Halloween

 /Sziasztok! Nagyon régen írtam már bármit is ide, tudom, de most hoztam nektek egy Halloween-i különlegességet. Lehet, hogy aki olvassa, az már majd november 1-jén fogja olvasni, de most még, ebben a pillanatban október 31. van. Szóval kellemes Halloweent mindenkinek és jó olvasást!

Luv U Guys! <3~/

Halloween

 

Az egyetem egy igazán jó hely, ha olyan dolgot tanulhat az ember, amit igazán szeretne. Az én esetemben ez a rendezvényszervezés volt. Bár sajnos néhány ok miatt nem úgy alakultak a dolgok az egyetemi éveim alatt, ahogy az jó lett volna, így sajnos nem sok esélyt kaptunk szaktársaimmal a gyakorlati dolgok kipróbálására.

Az utolsó évünkre azonban nagyjából rendeződtek a dolgok, és végre lehetőséget kaptunk az első saját rendezvényünk megszervezésére. Sokáig ötleteltünk, hogy mit is csináljunk, végül azonban – mivel a vezetőség döntött a rendezvényünk időpontjáról – egy Halloween-i ünnepséget terveztünk meg. Nem akartunk nagyon nagy dolgot elsőre, de annyi minden ötletünk volt, hogy egyszerűen nem tudtuk nem megvalósítani az egyik, költségesebb dolgot.

- Szóval – nézett körbe nem túl népes társaságunkon Jade, csapatunk főnöke -, akkor megkaptuk az engedélyt az alagsor használatára, hogy megcsinálhassuk a kísértet kastélyt. Ki is volt az ottani díszlet felelőse?

- Én és Cassy – nyújtotta fel a kezét Jack, hogy jelezze, mi vagyunk a kastély tervezői. Nem hiába a két horror szakértőt bízták meg a dologgal. – Mennyi időnk is lesz majd rá, hogy megcsináljunk mindent?

- Nagyjából egy délelőttötök, ha nem segítetek be máshol – Jade elég szúrós tekintetett vetett ránk, amiből leszűrtük, hogy igenis kellünk máshova is. – Nem akarom, hogy a munkátok rovására menjen, de szükségünk lesz rátok máshol is, különben nem lesz kész estére minden. Ha holnap korábban jösztök esetleg, és úgy kezdtek neki a munkának, talán minden kész lesz időre. Az anyagok már most lent vannak az alagsori tárolóban, aminek majd a megbeszélés után odaadom a kulcsát is.

- Rendben – bólintottunk Jack-kel egyszerre. – És Jade, mi lenne, ha már most néhány dolgot felraknánk? Mondjuk a mennyezeti díszeket. Akkor annyival előrébb lennénk, de ti is tudtok kicsit segíteni benne. Tudom, hogy Kev is nagyon szeretett volna benne lenni a kísértet kastély projektben, így pedig akkor mindenki keze munkája benne lehetne, aki szeretne beletenni abba a részbe.

- Hmm… - Jade elgondolkodott egy pillanatra, de már láttam az arcán, hogy nyert az ötletem. – Rendben, csináljátok. De csak a mennyezeti díszek. Azokat a takarítók biztosan nem fogják leszedni – egy pillanatra belenézett jegyzeteibe, majd vissza ránk. – Azt hiszem mára ennyi. Cass, itt a kulcs, de két szemed rá, nehogy eltűnjön.

- Értettem – tisztelegtem, majd a többiekhez fordultam. – Aki szeretne segíteni díszíteni, menjünk, hogy minél többet meg tudjunk csinálni az épület bezárása előtt.

Sajnos nem volt sok ember díszítős kedvében, mert csak Kevin jött velünk le, Shu és Lia hazamentek, akárcsak Jade, mondván, hogy még holnapig rengeteg dolguk van. Ami igaz is volt, mindegyikőjüknek megvolt a saját feladata, amit meg kellett csinálniuk. Nem későbbre, mint holnap reggelre. Nekünk pedig nem maradt sok időnk a díszítésre, mert sokáig tartott a gyűlésünk. Nagyjából másfél óra állt rendelkezésünkre. Tekintve, hogy már október volt, elég korán sötétedett, az egyetemünknek pedig nem volt olyan sok hallgatója, hogy minden időpontban nyüzsögjenek a hallgatók, ezért az alagsorba leérve azonnal elfogott minket a kísérteties hangulat.

