Halloween

 /Sziasztok! Nagyon régen írtam már bármit is ide, tudom, de most hoztam nektek egy Halloween-i különlegességet. Lehet, hogy aki olvassa, az már majd november 1-jén fogja olvasni, de most még, ebben a pillanatban október 31. van. Szóval kellemes Halloweent mindenkinek és jó olvasást!

Luv U Guys! <3~/

Halloween

 

Az egyetem egy igazán jó hely, ha olyan dolgot tanulhat az ember, amit igazán szeretne. Az én esetemben ez a rendezvényszervezés volt. Bár sajnos néhány ok miatt nem úgy alakultak a dolgok az egyetemi éveim alatt, ahogy az jó lett volna, így sajnos nem sok esélyt kaptunk szaktársaimmal a gyakorlati dolgok kipróbálására.

Az utolsó évünkre azonban nagyjából rendeződtek a dolgok, és végre lehetőséget kaptunk az első saját rendezvényünk megszervezésére. Sokáig ötleteltünk, hogy mit is csináljunk, végül azonban – mivel a vezetőség döntött a rendezvényünk időpontjáról – egy Halloween-i ünnepséget terveztünk meg. Nem akartunk nagyon nagy dolgot elsőre, de annyi minden ötletünk volt, hogy egyszerűen nem tudtuk nem megvalósítani az egyik, költségesebb dolgot.

- Szóval – nézett körbe nem túl népes társaságunkon Jade, csapatunk főnöke -, akkor megkaptuk az engedélyt az alagsor használatára, hogy megcsinálhassuk a kísértet kastélyt. Ki is volt az ottani díszlet felelőse?

- Én és Cassy – nyújtotta fel a kezét Jack, hogy jelezze, mi vagyunk a kastély tervezői. Nem hiába a két horror szakértőt bízták meg a dologgal. – Mennyi időnk is lesz majd rá, hogy megcsináljunk mindent?

- Nagyjából egy délelőttötök, ha nem segítetek be máshol – Jade elég szúrós tekintetett vetett ránk, amiből leszűrtük, hogy igenis kellünk máshova is. – Nem akarom, hogy a munkátok rovására menjen, de szükségünk lesz rátok máshol is, különben nem lesz kész estére minden. Ha holnap korábban jösztök esetleg, és úgy kezdtek neki a munkának, talán minden kész lesz időre. Az anyagok már most lent vannak az alagsori tárolóban, aminek majd a megbeszélés után odaadom a kulcsát is.

- Rendben – bólintottunk Jack-kel egyszerre. – És Jade, mi lenne, ha már most néhány dolgot felraknánk? Mondjuk a mennyezeti díszeket. Akkor annyival előrébb lennénk, de ti is tudtok kicsit segíteni benne. Tudom, hogy Kev is nagyon szeretett volna benne lenni a kísértet kastély projektben, így pedig akkor mindenki keze munkája benne lehetne, aki szeretne beletenni abba a részbe.

- Hmm… - Jade elgondolkodott egy pillanatra, de már láttam az arcán, hogy nyert az ötletem. – Rendben, csináljátok. De csak a mennyezeti díszek. Azokat a takarítók biztosan nem fogják leszedni – egy pillanatra belenézett jegyzeteibe, majd vissza ránk. – Azt hiszem mára ennyi. Cass, itt a kulcs, de két szemed rá, nehogy eltűnjön.

- Értettem – tisztelegtem, majd a többiekhez fordultam. – Aki szeretne segíteni díszíteni, menjünk, hogy minél többet meg tudjunk csinálni az épület bezárása előtt.

Sajnos nem volt sok ember díszítős kedvében, mert csak Kevin jött velünk le, Shu és Lia hazamentek, akárcsak Jade, mondván, hogy még holnapig rengeteg dolguk van. Ami igaz is volt, mindegyikőjüknek megvolt a saját feladata, amit meg kellett csinálniuk. Nem későbbre, mint holnap reggelre. Nekünk pedig nem maradt sok időnk a díszítésre, mert sokáig tartott a gyűlésünk. Nagyjából másfél óra állt rendelkezésünkre. Tekintve, hogy már október volt, elég korán sötétedett, az egyetemünknek pedig nem volt olyan sok hallgatója, hogy minden időpontban nyüzsögjenek a hallgatók, ezért az alagsorba leérve azonnal elfogott minket a kísérteties hangulat.

- Hát nem gondoltam, hogy ez az alagsor ilyen ijesztő lesz – borzongott meg egy kicsit Kev. – Legalább a hangulat magától is megvan.

- Az biztos, de mi majd kipofozzuk, és még ennél is jobb lesz, haver – kacsintott rá Jack, majd a kulcsot kivéve a kezemből megrohamozta a raktárul szolgáló kis szobát. – Mivel mennyezet, nekünk most a pókhálók kellenek leginkább, de… - túrt a dobozba -, jöhetnek ezek is mindenképp, meg ezek is… Oh, igen és ezek a műanyag végtagok is jöhetnek.

Pókhálónak használható madzag-vatta csomók, papír és gumi denevérek és pókok, papír szellemek (amik amúgy inkább cukik voltak, mint ijesztőek) és a Jack által említett műanyag végtagok kerültek elő a dobozokból. Egy darabig néztem a különböző kupacokat, amiket Jack szétdobált és próbáltam mindent a helyére képzelni, de a végtagok valahogy nem illettek a fejemben sehova se. De azért mindent beleadta, hogy elképzeljem azokat is a plafonról lógva, de nem akart sikerülni. Mire legközelebb körbe néztem, a végtagok már visszakerültek a dobozba.

- A karok és a lábak? – fordultam a két fiú felé, akik egy kupac pókhálót bogoztak éppen. – Miért tettétek el őket?

- Mi? Nem tettük mi sehova – ráncolta a homlokát Jack és Kevin is, majd a kipakolt holmi-kupacokra néztek, ahol tényleg nem voltak már az említett dolgok. – Oké, meg merek rá esküdni, hogy mi nem tettük el. Mióta nézelődsz a folyosón, hogy mindent a helyére tegyél fejben, mi ezt a szart próbáltuk kinyitni. Jade igazán figyelhetett volna rá, hogy teszi el ezeket… Ah, ez az! Megvan! Egy kész, hogy mehet?

- Kezdjük a folyosó másik végén, ti vigyétek azt, én viszem a létrát – fogtam is meg az említett dolgot. – Hálóként fogjuk felakasztani, aztán majd ezekről fognak lógni a dolgok, amiket kiválasztottunk.

Csendben folytattuk a munkánkat, és meglepően gyorsan haladtunk a továbbiakban. Mire visszamentünk a következő pókháló adaghoz, az már szépen ki volt terítve, és még közelebb is volt téve hozzánk. A fiúkkal csak néztünk rá egy darabig, aztán egy vállrándítás után folytattuk a díszítést. Minden további díszlet hasonlóképp rendre elénk állt, mire mi visszafordultunk a dobozokhoz. Egy óra alatt mindent feltettünk, pontosan úgy, ahogyan azt elképzeltem. Hiába mi nem oda akasztottunk fel valamit, a helyére került minden. Pontosan úgy a helyére, ahogy az a fejemben lévő képen élt. Mire befejeztük, Jack és Kev kisebb frászt kapott már.

- Te lány, mi a jó eget csinálsz és hogyan?! – kiáltott rám Jack, amikor a szemünk láttára ment vagy tizenöt centit odébb egy gumi denevér. – Nem tudom mit csinálsz, de ezt most fejezd be, mert kiakasztasz!

- De… én nem csinálok semmit se – néztem rá értetlenül, ugyanúgy kiakadva, mint ő.

