CoffeeBreak - 1. fejezet

 /Szép napot mindenkinek! Rég volt már, hogy jelentkeztem, de az egyetem utolsó hetei kicsit elhavaztak. De jó hírrel érkeztem, ugyanis készen van a CoffeeBreak újraírt változatának 1. fejezete, így most ezt hoztam el nektek. Jó olvasást hozzá mindenkinek, aki még itt van velem, és követi az írásaimat!

Luv U Guys <3/

Az érkezésem óta egy teljes hét telt el. A napjaim nagy részét sétálgatással, városnézéssel töltöttem. Legnagyobb meglepetésemre, amikor egy hangulatos kis kávézóban jártam, még egy munkalehetőséget is találtam. Ott éppen akkor raktak ki egy táblát, mely hirdette, hogy munkaerőt keresnek. Éltem is a lehetőséggel, mert szükségem volt egy kis pénzre, amit én kerestem meg. A lány, aki épp akkor volt a pultnál, majd kiugrott a bőréből, amikor érdeklődtem tőle a munkára jelentkezés feltételeiről. Elmondott minden szükséges információt, végül pedig megjegyzete, hogy jöjjek vissza másnap, mert a főnöke akkor nem volt bent. Megköszöntem neki mindent, másnap pedig visszamentem, hogy főnökénél is jelentkezhessek és hivatalossá tegyem. Minden a legnagyobb rendben ment és fel is vett, első körben azonban csak két hét próbaidőre, de biztosított róla, hogyha megfelelő munkaerő leszek a kávézó számára, biztosan teljes munkaidős leszek. Kaptam végül még egy hétvégényi pihenőt, hétfőn pedig kezdhetek is, amit már alig tudtam kivárni.

            Hétfőn reggel boldogan sétáltam a kávézó felé, lábaimat azért szedtem, amennyire csak tudtam, hogy időre beérjek.

- Jó reggelt! – léptem be háromnegyed nyolckor a kávézóba, ahol még csak a korábban látott lány volt. Nem volt magas, bár hozzám képest Korea utcáin a lányok többsége mind alacsony volt.

- Még zárva… - nézett fel az egyik asztal törölgetéséből. – Jaj, sajnálom! Gyere csak beljebb! A pult mögötti, bal oldali ajtón túl van az öltöző, ott vannak egyenpólók és köténykék. Öltözz át, kérlek, utána bevezetlek a mi kis kávézónk rejtelmeibe – úgy mosolygott, mintha ő maga lenne a Nap, aki fényt visz mások életébe. De a nevét még nem tudtam meg, így úgy döntöttem bemutatkozok én először.

- Úgy tudom, még nem mutatkoztam be, úgyhogy ezt most pótlom – szólaltam meg kicsit halkan, mert féltem, hogy hangom visszhangot verne az üres kávézóban. – Elisabeth Sparrow vagyok, de szólíts csak nyugodtan Lizzy-nek.

- Oh, bocsánat, a bemutatkozás is teljesen kiment a fejemből. Ahn Hani vagyok, a CoffeeBreak kávézó egyik alkalmazottja. Menj öltözz át gyorsan, hogy nyitásra készen legyünk! – mosolygott rám ismét Hani, majd visszatért az asztalok törölgetéséhez.

Bementem gyorsan az öltözőbe, a kikészített póló és köténykupacból kivettem egyet-egyet (a pólóból természetesen a saját méretemet), majd gyorsan átöltöztem és vissza is mentem Hani-hoz, aki már az asztalok helyett a pultot törölgette fényesre.

- Nem lehet igaz, hogy soha nem tud időben érkezni – motyogott valamit a lány törölgetés közben. – Miért nem lett még kirakva a segge innen? Jah, persze, tudom. Megvesznek érte a lányok, miatta van ilyen nagy forgalmunk. Csak egyszer az életben, Kang YoungHwa, egyszer told be a segged időben!

            Kicsit megijedtem, Hani már egyáltalán nem mosolygott úgy, mint néhány perccel korábban. Aztán nyílt az ajtó és egy egészen jóképű fiú lépett be rajta. Haja a válláig ért és szőke volt.

- Kang YoungHwa! – Hani hangja visszhangzott a kávézóban. – Nem lehet igaz, hogy minden nap elkésel!

- Most az egyszer nem az én hibám volt – emelte fel kezeit védekezően a YoungHwa-ként megnevezett fiú. – A busz, amelyikkel jöttem dugóban ragadt egy baleset miatt. Esküszöm!

