Love through countries

/Kicsit sok időbe telt, mire sikerült ezt a történetet teljesen megírjam, de nehezebb volt mindent kitalálni és felépíteni teljesen, mint azt az írás kezdetekor gondoltam volna. Eleinte úgy éreztem, hogy "oh, úgy is készen leszek vele hamar, minden megvan már hozzá fejben, amit írni akarok". De aztán jöttek a "nem tudok szépen megfogalmazni semmi", "nincs ötletem, hogy vigyem tovább" és ehhez hasonló problémák. Azonban mindenen felül kerekedtem végül, és most itt van, és olvashatjátok azt a történetet, amit részben a saját életem alapozott. Szóval remélem mindenkinek tetszeni fog. LUV U Guys ~/

Egy olyan területen dolgozni, ahol sok emberrel találkozik az ember, és a munkája része, hogy kapcsolatba is lépjen velük, lehet jó is, és rossz is. Rossz annak, aki nem szeret emberekkel kommunikálni és kapcsolatot építeni, azonban jó lehet abból a szempontból, hogy új embereket ismerhet meg. Ez történt velem is az elmúlt hónapokban. Egy új munkahely mindig kihívás lehet, azonban egy olyan hely, ami kizökkent a komfortzónádból, még nagyobb kihívás. De megéri a szenvedést bizonyos fokig.

Alig két hét telt el az új munkahelyemre beállás óta, de már mindent is sikerült megtapasztalni a nyugodt, szinte munkamentes hétköznapoktól kezdve a programokkal és dologgal teliig. Sőt még a hétvégén is dolgoznom kellett, ami igazi kihívás volt, tekintve, hogy nem sok időm maradt kipihenni a héten történt dolgokat. A legjobb dolgok azonban mindig a legváratlanabb helyekről érkeznek. Történt ugyanis, hogy ez alatt a programokkal teli hét alatt az új munkahelyemre érkezett egy nagyobb csapat külföldi, hogy egy projektet végigcsináljanak. És köztük volt egy igazán kedves, rendes srác, akivel nagyon hamar sikerült megtalálom a közös hangot és rengeteget beszélgettem vele az itt töltött idejük alatt. Mindössze nyolc nap volt, nagyon kevés. Nem mondom, hogy lehetett volna több, mert azt tuti nem bírtam volna már energiával, de azzal az egy sráccal, név szerint Pierre-rel, szívesen töltöttem volna még időt. Többet is, hogy őszinte legyek, igazából akármennyi.

- Belezúgtál, igaz? - kérdezte meg azonnal barátnőm, Hannah, amikor először meséltem neki róla.

- Nem, nem zúgtam, csak jól érzem magam a társaságában - válaszoltam neki karba tett kézzel.

Hannah csak megforgatta a szemét, és sóhajtott egyet. Az ilyenekben általában igaza van, mindegy mennyit tud a másik félről. Márpedig Pierre-ről talán túl sokat is meséltem neki már elsőre is. Bár annyira nem mondtam többet, mint ami történt, hogy beszélgettünk, sokat, és jól éreztem magam a társaságában.

- És mikor találkozol vele megint? Fogtok még egyáltalán?

Jogos kérdések, amiket én is feltettem magamnak elég sokszor, de egyszerűen én se találtam választ rá. Bármennyi gondolkoztam rajta, bármennyit beszéltem vele, erre nem találtam egyáltalán választ.

- Egyáltalán hova valósi? Francia? - ezt az egy részt kifelejtettem a történetből.

- Norvég. És szőke, kék szemekkel, az én vikingem - kezdtem újabb áradozásba. - És amilyen jó ölelést tud adni, az mindenki álma, esküszöm. Izmos karok, izmos mellkas….

- Úgy beszélsz róla, mintha legalább ruha nélkül láttad volna - nevette el magat Hannah.

- Bár így lenne.

Ahogy ezt kimondtam, a telefonom pittyent egyet a kezemben, az értesítést csekkolva pedig újra mosolyra húzódott a szám. A kijelzőn egy “hello, napsugaram” üzenet virított, amit egy újabb pittyenés kíséretében a “mit csinálsz most?” kérdés követett. Azonnal meg is nyitottam az üzenetet, hogy válaszoljak, de Hannah kikapta a kezemből, mielőtt bármit is írhattam volna. De nem kobozta el túl hosszú időre, csak ellenőrizte, hogy mitől lett hirtelen ilyen jó kedvem. Megírtam neki, hogy épp a legjobb barátnőmmel vagyok, csajos napot tartunk, mert mindketten szabadságon vagyunk. Szinte azonnal kaptam is választ, hogy akkor nem is zavar most, írjak majd, amikor ráérek. Küldtem egy “oké”-t neki egy emojival megspékelve, aztán odébb is tettem a mobilomat.

