Így el tudsz menni a pszichológushoz?- zökkentett vissza Minsoo a valóságba.- Mármint elviszlek, csak... Ah, érted mit szeretnék?
-Igen, értem- mosolyodtam el halványan.- És szerintem egy kis alváshiány nem áll az útjába.
-Rendben, akkor van egy jó hírem. Találtam a közelben egy pszichológust. Bár még így is elég messze van ahhoz, hogy gyalog menjünk, de az volt a legközelebb- hadart. Alig értettem, mit szeretne, de nagy nehezen csak felfogtam.
-Ez nagyon jó- tettem is félre az eddig ölemben pihenő könyvet.- Akkor megyek lezuhanyzok, aztán mehetünk.
-Csak a reggeli után.
-Reggeli... Reggeli... Azt ilyenkor kell enni?- képedtem el.- Nem később?
-Sora, te biztos, hogy ezen a bolygón születtél?
-Igen. Csak nekem mindenki azt mondta, hogy az a reggeli, amit tíz körül eszünk.
-Neked valaki nagyon nagy hülyeséget mondott.
-Megeshet- megfogtam hátizsákomat, mert emlékeztem, hogy néhány ruhát is dobtam bele előző este.- Megmutatod, hol van a fürdő?
-Persze, gyere- én pedig követtem.
Zuhanyoztam, fogat is mostam, mert mint rájöttem, fogkefét is “csomagoltam” magamnak, felöltöztem és kimentem a konyhába reggelizni. Minsoo palacsintát sütött, olyan amerikaiasat, ami iszonyat finom volt. Meg is említettem neki, mire mentegetőzve, kissé zavarban arra fogta, hogy egyedül él. Igaz lehetett. Részben.
Reggeli után elvitt a pszichológushoz, akit talált. Egy igazán kedves hölgy volt. És mivel pont akkor nem volt bejegyzett betege, meghallgatott. Egy fél órát beszélgettünk, mivel csak annyi ideje volt a következő betegig, de kaptam időpontot a következő hétre.
-Na, hogy ment?- érdeklődött Minsoo, amint kiléptem az épületből.
-Egész jól. Kaptam egy új időpjtot is.
Mosolyogtam. Most őszintén mosolyogtam. Könnyebbnek éreztem magam most, hogy végre majdnem teljesen kibeszéltem magamból. Úgy éreztem, sokkal jobb lenne nekem Minsoo-val maradni, a hazamenetel helyett.
-Akkor úgy tűnik, nem csak pár napot leszel nálam, jól gondolom?- tette fel kérdését, amivel szinte felajánlotta, hogy maradhatok.
-Nem tudom- sóhajtottam.- Legalább anyával tudatnom kéne, hogy élek. Meg néha az iskolába is be kéne néznem. Az utolsó félévet mégiscsak végig kéne járnom, meg egy érettségi is jól jönne.
Minden úgy történt, ahogy kértem. Beszéltem anyával, igaz csak telefonon, de megbeszéltünk egy találkozót -amiről persze apának egy szót se szólt- és elhozott nekem néhány fontosabb dolgot. Megismerte Minsoo-t, amit én a nála töltött napokban tettem meg, és nagyon örült anya, hogy egy olyan fiú mentett meg, mint ő. Mielőtt elköszöntem anyától, még egyszer, utoljára a lelkére kötöttem, hogy apának nem szólhat semmit, de biztosított róla, hogy nem fog.
Az iskolával is rendben ment minden. Soo elvitt és órák után haza is. Csak egy nap nem mentem, amikor pszichológushoz volt időpontom. Ez mindig csütörtök volt. Osztályfőnökömmel meg is beszéltem, nagy vonalakban elmondtam neki a dolgokat, ő pedig megértette. Bár az igazat megvallva, arról nem tudott, hogy vízbe akartam fojtani magam és már nem otthon lakok. Na mindegy, ezek nem is tartoznak rá. Osztálytársaim folyton kérdezősködtek, hogy ki az a fiú, akivel reggel jövök, délután pedig megyek. Nem mondtam róla szinte semmit, csak annyit, amennyit Minsoo-val előre megbeszéltünk. Vagyis, hogy a barátom. De még a legjobb barátnőm se tudta kiszedni belőlem nevét. Elég sokan mérgesek is lettek rám, de nem érdekelt. Csak irigyek voltak.
A gimit sikeresen elvégeztem, az érettségim is jó lett, azonban nem jelentkeztem sehova továbbtanulni. Szerettem volna, de ahogy pszichológusom fogalmazott, romlott az állapotom. Minsoo is észrevette, főleg akkor, amikor egyik alkalommal ájultan talált a fürdőben. Én nem emlékeztem a történtekre, csak a dokitól, Soo-tól és a csuklómon pihenő kötéstől tudtam meg, mi történt. Megint szerettem volna végezni magammal. Az orvos állítása szerint, ha csak egy perccel is később kerülök be a kórházba, már a temetésemet kellene szervezni. Én pedig az ég világon semmire sem emlékeztem. Pszichológustól pszichiáterhez kerültem, ahol eleinte nem volt más, csak beszélgetés. Aztán a következő fél évvel későbbi próbálkozásom után, amikor már mindenki azt gondolta, jól leszek, gyógyszert kaptam és pár napig megfigyelés alatt bent tartottak.
Minsoo volt az egyetlen, akire abban az egy évben számíthattam, kis mesénk pedig igaz lett. Járni kezdtünk, én pedig valahogy jobban éreztem magam. Aztán néhány nappal a második érvágásos próbálkozásom előtt rémálmok kezdtek gyötörni. Mindegyiknek apámhoz volt köze, bántott, az egyik eset előtti éjszaka pedig álmomban megerőszakolt. Hiába volt ott Soo, nem bírtam tovább, féltem apámtól még így is, hogy egy éve nem láttam. De nem is akartam.
Valahogy fél évente mindig megismétlődtek ezek az álmok és az öngyilkossági kísérleteim is. Olyankor pár napra mindig bent tartottak, mivel azonban többször nem próbálkoztam, újabb gyógyszerekkel hazaengedtek.
Így itt vagyok, három évvel az első kísérletem után, amikor először találkoztam Bang Minsoo-val. Ő még mindig félt engem, amikor elkezdenek rémálmok gyötörni, még dolgozni se mer menni.
-Sora!- most egy késsel próbáltam felvágni, már hegekből ki nem látszó karomat, de Minsoo elvette tőlem.- Miért teszed ezt mindig? Amikor már azt gondolom, hogy jobban vagy, mindig megcáfolod valamivel.
Igen, igaza volt, de az álmok egyszerűen már az őrületbe kergettek. Szerettem volna végre úgy aludni, hogy nem kell aggódnom az álombéli apám miatt. Közelebb léptem Minsoo-hoz, lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Egyik kezemmel hajába túrtam, másikat végigvezettem izmos karján és a kezében pihenő kés markolatán megálltam. Óvatosan lefejtettem róla ujjait, elvettem tőle és hasamhoz illesztettem hegyét.
-Szeretlek, Soo- suttogtam ajkaira, a kést pedig hasamba mélyesztettem.
-Sora... Ne, ne, ne...- sírt, könnyei rám cseppentek arcáról.- Sora... Ne hagyj itt!
-Sa-sajnálom... Soo- hangom erőtlen volt, de ő értette.- Saj- ná-lom...
-Sora... Sora!!- hallottam még utoljára hangját, majd végleg elnyelt a nyugodt és mély álom.