- Mindegy… - sóhajtott Hani, majd beletúrt vállig érő, fekete hajába, ami még a művelet után is tökéletes formában maradt. – Siess, öltözz át, mert egy perc maradt nyitásig!

- Igenis! Feltéve, ha az ismeretlen hölgyemény beenged az öltözőbe – látott meg engem is YoungHwa. – Kang YoungHwa vagyok, de Hani mindig kitalál számomra valami „vicces” – rajzolt idéző jeleket a levegőbe – becenevet. Kit köszönthetek az egyértelműen külföldi személyedben?

- E-Elisabeth Sparrow vagyok – kicsit ledöbbentem, hogy milyen választékosan beszélt, mert nem néztem ki belőle elsőre. – De hívj csak nyugodtan Lizzy-nek. Múlt héten jelentkeztem a munkára és ma kezdtem a próbaidőmet.

- Oh, Lizzy! – lepődött meg Hani. – Mióta álltál már ott?

- Nem sokkal azelőtt jöttem ki, hogy YoungHwa megérkezett.

- Ah, rendben… - majd ahogy felnézett az órára a bejárat felett, újra visszatért a jókedve. – Idő van! YoungHwa, menjél már és öltözz át! Kezdjük el a napot!

            A kávézóban töltött első napom zökkenőmentesen telt. Hani mindent megmutatott, amit éppen fontosnak tartott, megtanította, hogy kell kezelni a pénztárat, és nem győzte hangsúlyozni, hogy a különböző kávék összetevői egy listára össze vannak gyűjtve. Alaposan át is tanulmányoztam az egészet, hogy valami azért a fejembe is ragadjon belőle és ne kelljen folyton keresgélnem, hogy mihez mi kell.

- A gyakran vásárolt kávékat nagyon hamar meg fogod úgyis jegyezni – állt meg mellettem Hani, amikor épp egy vendég se volt már bent. – De mindig lesznek olyanok, akik valami különlegeset akarnak inni. Azokhoz néha még nekem is kell a lista – vakarta meg tarkóját egy rövid nevetés kíséretében.

            Én csak egy aprót bólintva bújtam tovább a lapokat és memorizáltam tovább, amit csak tudtam.

- Hidd el, Lizzy – szólalt meg YoungHwa a kávézó másik felében egy asztal törölgetése közben -, az étlap összes kávéjának az összetevőit csak a főnök tudja kívülről. Nekem a nagy részükhöz szükségem van a listára és nem is tudom őket olyan szépen elkészíteni, mint Hani.

- Ezért nem vagy szinte soha a pultban. Mert gyakorolnod kellene hozzá, ahhoz meg lusta vagy – forgatta szemeit a mellettem álló lány.

Csak csendben hallgattam, ahogy egyre nagyobb vita kerekedett közöttük. A kezemben lévő lista továbbra is lefoglalt, de amiket fontosnak és gyakran vásároltnak gondoltam, azokat sikerült pillanatok alatt megjegyeznem. Az egészhez mindössze már csak a gyakorlatban kipróbálás hiányzott. YoungHwa és Hani annyira belemerültek vitájukba, hogy fel se tűnt nekik, hogy főnökünk mellettük áll, csak akkor vették észre, amikor már késő volt.

- YoungHwa, néhány asztalt elfelejtettél még leszedni – a főnök olyan nyugodt hangon szólt hozzánk, hogy biztos voltam benne, nem csak nekem futkosott tőle a hideg a hátamon. – Hani… Szerintem már többször is elmondtam, hogy ne munkaidőben kezdjetek veszekedésbe.

- Igen, főnök. Tudom, nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. Megint – hajtotta le Hani a fejét azonnal.

YoungHwa nem szólt egy szót se, csak dühösen leszedte a kimaradt asztalokat, a csészéket, poharakat, tányérokat és evőeszközöket hátra vitte a konyhába, majd visszatérve tisztára törölte az asztalokat. Ezután visszament a konyhába, hogy elmosogasson.

- Lizzy, menj és segíts YoungHwa-nak a mosogatásban. Nemsokára ebédszünet lesz a környező cégeknél, úgyhogy nagy szükség lesz majd rád is – kaptam meg én is az utasításaimat.

