Hawks x Reader One Shot

 /Sziasztok! Ezúttal nem CoffeeBreak új fejezettek jöttem, ugyanis azzal sajnos nem sikerült haladjak. Az éjszaka viszont, amikor nem tudtam aludni ihletet kaptam és írni kezdtem, amiből ez született meg. Jó olvasást hozzá mindenkinek, remélem tetszeni fog majd^^ Luv U Guys <3/

Hawks x Reader

/A történet a Boku no Hero Academia világában játszódik, de neked nincs semmilyen képességed. Legjobb barátnőd NEM Ashido Mina. Neki sincs semmilyen képessége. A történet során felbukkan(hat)nak majd az eredeti szereplők közül többen is. A történetben Hawks még nem profi hős, egyetemre jár. /

 

Péntek délután legjobb barátnőmmel nagyban készülődtünk az esti bulira. Nem terveztük meg előre, hogy mit is fogunk ott csinálni, csak egy egyszerű csajos estét akartunk tartani. Persze, ha már buli, akkor az sose lehet egyszerű, mert valahányszor eljutottunk egy-egy ilyen csajos estére, egyikünk mindig részeg volt. Így készültünk arra is, amire sose lehet felkészülni. Legalábbis lélekben bármire készek voltunk.

- Akkor ma este nem iszunk - jelentette ki Mina határozottan, amin én jót derültem.

- Mondja ezt az, aki előző alkalommal is megfogadta, utána meg nem tudott megállni a saját lábán.

- Ezúttal betartom - erősködött "csakazértis" alapon. - Látni akarom, hogy összeszedsz valami jóképű srácot, y/n. Tudod te, hány jó pali szokott ott lenni?

- Persze, hogy tudom, nekem is vannak szemeim - röhögtem legjobb barátnőmön. - Csak nem igazán érdekelnek az egyéjszakás dolgok - fordítottam el kicsit fejemet zavaromban.

Mina csak sokat sejtető mosolyt villantott rám, és visszafordult a tükör felé, hogy befejezhesse sminkjét. Én is követtem példáját, mert még sehol se tartottam vele, lassan pedig indulnunk kellett volna. Kicsit sokat vacakoltam végül arcommal, valamiért az istenért se akart sikerülni egy szép tusvonal, végül azonban -olyan ötödik próbálkozás után- csak sikerült egy elfogadható dolgot alkossak szemeimre, bár még akkor se találtam teljesen tökéletesnek.

- Y/n, siess, már most késésben vagyunk - szólt rám Mina, amikor a rúzs utolsó simításait végeztem. - Szerintem sose fogunk tudni időben elindulni sehova se, valahonnan mindig el fogunk késni.

- Csak ne a temetésemről késsünk, akkor tuti kiakadna minden vendég - poénkodtam el kicsit a helyzetet. - De ígérem, legközelebb megpróbálok gyorsabb lenni. Csak ez a hülye tusvolna sose sikerül elsőre.

- Majd legközelebb én csinálom meg, es talán, de csak TALÁN időben fogunk indulni.

Bólintottam csak Mina válaszára, elpakoltam a sminkcuccaimat és a táskámat megfogva indultam is ki legjobb barátnőmmel a nyomomban. Nem tartott sokáig, mire a klubhoz értünk, csak két utcát kellett sétálni a lakásunktól odáig. Ezért is szerettünk oda járni. Kint már elég hosszú sor állt, amit Mina csak egy halk káromkodással díjazott. Nekem nem nagyon volt komolyabb hozzáfűzni valóm, végtére is miattam indultunk el később, és most az én hibám, amiért több időt kell kint fagyoskodva töltenünk. Hát igen, november végén már nem igazán van jó idő este tízkor.

Miközben várakoztunk, hogy bemehessünk, a sorban, ami egyébként időközben egyszerű tömeggé változott, észrevettem valamit, ami felkeltette a figyelmemet. Egy pár vörös tollakkal borított szárny, amit már az egyetemen is többször láttam. Na jó, helyesebben nagyon sokszor láttam, végtére is sok közös órám volt a szárnyak tulajdonosával. Takami Keigo, vagy ahogy ő szereti, ha szólítják, Hawks.

- Csajszi, itt van Hawks - bökött oldalba Mina, arcán meglepettség tükröződött. - Nem gondoltam, hogy egy ilyen nyomi helyre is betévedhet az egyetem nagymenője. Én eddig azt hittem, hogy csak elit klubokba jár.

- Nem tudom erre mit mondjak - valójában azt akartam mondani, hogy "Úristen, itt a nagy lehetőségem!" vagy, hogy "Elég jól nézek ki, hogy észrevegyen?", de nem akartam Mina-t ilyenekkel zargatni. - Tuti, mindenki köré fog gyűlni, úgyhogy minél hamarabb italt kell szereznünk.

- Mire mi bejutunk, ő hatszor lerészegedik - forgatta meg szemét Mina. - Szerintem ma be fogom tudni tartani, hogy nem iszok.

- Még lehet, hogy nekem is menni fog... - Pedig nekem ma nagyon nagy szükségem lenne az alkoholra... - tettem még hozzá gondolatban.