- Hát nem gondoltam, hogy ez az alagsor ilyen ijesztő lesz – borzongott meg egy kicsit Kev. – Legalább a hangulat magától is megvan.

- Az biztos, de mi majd kipofozzuk, és még ennél is jobb lesz, haver – kacsintott rá Jack, majd a kulcsot kivéve a kezemből megrohamozta a raktárul szolgáló kis szobát. – Mivel mennyezet, nekünk most a pókhálók kellenek leginkább, de… - túrt a dobozba -, jöhetnek ezek is mindenképp, meg ezek is… Oh, igen és ezek a műanyag végtagok is jöhetnek.

Pókhálónak használható madzag-vatta csomók, papír és gumi denevérek és pókok, papír szellemek (amik amúgy inkább cukik voltak, mint ijesztőek) és a Jack által említett műanyag végtagok kerültek elő a dobozokból. Egy darabig néztem a különböző kupacokat, amiket Jack szétdobált és próbáltam mindent a helyére képzelni, de a végtagok valahogy nem illettek a fejemben sehova se. De azért mindent beleadta, hogy elképzeljem azokat is a plafonról lógva, de nem akart sikerülni. Mire legközelebb körbe néztem, a végtagok már visszakerültek a dobozba.

- A karok és a lábak? – fordultam a két fiú felé, akik egy kupac pókhálót bogoztak éppen. – Miért tettétek el őket?

- Mi? Nem tettük mi sehova – ráncolta a homlokát Jack és Kevin is, majd a kipakolt holmi-kupacokra néztek, ahol tényleg nem voltak már az említett dolgok. – Oké, meg merek rá esküdni, hogy mi nem tettük el. Mióta nézelődsz a folyosón, hogy mindent a helyére tegyél fejben, mi ezt a szart próbáltuk kinyitni. Jade igazán figyelhetett volna rá, hogy teszi el ezeket… Ah, ez az! Megvan! Egy kész, hogy mehet?

- Kezdjük a folyosó másik végén, ti vigyétek azt, én viszem a létrát – fogtam is meg az említett dolgot. – Hálóként fogjuk felakasztani, aztán majd ezekről fognak lógni a dolgok, amiket kiválasztottunk.

Csendben folytattuk a munkánkat, és meglepően gyorsan haladtunk a továbbiakban. Mire visszamentünk a következő pókháló adaghoz, az már szépen ki volt terítve, és még közelebb is volt téve hozzánk. A fiúkkal csak néztünk rá egy darabig, aztán egy vállrándítás után folytattuk a díszítést. Minden további díszlet hasonlóképp rendre elénk állt, mire mi visszafordultunk a dobozokhoz. Egy óra alatt mindent feltettünk, pontosan úgy, ahogyan azt elképzeltem. Hiába mi nem oda akasztottunk fel valamit, a helyére került minden. Pontosan úgy a helyére, ahogy az a fejemben lévő képen élt. Mire befejeztük, Jack és Kev kisebb frászt kapott már.

- Te lány, mi a jó eget csinálsz és hogyan?! – kiáltott rám Jack, amikor a szemünk láttára ment vagy tizenöt centit odébb egy gumi denevér. – Nem tudom mit csinálsz, de ezt most fejezd be, mert kiakasztasz!

- De… én nem csinálok semmit se – néztem rá értetlenül, ugyanúgy kiakadva, mint ő.

Ekkor azonban valami a folyosó közepén fodrozódni kezdett. Olyan volt, mintha valami felborzolta volna egy nyugodt tó felszínét. Csak ez épp a szemünk előtt, a levegővel történt. Valami alak kezdett formát ölteni tőlünk nagyjából öt méterre, pontosan az utolsó megmozdult dísz alatt. Nem mozdultunk. Lényegében egyáltalán nem is mertünk megmozdulni, még pislogni is éppen csak pislogtunk. Egyszerre volt az egész történés izgalmas és ijesztő. Mire a fodrozódás abbamaradt egy fiú alakja jelent meg. Velünk egyidős lehetett nagyjából, de idejétmúlt ruhákat viselt.

-Te… te igazgattad a díszeket és… segítettél a díszítésben – hebegtem. Szinte azt se tudtam, tényleg megtörténik-e a dolog vagy sem. – Minden pont… pont olyan lett, mint amit… mint amit elképzeltem. Honnan…

- Honnan tudtam ennyire pontosan? Természetesen tőled – mosolygott a fiú, hangja is egészen kedves volt. – Nagyon jó ötleted volt az egészre, nem hagyhattam, hogy másképp nézzen ki.