Ekkor azonban valami a folyosó közepén fodrozódni kezdett. Olyan volt, mintha valami felborzolta volna egy nyugodt tó felszínét. Csak ez épp a szemünk előtt, a levegővel történt. Valami alak kezdett formát ölteni tőlünk nagyjából öt méterre, pontosan az utolsó megmozdult dísz alatt. Nem mozdultunk. Lényegében egyáltalán nem is mertünk megmozdulni, még pislogni is éppen csak pislogtunk. Egyszerre volt az egész történés izgalmas és ijesztő. Mire a fodrozódás abbamaradt egy fiú alakja jelent meg. Velünk egyidős lehetett nagyjából, de idejétmúlt ruhákat viselt.

-Te… te igazgattad a díszeket és… segítettél a díszítésben – hebegtem. Szinte azt se tudtam, tényleg megtörténik-e a dolog vagy sem. – Minden pont… pont olyan lett, mint amit… mint amit elképzeltem. Honnan…

- Honnan tudtam ennyire pontosan? Természetesen tőled – mosolygott a fiú, hangja is egészen kedves volt. – Nagyon jó ötleted volt az egészre, nem hagyhattam, hogy másképp nézzen ki.

Újabb percek teltek el csendben, senki s tudta igazán, hogy mit mondhatna, végtére is egy szellem állt előttünk, aki segített nekünk a díszítésben. Persze, meg kellett volna neki köszönnünk a dolgot, de nem tudtuk, hogy tegyük. Meg a tény, hogy csak úgy látta az ötleteimet, amiről egy hangos szavam se volt, kicsit… na jó, nagyon kiakasztott.

- Öhm… izé… köszönjük, hogy segítettél, meg minden, de nekünk mennünk kell, mert nemsokára zárják az épületet – mentett meg minket Jack, akinek láthatóan először sikerült összekapnia magát. – Szóval… Kösz még egyszer, mi most megyünk.

- Várj! – a szellem hangja visszhangot vert az alagsori folyosón, amitől végig futott rajtam a hideg. Az a hang nem evilági volt. – Mi lesz a többivel? Így fogjátok ezt itt hagyni? Még csak félig van kész.

- Tudjuk, hogy félig van kész, de mint mondtam, nemsokára bezárják az épületet. A többit majd holnap befejezzük, de most haza kell mennünk. Jobb lenne, ha te is így tennél – Jack a mondandója végén a szájára csapott, mert olyan dolgot ejtett el, amit nem szabadott volna. – Én… Saj… Sajnálom, nem…

- Nem szándékosan mondtad? Szerinted, ha láttam a lány ötleteit, amik a fejében voltak, akkor nem láttam a te gondolataidat? Elhamarkodott kijelentés volt, ez igaz, de teljes mértékben őszintén mondtad – a szellemfiú enyhén oldalra ejtette a fejét, a feje azonban nem állt meg ott, ahol ő szerette volna, tovább billent és elvált a nyakától. – A francba is… Sose fogom megszokni, pedig már… milyen évet írunk most?

- 2021-et – válaszoltam neki miután nyeltem egy nagyot. – Most 2021 van, és mindjárt itt a Halloween.

A szellem csak csendben visszatette a fejét a helyére, és közben a semmi bámult. Az egész hasonlított kicsit a Harry Potter jelenetre Félig Fejnélküli Nick-kel. Az ő feje is egy hajszálon maradt a nyakán, mint ennek a szellemfiúnak. Bár a fiú nyaka egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amit elvágtak, sokkal inkább volt szakadás és törés az egész. Mire azonban teljesen a helyére rendezte, már nyoma se volt annak, hogy a feje nem egészen van a helyén.

- Szóval már ennyi idő eltelt… - szólalt meg ismét a szellem. – Lassan már hatvan éve vagyok itt. A halálomért felelősek meg szépen élik továbbra is a kis életüket, mintha mi sem történt volna. Remek… Szóval akkor elmentek? Pedig segíteni akartam még nektek. De ha nem, hát nem, de a ti kísértet kastélyotok lesz az iskola történetének legjobbja, ugyanis eddig még egyiknek se volt igazi szelleme – mosolyodott el sejtelmesen, majd halványodni kezdett, és mire pislogtunk egyet, el is tűnt, mintha soha itt se lett volna.

Szinte tátott szájjal bámultuk a szellem hűlt helyét, és csak álltunk ott jó ideig, várva, hátha újra felbukkan, de nem tette. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, és otthagytuk az alagsort. Az auláig meg se álltunk, és vissza se néztünk, féltünk, hogy ott terem mögöttünk a szellem, akinek még csak a nevét se tudtuk meg.

- Fhu…. Ez nagyon para volt – lazult el egy icipicit Kev. – Nem akarok lemenni holnap este, ha itt lesz ez a szellem is.

- Hát pedig sajnos tuti itt lesz, ha igazat beszélt – borzongott meg Jack. – És nekünk holnap még be kell fejeznünk a dolgokat ott. Esküszöm neked Cassy, hogy semmitől nem féltem még eddig ennyire, pedig azért sok dolgot kipróbáltunk már, amik során elvileg… ismétlem ELVILEG beszélgettünk szellemekkel. De ez… Ez mindent felülmúlt most, és elég volt belőle. Mondjuk meg Jade-nek, hogy fejezze be ő a kastélyt.

- Nem! Azt már nem, Jack! Ez a mi dolgunk! Mi vagyunk ebben a királyok, nem fogjuk egy szellem miatt lepasszolni a dolgot. Ha nem akarod, akkor megcsinálom egyedül, de én nem adom fel egy kis probléma miatt. És tulajdonképpen csak segített nekünk, bár ijesztő módon, de akkor is. Egy szó, mint száz, én biztosan folytatom holnap. Baszki! Ott hagytam a kulcsot! Menjetek előre srácok, én még visszamegyek a kulcsért.

- Egyedül? – nyelt egy nagyot Kevin, majd megborzongott.

- Igen, Kev, egyedül. Nyugi, nem lesz semmi bajom, menjetek nyugodtan. A koliban majd találkozunk – azzal vágtam egy gyors hátra arcot, és már rohantam is vissza az alagsorba, a kulcsért.

Nem tartott sokáig, hogy vissza leérjek, és meglegyen a kulcs. Vissza zártam a tároló ajtaját, a kulcsot kivettem az ajtóból, majd zsebre tettem és már indultam is volna ki az épületből. Azonban amikor megfordultam, ott állt előttem a szellem, a feje pedig ismét félre volt billenve. Apró sikkantás hagyta el a számat ijedtemben, ezzel egy időben pedig hátra ugrottam, pontosan neki az ajtónak.

- Mégis itt maradsz folytatni? – kérdezte reménnyel teli hangon.

- Sajnálom, de nem maradhatok, mert be fogják zárni az épületet. Előtte mindig körbejár a portás, ha pedig itt talál, akkor bajban leszek. De holnap befejezem, megígérem. Segíthetsz is, ha szeretnél – mosolyogtam rá olyan kedvesen, amennyire csak sikerült éppen kiugró szívvel. Bár szerintem inkább vicsorgás volt, de ki tudja.

- Tényleg? És van már rá ötleted? – az éjszaka folyamán neki is kezdhetek, ha van valami ötleted – csillant fel a szellem szeme, már ha ilyen egyáltalán lehetséges.

- Még nincs – húztam el kicsit a számát. – Nem tudom miket használhatunk és egy jó ötlethez előbb a felhasználható anyagokat kell látnom. De holnap biztosan lesz valami. Holnap reggel kilenckor találkozzunk itt, aztán megcsináljuk a maradék díszletet. De megbízhatlak valamivel, ami nagyon fontos lenne számomra?

- Persze, bármivel – bólogatott hevesen.

- Ne hagyd senkinek, hogy eltakarítsa ezt reggelig – mutattam végig a plafonon és az ott csüngő díszleten. – Nem lenne időnk holnap mindent elölről kezdeni, és mindent befejezni.