Húsz percnyi ácsorgás után sikerült csak bejutnunk végül, ugyanis Hawks haverjai, csodáló és rajongói sorra csak jöttek és jöttek. Ezzel nem lett volna addig probléma, ha mindenki betarja, hogy a sor végére áll be, de természetesen ezeknek az embereknek mind oda kellett menniük, ahol a bálványuk is volt. Akkor szerencsére már nem tolakodtak elénk többen, amikor Hawks -vele együtt pedig a teljes bagázs- bejutott a klub épületébe. Onnan már gyorsan haladt előre a sor, és hamar mi is bejutottunk. Bent persze, ahogy az várható volt, tömeg volt, így azonban pillanatok alatt átmelegedtünk.

- Szerintem ennyi ember még sose volt itt egyszerre - hajolt fülemhez Mina, hogy halljam, amit mond.

- Talán csak akkor, amikor megnyitottak - válaszoltam neki, ugyanúgy füléhez hajolva. - De nem lennék benne biztos.

- Ki tudja már. Mit szeretnél? Úgy látom most épp üres a pult.

- Nem tudom - néztem el én is a bárpulthoz, ami meglepő mód tényleg teljesen üresen állt. - Megyek veled, és ott majd kitalálom.

Óvatosan fogtam Mina ruhája ujját, nehogy a tömeg elsodorjon tőle azon a rövidke úton a pultig, azonban jól is tettem, mert elképesztő erővel volt az a rengeteg ember a táncparketten. Még a szélén is, ahol mi próbáltunk utat vágni. A bárpulthoz érve kikértük az italainkat, Mina vodka-narancsot ivott szokás szerint, én pedig whiskyt. Nem vacakoltam vele túl sokáig, nem akartam, hogy még annál is jobban megmelegedjen, mint amilyen melegen kiadták, szinte egyszerre húztam le. Amikor a poharamat visszatettem a pultra, megéreztem valamit a hátamnak simulni. Azonban az a valami érzésre nem egy kéz volt. Először azonnal Mina-ra kaptam tekintetemet majd, amikor láttam, hogy kikerekedett szemekkel néz a másik oldalamra, én is odafordultam. Abban a pillanatban szerintem az egész klubban hallották, amint az állam a padlón koppan, ugyanis ami a hátamhoz ért és azóta se távolodott, Hawks szárnya volt. Egy pár pillanatig néztem még, és élveztem a látványát, de aztán már kezdett kicsit kényelmetlen helyzetbe hozni a hátamhoz simuló szárny, úgyhogy a pultos lányhoz szóltam.

- Kérnék még egy négyes whiskyt - poharamat is közelebb toltam, hogy akár abba is töltheti az új kört. - Ezúttal lehetne jéggel?

- Azonnal adom - bólintott a lány.

- Kemény csaj az, aki így issza a whiskyt - hallottam meg a fülem mellett egy mély hangot. Kissé érces volt már az alkoholtól. - Ezer bocs, a szárnyam miatt, a sok ember miatt alig férek el.

- Semmi gond - nyögtem ki nehezen. - És igazából másképp nem szeretem a whiskyt. Mindig meglepődnek rajtam az emberek emiatt.

Időközben megkaptam a második körömet, amit természetesen ki is fizettem. Hawks nem távolodott el mellőlem, így zavarom egyre csak nőtt, ezt pedig poharam óvatos forgatásával próbáltam leplezni. A benne lévő jég halkan csilingelt, amikor az üveghez ütődött, bár ezt a hangos zene és a tömeg moraja miatt nem hallottam, egyszerűen csak tudtam, hogy milyen hangot ad ki. Mina időközben, amíg csak csendben ácsorogtunk, odaszólt, hogy elmegy táncolni, de szinte fel se fogtam, egyre csak a mellettem álló Hawks-ra koncentráltam. Sokáig nem szólalt meg egyikünk se, én csak néztem a kezemben lévő poharat, Hawks pedig... Hát fogalmam sincs, mert nem láttam.

- Kaphatnék én is egy whiskyt? Ugyanúgy, mint az övé - hangzott fel Hawks hangja percekkel később, amikor pedig megkapta az italt, egy jégkocka landolt az enyémben. - Addig bámultad azt a szerencsétlen piát, hogy az összes jég elolvadt benne. Egészségedre! - tartotta elém poharát, mire én is megemeltem enyémet és az övének koccintottam miközben szemébe néztem.

- Egészségedre! - mosolyogtam, miközben szinte elvesztem azokban a mézszínű szemekben. Vagy inkább whisky színű? A klub led-fényei miatt nem tudtam volna megmondani. - Köszönöm a jégkockát - szólaltam meg miután megittam italomat. - Így kellemesen hűvös lett.

- Szívesen, nem szeretem, ha túl hideg. Vagyis... igazából a jégkockát nem szeretem benne. Hűtve jobb - ecsetelte, miközben bentebb tolta a pulton a poharát, hogy a pultos majd elvihesse. - Egyébként Hawks vagyok.

- Igen, tudom, egy egyetemre járunk, láttalak már jó párszor a tömeg közepén - néztem rá ismét, majd hozzátettem. - Én y/n vagyok, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, és nem csak a pletykákból.