Újabb percek teltek el csendben, senki s tudta igazán, hogy mit mondhatna, végtére is egy szellem állt előttünk, aki segített nekünk a díszítésben. Persze, meg kellett volna neki köszönnünk a dolgot, de nem tudtuk, hogy tegyük. Meg a tény, hogy csak úgy látta az ötleteimet, amiről egy hangos szavam se volt, kicsit… na jó, nagyon kiakasztott.

- Öhm… izé… köszönjük, hogy segítettél, meg minden, de nekünk mennünk kell, mert nemsokára zárják az épületet – mentett meg minket Jack, akinek láthatóan először sikerült összekapnia magát. – Szóval… Kösz még egyszer, mi most megyünk.

- Várj! – a szellem hangja visszhangot vert az alagsori folyosón, amitől végig futott rajtam a hideg. Az a hang nem evilági volt. – Mi lesz a többivel? Így fogjátok ezt itt hagyni? Még csak félig van kész.

- Tudjuk, hogy félig van kész, de mint mondtam, nemsokára bezárják az épületet. A többit majd holnap befejezzük, de most haza kell mennünk. Jobb lenne, ha te is így tennél – Jack a mondandója végén a szájára csapott, mert olyan dolgot ejtett el, amit nem szabadott volna. – Én… Saj… Sajnálom, nem…

- Nem szándékosan mondtad? Szerinted, ha láttam a lány ötleteit, amik a fejében voltak, akkor nem láttam a te gondolataidat? Elhamarkodott kijelentés volt, ez igaz, de teljes mértékben őszintén mondtad – a szellemfiú enyhén oldalra ejtette a fejét, a feje azonban nem állt meg ott, ahol ő szerette volna, tovább billent és elvált a nyakától. – A francba is… Sose fogom megszokni, pedig már… milyen évet írunk most?

- 2021-et – válaszoltam neki miután nyeltem egy nagyot. – Most 2021 van, és mindjárt itt a Halloween.

A szellem csak csendben visszatette a fejét a helyére, és közben a semmi bámult. Az egész hasonlított kicsit a Harry Potter jelenetre Félig Fejnélküli Nick-kel. Az ő feje is egy hajszálon maradt a nyakán, mint ennek a szellemfiúnak. Bár a fiú nyaka egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amit elvágtak, sokkal inkább volt szakadás és törés az egész. Mire azonban teljesen a helyére rendezte, már nyoma se volt annak, hogy a feje nem egészen van a helyén.

- Szóval már ennyi idő eltelt… - szólalt meg ismét a szellem. – Lassan már hatvan éve vagyok itt. A halálomért felelősek meg szépen élik továbbra is a kis életüket, mintha mi sem történt volna. Remek… Szóval akkor elmentek? Pedig segíteni akartam még nektek. De ha nem, hát nem, de a ti kísértet kastélyotok lesz az iskola történetének legjobbja, ugyanis eddig még egyiknek se volt igazi szelleme – mosolyodott el sejtelmesen, majd halványodni kezdett, és mire pislogtunk egyet, el is tűnt, mintha soha itt se lett volna.

Szinte tátott szájjal bámultuk a szellem hűlt helyét, és csak álltunk ott jó ideig, várva, hátha újra felbukkan, de nem tette. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, és otthagytuk az alagsort. Az auláig meg se álltunk, és vissza se néztünk, féltünk, hogy ott terem mögöttünk a szellem, akinek még csak a nevét se tudtuk meg.

- Fhu…. Ez nagyon para volt – lazult el egy icipicit Kev. – Nem akarok lemenni holnap este, ha itt lesz ez a szellem is.

- Hát pedig sajnos tuti itt lesz, ha igazat beszélt – borzongott meg Jack. – És nekünk holnap még be kell fejeznünk a dolgokat ott. Esküszöm neked Cassy, hogy semmitől nem féltem még eddig ennyire, pedig azért sok dolgot kipróbáltunk már, amik során elvileg… ismétlem ELVILEG beszélgettünk szellemekkel. De ez… Ez mindent felülmúlt most, és elég volt belőle. Mondjuk meg Jade-nek, hogy fejezze be ő a kastélyt.

- Nem! Azt már nem, Jack! Ez a mi dolgunk! Mi vagyunk ebben a királyok, nem fogjuk egy szellem miatt lepasszolni a dolgot. Ha nem akarod, akkor megcsinálom egyedül, de én nem adom fel egy kis probléma miatt. És tulajdonképpen csak segített nekünk, bár ijesztő módon, de akkor is. Egy szó, mint száz, én biztosan folytatom holnap. Baszki! Ott hagytam a kulcsot! Menjetek előre srácok, én még visszamegyek a kulcsért.