- Számíthatsz rám…

- Cassidy. De szólíthatsz Cass-nek, vagy Cassy-nek, ahogy tetszik.

- Rendben, Cassidy, számíthatsz rám!

Vártam, hátha ő is elmondja a nevét, de nem tette. Rákérdezni pedig nem igen volt merszem, de mégis csak tudni szerettem volna, hogy hívják. Valahogy szólítani szerettem volna.

- Téged hogy hívnak? Vagy amíg éltél, hogy hívtak?

- Benjamin. Holnap találkozunk Cassidy – azzal, mintha ott se lett volna, eltűnt.

Szóval Benjamin a neve. Legalább szereztem egy apró nyomot, amin elindulhattam egy kis kutatásban.

Gyorsan elhagytam az épületet, épp időben, még a zárás előtt sikerült kijussak onnan, így nem kerültem bajba. A koliba beérve először a fiúkhoz mentem, hogy elmondhassam nekik, amit megtudtam, de nem voltak a szobájukban (Jack és Kevin szobatársak voltak már az egyetem kezdete óta, mert már régebbről ismerték egymást). Nem volt hát más választásom, minthogy felmenjek a saját szobámba, és magamban kellett kutakodjak.

Szerencsére a szobatársam, egy folyton bulizni járó, idegesítő ribi, nem volt bent, gondoltam biztosan megint bulizni van, vagy már valami faszival, aki egy menet után kidobja. Így legalább nyugtom volt, és nyugodtan keresgélhettem Benjamin esete után. Egy ideig nem találtam semmit se, még egy apró cikk részletet se, de aztán megakadt valamin a szemem. A cikkben egy olyan esetről írtak, ahol egy diákot, aki a mi sulinkban tanult majd’ hatvan évvel ezelőtt, zaklattak az iskolatársai. Csúfolták, verték, megalázták. Szokásos iskolai bántalmazás, de inkább gimnáziumi környezetben, nem egyetemen. A cikk szerint az iskolánk már akkor is egyetem volt, nem változtattak rajta semmit se. Szóval egyetemi környezetben zaklatták ezt a fiút, ami addig fajult, hogy – a zaklatók állítása szerint – véletlenül nekilökték a negyedik emeleten a lépcső korlátjának, a fiú pedig leesett, egészen az alagsorig zuhant, ahol… nagyon rosszul ért földet, feje ugyanis szinte elszakadt a nyakától.

- Úristen, ez az! – kiáltottam fel elborzadva, drága szobatársam pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy beszambázzon egy random faszival az ajtón.

- Ha leszel olyan kedves, elhúzol, nyomi – nézett rám „drága” szobatársam. – Dolgom van.

- Vidd máshova a kuncsaftjaidat, ribikém, nem megyek sehova. Van épp elég bajom nélküled is. Tudod merre van az ajtó. Ciao! Oh, és haver! Csak, hogy tudd, szinte minden nap más dugja, szóval, ha nem akarsz semmit elkapni, akkor… - de a mondatot be se fejezhettem, mert becsapódott mögöttük az ajtó. A srác felháborodását azonban még tisztán hallottam, amin nevettem magamban egy jót. – Vissza a történetbe… Csak ennyi? Hmm… Legalább tudom, mi történt vele.

Egy darabig még kutakodtam, hátha találok mást, amikor azonban nem volt semmi, kinyomtam a gépet, előkotortam a vacsorámat a hűtőből, és lementem Jack-ék szintjére megmelegíteni, hátha ott vannak ők is. Így volt, ott ültek a konyhában és már ők is nagyban vacsoráztak. Miközben az én kajám melegedett, elmeséltem nekik, mit derítettem ki, persze szépen megfogalmazva a dolgokat, hogy ne vegyem el az étvágyukat.

- Egy szó, mint száz, Jack, legyél vele kedves, mert holnap segíteni fog nekünk a díszítésben. Megígértem neki.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! – üvöltött fel Jack félig felháborodva, félig ijedtében. – Nem, nem és nem.

- De igen, segíteni fog, és te jól fogsz viselkedni vele. Vagy mész másik csapathoz, én meg megcsinálom Benjamin-nal a díszítést.

- Nem hagylak egyedül egy szellemmel egy egész délelőttre úgy, hogy azt se tudjuk, mit akar, mik a céljai.

- Erről nem nyitok vitát. Szerintem kedves, úgyhogy segíteni fog nekem. Vagy veled vagy nélküled. És azt hiszem inkább odafent eszem meg a vacsimat. Jó éjt, srácok! – azzal a doboz kajámat fogva visszamentem a szobámba.

Az este végül eseménymentesen telt, a szobatársam nem jött vissza, és Jack se jött fel bocsánatot kérni. Így vacsora után nyugodtan elmentem zuhanyozni, hogy aztán egy kis sorozatozás után lefeküdjek aludni. Az éjszaka hamar eltelt, reggel lett, és elég korán felkeltem. Így volt időm nyugodtan megreggelizni, kávét inni, és elkészülni. 8:40-kor mentem ki a szobámból, hogy még előtte be tudjak ugrani Jade-hez, és neki is elmeséljem a dolgokat. Ő is hasonlóan fogadta a dolgokat, mint Kevin és Jack, bár ő nem volt annyira ellene a Benjaminnal közös munkának. Csak szeretett volna ő is találkozni a szellemfiúval. Így hát teljesítettem a kérését és kilenc előtt néhány perccel együtt mentünk le az alagsorba. Benjamin már ott várt, és Jack is ott volt, ami meglepett.

- Hát ez… - Jade nem jutott szóhoz, az pedig nagy dolog volt. Ez azt jelentette, hogy nem hitt nekem egészen addig, ameddig nem látta a saját szemeivel Benjamin-t. – Ez hihetetlen, ő tényleg egy szellem!

Benjamin most áttetsző volt, nem volt olyan erős, mint az este volt. Vagy az este is ilyen volt, csak nem tűnt fel, mert megijedtünk tőle.

- Én mondtam, Jade – mosolyodtam el, amikor a szellem és az élő fiút elnézve rájöttem, hogy barátkozni próbálnak. – És szerintem rendes srác. Amikor élt is az lehetett, és attól, mert már meghalt, és most szellemként van itt, még nem lesz gonosz.

- Én nem is mondtam, hogy gonosz lenne, csak nem akartam elhinni, hogy igazat mondasz – tartotta fel Jade védekezően a kezét. – De most már látom, hogy igaz. Szóval hagylak is titeket dolgozni. A többiekkel nekünk is dolgunk van.

- Rendben – bólintottam. – Amint itt kész vagyunk, megyünk segíteni nektek.

- Oké. Jó munkát nektek!

- Neked is! – Jade felment a földszintre, én pedig Jack-hez és Benjamin-hoz. – Jó reggelt, srácok! Kezdhetjük a munkát?

A két fiú egyszerre bólintott, és a tároló ajtaja mellé álltak: Jack a jobb oldalra, Benjamin pedig a balra, én pedig nyitottam. Benjamin bal oldali választása sajnos nem egy olyan jó ötlet, mert pont rá nyílt az ajtó. De nem egyáltalán nem zavarta a dolog, végül is lényegében átment rajta az ajtó. Válogatni kezdtünk a díszek között, és miközben gyűltek a kupacok, én szétnéztem a folyosón, elképzelve a díszlet folytatását. Most nem tartott sokáig mindent a helyére tenni fejben, mert egyszerűen mindennek megvolt a maga helye, a hely, ahova kívánkozott. Nem is vacakoltunk, elmagyaráztam nagyjából a fiúknak – főleg inkább Jack-nek – az elrendezést, és már munkához is láttunk. Benjamin segítségével sokkal gyorsabban haladtunk, mint azt vártuk, mert mindent valami elképesztő precízen és gyorsan a helyére tett. Egy centivel se tévesztette el a díszek fejemben kialakult helyét.