- Ehh, pletykák... - húzta el száját. - Ne higgy nekik. Vagyis a többségének ne. Az igaz, hogy nagyon szeretem a csirkefalatokat. De nem vagyok én olyan, mint amilyennek a pletykák beállítanak.

Meglepett, hogy ilyen őszintén beszélt, pedig alig tíz perce találkoztunk. De legalább megtudtam egy olyan fontos dolgot, ami miatt egészen megkönnyebbültem. Mindenki szerint Hawks egy nőfaló, és minden este mást visz szobára függetlenül attól, hogy az illető akarja-e vagy sem. Ezek szerint, ha a pletykák nem igazak, akkor többen utálják, mint szeretik.

- Miért jöttél ide? Mina-val a bejáratnál azon gondolkoztunk, hogy az egyetem legmenőbb sráca mit keres egy ilyen nyomi kis klubban. Azt gondoltuk mindketten, hogy sokkal... - megakadtam mondandómban, nem találtam a megfelelő szót.

- Puccosabb helyekre járok? - nevetett fel Hawks. - Igen, olyasmi. Eddig legalábbis mindig sokkal drágább helyekre jártam, de akartam most egy kis nyugit. Azt hittem, ha azt mondom mindenkinek, hogy családot látogatni megyek, és azért nem megyek velük, akkor senki nem jön rá, hogy egy kisebb klubba vagy bárba megyek el. Így keveredtem ide, de sajnos lebuktam. Vagy valami olyasmi.

- Ha iszol, akkor őszinte leszel? - tettem fel hirtelen a kérdést.

- Miért kérdezed?

- Hát, igazából csak azért, mert még csak most ismertél meg, de már majdnem mindent elmondtál, amit szerintem egyébként senkinek se mondanál el - magyaráztam meg gyorsan.

Hawks egy kis ideig értetlenül ráncolta a homlokát, aztán amikor rájött, hogy miket is mondott ki hangosan, homlokán csattant tenyere. Megértettem, lehet fel se fogta, hogy miről beszélt éppen, csak jöttek maguktól a szavak.

- Ah, sajnálom - kezdett azonnal szabadkozni. - Az igazat megvallva, jól esett végre valakinek beszélni ezekről. Már nagyon elegem van a sok faszkalapból - fejét hátravetve felnevetett, miközben szemeit is eltakarta. - Tényleg sajnálom, hogy mindent így hirtelen rád zúdítottam, y/n.

- Semmi gond, kell ilyen is néha - mosolyogtam rá. - Nem fogom senkinek se elmondani, nem kell félned. Amúgy sincsen sok barátom, úgyhogy nem is igazán lenne kinek beszélnem ilyenekről. Erről még Mina-nak se mondok semmit.

- Köszönöm - mosolyodott el Hawks is, talán először szívből az este ott töltött ideje alatt.

Sokat beszélgettünk, igazából szinte csak a pult előtt ácsorogtunk, és valamiről, akármiről beszélgettünk. Mina néha feltűnt, egy italért, kicsit csatlakozni hozzánk, vagy csak megpihenni, de sose időzött hosszú ideig a társaságunkban. Amit viszont nagyon furának tartottam, hogy Hawks társaságából senki még csak felénk se nézett. Takami szerint azért, mert mindenki azt hitte, hogy azért fűz, hogy szobára vihessen. Azt megjegyezte, hogy hétfőn valószínűleg lesz néhány pletyka rólam, meg arról, hogy miket csinált velem a négy fal közt. Hajnal egy fele járt az idő, amikor Mina feltűnt egy fiúval mellettünk. Elég feltűnő kinézete volt a srácnak, tekintve, hogy haja két színben pompázott, félig fehér, félig pedig vörös volt. Az viszont nekem erősen szembe tűnt, hogy jó néhány évvel fiatalabb, mint Mina, de nem akartam szóvá tenni legjobb barátnőmnek.

-Jobb lesz, ha a barátnőd vigyáz azzal a sráccal - szólalt meg Hawks halkan... vagyis úgy, hogy biztosan csak én hallhassam. - Hallottam néhány nem túl szép dolgot már róla.

- Dehát fiatalabb, mint mi...

- Nem olyan értelemben, a temperamentuma miatt sok gond volt már vele. De van nála rosszabb gyerek is. És ha ő itt van, akkor Katsu.... - Hawks nem tudta befejezni mondatát, mert ekkor valami felrobbant. - Itt van Katsuki is. Faszom. Y/n, húzzunk innen. Hozd a barátnődet is.

Nem vitatkoztam, csak megböktem Mina vállát, aki ijedt arccal nézett rám. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, hogy "Menjünk", bólintott is, és otthagyta a felemás hajú fiút. Hawks vezetett, utat törve nekünk, így nagyon hamar kijutottunk az épületből. A friss, november végi csípős levegő kellemesen simított végig arcunkon, az este elfogyasztott pia hatását is enyhíteni kezdte. Mina-nak kicsit segíteni kellett, legalább támaszt nyújtani, de nem tartott hosszú ideig ez az állapota. A hideg őt is gyorsan józanította.

- Mivel az este folyamán sose állt meg rendesen, hogy bemutathassam, most megteszem - fordultam Takami felé. - Hawks, ő a legjobb barátnőm, Mina. Mina, ő itt Hawks.