 Este, amikor már lezuhanyoztam, és pizsamában császkáltam a lakásban valami nasi után kutatva, üzentem Pierre-nek, hogy már csak az övé vagyok a mai nap hátralevő részére. Egy ideig vártam a választ, ami nem igazán szeretett volna megérkezni, úgyhogy bekapcsoltam egy filmet, hogy megadjam a nap hangulatát. A Deadpool közepén jártam, amikor értesítésem jött, néhány egymás után.

 

justpierre
Én is a tied
De nem csak ma estére
Bármikorra

 

Elmosolyodtam az üzeneteken, majd írni kezdtem egy rövid választ.

 

shyshyshy
Ha az enyém vagy, hol voltál egy fél Deadpool filmig?

 

A képernyő sarkában azonnal megjelentek a pontok, ahogy elkezdte írni Pierre a válaszát, sokáig ott ugráltak, aztán eltűntek, és megint újra megjelentek. Egy ideig ez így ment, de válasz nem érkezett. Amin igazán meglepődtem, mert ilyen sokáig soha nem gépelt még semmit se. Végül megjelent egy új üzenet a képernyőn, de közel se olyan hosszú, mint amilyet a sok gépelés indokolt volna.

 

justpierre
Egy haverommal játszottam, bocsi

 

Csak bámultam azt a pár szót a kijelzőn, és nem akartam hinni a szememnek.

 

shyshyshy
Nem gond, kell a kikapcsolódás

 

A válaszom azt sugallta, hogy minden rendben van, és egyáltalán nem akadtam fent azon, hogy mennyi ideig is tartott, ameddig megírta azt a rövid választ. Pedig nagyon is zavart, és tudni szerettem volna, hogy mit szeretett volna írni, és miért csak ennyit küldött el végül. Egy kicsit gondolkoztam, miközben nézem tovább a Deadpool-t, egy idő után pedig elterelődött róla a gondolatom. Azt se vettem észre, hogy válaszom érkezett valamikor megint sokára. Mondjuk az is közre játszott, hogy kicsit elbóbiskoltam a film közben. Amikor a stáblista alatt felébredtem, akkor láttam csak, hogy több üzenetem is jött.

 

justpierre
Baj van?
Lena, itt vagy?
Lena?
Minden oké?
Elaludtál?

 

Nagyon meglepődtem, hogy ennyire könnyen átlátott az üzenetemen, és rájött, hogy valami nem stimmel velem. Eszembe se jutott volna, hogy átlát rajtam. Gondolkoztam, hogy válaszoljak-e vagy sem, de látta Pierre, hogy mikor néztem meg az üzenetét, mert már írt is ismét.

 

justpierre
Minden oké?

 

Egy kis gondolkodás után válaszoltam neki. Ezúttal viszont már nem hazudtam, mert nem volt értelme.

 

shyshyshy
Nem tudom
Nem értelek
Nagyon hosszú ideig írtál, mielőtt válaszoltál, es odalöktél nekem egy 4 szavas választ

 

Kész. Leírtam, amit gondoltam, és nem tudtam, hogy érzek ezzel kapcsolatban. Olyan volt, mintha egy féltékeny barátnő lennék, aki épp azt kéri számon, hogy merre volt a pasija, amit nem válaszolt.

 

justpierre
Nem ennyit szerettem volna eredetileg, csak nem tudtam mit hogy fogalmazzak meg
Sokszor töröltem, és írtam újra
Nem tudtam, hogy hogy írjam meg
De…

 

Újra felvillantak a pöttyök, jelezték, hogy valamit éppen ír. De most folyamatosan ott maradt a jelzés, elég hosszú ideig ráadásul. Már kezdtem elbizonytalanodni, hogy nem is fogok kapni semmi üzenetet, csak az Instagram-nak lett valami baja hirtelen, amikor egy hosszabb üzenetbuborék megjelent a képernyőn.