Összesen egy óra kellett, hogy minden a helyére kerüljön, még úgy is, hogy Benjamin szinte minden második tárgyat megigazított, amit Jack lerakott, felakasztott, vagy csak eldobott. Amikor kész lettünk, megálltunk a folyosó elején és lekapcsoltuk a lámpákat, így csak a kísértet kastélyunk fényei maradtak meg. Tökéletes volt az egész, pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem.

- Benjamin, ez tökéletes lett, köszönöm, hogy segítettél így megcsinálni – néztem rá őszinte örömmel. – Ha te nem vagy, tuti, nem sikerült volna ilyen jóra.

- A te érdemed, Cassidy, végtére is, te találtad ki az egészet, én csak a megvalósításban segítettem – mosolygott a szellemfiú. Szinte ragyogott a boldogságtól. – Öröm volt segíteni ebben, de még jobb lesz ijesztgetni az ide látogatókat majd.

- Akkor gyakorolj, és este majd jövünk. Még segítenünk kell a többi dologban is, de a fő attrakciónk készen van legalább.

Benjamin csak bólintott, és el is tűnt, így mi is felmentünk Jack-kel, természetesen csak az után, hogy a tároló ajtaját visszazártam és a kulcsot magamhoz vettem, hogy visszaadhassuk Jade-nek.

A nap hátralévő része viszonylag hamar eltelt, a dolgainkkal is hamar elkészültünk, így volt időnk a jelmezeinkkel foglalkozni. Mert ha már Halloween-buli, akkor a jelmez se maradhat el a főszervezőktől. Nem beszéltünk meg semmi egyen dolgot, mindenki saját maga választotta ki a neki tetsző öltözéket. Én egy hagyományos, japán yukata mellett döntöttem, amit néhány helyen művérrel kentem be, arcomat hullaszerűre sminkeltem, a hajamat pedig egy félig-meddig széthullott kontyba fogtam össze. A tükörbe nézve tökéletesnek találtam magam. Épp az utolsó simításokat végeztem a hajamon, amikor kopogtak az ajtómon, a következő pillanatban pedig Jack lépett be.

- Hogy haladsz, Cassy? – kérdezte a szekrényemnek támaszkodva a Tél katonája jelmezében, ami… egyszerűen tökéletes volt.

- Mindjárt kész, egy pillanat – túrtam még bele utoljára a hajamba, hogy a széthullott konty tökéletes legyen. – Kész! Mehetünk! A többiek?

- Kev még készülődik, de ott hagytam a szobánkban, majd jön. Jade, a vámpírkirálynő már átment, Shu-t és Lia-t nem láttam még, úgyhogy szerintem készülődnek. De mi attól mehetünk nyugodtan.

- Oké, a többiek majd jönnek.

Így hát mi ketten átmentünk a rendezvényünk épületébe, hogy még az esetleg kellő utolsó simításokat elvégezhessük. Szétnézünk mindenütt, de nem volt semmi igazításra szükség, még a kastélyunkban se, ahol elvileg pedig takarítók jártak. Bár láttunk a folyosó végén valami fura foltot, ami leginkább piros festékre hasonlított, úgy voltunk vele, biztosan mi löttyentettünk oda valamit, amikor pakoltunk, ezért felmentünk Jade-hez a termünkbe. Addigra már a többiek is odaértek: Kevin, a seriff, Shu a farkas és Lia, mint Piroska. És ugye Jade, a vámpírkirálynő, de ezt már Jack korábban elmondta, így nem lepett meg.

- Nemsokára nyitjuk a kapukat, szóval itt az ideje, hogy mindenki elfoglalja a helyét, és elkezdjük az estét. Jók leszünk, ebben biztos vagyok! – ösztönzött minket Jade, pedig látszott rajta, hogy ő is legalább annyira izgul, mint mi.

- Így van, jók leszünk, végtére is a kísértet kastélyunkban egy igazi szellem fogja ijesztgetni a vendégeinket – avattam be mindenkit a titokba, Shu és Lia ugyanis kimaradtak a dolgokból. – Ez lesz a legjobb kísértet kastély az iskola történetében!

Ettől mindenki teljesen belelkesedett, és megindult a helyére, ahova be lett osztva. Én is mentem az enyémre, a kastélyhoz. Végtére is az egész az én ötleteim alapján épült fel, Jade érvelése szerint. Az alagsor mindentől elég messze volt, így csak nagyon tompán hallottam, ahogy Jade köszönti a vendégeket és mindenkinek ad az elkészült prospektusokból. Majd hallottam, ahogy egy tömeg megindul felém, vagyis jobban mondva a kastély felé. Persze, hogy mindenkit az érdekel legjobban. Benjamin megjelent mellettem, a díszlet fényeiben úgy tűnt, mintha folyamatosan vibrálna. Kicsit másképp nézett ki, mint délelőtt, most sokkal sápadtabbnak tűnt a bőre, a szeme pedig egyszerűen üvegesre változott, mintha nem is az a fiú lett volna, aki kisfiúként örült annak, hogy részt vehet az egész kísértet kastély-projektben.

- Minden rendben, Benjamin? – néztem rá a szemem sarkából, így el tudtam kapni, hogy bólint egyet. – Felkészültél az estére? – még egy bólintás. – Akkor mindenki a helyére, mindjárt ideérnek! – és egy harmadik bólintás érkezett, de nem volt időm foglalkozni a dologgal, mert egy kisebb tömeg ért elém. – Üdvözlök mindenkit a kísértet kastélyunkban! Kérek mindenkit, hogy tartsa a kezét maga mellé, ha nem szeretné elveszíteni! Fáradjanak beljebb!

Egy kis ideig néztem, ahogy a tömeg halad előre, de amit az egyik függöny mögött eltűntek visszafordultam, hogy felkészüljek az újabb csapat fogadására. Azonban egy velőt rázó sikoly mindent elfelejtetett velem. Ennyire nem lett félelmetes a dolog, és nem hittem, hogy Benjamin ennyire rémisztő lenne. Egy lány rohant ki a kastélyból sírva.

- Egy igazi szellem… Elkapta a többieket… – sírta. – Minden tiszta vér…

- Az… az nem lehet… - és már rohantam is be oda, ahonnan a lány jött.

Mire beértem már én is éreztem a vér fémes, már fojtogató szagát, és láttam a földön heverő testeket is. Benjamin azonban sehol se volt. Gyorsan előkotortam a telefonomat a kis kézitáskámból és már hívtam is Jade-et.

- Mi a baj, Cass? Sok a…

- Benjamin elszabadult és megölt majdnem egy egész csapat látogatót! – szakítottam félbe, hogy biztosan el tudjam mondani neki, mi történt. – Jack-nek és Kev-nek igaza volt, gonosz, nem kellett volna bíznunk egy szellemben! Jade, hallod?! Megölt négy embert!

A telefon hirtelen kirepült a kezemből és a falnak csapódva összetört. Valaki megérintette a vállamat, mire olyan lendülettel fordultam meg, hogy egyensúlyomat elvesztve estem egyenesen egy vértócsába. Benjamin magasodott fölém, és már egyáltalán nem tűnt rendesnek. Nagyobb lett, a szeme továbbra is üveges volt, a bőre pedig még a hullákénál is sápadtabb. Nagyon erősnek tűnt, túl erősnek.

- Nem kellett volna ide jönnötök Halloween éjszakáján – visszhangzott Benjamin hangja az egész alagsorban. Meg mertem volna esküdni, hogy még a falakba is bekúszott a hangja. – Nem tudtátok, hogy a szellemek ilyenkor a legerősebbek? Főleg a gonosz szellemek. Köszönöm a kedvességedet, de sajnos dolgom van még itt, és nem kedves dolgok. Ha szerencséd van Cassidy, talán még találkozunk, ha te is itt ragadsz az iskola falai közé zárva.