- Takami Keigo, bár nem szabadna így hívnom magam, elvileg eldobtam ezt a nevet - ecsetelte Hawks. - Örvendek a találkozásnak.

- Midori Mina vagyok, y/n legjobb barátnője - mutatkozott be Mina is. - Mik a szándékaid y/n-vel(val)? Remélem semmi perverz dolgot nem akarsz tenni vele, mert ha mégis, akkor... - nem fejezte be a mondatot, de elég fenyegető volt a hanglejtése ahhoz, hogy magunktól is rájöjjünk, mire is célzott.

- Csak iszogattunk és beszélgettünk - emelte fel Hawks azonnal védekezően kezeit. - Az ilyen jellegű pletykák nem igazak, csak kitalálták az utálóim vagy barátaim, hogy amiatt léptem le hamar bulikból.

Mina egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, még akkor sem, amikor én is kiálltam Hawks mellett. Valahogy nem tudott hinni neki, ami kicsit bántott. Ha nem Takami-nak, akkor nekem hihetett volna. Tényleg nagyon sokat beszélgettem a szárnyas fiúval, és nagyon sok dolgot mesélt, amiket láthatóan senkinek nem mondott még el. Ezek főleg a keringő pletykákkal voltak kapcsolatosak, vagy az őt körülvevő tömegről. Azonban Hawks nem akart semmit se mondani Mina-nak, amivel bizonyíthatta volna, hogy igazat mond, így én próbáltam meg valami hasznos érvvel előállni.

- Mina, ha neki nem is hiszed el, akkor legalább nekem higgy, kérlek. Egész este vele beszélgettem és biztosíthatlak róla, hogy nem olyan ember, mint amilyennek a pletykák leírják - néztem végig reménykedve Mina szemeibe. - Hawks kedves, nagyon, vicces, és nagyon okos. És szereti a csirke falatokat.

- A pletykák azon része tényleg igaz - szúrta közbe gyorsan Hawks.

- Benned bízok, y/n, de benne nem annyira. Viszont bízol benne, és véded, szóval rendben, hiszek nektek. De! - emelte meg mutató ujját és hangját. - De csakis azért, mert y/n ennyire biztosan állítja, hogy ember vagy. Ő már csak tudja, ért hozzá.

Hawks rám nézett, tekintete az arcom szinte minden szegletét végig pásztázta, végül megállapodott a szemkontaktuson. Azok az elképesztő méz... vagy whisky színű szemek, te jó ég! Elvesztem benne egy pillanat alatt, ahogy azt illik. Zavarba hozott, ahogy nézett, legszívesebben elfordítottam volna a fejemet, de semmi pénzért se akartam elszakadni azoktól a szemektől. Hawks úgy nézett, mintha keresne valamit az arcomon, és nem is kellett túl sokat várjak, míg feltette ezzel kapcsolatban kérdését.

- Valami ilyen dologgal kapcsolatos képességed van? -billentette oldalra fejét egy kicsit, szemében viszont hirtelen kisebb ellenszenv lobbant. - Ezért éreztem jól magam veled és ezért mondtam el azt a sok dolgot magamról?

- Nem, egyáltalán nem, félre érted - kezemet magam elé emelve tiltakoztam, minden erőmmel azon voltam, hogy elhiggye nekem az igazságot. - Nincs semmilyen képességem se, egyszerűen csak figyelek az emberekre, akikkel beszélgetek. A szüleim azt mondták régen, hogy jó emberismerő vagyok, de ehhez semmi köze a képességeknek.

Hawks nem tűnt túl meggyőzöttnek, szemöldökét összeráncolta, szemei elsötétültek. Egészen ijesztő látványt nyújtott. Egészen addig, ameddig Mina ökle a gyomrában nem landolt, mert utána már a fájdalom torzította el.

- Mina! Ezt meg miért kellett?! - kiáltottam rá, amin még én magam is meglepődtem. - Miért ütötted meg? Hah?! Nem tett semmit - hangom folyamatosan halkabbá vált, mondandóm végét szinte már csak motyogtam magamnak. - Ha az ő helyében lennék, én se hinnék saját magamnak. Anyáéknak igaza volt...

Sose lesz normális életem, ha túl hamar kiismerem a közelemben lévőket. - a mondatom vége már csak a gondolataim közt hangzott el, nem tudtam hangosan kimondani. Mina elég régóta ismert már ahhoz, hogy tudja, mi is zajlik le fejemben, Hakws viszont csak értetlenül nézett rám. Már nem látszott az arcán se fájdalom, se sötétség, egyszerűen csak értetlenül állt, miközben engem nézett. De elhatároztam, hogy nem mondom el neki akkor sem az én titkomat.

- A szülei régen mindig azt mondogatták neki, ha túl hamar kiismeri a körülötte lévő embereket, sose lesz normális viszonya senkivel se - Mina hangja halk volt, rekedtes is kicsit. - Egészen addig mindig megemlítették neki, amíg egy balesetben meg nem haltak. Csak a szülei, mert y/n nem volt velük akkor - Mina ekkor felemelte fejét, határozott tekintettel Hawks szemeibe nézett, úgy folytatta. - Tényleg nincs semmilyen képessége, orvosi papírja is van róla, ahogy nekem is. Lényegében ez hozott minket össze - halkan felnevetett. - Szóval, Hawks, nem érdekel, mennyire vagy népszerű az egyetemen, meg hasonlók, de rohadtul jobban teszed, ha elhiszed, amit y/n mondott. Ilyenekről sose hazudna. Bár igazából semmiről se...