            Csak bólintva egyet mentem a már konyhában csörömpölő fiú után, de végül csak megállni tudtam mellette. Fogalmam se volt, hogy hozzá merjek-e szólni a dühös YoungHwa-hoz, aki olyan hévvel kezdett a mosogatásba, hogy majdnem eltörte az elsőként kezébe akadó kávéscsészét.

- Majd én mosogatok, YoungHwa – ajánlottam fel neki. – Nehogy véletlenül eltörjön valami, aztán meg megvágjon.

YoungHwa csak bólintott és odébb lépett a mosogatótól, de láttam rajta, hogy jól esett neki, hogy valaki kedvesen szólt hozzá a Hani-val folytatott vita után.

- Köszi Lizzy – mosolygott rám. – Amíg nem voltál itt, ilyen alkalmakkor rendszeresen törtek csészék vagy tányérok. Most megmentettél még több levonástól.

- Gyakran veszekedtek Hani-val? – néztem fel a nálam nem sokkal magasabb fiúra. – Vagyis a főnök mondatából ezt szűrtem le. De ha nem így van, akkor bocsi.

- Egy ideje már elég gyakran, igen. De nem olyan rég kezdett el minden apró dolog miatt veszekedni velem. Talán úgy két hónapja. Na, de megyek, megnézem van-e odakint dolgom, aztán még a céges emberek rohama előtt menjünk el ebédszünetre. Mit szólsz hozzá? – nézett rám egy széles mosoly kíséretében YoungHwa.

- Oh, a francba – csaptam homlokomra vizes-habos kezemmel. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem reggel. – YoungHwa csak felhúzta egyik szemöldökét, tekintetében benne volt minden kérdés. – Nem hoztam magamnak semmit ebédre… Be akartam ugrani egy pékségbe idefele, de időközben teljesen kiment a fejemből.

- Megkaphatod az enyém felét, ha szeretnéd – legyintett nevetve, aztán pedig már vissza is ment a kávézóba, hogy mielőbb mehessünk ebédszünetre.

Csak mosolyogva folytattam a mosogatást, amivel hamar meg is lettem. Visszamentem hát előre, hogy új feladat után nézzek, ami azonban a kávézóban fogadott, arra nem voltam felkészülve. YoungHwa azt mondta, van még időnk ebédelni az üzletember-tömeg érkezése előtt – futott át fejemen azonnal a gondolat. A kávézó azonban tömve volt emberekkel. Emberekkel, akik nagyon drágának kinéző öltönyben álltak sorba, néha-néha az órájukra pillantva. Az egész olyan volt, mintha egy film jelenete játszódott volna éppen; rengeteg üzletember, akik sietnek, nehogy túl sok időt vesztegessenek el az ebédidejük alatt, mert vissza kell érniük nagyon hamar dolgozni.

- Lizzy, de jó, hogy jössz! – nézett rám kicsit megkönnyebbülve Hani. – Vedd fel kérlek a rendeléseket, én majd megcsinálom őket. Mindent úgy kell csinálni, ahogy reggel megmutattam, de ha segítség kell, szólj nyugodtan.

- Rendben.

- Oh, és ide írj le mindent, amit kérnek – tolt elém egy aprócska füzetet -, hogy meg tudjam csinálni.

- Rendben – bólintottam és beálltam a pénztár részhez, hogy felvehessem az első rendelésemet. – Üdvözlöm a CoffeeBreak-ben, mit adhatok?

Minden nagyon egyszerűen ment, mintha mindig is ezt csináltam volna. A gépet nagyon egyszerű volt kezelni, minden benne volt a rendszerben, amire szükségem volt. A vevőknek kiadtam a kis számtáblákat is, hogy majd YoungHwa tudja, hogy mit hova kell vinnie. Hani is sokkal gyorsabban tudott dolgozni így, hogy csak egy dolgot kellett egyszerre csinálnia.

- Fuh, ez az ebédszünet hamarabb elment, mint máskor. Lizzy, nagyon jó, hogy csatlakoztál hozzánk, el nem menj! – ölelte át Hani a karomat, mintha csak attól félt volna, hogy eltűnök, ha elenged.

- Nem megyek sehova se, Hani, nyugi – mosolyogtam a karomat szorító lányra. – Nagyon élvezem ezt a munkát.