- Benjamin… Ne… Kérlek, ne… - de sajnos a könyörgésem mit sem ért. Még hallottam, ahogy Jack, Jade és Kevin hangja csendül fel valahol a folyosó másik végében, de már esélyem se volt kiabálni nekik, hogy meneküljenek, mert Benjamin lecsapott.

Nem tudom mi történt ez után, csak azt, hogy amikor legközelebb felkeltem, már rendőrök és mentősök voltak a folyosón, és éppen az én testemet tették zsákba, majd húzták be rajta a cipzárt. Lenéztem magamra, a kezeim, a törzsem, a lábaim… Mindenem áttetsző volt, akárcsak Benjamin volt aznap reggel.

- Szóval tényleg itt ragadtál te is – hangzott fel a hangja mellettem. – Sajnálom, nem tudok küzdeni a késztetés ellen. Tudod, hatvan évvel ezelőtt pontosan egy ilyen este alkalmával öltek meg engem.

- Láttam az újságcikket… - kezdtem volna, de leintett.

- Egy szó se igaz belőle. A barátaim voltak, nem zaklattak. De megöltek. Hogy véletlen volt vagy szándékos, azt nem tudom, és már nem is fogom megtudni. A cikkből annyi igaz, hogy lezuhantam a negyedikről, és nyakamat törtem. A halálom óta szörnyű harag van bennem, ami Halloween éjjelén egyszerűen kiszabadul. Ha ilyenkor valaki lejön ide, egyszerűen végzek vele. Sajnálom, hogy nem szóltam egy szót se róla, de azt hittem hatvan év után már csak meg tudom fékezni. Hát ne sikerült sajnos. Sajnálom.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki erre. Megbocsájtani egy ideig biztosan nem fogok tudni, de legalább megpróbálhatom figyelmeztetni a többieket a helyzetről. Ha tudnak Benjamin „átkáról”, akkor el tudják kerülni, hogy bárki az én sorsomra jusson legközelebb. De egy dolgot küldetésként magam elé állítottam. Mindent el akarok követni, hogy Benjamin ne ölhessen meg több embert az iskolában.

A folyosó elején láttam Jack-et, Kevint és Jade-et, gondoltam hát, odamegyek hozzájuk, és elmesélem nekik a dolgot. De bármennyire is próbáltam, nem tudtam megjelenni előttük, igazából halvány fogalmam se volt, hogy kéne próbálkozzak. Benjamin megállt mellettem, a kezét a vállamra tette.

- Segítek, egyedül nem fog menni még most – azzal láthatóvá tett minket. – Csak ők hárman látnak minket, senki más.

- Akkor menjünk máshova, egy kicsit odébb.

A három egykori barátom tátott szájjal bámult ránk, de követtek egy kicsit nyugodtabb helyre, ahol elmeséltünk nekik Benjamin-nal mindent. Ők hárman csak csendben hallgattak, a történet végén bólintottak, majd mind a hárman szörnyű tekintettel bámultak Benjamin-ra.

- Tanítsd meg minél előbb, hogy legyen látható, mert találkozni akarunk vele! – adta ki parancsba Jack ellentmondást nem tűrve, mire Benjamin csak bólintott.

Elköszöntem tőlük végül, bár nagyon nehéz volt. Nem tudtam, mikor lesz legközelebb lehetőségünk beszélni, vagy hogy egyáltalán lesz-e még valaha lehetőség rá. Az életem véget ért, mint élő személy, és egy egészen új világ nyílt meg előttem a halálom után. Az iskola falain belül. Elhatároztam, hogy mindent tőlem telhetőt megteszek, hogy megismerjem és megfékezzem Benjamint a jövőben. Valamint nagyon sok időt fektettem az élők világával való kapcsolat létrehozásával, hogy megtanuljam, hogy válhatok láthatóvá, hogyan mozgathatok tárgyakat meg hasonló szellemes dolgokat. Ezekre végülis egy egész örökkévaló adott volt, ami igazán hosszú idő.

CoffeeBreak - 1. fejezet

 /Szép napot mindenkinek! Rég volt már, hogy jelentkeztem, de az egyetem utolsó hetei kicsit elhavaztak. De jó hírrel érkeztem, ugyanis készen van a CoffeeBreak újraírt változatának 1. fejezete, így most ezt hoztam el nektek. Jó olvasást hozzá mindenkinek, aki még itt van velem, és követi az írásaimat!

Luv U Guys <3/

Az érkezésem óta egy teljes hét telt el. A napjaim nagy részét sétálgatással, városnézéssel töltöttem. Legnagyobb meglepetésemre, amikor egy hangulatos kis kávézóban jártam, még egy munkalehetőséget is találtam. Ott éppen akkor raktak ki egy táblát, mely hirdette, hogy munkaerőt keresnek. Éltem is a lehetőséggel, mert szükségem volt egy kis pénzre, amit én kerestem meg. A lány, aki épp akkor volt a pultnál, majd kiugrott a bőréből, amikor érdeklődtem tőle a munkára jelentkezés feltételeiről. Elmondott minden szükséges információt, végül pedig megjegyzete, hogy jöjjek vissza másnap, mert a főnöke akkor nem volt bent. Megköszöntem neki mindent, másnap pedig visszamentem, hogy főnökénél is jelentkezhessek és hivatalossá tegyem. Minden a legnagyobb rendben ment és fel is vett, első körben azonban csak két hét próbaidőre, de biztosított róla, hogyha megfelelő munkaerő leszek a kávézó számára, biztosan teljes munkaidős leszek. Kaptam végül még egy hétvégényi pihenőt, hétfőn pedig kezdhetek is, amit már alig tudtam kivárni.

            Hétfőn reggel boldogan sétáltam a kávézó felé, lábaimat azért szedtem, amennyire csak tudtam, hogy időre beérjek.

- Jó reggelt! – léptem be háromnegyed nyolckor a kávézóba, ahol még csak a korábban látott lány volt. Nem volt magas, bár hozzám képest Korea utcáin a lányok többsége mind alacsony volt.

- Még zárva… - nézett fel az egyik asztal törölgetéséből. – Jaj, sajnálom! Gyere csak beljebb! A pult mögötti, bal oldali ajtón túl van az öltöző, ott vannak egyenpólók és köténykék. Öltözz át, kérlek, utána bevezetlek a mi kis kávézónk rejtelmeibe – úgy mosolygott, mintha ő maga lenne a Nap, aki fényt visz mások életébe. De a nevét még nem tudtam meg, így úgy döntöttem bemutatkozok én először.

- Úgy tudom, még nem mutatkoztam be, úgyhogy ezt most pótlom – szólaltam meg kicsit halkan, mert féltem, hogy hangom visszhangot verne az üres kávézóban. – Elisabeth Sparrow vagyok, de szólíts csak nyugodtan Lizzy-nek.

- Oh, bocsánat, a bemutatkozás is teljesen kiment a fejemből. Ahn Hani vagyok, a CoffeeBreak kávézó egyik alkalmazottja. Menj öltözz át gyorsan, hogy nyitásra készen legyünk! – mosolygott rám ismét Hani, majd visszatért az asztalok törölgetéséhez.

Bementem gyorsan az öltözőbe, a kikészített póló és köténykupacból kivettem egyet-egyet (a pólóból természetesen a saját méretemet), majd gyorsan átöltöztem és vissza is mentem Hani-hoz, aki már az asztalok helyett a pultot törölgette fényesre.

- Nem lehet igaz, hogy soha nem tud időben érkezni – motyogott valamit a lány törölgetés közben. – Miért nem lett még kirakva a segge innen? Jah, persze, tudom. Megvesznek érte a lányok, miatta van ilyen nagy forgalmunk. Csak egyszer az életben, Kang YoungHwa, egyszer told be a segged időben!