 justpierre
Igen, játszottam, ez tényleg igaz, de főként azért mert, ez a haverom nem csak egy haver. Ő a gyerekkori legjobb barátom. Igen, egy srác, még mielőtt erre rákérdeznél. Szakított vele a barátnője, akivel mar 3 éve együtt voltak, és a baráti köröm minden tagja úgy látta, hogy tuti össze is fognak házasodni. Hát sajnos nem fog megtörténni. Próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni, amennyire valakit egy szakítás után lehet, és megbeszéltük, hogy elmegyünk majd egy pár napra valahova, ahol felejteni tud. Azért annyit küldtem el neked végül, mert közben még haverom is beszélt hozzám, játékban is voltunk félig-meddig, és nagyrészt elhagytak a gondolataim. Sajnálom, Lena

 

Elolvastam az üzenetet, kétszer is, és arra jutottam, hogy ez mennyire kedves dolog, elvinni a legjobb barátját utazni, csak hogy jobban érezze magát a szakítás után. Mondjuk szerintem Hannah is ilyen lenne, ha egyszer én kerülnék ilyen helyzetbe, mint Pierre barátja, mert én biztosan megtenném fordított esetben.

 

shyshyshy
Oh, nagyon sajnálom, ami a barátoddal történt
És azt is, amiért így számon kértelek, mert nem vagyok senkid, hogy ilyet tehettem volna
Nagyon rendes tőled, amit a barátodért teszel, hogy jobban érezze magát
Van úticélotok?

 

justpierre
Még egyelőre nincs, gondolkozunk rajta
De nagyon nézelődünk, hogy minél korábban tudjunk menni

Teltek a hetek, több mint másfél hónap eltelt. Hannah meglepett a szülinapomra egy hétvégi külföldi úttal, nem messze, mindössze Olaszországba szólt az út, Bologna-ba. A terve az volt, hogy egy nap elmegyünk Maranello-ba is, hogy megnézzük a Ferrari Múzeumot, ami számomra egy nagy bakancslistás látnivaló. Az utazás maga meg egy kicsit odébb volt, pontosan két hétre voltunk tőle, amikor egyik nap Pierre üzenetet írt.

justpierre

Bologna, két hét múlva

Egy ideig csak kérdőn bámultam a kijelzőn megjelent üzenetet, amíg az el nem sötétedett és már csak a tükörképemet láttam benne. Nem tudtam mire érti, amit írt, ezért csak három kérdőjelet küldtem el neki válaszként.

justpierre

Az utazás, amire a legjobb barátomat visszük a srácokkal

Bologna

Két hét múlva

Akkor lehet nem fogsz tudni elérni

shyshyshy

Most csak viccelsz

Ez nem lehet a valóság

Tuti biztos, hogy csak viccelsz

justpierre

Mi történt?

Miért viccelnék pont ezzel?

shyshyshy

Hannah-tól, a legjobb barátnőmtől kaptam egy utazást a szülinapomra

Két hét múlva

Bologna-ba

Nem jött több üzenet, pedig vártam, hogy mit fog erre írni. Addig néztem a kijelzőt, amin még csak meg se jelentek a kis pontok, amíg az el nem sötétedett és a telefonom le nem zárta magát. Ismét. Nem jött válasz. Egyáltalán. Pedig egész nap vártam. Már teljesen lemondtam arról, hogy még valaha is halljak Pierre felől, mert biztos voltam benne, hogy azt hiszi, hogy szándékosan választottam azt az időpontot. Biztos voltam benne, hogy elmenekült tőlem, azok után, amiket megtudott már rólam. Teljesen el voltam keseredve aznap, de meglepetésemre este csörgött a telefonom. Nem a szokványos csengőhangom volt, hanem valami, amit korábban nem hallottam még, amikor pedig megnéztem, a “justpierre” felhasználónév villogott a kijelzőmön. Azonnal felvettem.

- Azt hittem nem is hallok többet felőled - szóltam bele köszönés helyett, amint a fülemhez emeltem a mobilt.

- Jaj, sajnálom, vendégek állítottak be, azért nem tudtam reagálni - nevetett fel Pierre több száz kilométerrel odébb, a vonal másik felén. - De ezt amúgy se leírni szerettem volna. Egyből hívni szerettelek volna. Mennyi idő lesz a te kis utazásod? Szerintem bele fog férni, hogy összefussunk és még a híres-neves, sokat emlegetett Hannah barátnődet is megismerjem.

