Prológus
Szöul,
te gyönyörű város. Ugyanolyan betondzsungel, mint New York, ahonnan származok,
de valahogy mégis sokkal szebb. Talán a város tisztasága teszi, vagy csak
egyszerűen a más környezet, nem tudom, de engem teljesen elvarázsolt. És még
csak egy napja érkeztem. De hogy is kerültem ide, és ki vagyok? Talán úgy lenne
a legkönnyebb, ha az egészet az elején kezdem. Akkor, amikor megszülettem. Na
jó, ez csak vicc volt, nem megyek vissza húsz évvel korábbra.
A
nevem Elisabeth Sparrow, New York-ban születtem és nőttem is fel. Nincsenek
testvéreim, így a szüleim próbáltak mindig a kedvemre tenni, hogy ne érezzem
magam egyedül. Barátaim sose voltak igazán, mindig az adott könyv és annak
szereplői, amit éppen olvastam.
Gimi
elején az iskolámban volt egy érdekes előadás, amit egy diák tartott, aki
cserediák programmal egy tanévet Szöulban töltött. Annyira megtetszett, amit
akkor hallottam, hogy elkezdett érdekelni az ország, annak nyelve, kultúrája és
minden lehetőség, amivel kijuthattam volna. Elkezdtem hát tanulni a nyelvet, és
minden adandó alkalommal megemlítettem anyáéknak, hogy ki szeretnék jutni. Ők
viszont eléggé ellene voltak, hogy egyedül ilyenre vállalkozzak. Túl fiatalnak
tartottak hozzá. Így ment ez minden szülinapom alkalmával, amikor megkérdezték,
hogy mit szeretnék kapni. Egészen a huszadikig.
-
Lizzy, kincsem, mit szeretnél idén szülinapodra? – kérdezett rá anya egy héttel
az időpont előtt.
-
Amit eddig mindig szerettem volna – bújtam tovább telefonomat, miközben épp repjegyeket
néztem, amikkel kijuthatnék. Sajnos (vagy nem sajnos) mindegyik túl drágának
bizonyult az én pénztárcámhoz.
-
Akkor idén megint nekünk kell dönteni róla apáddal – sóhajtott anya, bár valami
mintha másabb lett volna akkor a hangjában, mint a többi évben.
Ahogy
teltek a napok, anyáék úgy lettek egyre furábbak. Olyan dolgokat vettek, amire
normális esetben nem lett volna szükségünk. Új ruhákat, bőröndöket és
mindenféle utazós holmit. Aztán elérkezett a szülinapom, és mindenre fény
derült, hogy miért is csinálták.
A
szülinapomon reggel kómásan baktattam ki a konyhába, hogy megigyam reggeli
éltető kávémat, ott azonban azonnal meglepetésbe ütköztem. Anyáék már ott
vártak, a konyhaasztalon egy tortával és egy díszes borítékkal.
-
Boldog születésnapot, Lizzy drágám! – szólalt meg anya elsőként, majd elém
lépett és szorosan megölelt egy puszi kíséretében.
-
Boldog szülinapot, kislányom! – csatlakozott apa is, majd mindketten elengedtek
és meggyújtották a tortán lévő húsz gyertyácskát. – Kívánj valamit, aztán fújd
el!
Úgy
tettem, ahogy apa mondta, szemeimet jó szorosan becsuktam, majd magamban
többször is elismételtem a több éve meglévő kívánságomat. Bárcsak
eljuthatnék Koreába! – majd elfújtam a gyertyákat. Anya – akárcsak minden
évben – meghatódott, néhány könnycseppet azonnal le is törölt arcáról, de hamar
összeszedte magát. Kezébe vette a torta mellett heverő borítékot, felém
nyújtotta, és mosolyogva megszólalt.
-
Remélem, örülni fogsz neki. Nagyon sokat gondolkoztunk az idein apáddal.
Átvettem
a borítékot, és amikor kinyitottam, majdnem elsírtam magam. Egy repülőjegy volt
benne, ami Koreába szólt. Az volt az a pillanat az életemben, amikor nem tudtam
semmit megfogalmazni, bármennyire is szerettem volna mondani anyának és apának
valamit. De mivel a szavak teljesen elhagytak, így csak anyáék nyakába
ugrottam, majdnem fellökve őket és a konyhaasztalt a tortával. A könnyeim is
utat törtek végül maguknak, bármennyire is küzdöttem ellenük. Mire sikerült
végre lenyugodnom és a gondolataimat is rendezni, nagyjából tíz perc telt el.