- Egyedül? – nyelt egy nagyot Kevin, majd megborzongott.

- Igen, Kev, egyedül. Nyugi, nem lesz semmi bajom, menjetek nyugodtan. A koliban majd találkozunk – azzal vágtam egy gyors hátra arcot, és már rohantam is vissza az alagsorba, a kulcsért.

Nem tartott sokáig, hogy vissza leérjek, és meglegyen a kulcs. Vissza zártam a tároló ajtaját, a kulcsot kivettem az ajtóból, majd zsebre tettem és már indultam is volna ki az épületből. Azonban amikor megfordultam, ott állt előttem a szellem, a feje pedig ismét félre volt billenve. Apró sikkantás hagyta el a számat ijedtemben, ezzel egy időben pedig hátra ugrottam, pontosan neki az ajtónak.

- Mégis itt maradsz folytatni? – kérdezte reménnyel teli hangon.

- Sajnálom, de nem maradhatok, mert be fogják zárni az épületet. Előtte mindig körbejár a portás, ha pedig itt talál, akkor bajban leszek. De holnap befejezem, megígérem. Segíthetsz is, ha szeretnél – mosolyogtam rá olyan kedvesen, amennyire csak sikerült éppen kiugró szívvel. Bár szerintem inkább vicsorgás volt, de ki tudja.

- Tényleg? És van már rá ötleted? – az éjszaka folyamán neki is kezdhetek, ha van valami ötleted – csillant fel a szellem szeme, már ha ilyen egyáltalán lehetséges.

- Még nincs – húztam el kicsit a számát. – Nem tudom miket használhatunk és egy jó ötlethez előbb a felhasználható anyagokat kell látnom. De holnap biztosan lesz valami. Holnap reggel kilenckor találkozzunk itt, aztán megcsináljuk a maradék díszletet. De megbízhatlak valamivel, ami nagyon fontos lenne számomra?

- Persze, bármivel – bólogatott hevesen.

- Ne hagyd senkinek, hogy eltakarítsa ezt reggelig – mutattam végig a plafonon és az ott csüngő díszleten. – Nem lenne időnk holnap mindent elölről kezdeni, és mindent befejezni.

- Számíthatsz rám…

- Cassidy. De szólíthatsz Cass-nek, vagy Cassy-nek, ahogy tetszik.

- Rendben, Cassidy, számíthatsz rám!

Vártam, hátha ő is elmondja a nevét, de nem tette. Rákérdezni pedig nem igen volt merszem, de mégis csak tudni szerettem volna, hogy hívják. Valahogy szólítani szerettem volna.

- Téged hogy hívnak? Vagy amíg éltél, hogy hívtak?

- Benjamin. Holnap találkozunk Cassidy – azzal, mintha ott se lett volna, eltűnt.

Szóval Benjamin a neve. Legalább szereztem egy apró nyomot, amin elindulhattam egy kis kutatásban.

Gyorsan elhagytam az épületet, épp időben, még a zárás előtt sikerült kijussak onnan, így nem kerültem bajba. A koliba beérve először a fiúkhoz mentem, hogy elmondhassam nekik, amit megtudtam, de nem voltak a szobájukban (Jack és Kevin szobatársak voltak már az egyetem kezdete óta, mert már régebbről ismerték egymást). Nem volt hát más választásom, minthogy felmenjek a saját szobámba, és magamban kellett kutakodjak.

Szerencsére a szobatársam, egy folyton bulizni járó, idegesítő ribi, nem volt bent, gondoltam biztosan megint bulizni van, vagy már valami faszival, aki egy menet után kidobja. Így legalább nyugtom volt, és nyugodtan keresgélhettem Benjamin esete után. Egy ideig nem találtam semmit se, még egy apró cikk részletet se, de aztán megakadt valamin a szemem. A cikkben egy olyan esetről írtak, ahol egy diákot, aki a mi sulinkban tanult majd’ hatvan évvel ezelőtt, zaklattak az iskolatársai. Csúfolták, verték, megalázták. Szokásos iskolai bántalmazás, de inkább gimnáziumi környezetben, nem egyetemen. A cikk szerint az iskolánk már akkor is egyetem volt, nem változtattak rajta semmit se. Szóval egyetemi környezetben zaklatták ezt a fiút, ami addig fajult, hogy – a zaklatók állítása szerint – véletlenül nekilökték a negyedik emeleten a lépcső korlátjának, a fiú pedig leesett, egészen az alagsorig zuhant, ahol… nagyon rosszul ért földet, feje ugyanis szinte elszakadt a nyakától.