Kétség se fért hozzá, hogy mindennél jobban szerettem volna Pierre-rel találkozni, ha már egy helyre utazunk. De nem tudtam, hogy ez az ő barátainak, főleg a legjobb barátjának és Hannah-nak hogy esne. Persze, Pierre szeretne Hannah-val találkozni, ahogy esetleg én is Robbie-val, de fogalmam se volt, hogy ők szeretnének-e idegenekkel együtt lógni.

- Előbb tudd meg Robbie-tól, hogy ő szeretne-e találkozni majd, és én is megkérdezem Hannah-t. Nem tudom, hogy bármelyikük is szeretné-e idegenekkel tölteni az idejét. Mert akárhogy is nézzük, idegenek találkozója lenne. Mi ismerjük egymást csak - nevettem fel kicsit kínosan.

- Hidd el, Rob-nak nagyon jót fog tenni egy kis új ismertség, főleg mivel Hannah is szingli - a telefonom keresztül is hallottam, hogy Pierre vigyorog, azt is kihallottam a hangjából, hogy már most milyen elképzelései vannak a találkozó tekintetében. - Szóval, mennyi időre mentek kiruccanni?

Megbeszéltünk mindent, és mivel mi Hannah-val leszünk ott kevesebb időt, így Pierre azt mondta, hogy akkor a saját programjaikat igazítja át. Aznap, amikor a Ferrari Múzeumot megyünk majd meglátogatni, ők is jönnek velünk, reggeliben, még a múzeum előtt fogunk összefutni és együtt megyünk tovább.

Ahogy közeledett az utazás ideje, annál izgatottabb lettem. Hannah pedig ugyanolyan boldog volt, mint én, amikor elmondtam neki, hogy találkozunk majd Pierre-rel és a legjobb barátjával, Robbie-val. Azt mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy melyik srácnak örül jobban, de nagyon reméltem, hogy nem Pierre-re vetett szemet. Ugyanis nagyon jó barátnőhöz méltó módon amint megtudta Pierre instagram nevét, azonnal le is csekkolta. Bár azt mondta, hogy Robbie-t is megnézte, és - idézem - "nagyon jó pali, alig várom, hogy megismerjem". Szóval biztosan bejött neki azok alapján, amit látott belőle a social profilján. És az is sokat dobott hozzá, hogy elmondtam neki Robbie szomorú történetét is.

Pierre és én pedig az utóbbi idő folyamán egyre többet beszélgettünk, sok esténk videóchattel zárult, megesett, hogy még jócskán hívásban aludtunk el, és csak reggel derült ki, amikor valamelyikünk felkelt, hogy úgy maradtunk.

Aztán eljött az utazás napja, minden rendben ment a repülőút során, minden gond nélkül sikerült eljutnunk Bologna-ba. Miután pedig be is jutottunk a városba, egészen hamar megtaláltuk a kis apartmant, amit lefoglaltunk, szépen berendezkedtünk, és még aznap elmentünk várost nézni. Sétáltunk és bámészkodtunk egész estig, le se tagadhattuk volna, hogy turisták vagyunk, akik legelső alkalommal járnak valahol. Mindent megnéztünk, amit csak lehetett, és mindenről készült legalább öt fotó, de inkább több. Néhány a Hannah telefonjával, néhány az enyémmel és még néhány a fényképezőmmel, amit mindig csak valamilyen utazás vagy kirándulás alkalmával vettem elő és használtam. Az első bologna-i vacsoránkat egy étteremben töltöttük el, szándékosan szerettük volna látni és megkóstolni, milyen egy igazi olasz étterem. Nem lepődtem meg egyáltalán, hogy nagyon finom volt, és alig tudtuk megenni az egész tányérnyi ételt, amit elénk tettek.