            Kicsit megijedtem, Hani már egyáltalán nem mosolygott úgy, mint néhány perccel korábban. Aztán nyílt az ajtó és egy egészen jóképű fiú lépett be rajta. Haja a válláig ért és szőke volt.

- Kang YoungHwa! – Hani hangja visszhangzott a kávézóban. – Nem lehet igaz, hogy minden nap elkésel!

- Most az egyszer nem az én hibám volt – emelte fel kezeit védekezően a YoungHwa-ként megnevezett fiú. – A busz, amelyikkel jöttem dugóban ragadt egy baleset miatt. Esküszöm!

- Mindegy… - sóhajtott Hani, majd beletúrt vállig érő, fekete hajába, ami még a művelet után is tökéletes formában maradt. – Siess, öltözz át, mert egy perc maradt nyitásig!

- Igenis! Feltéve, ha az ismeretlen hölgyemény beenged az öltözőbe – látott meg engem is YoungHwa. – Kang YoungHwa vagyok, de Hani mindig kitalál számomra valami „vicces” – rajzolt idéző jeleket a levegőbe – becenevet. Kit köszönthetek az egyértelműen külföldi személyedben?

- E-Elisabeth Sparrow vagyok – kicsit ledöbbentem, hogy milyen választékosan beszélt, mert nem néztem ki belőle elsőre. – De hívj csak nyugodtan Lizzy-nek. Múlt héten jelentkeztem a munkára és ma kezdtem a próbaidőmet.

- Oh, Lizzy! – lepődött meg Hani. – Mióta álltál már ott?

- Nem sokkal azelőtt jöttem ki, hogy YoungHwa megérkezett.

- Ah, rendben… - majd ahogy felnézett az órára a bejárat felett, újra visszatért a jókedve. – Idő van! YoungHwa, menjél már és öltözz át! Kezdjük el a napot!

            A kávézóban töltött első napom zökkenőmentesen telt. Hani mindent megmutatott, amit éppen fontosnak tartott, megtanította, hogy kell kezelni a pénztárat, és nem győzte hangsúlyozni, hogy a különböző kávék összetevői egy listára össze vannak gyűjtve. Alaposan át is tanulmányoztam az egészet, hogy valami azért a fejembe is ragadjon belőle és ne kelljen folyton keresgélnem, hogy mihez mi kell.

- A gyakran vásárolt kávékat nagyon hamar meg fogod úgyis jegyezni – állt meg mellettem Hani, amikor épp egy vendég se volt már bent. – De mindig lesznek olyanok, akik valami különlegeset akarnak inni. Azokhoz néha még nekem is kell a lista – vakarta meg tarkóját egy rövid nevetés kíséretében.

            Én csak egy aprót bólintva bújtam tovább a lapokat és memorizáltam tovább, amit csak tudtam.

- Hidd el, Lizzy – szólalt meg YoungHwa a kávézó másik felében egy asztal törölgetése közben -, az étlap összes kávéjának az összetevőit csak a főnök tudja kívülről. Nekem a nagy részükhöz szükségem van a listára és nem is tudom őket olyan szépen elkészíteni, mint Hani.

- Ezért nem vagy szinte soha a pultban. Mert gyakorolnod kellene hozzá, ahhoz meg lusta vagy – forgatta szemeit a mellettem álló lány.

Csak csendben hallgattam, ahogy egyre nagyobb vita kerekedett közöttük. A kezemben lévő lista továbbra is lefoglalt, de amiket fontosnak és gyakran vásároltnak gondoltam, azokat sikerült pillanatok alatt megjegyeznem. Az egészhez mindössze már csak a gyakorlatban kipróbálás hiányzott. YoungHwa és Hani annyira belemerültek vitájukba, hogy fel se tűnt nekik, hogy főnökünk mellettük áll, csak akkor vették észre, amikor már késő volt.

- YoungHwa, néhány asztalt elfelejtettél még leszedni – a főnök olyan nyugodt hangon szólt hozzánk, hogy biztos voltam benne, nem csak nekem futkosott tőle a hideg a hátamon. – Hani… Szerintem már többször is elmondtam, hogy ne munkaidőben kezdjetek veszekedésbe.

- Igen, főnök. Tudom, nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. Megint – hajtotta le Hani a fejét azonnal.

YoungHwa nem szólt egy szót se, csak dühösen leszedte a kimaradt asztalokat, a csészéket, poharakat, tányérokat és evőeszközöket hátra vitte a konyhába, majd visszatérve tisztára törölte az asztalokat. Ezután visszament a konyhába, hogy elmosogasson.

- Lizzy, menj és segíts YoungHwa-nak a mosogatásban. Nemsokára ebédszünet lesz a környező cégeknél, úgyhogy nagy szükség lesz majd rád is – kaptam meg én is az utasításaimat.

            Csak bólintva egyet mentem a már konyhában csörömpölő fiú után, de végül csak megállni tudtam mellette. Fogalmam se volt, hogy hozzá merjek-e szólni a dühös YoungHwa-hoz, aki olyan hévvel kezdett a mosogatásba, hogy majdnem eltörte az elsőként kezébe akadó kávéscsészét.

- Majd én mosogatok, YoungHwa – ajánlottam fel neki. – Nehogy véletlenül eltörjön valami, aztán meg megvágjon.

YoungHwa csak bólintott és odébb lépett a mosogatótól, de láttam rajta, hogy jól esett neki, hogy valaki kedvesen szólt hozzá a Hani-val folytatott vita után.

- Köszi Lizzy – mosolygott rám. – Amíg nem voltál itt, ilyen alkalmakkor rendszeresen törtek csészék vagy tányérok. Most megmentettél még több levonástól.

- Gyakran veszekedtek Hani-val? – néztem fel a nálam nem sokkal magasabb fiúra. – Vagyis a főnök mondatából ezt szűrtem le. De ha nem így van, akkor bocsi.

- Egy ideje már elég gyakran, igen. De nem olyan rég kezdett el minden apró dolog miatt veszekedni velem. Talán úgy két hónapja. Na, de megyek, megnézem van-e odakint dolgom, aztán még a céges emberek rohama előtt menjünk el ebédszünetre. Mit szólsz hozzá? – nézett rám egy széles mosoly kíséretében YoungHwa.

- Oh, a francba – csaptam homlokomra vizes-habos kezemmel. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem reggel. – YoungHwa csak felhúzta egyik szemöldökét, tekintetében benne volt minden kérdés. – Nem hoztam magamnak semmit ebédre… Be akartam ugrani egy pékségbe idefele, de időközben teljesen kiment a fejemből.

- Megkaphatod az enyém felét, ha szeretnéd – legyintett nevetve, aztán pedig már vissza is ment a kávézóba, hogy mielőbb mehessünk ebédszünetre.

Csak mosolyogva folytattam a mosogatást, amivel hamar meg is lettem. Visszamentem hát előre, hogy új feladat után nézzek, ami azonban a kávézóban fogadott, arra nem voltam felkészülve. YoungHwa azt mondta, van még időnk ebédelni az üzletember-tömeg érkezése előtt – futott át fejemen azonnal a gondolat. A kávézó azonban tömve volt emberekkel. Emberekkel, akik nagyon drágának kinéző öltönyben álltak sorba, néha-néha az órájukra pillantva. Az egész olyan volt, mintha egy film jelenete játszódott volna éppen; rengeteg üzletember, akik sietnek, nehogy túl sok időt vesztegessenek el az ebédidejük alatt, mert vissza kell érniük nagyon hamar dolgozni.

- Lizzy, de jó, hogy jössz! – nézett rám kicsit megkönnyebbülve Hani. – Vedd fel kérlek a rendeléseket, én majd megcsinálom őket. Mindent úgy kell csinálni, ahogy reggel megmutattam, de ha segítség kell, szólj nyugodtan.