- Úristen, ez az! – kiáltottam fel elborzadva, drága szobatársam pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy beszambázzon egy random faszival az ajtón.

- Ha leszel olyan kedves, elhúzol, nyomi – nézett rám „drága” szobatársam. – Dolgom van.

- Vidd máshova a kuncsaftjaidat, ribikém, nem megyek sehova. Van épp elég bajom nélküled is. Tudod merre van az ajtó. Ciao! Oh, és haver! Csak, hogy tudd, szinte minden nap más dugja, szóval, ha nem akarsz semmit elkapni, akkor… - de a mondatot be se fejezhettem, mert becsapódott mögöttük az ajtó. A srác felháborodását azonban még tisztán hallottam, amin nevettem magamban egy jót. – Vissza a történetbe… Csak ennyi? Hmm… Legalább tudom, mi történt vele.

Egy darabig még kutakodtam, hátha találok mást, amikor azonban nem volt semmi, kinyomtam a gépet, előkotortam a vacsorámat a hűtőből, és lementem Jack-ék szintjére megmelegíteni, hátha ott vannak ők is. Így volt, ott ültek a konyhában és már ők is nagyban vacsoráztak. Miközben az én kajám melegedett, elmeséltem nekik, mit derítettem ki, persze szépen megfogalmazva a dolgokat, hogy ne vegyem el az étvágyukat.

- Egy szó, mint száz, Jack, legyél vele kedves, mert holnap segíteni fog nekünk a díszítésben. Megígértem neki.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! – üvöltött fel Jack félig felháborodva, félig ijedtében. – Nem, nem és nem.

- De igen, segíteni fog, és te jól fogsz viselkedni vele. Vagy mész másik csapathoz, én meg megcsinálom Benjamin-nal a díszítést.

- Nem hagylak egyedül egy szellemmel egy egész délelőttre úgy, hogy azt se tudjuk, mit akar, mik a céljai.

- Erről nem nyitok vitát. Szerintem kedves, úgyhogy segíteni fog nekem. Vagy veled vagy nélküled. És azt hiszem inkább odafent eszem meg a vacsimat. Jó éjt, srácok! – azzal a doboz kajámat fogva visszamentem a szobámba.

Az este végül eseménymentesen telt, a szobatársam nem jött vissza, és Jack se jött fel bocsánatot kérni. Így vacsora után nyugodtan elmentem zuhanyozni, hogy aztán egy kis sorozatozás után lefeküdjek aludni. Az éjszaka hamar eltelt, reggel lett, és elég korán felkeltem. Így volt időm nyugodtan megreggelizni, kávét inni, és elkészülni. 8:40-kor mentem ki a szobámból, hogy még előtte be tudjak ugrani Jade-hez, és neki is elmeséljem a dolgokat. Ő is hasonlóan fogadta a dolgokat, mint Kevin és Jack, bár ő nem volt annyira ellene a Benjaminnal közös munkának. Csak szeretett volna ő is találkozni a szellemfiúval. Így hát teljesítettem a kérését és kilenc előtt néhány perccel együtt mentünk le az alagsorba. Benjamin már ott várt, és Jack is ott volt, ami meglepett.

- Hát ez… - Jade nem jutott szóhoz, az pedig nagy dolog volt. Ez azt jelentette, hogy nem hitt nekem egészen addig, ameddig nem látta a saját szemeivel Benjamin-t. – Ez hihetetlen, ő tényleg egy szellem!

Benjamin most áttetsző volt, nem volt olyan erős, mint az este volt. Vagy az este is ilyen volt, csak nem tűnt fel, mert megijedtünk tőle.

- Én mondtam, Jade – mosolyodtam el, amikor a szellem és az élő fiút elnézve rájöttem, hogy barátkozni próbálnak. – És szerintem rendes srác. Amikor élt is az lehetett, és attól, mert már meghalt, és most szellemként van itt, még nem lesz gonosz.

- Én nem is mondtam, hogy gonosz lenne, csak nem akartam elhinni, hogy igazat mondasz – tartotta fel Jade védekezően a kezét. – De most már látom, hogy igaz. Szóval hagylak is titeket dolgozni. A többiekkel nekünk is dolgunk van.