Csend állt be közénk, csak a klubból kiszűrődő zene és egy-egy halk szipogásom törte meg néha. Valamiért, amint kiléptünk az épületből, nem mozdultunk semerre se, csak álltunk ott kint, egyhelyben. A szél egyre erősödött, közel se az a kellemes hideg volt már, mint amikor kiléptünk a melegből. Ahogy telt a csendben töltött idő, úgy lett egyre élesebb, fagyosabb, mintha valamit előre akart volna jelezni. De aztán egyszer csak, amikor már épp kezdtek remegni a végtagjaim a csontig hatoló hidegtől, valami felfogta a szelet. Hawks közelebb állt már hozzám, szárnyaival pedig eltakart a szél elől. Még Mina elől is elrejtett. Aztán még közelebb lépett, egészen addig jött, amíg már magához tudott ölelni, szárnyait pedig teljesen körénk zárta. Olyan volt az egész, mintha a világtól akart volna megvédeni abban a pillanatban.

- Sajnálom - hangja csak suttogás volt, de tisztán hallottam, mert fülem mellett szólalt meg. - Sajnálom, hogy rosszat feltételeztem azonnal. Kicsit paranoiás vagyok a sok kétszínű "barát" miatt. De ha adsz egy esélyt, akkor megpróbálok változtatni a dolgokon.

Csak óvatosan bólintottam, és átöleltem Hawks derekát. Szinte elvesztem karjaiban, és csak élveztem a pillanatot. Egészen addig, amíg a klub ajtaja óriási robajjal ki nem vágódott, és valaki vagy valakik ordibálva ki nem jöttek rajta.

- Te félarcú barom, minek vagy mindig láb alatt?!

- Ka-Kacchan, nyugodj le, kérlek...

- Elhallgass, szaros Deku!

- Mi lenne, ha legközelebb nem dobatnál ki minket is a buliból? - egy nyugodt hang szólalt meg legutoljára, olyan rideg volt, mintha jégből lenne a srác szíve. - Szerettem volna egy este jól érezni magam balhé nélkül.

- Ne csessz fel, félarcú! Nem az én problémám, hogy kirepítettek minket. Minek kellett beleavatkoznotok?! Mit bámulsz te liba?! Hah?!

- Se-semmit... Izé... Én csak... - Mina csak hebegett, ami nagyon szokatlan volt tőle.

- Menjünk, együnk valamit - szóltam halkan Hawks-hoz, majd elengedtem és hangosabban is elismételtem. - Srácok, menjünk, együnk valamit. Megéheztem - mosolyogtam olyan meggyőzően, amennyire csak tudtam. Pedig mélyen rettegtem, hogy a hangos srác nekünk fog esni.

Mindketten bólintottak, Hawks óvatosan átkarolta derekamat, Mina kabátja ujját pedig megfogta, hogy nehogy ott maradjon földbe gyökerezett lábakkal. Nem sokáig tartott minket ilyen védelmező pozícióban, amint az utcából kifordultunk elengedte Mina kabátját, és a derekam görcsös szorításán is eresztett. Nem engedett el teljesen, ami nagyon jól esett, nyugalommal árasztott el, és biztonságot sugallt. Akkor jöttem rá, hogy nem csak én éreztem jól magam Hawks társaságában, ez fordítva is igaz volt.

- Hawks, most már elengedheted y/n-t is - szólalt meg Mina, amikor már néhány perce teljes csendben sétáltunk egy közeli kajálda felé. - Már nincs semmilyen veszély.

- De nem szeretném, jól esik - jött Takami-tól az egyszerű és gyors válasz. - És ahogy elnézem, y/n-nak/nek sincs problémája velem. Mintha ide találtak volna ki, mellém a szárnyam védelmébe - hajolt le kicsit, hogy a fülembe súghassa.

*3 hónappal később*

A buli estéje óta három teljes hónap telt el. Azóta minden péntek estét hármasban töltöttünk. Mina és Hawks nagyon jó barátok lettek, én pedig sokkal közelebb kerültem Takami-hoz, mint azt álmaimban bármikor is remélni mertem volna. A buli másnapján elhívott randizni, megismerkedtünk, és már három hónapja együtt vagyunk. Ez mondjuk nem tett jót Hawks népszerűségének az egyetemen, mert nem tetszett nekik, hogy egy képesség nélküli lányt választott a sok, képességgel megáldott fanja helyett. De nem bánta meg, látszik is rajta, hogy sokkal jobban érzi magát, szabadabb és még boldogabb is.

- Baby Bird, foglalásunk van az étterembe hétre. Siess, ezúttal nem szeretnék elkésni - kopogott be Hawks a fürdőbe, ahol épp sminkem utolsó simításait végeztem.

- Már kész is vagyok, indulhatunk - nyitottam ki az ajtót, Hawks álla pedig szinte a padlón koppant. - Mi a baj? Valami vam az arcomon?