- Rendben.

- Oh, és ide írj le mindent, amit kérnek – tolt elém egy aprócska füzetet -, hogy meg tudjam csinálni.

- Rendben – bólintottam és beálltam a pénztár részhez, hogy felvehessem az első rendelésemet. – Üdvözlöm a CoffeeBreak-ben, mit adhatok?

Minden nagyon egyszerűen ment, mintha mindig is ezt csináltam volna. A gépet nagyon egyszerű volt kezelni, minden benne volt a rendszerben, amire szükségem volt. A vevőknek kiadtam a kis számtáblákat is, hogy majd YoungHwa tudja, hogy mit hova kell vinnie. Hani is sokkal gyorsabban tudott dolgozni így, hogy csak egy dolgot kellett egyszerre csinálnia.

- Fuh, ez az ebédszünet hamarabb elment, mint máskor. Lizzy, nagyon jó, hogy csatlakoztál hozzánk, el nem menj! – ölelte át Hani a karomat, mintha csak attól félt volna, hogy eltűnök, ha elenged.

- Nem megyek sehova se, Hani, nyugi – mosolyogtam a karomat szorító lányra. – Nagyon élvezem ezt a munkát.

A kávézó hamar kiürült, az üzletemberek tömege olyan gyorsan oszlott el, ahogyan érkezett. Mikor az összes vendég elment, beálltam segíteni YoungHwa-nak az asztaloknál, így nagyon hamar sikerült az összeset leszednünk. A konyhában elmosogattunk, jobban mondva én mosogattam, YoungHwa pedig törölgetett és a helyükre pakolta a tiszta és száraz dolgokat. Miután végeztünk, szárazra töröltem a pultot a mosogató körül, már csak megszokásból, mint otthon is minden alkalommal.

- Oh, milyen alapos vagy – állt meg mellettem YoungHwa, azonban olyan halkan lépett mellém, hogy ijedtem megugrottam, térdemet pedig bevágtam a konyhapult alatti szekrénybe. – Jaj, sajnálom, nem akartalak megijeszteni! Jól vagy Lizzy?

- Igen, megvagyok – dörzsöltem a fájó pontot.

- YoungHwa, Lizzy, menjetek ti is ebédleni – lépett be főnökünk. – Mi történt? Jól vagy Lizzy?

- Igen, főnök, jól vagyok. Csak beütöttem kicsit a térdemet, de már jól vagyok.

- Rendben, de ha mégis fájna, akkor szólj mindenképp – villantott rám a férfi egy szigorú pillantást, mire azonnal bólintottam. – Jól van, helyes. Jó munkát végeztetek, úgyhogy irány ebédelni Hani-val. Addig én intézek mindent.

Főnökünk nagyon szigorúnak tűnt első ránézésre, azonban így látva már megváltozott a véleményem róla. A harmincas éveiben járó férfi nagyon sok figyelmet szentelt alkalmazottainak, még úgy is, hogy a délelőtt folyamán nem is láttam.

YoungHwa-t követve mentem ebédelni. A fiú az öltözőbe ment be, amit ezúttal jobban megnéztem. A reggeli sietségben észre se vettem, hogy egy egészen nagy helyiség volt, az egyik felét öltözőnek, míg a másikat egy kisebb konyha-jellegűre rendezték be. Tiszta volt az egész, rendezett és egyáltalán nem érződött a levegőben, hogy öltöző is lenne bent.

- Srácok! – kiáltott fel Hani vidáman. – Kim főnök megdicsért minket, és még csirkét is rendelt nekünk ebédre.

- Ingyen kaja! – éljenzett azonnal YoungHwa, néhány pillanattal később azonban elkomorodott. – Hoztam ebédet…

- Nyugi, Hwa, én is, de majd haza viszem – legyintett Hani. – Gyertek, együnk, míg meleg!

Az ebédünket nevetve, beszélgetve ettük meg, kicsit sokáig húztuk az időt. Mindenféle témáról szót ejtettünk, ami csak eszünkbe jutott. YoungHwa kérdezett a New yorki életről, mindenféle, csak úgy eszébe jutó dologról. Legfontosabb kérdése azonban vásárláshoz kapcsolódott.

- Ott is vannak olyan menő ruhák meg kiegészítők, mint itt? Mert tervezek egyszer majd elutazni vakációra valahova Amerikába, de ha nincs arra elég menő cuccokat áruló bolt, akkor inkább nem is megyek – mondandója végét már nevetve mondta, így rájöttem, hogy csak viccel a kérdéssel, tudja rá nagyon jól a választ. Azért mégis megválaszoltam neki.

- Persze, hogy vannak. Választani se tudnál, hogy hova menj be – mosolyogtam, bár arcizmaim már sajogtak a korábbi sok nevetéstől.

YoungHwa csak hümmögve bólogatott, miközben úgy tett, mintha nagyon mérlegelné a helyzetet. Végül azonban csak legyintett egyet és bekapta az előtte lévő utolsó csirkedarabot. Hani addig, míg Hwa beszélt, csendben evett és telefonjába mélyedt, de annyira, hogy észre se vette, hogy már elfogyott a csirke előle. Így csak bal kezével a papírdobozban tapogatózott újabb falat után, miközben másik kezével mobilján pötyögött.

- Hani… - szólítottam meg, de nem reagált, ezért inkább vállát megbökve zökkentettem vissza közénk.

- Igen? – nézett fel, tekintete pedig teljesen olyan volt, mintha épp akkor kelt volna fel. – Kérdeztél valamit?

- Jaj, nem, csak szólni akartam, hogy már elfogyott a csirkéd. Ne keress tovább a dobozban.

- Oh, szóval ezért nem akart egy se a kezembe akadni! Köszi, hogy szóltál, Lizzy.

Ekkor nyílt az ajtó és főnökünk dugta be a fejét.

- Nem sürgetésképp, de igyekezzetek, lassan jön a következő hullám – elég fáradtnak tűnt a férfi, mintha egész éjszaka ébren lett volna. – Nekem pedig lassan el kell ugranom hivatalos ügyeket intézi, úgyhogy maximum tíz percetek van még.

- Igenis! – szólaltunk meg teljesen egyszerre.

Mivel főnökünk látogatására már mindannyian befejeztük a magunk adagját, ezért csak rendet kellett tennünk az étkező részen, aztán mentünk is vissza a munkánkhoz. Nem volt még túl nagy forgalom, csak egy-két ember érkezett, így többségében csak lézengtünk a pult mögött. Unalmamban fogtam egy nedves rongyot és elkezdtem tisztára törölni az előttem lévő, egyébként teljesen tiszta pultot, csak azért, hogy teljen kicsit az idő. Hát mit ne mondjak, nem jártam túl sok sikerrel.

Miután ebédszünetünkről visszatértünk dolgozni, főnökünk még úgy húsz percig maradt, de azt mondta, amint mindent elintézett, visszajön. Azonban egész végig, amíg ott volt és segített nekünk, rettentő kimerültnek tűnt. Láttam a többieken is, hogy néha-néha aggódó tekintettel néztek a férfi felé, és úgy éreztem, ők tudnak is valamit. Azután nem sokkal, hogy Kim főnök elment, egy rövid időre teljesen üres lett a kávézó, így óvatosan rákérdeztem Hani-nál.

- Kim főnök nagyon kimerültnek néz ki. Van nála valami, ami miatt ilyen?

- Tudod… - kezdte volna Hani, de YoungHwa félbeszakította.

- Megígértük, hogy nem adjuk tovább senkinek a dolgait. Emlékszel, Hani? – a fiú szemei szinte szikrákat szórtak Hani-ra, nagyon fontos lehetett számára ez az ígéret. – Ugye emlékszel?