- Rendben – bólintottam. – Amint itt kész vagyunk, megyünk segíteni nektek.

- Oké. Jó munkát nektek!

- Neked is! – Jade felment a földszintre, én pedig Jack-hez és Benjamin-hoz. – Jó reggelt, srácok! Kezdhetjük a munkát?

A két fiú egyszerre bólintott, és a tároló ajtaja mellé álltak: Jack a jobb oldalra, Benjamin pedig a balra, én pedig nyitottam. Benjamin bal oldali választása sajnos nem egy olyan jó ötlet, mert pont rá nyílt az ajtó. De nem egyáltalán nem zavarta a dolog, végül is lényegében átment rajta az ajtó. Válogatni kezdtünk a díszek között, és miközben gyűltek a kupacok, én szétnéztem a folyosón, elképzelve a díszlet folytatását. Most nem tartott sokáig mindent a helyére tenni fejben, mert egyszerűen mindennek megvolt a maga helye, a hely, ahova kívánkozott. Nem is vacakoltunk, elmagyaráztam nagyjából a fiúknak – főleg inkább Jack-nek – az elrendezést, és már munkához is láttunk. Benjamin segítségével sokkal gyorsabban haladtunk, mint azt vártuk, mert mindent valami elképesztő precízen és gyorsan a helyére tett. Egy centivel se tévesztette el a díszek fejemben kialakult helyét.

Összesen egy óra kellett, hogy minden a helyére kerüljön, még úgy is, hogy Benjamin szinte minden második tárgyat megigazított, amit Jack lerakott, felakasztott, vagy csak eldobott. Amikor kész lettünk, megálltunk a folyosó elején és lekapcsoltuk a lámpákat, így csak a kísértet kastélyunk fényei maradtak meg. Tökéletes volt az egész, pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem.

- Benjamin, ez tökéletes lett, köszönöm, hogy segítettél így megcsinálni – néztem rá őszinte örömmel. – Ha te nem vagy, tuti, nem sikerült volna ilyen jóra.

- A te érdemed, Cassidy, végtére is, te találtad ki az egészet, én csak a megvalósításban segítettem – mosolygott a szellemfiú. Szinte ragyogott a boldogságtól. – Öröm volt segíteni ebben, de még jobb lesz ijesztgetni az ide látogatókat majd.

- Akkor gyakorolj, és este majd jövünk. Még segítenünk kell a többi dologban is, de a fő attrakciónk készen van legalább.

Benjamin csak bólintott, és el is tűnt, így mi is felmentünk Jack-kel, természetesen csak az után, hogy a tároló ajtaját visszazártam és a kulcsot magamhoz vettem, hogy visszaadhassuk Jade-nek.

A nap hátralévő része viszonylag hamar eltelt, a dolgainkkal is hamar elkészültünk, így volt időnk a jelmezeinkkel foglalkozni. Mert ha már Halloween-buli, akkor a jelmez se maradhat el a főszervezőktől. Nem beszéltünk meg semmi egyen dolgot, mindenki saját maga választotta ki a neki tetsző öltözéket. Én egy hagyományos, japán yukata mellett döntöttem, amit néhány helyen művérrel kentem be, arcomat hullaszerűre sminkeltem, a hajamat pedig egy félig-meddig széthullott kontyba fogtam össze. A tükörbe nézve tökéletesnek találtam magam. Épp az utolsó simításokat végeztem a hajamon, amikor kopogtak az ajtómon, a következő pillanatban pedig Jack lépett be.

- Hogy haladsz, Cassy? – kérdezte a szekrényemnek támaszkodva a Tél katonája jelmezében, ami… egyszerűen tökéletes volt.

- Mindjárt kész, egy pillanat – túrtam még bele utoljára a hajamba, hogy a széthullott konty tökéletes legyen. – Kész! Mehetünk! A többiek?

- Kev még készülődik, de ott hagytam a szobánkban, majd jön. Jade, a vámpírkirálynő már átment, Shu-t és Lia-t nem láttam még, úgyhogy szerintem készülődnek. De mi attól mehetünk nyugodtan.

- Oké, a többiek majd jönnek.