 

Néhány napig a saját programjainkat jártuk, mindent megnéztünk, amit a városban beterveztünk már a második napon. Igaz csak hétvégi kiruccanás volt, de négy napos, kicsit hosszabbítottunk így az egész hétvégénken. Ennek köszönhetően a harmadik reggelen indultunk el, hogy találkozzunk Pierre-rel és Robbie-val, és megnézzük együtt a Ferrari Múzeumot, ami nekem mindig is nagy álmom volt. De nem csak nekem, Hannah is odáig volt ezekért az autó-csodákért, így mindketten lelkesen, alig férve a bőrünkbe hagytuk el szállásunkat. Bár nem feltétlenül csak a Múzeum volt az oka, hanem az is, hogy hosszú idő óta először, ismét találkozhatok Pierre-rel, és nagyon kíváncsi voltam legjobb barátnőm reakciójára is, mert nagyon reméltem, hogy nem lesz semmi baja vele, és kedvelni fogja. Mert én nagyon is kedveltem Pierre-t. Nem mondtuk ki sose, de mivel már egy jó ideje beszélgettünk, és nem csak üzenetben, hanem hívásokban és videóhívásokban is, biztos voltam benne, hogy valami már kialakult közöttünk. Hamar eljutottunk a megbeszélt találkozási helyre, és nem is kellett várnunk a fiúkra. Biztos voltam benne, hogy nekünk kell majd várnunk, de úgy tűnt, ezúttal elkéstünk kicsit.

 

- Ne haragudjatok, régóta vártok itt? - kiabáltam már vagy öt méterre tőlük. Az se érdekelt, ha az emberek hülyének néznek, de végül is Olaszországban voltunk, ahol mindenki vagy erősen gesztikulált vagy kiabált, hogy nyomatékot adjon mondandójának. - Nem akartunk megváratni titeket.

 

- Nem dehogyis, éppen csak most értünk mi is ide - nevetett fel Pierre. - Robbie nem nagyon tudott aludni reggel, úgyhogy kicsit hamarabb indultunk el, mint ahogy eredetileg terveztük. Szóval, ő itt Robbie. Robbie, ők Lena és a legjobb barátnője, Hannah.

 

- És Hanna, ő itt Pierre - mutattam be én is azonnal legjobb barátnőmnek a lehetséges barátomat.

 

Miközben Hannah és Robbie ismerkedtek, mi Pierre-rel csak álltunk egymással szemben és nem tudtuk, hogy is köszöntsük egymást. Végül Pierre döntött először, előre lépett felém, átkarolta a derekamat és magához húzott, miközben ajka az enyémhez ért és megcsókolt. Erre nem számítottam. Jobban mondva nem ilyen hamar vártam ezt tőle. De Pierre meglépte azt, amit én nem mertem volna megtenni egyből.

 

- Úgy látom a gerlepárnak nincs is szüksége kezdő lökésre - hallottam mellőlünk Hannah nevetését. - De nem te nem zúgtál bele, igaz Lena?

 

Nem tudtam mit válaszolni erre, csak Pierre mellkasába fúrtam az arcomat és úgy nevettem fel kicsit talán kínosan. Ha meg is tervezetem csókolni ezen az utazáson Pierre-t, biztosan nem a barátaink előtt tettem volna.

 

- Na, haver, eljöttünk ide az én szerelmi csalódásom orvoslására, te meg itt enyelegsz meg cukiskodsz itt előttem? - Robbie tettetett felháborodással esett neki legjobb barátjának, és meg továbbra is csal élveztem Pierre ölelését, és nevettem. - Mondjuk azért én se panaszkodok.

 

Hallottam valamit Robbie hangján, ami miatt felemeltem a fejem a még-nem-barátom mellkasáról, hogy lássam mi folyik mellettünk, két barátunk között. Hannah csak mosolyogva nézett minket, miközben Pierre legjobb barátja éppen az én legjobb barátnőmet mérte végig tetőtől talpig. Ezt barátnőm vagy nem vette észre vagy csak úgy tett, mintha nem venne róla tudomást. Ismerve a lányt, én mindenképp a másodikra tettem volna a voksomat.

 

- Szerintem rövid időn belül meg fogják találni a közös hangot, és össze fognak jönni - súgtam a fülébe, miközben kicsit lábujjhegyre emelkedtem.

 

- Eddig azt hittem, túlságosan gyászolja a kapcsolatát, de most azt kell mondjam, egyet kell értsek veled. Tuti nem hinnéd el, hogy ma reggel még mélabús volt, és nem is nagyon akart elindulni sehova. Most meg szinte kicsattan az örömtől - gondolkozott el Pierre.