- Igen, emlékszem, Hwa. Sajnálom Lizzy, de nem mondhatjuk el.

Csak csendesen bólintottam, aztán visszatértem a kasszához, hogy felvegyen az érkező vendégek rendelését. Miután ezekkel megvoltam, a gondolataimba merülve fogtam meg újból a nedves rongyot, hogy minden láthatatlan porszemtől megszabadíthassam a pultot. Valójában azonban előttem minden gyönyörűen tiszta volt.

Végül délután négy után néhány perccel indult meg a vásárlók újabb hulláma, ekkor azonban már nem csak öltönyösök tömege volt. Sokféle ruhastílus keveredett, az iskolai egyenruhától az öltönyökig mindenféle jelen volt. Az emberek kiszolgálását ugyanúgy vezettük le, mint az ebédidő alatt is tettük: YoungHwa kivitte a rendeléseket és asztalokat szedett, Hani elkészítette a rendeléseket, amiket pedig én vettem fel és emellett kezeltem még a kasszát is. A nagy roham hamar levonult, de nem ürült ki a kávézó, az emberek folyamatosan cserélődtek, csak lassabb tempóban.

- Olyan békés itt minden – léptem Hani mellé, miközben a rendeléseiket fogyasztó vendégeket néztem. – Lehet bármekkora ricsaj, akkor is békés lesz számomra.

- Megértem mire gondolsz – bólintott Hani határozottan. – Van az emberek zajában valami egészen megnyugtató, valami, amit nem tudok úgy igazán megfogalmazni.

- Pontosan. Én is ugyanerre gondoltam.

A kávézó nyíló ajtaja rántott vissza a valóságba, egy nagyobb lánycsapat lépett be rajta. Jókedvűek voltak, nevettek, beszélgettek, ettől pedig nekem is egészen jó kedvem lett. Előttem megállva rövid ideig gondolkoztak, hogy mit kérjenek, rendeltek, végül pedig a társaság – még női szemmel nézve is – legszebb tagja közölte, hogy meghívja a többieket. Én csak mosolyogva elvettem tőle a pénzt, majd megszólaltam:

- Amint a rendelések elkészülnek, a kollégám ki fogja vinni, addig foglaljatok nyugodtan helyet – mosolyom továbbra se tűnt el, hisz jó érzés volt ott dolgoznom.

- Külföldi vagy, igaz? Nagyon jól beszéled a koreait – dicsért meg a lány, aki fizetett. – Honnan jöttél?

- Amerikai vagyok, New York-ból jöttem. És köszönöm, nagyon sok erőt fektettem a nyelvtanulásba.

- Csak így tovább! – villantott rám egy kedves mosolyt, majd csatlakozott a barátnőihez, akik időközben már helyet foglaltak.

Boldogságtól csillogó szemmel fordultam Hani felé, hogy tudassam vele, korábban még senkinem dicsérte meg a nyelvtudásomat. Kolléganőm visszamosolygott rám, szavak nélkül is tudta, mit szeretnék mondani. Kicsit azonban meglepett, hogy ilyen könnyedén leolvasta az arcomról a gondolataimat, egyik szemöldökömet meg is emeltem kicsit.

- Most mi az? – nézett rám értetlenül. – Minden, de tényleg minden gondolatod kiül az arcodra. Nem nehéz tudni, hogy épp mire gondolsz.

- Ezt nem is tudtam eddig. Senki se mondta még.

- Jó emberismerő vagyok, szóval elég könnyen megértek bárkit – rántotta meg a vállát Hani, mintha ez csak egy mellékes, egyáltalán nem fontos információ lenne.

Ezután mindketten visszatértünk saját dolgunkhoz. Minél több fiatalokból álló csapat érkezett, annál többen dicsérték meg a koreaimat. Munkaidőnk végére pedig már egyenesen ragyogtam a boldogságtól, amit se YoungHwa, se Kim főnök – aki körülbelül zárás előtt egy órával érkezett vissza – nem tudott hova tenni. Mindketten csak furán néztek rám, de egyikőjük se kérdezte volna meg.

- Hát ez nem igaz! – csattant fel Hani, amikor már megunta a férfi részleg néma értetlenségét. – Minden férfi ilyen életképtelen, ha kérdésekről van szó? Mi olyan nehéz abban, hogy megkérdezzétek Lizzy-t? Lizzy, mitől vagy ilyen boldog? Tessék, megtettem helyettetek!

- Nagyon sokan megdicsértek, hogy külföldi létemre milyen jól beszélem a koreait – válaszoltam vigyorogva. – A mai nap előtt senki nem tette ezt meg.

A férfiszakasz szemében megértés csillant, azonban mindkettőjüknek csak egy „oh” felszólalásra futotta. Férfiak… Hani is csak a fejét rázta, de nem mondott semmit, inkább csak folytatta tovább az egyik asztal törölgetését. Hivatalosan már zárva voltunk és csak a takarítás volt hátra, utána pedig mi is mehettünk haza.

Amint azzal is végeztünk, Kim főnök bezárta a kávézót, mindenki más pedig ment a maga útján. Hani egy darabig velem tartott, így volt lehetőségünk beszélgetni.

- Hogy érezted magad nálunk az első napodon? – mosolygott rám szélesen kolléganőm.

- Nagyon jól, egyszerűen minden tökéletes volt – válaszoltam teljesen őszintén. – Remélem, még sokáig veletek dolgozhatok.

- Szerintem biztosan. Kim főnök igazán elégedettnek tűnt, pedig az új alkalmazottakkal mindig kifejezetten szigorú szokott lenni. De téged már most láthatóan kedvel.

- Ennek nagyon örülök. Tényleg nagyon.

- Én is. Már nagyon kellett ide egy másik lány – sóhajtott Hani, szemeiben pedig öröm csillant. – Na, itt azt hiszem, elválnak útjaink. Én arra megyek. Holnap majd találkozunk! Legyen szép estéd, Lizzy!

- Neked is, Hani! – integettem neki, majd elindultam a hotel felé.

Mire elértem ideiglenes otthonomig, teljesen elfáradtam. Olyan fáradtság volt ez, amit szívesen éreztem, mert a kemény és élvezetes munka okozta. Nem is húztam sokáig az időt, amikor szobámba értem. Zuhanyoztam villámgyorsan, vacsoráztam egy keveset, utána pedig már ágyban is voltam, pedig egyáltalán nem volt még olyan késő. Beszéltem kicsit anyáékkal is, elmeséltem nekik, hogy milyen jó munkát találtam, a fáradtság azonban nem akart múlni, így inkább elköszöntem tőlük, állítottam egy ébresztőt és el is nyomott az álom.

Helyzetjelentés

 Sziasztok!

Fhu, el se hiszem, hogy már ilyen régen nem jelentkeztem semmivel se. Pedig nagyon igyekszek, hogy tudjak nektek hozni valamilyen tartalmat, olvasni valót, és írom is (jelenleg a CoffeeBreak újraírt verziójának következő fejezete készül), amint pedig kész lesz, mindenképp hozom is nektek.

Ez a karantén/kijárási korlátozás nagyon elrontotta az időérzékemet, és az életkedvemet, de legalább ihletet sokszor adott, de ettől függetlenül nincs sok indokom, hogy miért nem hoztam semmit se. Nem tudom tényleg.

A lényeg azonban, hogy hamarosan érkezem egy (reményeim szerint) hosszú fejezettel. Utána érkezhet majd egy kisebb szünet megint, mert tervezek írni egy pályázatra egy novellát, valószínűleg azzal fogok majd foglalokozni ezután egy ideig.

Aki még az ilyen hosszú kihagyások ellenére is velem maradt, és követi a blogot, annak nagyon köszöm, rengeteget jelent^^ Legyetek jók!^^

Rin kijelentkezett...