-
Anya, apa, imádom! – mosolyodtam el teljes szívemből. – Nagyon boldog vagyok,
hogy megengeditek, hogy menjek.
Ahogy
anyára néztem, láttam rajta, hogy az ő szeme is könnyes, de boldogság sugárzott
arcáról, akárcsak apáéról. Nagyon örültek, hogy teljesíthették ezt a régi vágyamat.
Szüleim után ránéztem a még mindig kezemben lévő repjegyre, hogy mikor is
indulhatok útnak, mikor kezdhetem el életem talán legnagyobb kalandját. Június
17. szerepelt az indulás időpontjánál, reggel nyolc órával. Azaz volt egy
teljes hetem, hogy átgondoljam, pontosan mire is van szükségem, mit kell még
beszerezzek és hasonló, utazás előtti gondolatok. Tudtam jól azt is, hogy
foglalnom kell valami szállást is, legalább egy kis időre, hogy ne az utcán
kelljen aludnom, anya azonban még ebben is megelőzött.
-
Foglaltunk neked szállást is egy hotelban, ami egész jónak tűnt, de nem volt
csillagokat verő ára. Egy hónapig ki van fizetve, a számlája a borítékban van –
magyarázta anya. – Nem tudjuk, meddig szeretnél ott maradni, de apáddal nagyon
reméljük, hogy még hazajössz – reménykedve néztek rám mindketten, látszott
rajtuk, hogy nagyon félnek, hogy többé nem jövök haza.
-
Biztosan hazajövök – mosolyogtam úgy rájuk, hogy a lehető legtöbb nyugalmat
sugározzam feléjük.
Az
elkövetkezendő egy hét rohangálással, feszültséggel és értelmetlen dolgokon
való veszekedéssel telt, nagy nehezen azonban eltelt. Aztán eljött a június
17., én pedig nagyon korán felkeltem. Talán túlságosan is korán, de valahogy
nem zavart. Az egészben az volt a legfurább, hogy hajnali négykor közel se
voltam olyan álmos, mint azokon a napokon, amikor órákkal később keltem. Első
dolgom azonban még így is a reggeli, éltető kávém lefőzése volt, mire pedig
megittam, anyáék is felébredtek, bár hallottam, hogy őket az ébresztő keltette.
-
Jó reggelt, hétalvók! – köszöntöttem őket nevetve, miközben visszaindultam
szobámba készülődni.
-
Úgy látom, Lizzy nagyon izgatott – hallottam még anya álmos megjegyzését,
mielőtt behúztam szobaajtómat, és nekiláttam a jó másfél órás készülődésemnek.
Valahogy
túl gyorsan elkészültem mindennel. Reggeli rutinomat letudva beraktam
bőröndjeim egyikébe (amelyikben még volt elég hely) a kimaradt dolgaimat. Ezek
természetesen azok a holmik voltak, amikre még előző este és reggel szükségem
volt. Ezután még tartottam egy utolsó, teljes körű ellenőrzést, hogy biztosan
mindenem meglegyen. Az idő azonban valamilyen oknál fogva nagyon lassan telt,
mire mindennel indulásra kész lettem, még akkor is csak reggel hat volt. És azt
is hozzá kell tenni, hogy anyáék még nem voltak kész. Így végül kihordtam a
bőröndjeimet az előszobába, felhúztam az egyetlen, kint hagyott sportcipőmet,
aztán visszamentem a nappaliba, hogy kicsit lefoglaljam magam. Bekapcsoltam a tévét
és csak bámultam, bár fogalmam sem volt, hogy éppen mit adtak. Annyit tudtam
biztosra, hogy a kanapéra telepedés után kezdtem el érezni, ténylegesen
mennyire is vagyok fáradt.
-
Lizzy – hallottam meg anya hangját valahonnan a távolból. – Lizzy, ébredj, fél
hét van, indulnunk kell.
-
Milyen rég óta alszok? – pattantam fel szinte pánikolva.
-
Szerintem éppen csak most szundítottál el – kuncogott anya, majd óvatosan a
bejárati ajtó felé kezdett terelgetni. – Apád már bepakolta a bőröndjeidet,
indulásra készen állunk.
Mély
levegőt véve léptem ki a házunk ajtaján. Apa már tényleg mindent bepakolt a
csomagtartóba, kezében már csak egy táska volt, a kis hátizsákom, amiben csak
olyan dolgok voltak, amik kellhetnek az utazás során: az okmányaim, repülőjegy,
pénztárca és egy könyv.