 

Nem sokkal később elindultunk utunkra, hogy megnézzük végre a Ferrari Múzeumot, amit már évek óta szerettem volna látni, de eddig nem volt lehetőségem eljutni. Most pedig olyan emberek társaságában mehettem, akik mindennél fontosabbak voltak számomra. Minden pénzt megért az egész látogatás, az múzeum valami fantasztikus volt. Egy fél napot ott töltöttünk, mindent megnéztünk, amit lehetett, én magam úgy egymillió fotót készítettem, hogy minden pillanatot meg tudjak örökíteni. Nem csak a kiállítás tárgyait kaptam lencsevégre: Hannah, ahogy épp Robbie-t próbálja rávenni, hogy üljön bele az egyik autóba (amibe persze nem lehetett volna), Pierre-t, amint egy könnycsepp kicsordul a szeméből, amikor belépünk a "Bajnokok csarnokába", Robbie fizet, hogy szimulátorba ülhessen, Hannah beleránt a kormányba, és Robbie a falnak ütközik. Aztán persze még a Ferrari boltban is körbe jártunk, fel-alá sétáltunk, hogy mit is szeretnénk venni, de végül mindannyian üres kézzel hagytuk el a boltot. Rólam közben két kép is készült (az egyik kém-üzemmódban, nem legálisan, a másikért fizettem, és nyomtatott formában van meg) egy gyönyörű, arany színű Ferrari kormánya mögött. Életem élménye volt, még ha csak kiállítási darab is volt, és nem az utcán voltam vele. Pierre mindent megtett, hogy a lesifotó jól nézzen ki, de mikor kiértünk a múzeum területéről és megmutatta, kiderült, hogy minden látszik rajta, csak én nem. Ezen mind jót nevettünk, Robbie egyenesen szerencsétlennek nevezte legjobb barátját.

- Na, merre tovább innen? - tette fel a nagy kérdést Hannah.

- Menjünk vissza Bologna-ba, és mehetnénk enni valamit akár. Bár lehet addigra mire visszaérünk mindenki éhen fog halni - gondolkoztam el.

A két fiú kisebb vitába fogott, mert Pierre már éhes volt, de Robbie még nem, de nem akart még visszamenni Bologna-ba, míg barátja menni akart. Aztán beszállt a vitába Hannah is, aki meglátta az élményvezetés lehetőségét, azt akarta kipróbálni. Azonnal el is szaladt, hogy megnézze, de végül lógó orral jött vissza.

- Nagyon drága - sóhajtott, amikor megállt előttünk. - Nem tudok ennyit kifizetni.

Robbie egyetértően vállon veregette, és végül egyezségre jutottunk. Visszaindultunk Bologna-ba, de még a vonat előtt beültünk enni egy étterembe. Vagy inkább kifőzdébe, mert nem volt egy fancy hely. De ettől függetlenül nagyon finom volt az étel, senkinek nem volt panasza rá. A társaság éhes tagjai (Pierre és Hannah) mindent az utolsó szálig megettek, még azt is, amit Robbie és én meghagytunk.

- Tele vagyok, nem tudok megmozdulni - nyöszörgött Hannah, Robbie pedig egyetértően, félig becsukott szemekkel bólogatott. - Most nem tudok még sehova se elindulni.

- Jól van, akkor pihenjetek kis óvodások, megkapjátok az ebéd utáni szundit - nevetett fel Pierre. - Mi meg addig megyünk és veszünk vonatjegyet vissza.

A fizetéssel nem volt probléma, mert amikor kikértük az ételt, egyből fizetnünk is kellett. Pierre az enyémet kifizette, nem engedte, hogy magamnak rendezzem, két barátunk "húúú"-zott is egy sort, mondván, hogy "a két szerelmes". Így hát, hogy adjunk még a "beszólásuknak", kéz a kézben mentünk ki az étteremből, és indultunk el az állomás felé, hogy megvegyük a Bologna-ba szóló vonatjegyeket. Nem volt egyáltalán messze már onnan, csak egy kereszteződésen kellett átkelnünk, azonban ez alatt a rövid idő alatt is rengeteget beszélgettünk Pierre-rel. Az, hogy csak ketten voltunk, teret adott olyan témáknak is, amiket nem a barátaink előtt akartunk feltétlenül megbeszélni.

- És mi lesz akkor ez után az utazás után? - kérdeztem már akkor, amikor a jegykiadó automatát vártuk, hogy kinyomtassa a jegyeinket.