A kávézó hamar kiürült, az üzletemberek tömege olyan gyorsan oszlott el, ahogyan érkezett. Mikor az összes vendég elment, beálltam segíteni YoungHwa-nak az asztaloknál, így nagyon hamar sikerült az összeset leszednünk. A konyhában elmosogattunk, jobban mondva én mosogattam, YoungHwa pedig törölgetett és a helyükre pakolta a tiszta és száraz dolgokat. Miután végeztünk, szárazra töröltem a pultot a mosogató körül, már csak megszokásból, mint otthon is minden alkalommal.

- Oh, milyen alapos vagy – állt meg mellettem YoungHwa, azonban olyan halkan lépett mellém, hogy ijedtem megugrottam, térdemet pedig bevágtam a konyhapult alatti szekrénybe. – Jaj, sajnálom, nem akartalak megijeszteni! Jól vagy Lizzy?

- Igen, megvagyok – dörzsöltem a fájó pontot.

- YoungHwa, Lizzy, menjetek ti is ebédleni – lépett be főnökünk. – Mi történt? Jól vagy Lizzy?

- Igen, főnök, jól vagyok. Csak beütöttem kicsit a térdemet, de már jól vagyok.

- Rendben, de ha mégis fájna, akkor szólj mindenképp – villantott rám a férfi egy szigorú pillantást, mire azonnal bólintottam. – Jól van, helyes. Jó munkát végeztetek, úgyhogy irány ebédelni Hani-val. Addig én intézek mindent.

Főnökünk nagyon szigorúnak tűnt első ránézésre, azonban így látva már megváltozott a véleményem róla. A harmincas éveiben járó férfi nagyon sok figyelmet szentelt alkalmazottainak, még úgy is, hogy a délelőtt folyamán nem is láttam.

YoungHwa-t követve mentem ebédelni. A fiú az öltözőbe ment be, amit ezúttal jobban megnéztem. A reggeli sietségben észre se vettem, hogy egy egészen nagy helyiség volt, az egyik felét öltözőnek, míg a másikat egy kisebb konyha-jellegűre rendezték be. Tiszta volt az egész, rendezett és egyáltalán nem érződött a levegőben, hogy öltöző is lenne bent.

- Srácok! – kiáltott fel Hani vidáman. – Kim főnök megdicsért minket, és még csirkét is rendelt nekünk ebédre.

- Ingyen kaja! – éljenzett azonnal YoungHwa, néhány pillanattal később azonban elkomorodott. – Hoztam ebédet…

- Nyugi, Hwa, én is, de majd haza viszem – legyintett Hani. – Gyertek, együnk, míg meleg!

Az ebédünket nevetve, beszélgetve ettük meg, kicsit sokáig húztuk az időt. Mindenféle témáról szót ejtettünk, ami csak eszünkbe jutott. YoungHwa kérdezett a New yorki életről, mindenféle, csak úgy eszébe jutó dologról. Legfontosabb kérdése azonban vásárláshoz kapcsolódott.

- Ott is vannak olyan menő ruhák meg kiegészítők, mint itt? Mert tervezek egyszer majd elutazni vakációra valahova Amerikába, de ha nincs arra elég menő cuccokat áruló bolt, akkor inkább nem is megyek – mondandója végét már nevetve mondta, így rájöttem, hogy csak viccel a kérdéssel, tudja rá nagyon jól a választ. Azért mégis megválaszoltam neki.

- Persze, hogy vannak. Választani se tudnál, hogy hova menj be – mosolyogtam, bár arcizmaim már sajogtak a korábbi sok nevetéstől.

YoungHwa csak hümmögve bólogatott, miközben úgy tett, mintha nagyon mérlegelné a helyzetet. Végül azonban csak legyintett egyet és bekapta az előtte lévő utolsó csirkedarabot. Hani addig, míg Hwa beszélt, csendben evett és telefonjába mélyedt, de annyira, hogy észre se vette, hogy már elfogyott a csirke előle. Így csak bal kezével a papírdobozban tapogatózott újabb falat után, miközben másik kezével mobilján pötyögött.

- Hani… - szólítottam meg, de nem reagált, ezért inkább vállát megbökve zökkentettem vissza közénk.

- Igen? – nézett fel, tekintete pedig teljesen olyan volt, mintha épp akkor kelt volna fel. – Kérdeztél valamit?

- Jaj, nem, csak szólni akartam, hogy már elfogyott a csirkéd. Ne keress tovább a dobozban.

- Oh, szóval ezért nem akart egy se a kezembe akadni! Köszi, hogy szóltál, Lizzy.