- Nem, dehogy is - nézett végig rajtam ámulattal. - Gyönyörű vagy. Egyszerűen meseszép. Indulhatunk akkor?

- Igen, mehetünk - mosolyodtam el, majd adtam egy puszit szájára. - Vár minket egy flancos étterem vacsorára.

- Pontosan - húzott magához derekamnál fogva, hogy rendesen megcsókolhasson. - Szeretlek, Baby Bird.

- Én is szeretlek, Keigo - adtam még egy utolsó puszit neki mielőtt elengedett, és elindultunk az étterembe.

 

- VÉGE -

CoffeeBreak - Prológus

/Sziasztok! Ahogy ígértem, megérkeztem a CoffeeBreak újraírt verizójának kezdetével. Még a következő fejezetet nem tudom, hogy mikor fogom tudni hozni, az még készülőben van, de halad, úton van. Jó olvasást mindenkinek az új verzióhoz^^/

Prológus

Szöul, te gyönyörű város. Ugyanolyan betondzsungel, mint New York, ahonnan származok, de valahogy mégis sokkal szebb. Talán a város tisztasága teszi, vagy csak egyszerűen a más környezet, nem tudom, de engem teljesen elvarázsolt. És még csak egy napja érkeztem. De hogy is kerültem ide, és ki vagyok? Talán úgy lenne a legkönnyebb, ha az egészet az elején kezdem. Akkor, amikor megszülettem. Na jó, ez csak vicc volt, nem megyek vissza húsz évvel korábbra.

A nevem Elisabeth Sparrow, New York-ban születtem és nőttem is fel. Nincsenek testvéreim, így a szüleim próbáltak mindig a kedvemre tenni, hogy ne érezzem magam egyedül. Barátaim sose voltak igazán, mindig az adott könyv és annak szereplői, amit éppen olvastam.

Gimi elején az iskolámban volt egy érdekes előadás, amit egy diák tartott, aki cserediák programmal egy tanévet Szöulban töltött. Annyira megtetszett, amit akkor hallottam, hogy elkezdett érdekelni az ország, annak nyelve, kultúrája és minden lehetőség, amivel kijuthattam volna. Elkezdtem hát tanulni a nyelvet, és minden adandó alkalommal megemlítettem anyáéknak, hogy ki szeretnék jutni. Ők viszont eléggé ellene voltak, hogy egyedül ilyenre vállalkozzak. Túl fiatalnak tartottak hozzá. Így ment ez minden szülinapom alkalmával, amikor megkérdezték, hogy mit szeretnék kapni. Egészen a huszadikig.

- Lizzy, kincsem, mit szeretnél idén szülinapodra? – kérdezett rá anya egy héttel az időpont előtt.

- Amit eddig mindig szerettem volna – bújtam tovább telefonomat, miközben épp repjegyeket néztem, amikkel kijuthatnék. Sajnos (vagy nem sajnos) mindegyik túl drágának bizonyult az én pénztárcámhoz.

- Akkor idén megint nekünk kell dönteni róla apáddal – sóhajtott anya, bár valami mintha másabb lett volna akkor a hangjában, mint a többi évben.

Ahogy teltek a napok, anyáék úgy lettek egyre furábbak. Olyan dolgokat vettek, amire normális esetben nem lett volna szükségünk. Új ruhákat, bőröndöket és mindenféle utazós holmit. Aztán elérkezett a szülinapom, és mindenre fény derült, hogy miért is csinálták.

A szülinapomon reggel kómásan baktattam ki a konyhába, hogy megigyam reggeli éltető kávémat, ott azonban azonnal meglepetésbe ütköztem. Anyáék már ott vártak, a konyhaasztalon egy tortával és egy díszes borítékkal.

- Boldog születésnapot, Lizzy drágám! – szólalt meg anya elsőként, majd elém lépett és szorosan megölelt egy puszi kíséretében.

- Boldog szülinapot, kislányom! – csatlakozott apa is, majd mindketten elengedtek és meggyújtották a tortán lévő húsz gyertyácskát. – Kívánj valamit, aztán fújd el!

Úgy tettem, ahogy apa mondta, szemeimet jó szorosan becsuktam, majd magamban többször is elismételtem a több éve meglévő kívánságomat. Bárcsak eljuthatnék Koreába! – majd elfújtam a gyertyákat. Anya – akárcsak minden évben – meghatódott, néhány könnycseppet azonnal le is törölt arcáról, de hamar összeszedte magát. Kezébe vette a torta mellett heverő borítékot, felém nyújtotta, és mosolyogva megszólalt.

- Remélem, örülni fogsz neki. Nagyon sokat gondolkoztunk az idein apáddal.

Átvettem a borítékot, és amikor kinyitottam, majdnem elsírtam magam. Egy repülőjegy volt benne, ami Koreába szólt. Az volt az a pillanat az életemben, amikor nem tudtam semmit megfogalmazni, bármennyire is szerettem volna mondani anyának és apának valamit. De mivel a szavak teljesen elhagytak, így csak anyáék nyakába ugrottam, majdnem fellökve őket és a konyhaasztalt a tortával. A könnyeim is utat törtek végül maguknak, bármennyire is küzdöttem ellenük. Mire sikerült végre lenyugodnom és a gondolataimat is rendezni, nagyjából tíz perc telt el.