Így hát mi ketten átmentünk a rendezvényünk épületébe, hogy még az esetleg kellő utolsó simításokat elvégezhessük. Szétnézünk mindenütt, de nem volt semmi igazításra szükség, még a kastélyunkban se, ahol elvileg pedig takarítók jártak. Bár láttunk a folyosó végén valami fura foltot, ami leginkább piros festékre hasonlított, úgy voltunk vele, biztosan mi löttyentettünk oda valamit, amikor pakoltunk, ezért felmentünk Jade-hez a termünkbe. Addigra már a többiek is odaértek: Kevin, a seriff, Shu a farkas és Lia, mint Piroska. És ugye Jade, a vámpírkirálynő, de ezt már Jack korábban elmondta, így nem lepett meg.

- Nemsokára nyitjuk a kapukat, szóval itt az ideje, hogy mindenki elfoglalja a helyét, és elkezdjük az estét. Jók leszünk, ebben biztos vagyok! – ösztönzött minket Jade, pedig látszott rajta, hogy ő is legalább annyira izgul, mint mi.

- Így van, jók leszünk, végtére is a kísértet kastélyunkban egy igazi szellem fogja ijesztgetni a vendégeinket – avattam be mindenkit a titokba, Shu és Lia ugyanis kimaradtak a dolgokból. – Ez lesz a legjobb kísértet kastély az iskola történetében!

Ettől mindenki teljesen belelkesedett, és megindult a helyére, ahova be lett osztva. Én is mentem az enyémre, a kastélyhoz. Végtére is az egész az én ötleteim alapján épült fel, Jade érvelése szerint. Az alagsor mindentől elég messze volt, így csak nagyon tompán hallottam, ahogy Jade köszönti a vendégeket és mindenkinek ad az elkészült prospektusokból. Majd hallottam, ahogy egy tömeg megindul felém, vagyis jobban mondva a kastély felé. Persze, hogy mindenkit az érdekel legjobban. Benjamin megjelent mellettem, a díszlet fényeiben úgy tűnt, mintha folyamatosan vibrálna. Kicsit másképp nézett ki, mint délelőtt, most sokkal sápadtabbnak tűnt a bőre, a szeme pedig egyszerűen üvegesre változott, mintha nem is az a fiú lett volna, aki kisfiúként örült annak, hogy részt vehet az egész kísértet kastély-projektben.

- Minden rendben, Benjamin? – néztem rá a szemem sarkából, így el tudtam kapni, hogy bólint egyet. – Felkészültél az estére? – még egy bólintás. – Akkor mindenki a helyére, mindjárt ideérnek! – és egy harmadik bólintás érkezett, de nem volt időm foglalkozni a dologgal, mert egy kisebb tömeg ért elém. – Üdvözlök mindenkit a kísértet kastélyunkban! Kérek mindenkit, hogy tartsa a kezét maga mellé, ha nem szeretné elveszíteni! Fáradjanak beljebb!

Egy kis ideig néztem, ahogy a tömeg halad előre, de amit az egyik függöny mögött eltűntek visszafordultam, hogy felkészüljek az újabb csapat fogadására. Azonban egy velőt rázó sikoly mindent elfelejtetett velem. Ennyire nem lett félelmetes a dolog, és nem hittem, hogy Benjamin ennyire rémisztő lenne. Egy lány rohant ki a kastélyból sírva.

- Egy igazi szellem… Elkapta a többieket… – sírta. – Minden tiszta vér…

- Az… az nem lehet… - és már rohantam is be oda, ahonnan a lány jött.

Mire beértem már én is éreztem a vér fémes, már fojtogató szagát, és láttam a földön heverő testeket is. Benjamin azonban sehol se volt. Gyorsan előkotortam a telefonomat a kis kézitáskámból és már hívtam is Jade-et.

- Mi a baj, Cass? Sok a…

- Benjamin elszabadult és megölt majdnem egy egész csapat látogatót! – szakítottam félbe, hogy biztosan el tudjam mondani neki, mi történt. – Jack-nek és Kev-nek igaza volt, gonosz, nem kellett volna bíznunk egy szellemben! Jade, hallod?! Megölt négy embert!

A telefon hirtelen kirepült a kezemből és a falnak csapódva összetört. Valaki megérintette a vállamat, mire olyan lendülettel fordultam meg, hogy egyensúlyomat elvesztve estem egyenesen egy vértócsába. Benjamin magasodott fölém, és már egyáltalán nem tűnt rendesnek. Nagyobb lett, a szeme továbbra is üveges volt, a bőre pedig még a hullákénál is sápadtabb. Nagyon erősnek tűnt, túl erősnek.