Ekkor nyílt az ajtó és főnökünk dugta be a fejét.

- Nem sürgetésképp, de igyekezzetek, lassan jön a következő hullám – elég fáradtnak tűnt a férfi, mintha egész éjszaka ébren lett volna. – Nekem pedig lassan el kell ugranom hivatalos ügyeket intézi, úgyhogy maximum tíz percetek van még.

- Igenis! – szólaltunk meg teljesen egyszerre.

Mivel főnökünk látogatására már mindannyian befejeztük a magunk adagját, ezért csak rendet kellett tennünk az étkező részen, aztán mentünk is vissza a munkánkhoz. Nem volt még túl nagy forgalom, csak egy-két ember érkezett, így többségében csak lézengtünk a pult mögött. Unalmamban fogtam egy nedves rongyot és elkezdtem tisztára törölni az előttem lévő, egyébként teljesen tiszta pultot, csak azért, hogy teljen kicsit az idő. Hát mit ne mondjak, nem jártam túl sok sikerrel.

Miután ebédszünetünkről visszatértünk dolgozni, főnökünk még úgy húsz percig maradt, de azt mondta, amint mindent elintézett, visszajön. Azonban egész végig, amíg ott volt és segített nekünk, rettentő kimerültnek tűnt. Láttam a többieken is, hogy néha-néha aggódó tekintettel néztek a férfi felé, és úgy éreztem, ők tudnak is valamit. Azután nem sokkal, hogy Kim főnök elment, egy rövid időre teljesen üres lett a kávézó, így óvatosan rákérdeztem Hani-nál.

- Kim főnök nagyon kimerültnek néz ki. Van nála valami, ami miatt ilyen?

- Tudod… - kezdte volna Hani, de YoungHwa félbeszakította.

- Megígértük, hogy nem adjuk tovább senkinek a dolgait. Emlékszel, Hani? – a fiú szemei szinte szikrákat szórtak Hani-ra, nagyon fontos lehetett számára ez az ígéret. – Ugye emlékszel?

- Igen, emlékszem, Hwa. Sajnálom Lizzy, de nem mondhatjuk el.

Csak csendesen bólintottam, aztán visszatértem a kasszához, hogy felvegyen az érkező vendégek rendelését. Miután ezekkel megvoltam, a gondolataimba merülve fogtam meg újból a nedves rongyot, hogy minden láthatatlan porszemtől megszabadíthassam a pultot. Valójában azonban előttem minden gyönyörűen tiszta volt.

Végül délután négy után néhány perccel indult meg a vásárlók újabb hulláma, ekkor azonban már nem csak öltönyösök tömege volt. Sokféle ruhastílus keveredett, az iskolai egyenruhától az öltönyökig mindenféle jelen volt. Az emberek kiszolgálását ugyanúgy vezettük le, mint az ebédidő alatt is tettük: YoungHwa kivitte a rendeléseket és asztalokat szedett, Hani elkészítette a rendeléseket, amiket pedig én vettem fel és emellett kezeltem még a kasszát is. A nagy roham hamar levonult, de nem ürült ki a kávézó, az emberek folyamatosan cserélődtek, csak lassabb tempóban.

- Olyan békés itt minden – léptem Hani mellé, miközben a rendeléseiket fogyasztó vendégeket néztem. – Lehet bármekkora ricsaj, akkor is békés lesz számomra.

- Megértem mire gondolsz – bólintott Hani határozottan. – Van az emberek zajában valami egészen megnyugtató, valami, amit nem tudok úgy igazán megfogalmazni.

- Pontosan. Én is ugyanerre gondoltam.

A kávézó nyíló ajtaja rántott vissza a valóságba, egy nagyobb lánycsapat lépett be rajta. Jókedvűek voltak, nevettek, beszélgettek, ettől pedig nekem is egészen jó kedvem lett. Előttem megállva rövid ideig gondolkoztak, hogy mit kérjenek, rendeltek, végül pedig a társaság – még női szemmel nézve is – legszebb tagja közölte, hogy meghívja a többieket. Én csak mosolyogva elvettem tőle a pénzt, majd megszólaltam:

- Amint a rendelések elkészülnek, a kollégám ki fogja vinni, addig foglaljatok nyugodtan helyet – mosolyom továbbra se tűnt el, hisz jó érzés volt ott dolgoznom.