- Anya, apa, imádom! – mosolyodtam el teljes szívemből. – Nagyon boldog vagyok, hogy megengeditek, hogy menjek.

Ahogy anyára néztem, láttam rajta, hogy az ő szeme is könnyes, de boldogság sugárzott arcáról, akárcsak apáéról. Nagyon örültek, hogy teljesíthették ezt a régi vágyamat. Szüleim után ránéztem a még mindig kezemben lévő repjegyre, hogy mikor is indulhatok útnak, mikor kezdhetem el életem talán legnagyobb kalandját. Június 17. szerepelt az indulás időpontjánál, reggel nyolc órával. Azaz volt egy teljes hetem, hogy átgondoljam, pontosan mire is van szükségem, mit kell még beszerezzek és hasonló, utazás előtti gondolatok. Tudtam jól azt is, hogy foglalnom kell valami szállást is, legalább egy kis időre, hogy ne az utcán kelljen aludnom, anya azonban még ebben is megelőzött.

- Foglaltunk neked szállást is egy hotelban, ami egész jónak tűnt, de nem volt csillagokat verő ára. Egy hónapig ki van fizetve, a számlája a borítékban van – magyarázta anya. – Nem tudjuk, meddig szeretnél ott maradni, de apáddal nagyon reméljük, hogy még hazajössz – reménykedve néztek rám mindketten, látszott rajtuk, hogy nagyon félnek, hogy többé nem jövök haza.

- Biztosan hazajövök – mosolyogtam úgy rájuk, hogy a lehető legtöbb nyugalmat sugározzam feléjük.

Az elkövetkezendő egy hét rohangálással, feszültséggel és értelmetlen dolgokon való veszekedéssel telt, nagy nehezen azonban eltelt. Aztán eljött a június 17., én pedig nagyon korán felkeltem. Talán túlságosan is korán, de valahogy nem zavart. Az egészben az volt a legfurább, hogy hajnali négykor közel se voltam olyan álmos, mint azokon a napokon, amikor órákkal később keltem. Első dolgom azonban még így is a reggeli, éltető kávém lefőzése volt, mire pedig megittam, anyáék is felébredtek, bár hallottam, hogy őket az ébresztő keltette.

- Jó reggelt, hétalvók! – köszöntöttem őket nevetve, miközben visszaindultam szobámba készülődni.

- Úgy látom, Lizzy nagyon izgatott – hallottam még anya álmos megjegyzését, mielőtt behúztam szobaajtómat, és nekiláttam a jó másfél órás készülődésemnek.

Valahogy túl gyorsan elkészültem mindennel. Reggeli rutinomat letudva beraktam bőröndjeim egyikébe (amelyikben még volt elég hely) a kimaradt dolgaimat. Ezek természetesen azok a holmik voltak, amikre még előző este és reggel szükségem volt. Ezután még tartottam egy utolsó, teljes körű ellenőrzést, hogy biztosan mindenem meglegyen. Az idő azonban valamilyen oknál fogva nagyon lassan telt, mire mindennel indulásra kész lettem, még akkor is csak reggel hat volt. És azt is hozzá kell tenni, hogy anyáék még nem voltak kész. Így végül kihordtam a bőröndjeimet az előszobába, felhúztam az egyetlen, kint hagyott sportcipőmet, aztán visszamentem a nappaliba, hogy kicsit lefoglaljam magam. Bekapcsoltam a tévét és csak bámultam, bár fogalmam sem volt, hogy éppen mit adtak. Annyit tudtam biztosra, hogy a kanapéra telepedés után kezdtem el érezni, ténylegesen mennyire is vagyok fáradt.

- Lizzy – hallottam meg anya hangját valahonnan a távolból. – Lizzy, ébredj, fél hét van, indulnunk kell.

- Milyen rég óta alszok? – pattantam fel szinte pánikolva.

- Szerintem éppen csak most szundítottál el – kuncogott anya, majd óvatosan a bejárati ajtó felé kezdett terelgetni. – Apád már bepakolta a bőröndjeidet, indulásra készen állunk.

Mély levegőt véve léptem ki a házunk ajtaján. Apa már tényleg mindent bepakolt a csomagtartóba, kezében már csak egy táska volt, a kis hátizsákom, amiben csak olyan dolgok voltak, amik kellhetnek az utazás során: az okmányaim, repülőjegy, pénztárca és egy könyv.

- Induljunk, nehogy lekésd a gépedet! – mondta apa, miután elvettem tőle a táskámat. Csak bólintottam aztán beültem a helyemre.

A reptérig mind csendben voltunk, csak az autóban szóló rádió szolgáltatott némi háttérzajt, de a tízperces útra ez is teljesen elég volt. Amint odaértünk, meglepett a tömeg, ettől függetlenül egész gyorsan megvolt a becsekkolás és a bőröndjeim átvizsgálása. A váróteremben nem nagyon volt üres szék, úgyhogy anyáékkal megálltunk egy olyan helyen, ahol nem voltunk útban senkinek. Nem igazán figyeltem az időt, így nem tudtam, pontosan meddig vártunk még, mire bemondták a hangosbemondón, hogy megkezdhetik az emberek a felszállást a Dél-Koreába induló gépre. Elköszöntem anyáéktól és elindultam a kapuk felé. Elkezdődik hát életem legnagyobb kalandja, amire olyan régóta várok. – futott át a fejemen a gondolat.