- Nem kellett volna ide jönnötök Halloween éjszakáján – visszhangzott Benjamin hangja az egész alagsorban. Meg mertem volna esküdni, hogy még a falakba is bekúszott a hangja. – Nem tudtátok, hogy a szellemek ilyenkor a legerősebbek? Főleg a gonosz szellemek. Köszönöm a kedvességedet, de sajnos dolgom van még itt, és nem kedves dolgok. Ha szerencséd van Cassidy, talán még találkozunk, ha te is itt ragadsz az iskola falai közé zárva.

- Benjamin… Ne… Kérlek, ne… - de sajnos a könyörgésem mit sem ért. Még hallottam, ahogy Jack, Jade és Kevin hangja csendül fel valahol a folyosó másik végében, de már esélyem se volt kiabálni nekik, hogy meneküljenek, mert Benjamin lecsapott.

Nem tudom mi történt ez után, csak azt, hogy amikor legközelebb felkeltem, már rendőrök és mentősök voltak a folyosón, és éppen az én testemet tették zsákba, majd húzták be rajta a cipzárt. Lenéztem magamra, a kezeim, a törzsem, a lábaim… Mindenem áttetsző volt, akárcsak Benjamin volt aznap reggel.

- Szóval tényleg itt ragadtál te is – hangzott fel a hangja mellettem. – Sajnálom, nem tudok küzdeni a késztetés ellen. Tudod, hatvan évvel ezelőtt pontosan egy ilyen este alkalmával öltek meg engem.

- Láttam az újságcikket… - kezdtem volna, de leintett.

- Egy szó se igaz belőle. A barátaim voltak, nem zaklattak. De megöltek. Hogy véletlen volt vagy szándékos, azt nem tudom, és már nem is fogom megtudni. A cikkből annyi igaz, hogy lezuhantam a negyedikről, és nyakamat törtem. A halálom óta szörnyű harag van bennem, ami Halloween éjjelén egyszerűen kiszabadul. Ha ilyenkor valaki lejön ide, egyszerűen végzek vele. Sajnálom, hogy nem szóltam egy szót se róla, de azt hittem hatvan év után már csak meg tudom fékezni. Hát ne sikerült sajnos. Sajnálom.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki erre. Megbocsájtani egy ideig biztosan nem fogok tudni, de legalább megpróbálhatom figyelmeztetni a többieket a helyzetről. Ha tudnak Benjamin „átkáról”, akkor el tudják kerülni, hogy bárki az én sorsomra jusson legközelebb. De egy dolgot küldetésként magam elé állítottam. Mindent el akarok követni, hogy Benjamin ne ölhessen meg több embert az iskolában.

A folyosó elején láttam Jack-et, Kevint és Jade-et, gondoltam hát, odamegyek hozzájuk, és elmesélem nekik a dolgot. De bármennyire is próbáltam, nem tudtam megjelenni előttük, igazából halvány fogalmam se volt, hogy kéne próbálkozzak. Benjamin megállt mellettem, a kezét a vállamra tette.

- Segítek, egyedül nem fog menni még most – azzal láthatóvá tett minket. – Csak ők hárman látnak minket, senki más.

- Akkor menjünk máshova, egy kicsit odébb.

A három egykori barátom tátott szájjal bámult ránk, de követtek egy kicsit nyugodtabb helyre, ahol elmeséltünk nekik Benjamin-nal mindent. Ők hárman csak csendben hallgattak, a történet végén bólintottak, majd mind a hárman szörnyű tekintettel bámultak Benjamin-ra.

- Tanítsd meg minél előbb, hogy legyen látható, mert találkozni akarunk vele! – adta ki parancsba Jack ellentmondást nem tűrve, mire Benjamin csak bólintott.

Elköszöntem tőlük végül, bár nagyon nehéz volt. Nem tudtam, mikor lesz legközelebb lehetőségünk beszélni, vagy hogy egyáltalán lesz-e még valaha lehetőség rá. Az életem véget ért, mint élő személy, és egy egészen új világ nyílt meg előttem a halálom után. Az iskola falain belül. Elhatároztam, hogy mindent tőlem telhetőt megteszek, hogy megismerjem és megfékezzem Benjamint a jövőben. Valamint nagyon sok időt fektettem az élők világával való kapcsolat létrehozásával, hogy megtanuljam, hogy válhatok láthatóvá, hogyan mozgathatok tárgyakat meg hasonló szellemes dolgokat. Ezekre végülis egy egész örökkévaló adott volt, ami igazán hosszú idő.