- Külföldi vagy, igaz? Nagyon jól beszéled a koreait – dicsért meg a lány, aki fizetett. – Honnan jöttél?

- Amerikai vagyok, New York-ból jöttem. És köszönöm, nagyon sok erőt fektettem a nyelvtanulásba.

- Csak így tovább! – villantott rám egy kedves mosolyt, majd csatlakozott a barátnőihez, akik időközben már helyet foglaltak.

Boldogságtól csillogó szemmel fordultam Hani felé, hogy tudassam vele, korábban még senkinem dicsérte meg a nyelvtudásomat. Kolléganőm visszamosolygott rám, szavak nélkül is tudta, mit szeretnék mondani. Kicsit azonban meglepett, hogy ilyen könnyedén leolvasta az arcomról a gondolataimat, egyik szemöldökömet meg is emeltem kicsit.

- Most mi az? – nézett rám értetlenül. – Minden, de tényleg minden gondolatod kiül az arcodra. Nem nehéz tudni, hogy épp mire gondolsz.

- Ezt nem is tudtam eddig. Senki se mondta még.

- Jó emberismerő vagyok, szóval elég könnyen megértek bárkit – rántotta meg a vállát Hani, mintha ez csak egy mellékes, egyáltalán nem fontos információ lenne.

Ezután mindketten visszatértünk saját dolgunkhoz. Minél több fiatalokból álló csapat érkezett, annál többen dicsérték meg a koreaimat. Munkaidőnk végére pedig már egyenesen ragyogtam a boldogságtól, amit se YoungHwa, se Kim főnök – aki körülbelül zárás előtt egy órával érkezett vissza – nem tudott hova tenni. Mindketten csak furán néztek rám, de egyikőjük se kérdezte volna meg.

- Hát ez nem igaz! – csattant fel Hani, amikor már megunta a férfi részleg néma értetlenségét. – Minden férfi ilyen életképtelen, ha kérdésekről van szó? Mi olyan nehéz abban, hogy megkérdezzétek Lizzy-t? Lizzy, mitől vagy ilyen boldog? Tessék, megtettem helyettetek!

- Nagyon sokan megdicsértek, hogy külföldi létemre milyen jól beszélem a koreait – válaszoltam vigyorogva. – A mai nap előtt senki nem tette ezt meg.

A férfiszakasz szemében megértés csillant, azonban mindkettőjüknek csak egy „oh” felszólalásra futotta. Férfiak… Hani is csak a fejét rázta, de nem mondott semmit, inkább csak folytatta tovább az egyik asztal törölgetését. Hivatalosan már zárva voltunk és csak a takarítás volt hátra, utána pedig mi is mehettünk haza.

Amint azzal is végeztünk, Kim főnök bezárta a kávézót, mindenki más pedig ment a maga útján. Hani egy darabig velem tartott, így volt lehetőségünk beszélgetni.

- Hogy érezted magad nálunk az első napodon? – mosolygott rám szélesen kolléganőm.

- Nagyon jól, egyszerűen minden tökéletes volt – válaszoltam teljesen őszintén. – Remélem, még sokáig veletek dolgozhatok.

- Szerintem biztosan. Kim főnök igazán elégedettnek tűnt, pedig az új alkalmazottakkal mindig kifejezetten szigorú szokott lenni. De téged már most láthatóan kedvel.

- Ennek nagyon örülök. Tényleg nagyon.

- Én is. Már nagyon kellett ide egy másik lány – sóhajtott Hani, szemeiben pedig öröm csillant. – Na, itt azt hiszem, elválnak útjaink. Én arra megyek. Holnap majd találkozunk! Legyen szép estéd, Lizzy!

- Neked is, Hani! – integettem neki, majd elindultam a hotel felé.

Mire elértem ideiglenes otthonomig, teljesen elfáradtam. Olyan fáradtság volt ez, amit szívesen éreztem, mert a kemény és élvezetes munka okozta. Nem is húztam sokáig az időt, amikor szobámba értem. Zuhanyoztam villámgyorsan, vacsoráztam egy keveset, utána pedig már ágyban is voltam, pedig egyáltalán nem volt még olyan késő. Beszéltem kicsit anyáékkal is, elmeséltem nekik, hogy milyen jó munkát találtam, a fáradtság azonban nem akart múlni, így inkább elköszöntem tőlük, állítottam egy ébresztőt és el is nyomott az álom.