-
Induljunk, nehogy lekésd a gépedet! – mondta apa, miután elvettem tőle a
táskámat. Csak bólintottam aztán beültem a helyemre.
A
reptérig mind csendben voltunk, csak az autóban szóló rádió szolgáltatott némi
háttérzajt, de a tízperces útra ez is teljesen elég volt. Amint odaértünk,
meglepett a tömeg, ettől függetlenül egész gyorsan megvolt a becsekkolás és a
bőröndjeim átvizsgálása. A váróteremben nem nagyon volt üres szék, úgyhogy
anyáékkal megálltunk egy olyan helyen, ahol nem voltunk útban senkinek. Nem
igazán figyeltem az időt, így nem tudtam, pontosan meddig vártunk még, mire
bemondták a hangosbemondón, hogy megkezdhetik az emberek a felszállást a
Dél-Koreába induló gépre. Elköszöntem anyáéktól és elindultam a kapuk felé. Elkezdődik
hát életem legnagyobb kalandja, amire olyan régóta várok. – futott át a
fejemen a gondolat.
Nehezen,
de feljutottam végül a gépre és a helyemet is megtaláltam. Meglepően sokan
utaztak akkor velem együtt, bár nem volt túl nagy tapasztalatom a repülővel
való utazásban. Így természetesen minden percét – de főleg a le- és felszállást
– ámulattal figyeltem ablak melletti ülésemből. Igen, anyáék mindenre
gondoltak.
Leszállás
után is minden nagyon simán ment: a bőröndjeim megvoltak, ráadásul épségben és
az irataim… Oh, igen, csak majdnem minden ment simán. Gondolkozz, Lizzy,
hova tetted! Átkutattam minden létező zsebemet, felforgattam a táskámat, közben
pedig ezerrel pörgött az agyam, hogy rájöjjek, hol vannak az okmányaim.
-
Öhm… Elnézést, néni… - hallottam meg egy óvatos hangot a hátam mögül. – A néni
ezt nemrég ejtette el. Anyu mondta, hogy adjam oda a néninek, miután
megmutattam neki.
Egy
kislány volt, amerikai az angoljából ítélve, a kezében pedig felém tartott
néhány dolgot. Ahogy jobban megnéztem, mi van nála, nagyon megörültem. Nagyon
rendes emberekkel hozott össze a sors.
-
Köszönöm – vettem el tőle az okmányaimat. – Ezzel most megmentetted a napomat.
Nagyon köszönöm! – mosolyogtam rá.
-
Szívesen – mosolygott vissza rám, és visszasietett szüleihez.
Ellenőriztem,
hogy mindenem megvan-e, és amint biztos lettem benne, hogy mást nem hagytam el,
elindultam ki a reptérről. Elcsodálkoztam egy kicsit a környezeten, hogy milyen
szép tiszta volt minden, de kerítenem kellett egy taxit, hogy elvigyen a
hotelbe és végre ne kelljen a sok holmimat húzgálnom magammal. A taxival
meglepően hamar meglettem, bepakoltam mindent a csomagtartóba, aztán ahogy
beültem, bediktáltam a címet. Hamar a hotelhez értünk, ahol kipakoltam,
kifizettem a – meglehetősen drága – fuvart, majd elbúcsúztam a sofőrtől és
elindultam be a hotel épületébe. Gyönyörű hely volt, nagyon segítőkész
dolgozókkal és nagyon szép szobákkal. Mint kiderült, az én szobám a harmadikon
volt, ami lift nélkül meglehetősen fárasztó lett volna. Szobám nyugalmában
végül csak leraktam a bőröndjeimet és elfeküdtem az ágyon. Anyának írtam egy
„Biztonságban megérkeztem.” üzenetet, nem sokkal később pedig elnyomott az
álom. Még zuhanyozni se volt erőm.
Másnap
reggel keltem csak fel, fogalmam se volt, mennyit is aludtam pontosan, de
legalább frissnek és kipihentnek éreztem magam. A nap nagy részét
rendezkedéssel töltöttem, csak késő délután jutottam ki Szöul utcáira. Teljesen
ámulatba ejtett, ami ott volt. Rengeteg ember, felhőkarcoló nagyságú üvegépületekről
visszaverődő napfény. Minden annyira ismerős volt, de mégis új és teljesen más.