- Remélem nem fog változtatni semmin se. Nem szeretném, hogy eddig tartson csak, ami köztünk van - nézett rám komolyan, szinte ijedten. - Már mielőtt eljöttem ide, akkor is szerettem volna beszélni veled erről. Meg akár lépni is feléd komolyabban. Csak nem voltam benne biztos, hogy ezt feltétlen telefonon kellene megbeszélünk. Szóval, hogyha még nem lenne teljesen tiszta a helyzet, szeretném, ha megpróbálnánk a távolság ellenére is. Már amikor először találkoztunk és beszélgetni kezdtünk, nagyon jól kapcsolódtunk, és hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, szerintem már nagyon sok dolgot megmutatott. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy szeretném megpróbálni veled, amikor a Hannah-val töltött napod után azt írtad, hogy az enyém vagy, én pedig csak jó hosszú idő után válaszoltam neked és megharagudtál rám. Vagyis inkább arra, amit írtam neked először. Szóval, a lényeg, hogy kedvellek Lena, és szeretném, ha a barátnőm lennél, és megpróbálnánk egy kapcsolatot.

Egy kicsit ledöbbentett, amit bevallott, mert nem tudtam, hogy olyan régóta tervezte ezt az egészet. És mégis. Ezért nem is válaszoltam neki szavakkal semmit, csak átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Ennyire boldognak korábban nem éreztem magamat, és még az se rontotta el a hangulatot, hogy a jegykiadó automata közben megszólalt, hogy vegyük el a jegyeinket, és köszöni a vásárlást. A meghitt és romantikus pillanatunkat végül egy mögöttünk várakozó ember szakította félbe, aki olaszul, és elég erőteljesen szólt hozzánk, bár én nem értettem, mit mondott nekünk. Pierre azonban értette, bocsánatot kért, gyorsan kivette a gépből a jegyeket, és odébb húzott engem is.

- Én is szeretném, ha megpróbálnánk - válaszoltam meg végül az igazából fel nem tett kérdését, mikor már elindultunk vissza Hannah-hoz és Robbie-hoz.

- 1 évvel később -

Pontosan egy év telt a Bologna-i utazásunk óta, és ma érkezett el a napja, hogy Pierre és én összeköltözzünk. Majd két egész hónapig keresgéltünk megfelelő lakást, amit kibérelhetünk, de végül - nehezen ugyan, de - meglett a megfelelő hely. Mivel Pierre nem dolgozott otthon, meg nem is igazán talált megfelelő munkát magának, ezért úgy döntött, hogy hozzám költözik, és itt kezd el majd felépíteni egy életet. Szóval így értünk el idáig, az elmúlt egy évben, ami alatt voltak nagyon nehéz időszakok, de valahogy mindent sikerült megoldanunk és átvészelnünk.

- Kulcs megvan? - kérdezte anya, amikor az utolsó csomag is felkerült a költöztető autóra a jelenlegi albérletemből. - Biztos mindent összeraktál, és nem marad itt semmi?

- Anya, üres a lakás - nevettem fel. - Ha lenne még itt valami, amit elfelejtettem, már régen észre vettük volna. És igen, a kulcs is itt van.

Pierre még nem ért ide, úton volt még, de már nem messze, és alig várom, hogy láthassam, mert utoljára akkor találkoztunk, amikor az első lakást néztük meg. Azután hazament, és nem volt ideje minden lakásnézésnél jelen lenni, csak videóhívás alatt látta az összes többi helyet. De rendben volt így is, mert közben munkát is keresett, online interjúi voltak, és mire minden dobozt kipakolunk majd, addigra nagy valószínűséggel munkába is állhat majd. Persze, ha a cég, akik felvették minden papírt elkészítenek neki. De ezen nem aggódott, mert nagyon akarták a helyen.

Fél óra kocsikázás után már az új lakásba pakolnak a költöztetők kifele. Egy kicsit fura az egész, mert a másik albérletben nem töltöttem túl sok időt, és mégis annyira sok dolgom volt, annyi mindent felhalmoztam, mintha egy fél életet leéltem volna.

- Ezeket át kell majd nézzük, szerintem nagyon sok dolog van, amire amúgy nincs is szükség - szólal meg mögöttem a kedven hangom. - Szia, édes!

- Pierre! - egy hátra arccal már a szemébe nézek, az enyémet meg azt hiszem a könny futja el. - Megjöttél! Üdv, itthon szerelmem!

- Megjöttem, igen - karjai körül fonnak, egy hosszú csókkal köszönt, amit már régóta vártunk mindketten. - Végre itthon vagyok.