Nehezen, de feljutottam végül a gépre és a helyemet is megtaláltam. Meglepően sokan utaztak akkor velem együtt, bár nem volt túl nagy tapasztalatom a repülővel való utazásban. Így természetesen minden percét – de főleg a le- és felszállást – ámulattal figyeltem ablak melletti ülésemből. Igen, anyáék mindenre gondoltak.

Leszállás után is minden nagyon simán ment: a bőröndjeim megvoltak, ráadásul épségben és az irataim… Oh, igen, csak majdnem minden ment simán. Gondolkozz, Lizzy, hova tetted! Átkutattam minden létező zsebemet, felforgattam a táskámat, közben pedig ezerrel pörgött az agyam, hogy rájöjjek, hol vannak az okmányaim.

- Öhm… Elnézést, néni… - hallottam meg egy óvatos hangot a hátam mögül. – A néni ezt nemrég ejtette el. Anyu mondta, hogy adjam oda a néninek, miután megmutattam neki.

Egy kislány volt, amerikai az angoljából ítélve, a kezében pedig felém tartott néhány dolgot. Ahogy jobban megnéztem, mi van nála, nagyon megörültem. Nagyon rendes emberekkel hozott össze a sors.

- Köszönöm – vettem el tőle az okmányaimat. – Ezzel most megmentetted a napomat. Nagyon köszönöm! – mosolyogtam rá.

- Szívesen – mosolygott vissza rám, és visszasietett szüleihez.

Ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e, és amint biztos lettem benne, hogy mást nem hagytam el, elindultam ki a reptérről. Elcsodálkoztam egy kicsit a környezeten, hogy milyen szép tiszta volt minden, de kerítenem kellett egy taxit, hogy elvigyen a hotelbe és végre ne kelljen a sok holmimat húzgálnom magammal. A taxival meglepően hamar meglettem, bepakoltam mindent a csomagtartóba, aztán ahogy beültem, bediktáltam a címet. Hamar a hotelhez értünk, ahol kipakoltam, kifizettem a – meglehetősen drága – fuvart, majd elbúcsúztam a sofőrtől és elindultam be a hotel épületébe. Gyönyörű hely volt, nagyon segítőkész dolgozókkal és nagyon szép szobákkal. Mint kiderült, az én szobám a harmadikon volt, ami lift nélkül meglehetősen fárasztó lett volna. Szobám nyugalmában végül csak leraktam a bőröndjeimet és elfeküdtem az ágyon. Anyának írtam egy „Biztonságban megérkeztem.” üzenetet, nem sokkal később pedig elnyomott az álom. Még zuhanyozni se volt erőm.

Másnap reggel keltem csak fel, fogalmam se volt, mennyit is aludtam pontosan, de legalább frissnek és kipihentnek éreztem magam. A nap nagy részét rendezkedéssel töltöttem, csak késő délután jutottam ki Szöul utcáira. Teljesen ámulatba ejtett, ami ott volt. Rengeteg ember, felhőkarcoló nagyságú üvegépületekről visszaverődő napfény. Minden annyira ismerős volt, de mégis új és teljesen más.

Bejelentkezés

Sziasztok!

Kicsit rég volt megint, hogy jöttem, és ezúttal se új dologgal érkeztem, hanem csak egy újabb helyzetjelentéssel. Nemrég olvastam egy könyvet, ami többé-kevésbé segített visszaadni a lelkesedésemet az írás felé, és segített, hogy elkezdjek egy új, nagy projektet. Biztosan emlékeztek a Coffeebreak című, elkezdtett valamimre.
A mostani formájában az törlésre kerül, újraírom az egészet. Annó azért hagytam abba, mert nem tudtam úgy tovább folytatni, ahogy eredetileg szerettem volna, elrontottam valahol az egészet (már nem emlékszem, hogy pontosan hol). Mégis kiposztoltam nektek, mert amikor megírtam, jónak találtam, és csak később fedeztem fel a benne lévő hibát. Szóval végre elhatároztam magam az újraírása mellett, amibe már bele is fogtam (nagyon sok biztatást adott egy bizonyos könyv, amit nem rég olvastam). A történet régi verzióját törlöm a blogról, nem szeretném többet látni itt kint, hamarosan pedig hozom nektek a már kész prológust.
Nem tudom ezzel mikorra fogok jelentkezni, sajnos van még három darab, májusi határidős beadandóm egyetemre, amiket meg kell csináljak, de igyekezni fogok, ígérem. Ezúttal megpróbálok aktívabban jelen lenni, talán apróbb, blogbejegyzés jellegű, mindennapi infókkal jelentekzek majd, hogy legalább életjel legyen rólam, hogy jártam itt. Most talán ennyi is lenne, legközelebb pedig az újraírt Coffeebreak prológussal fogok érkezni hozzátok.

Rin kijelentkezett...

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Nagyon régen posztoltam ide bármit is, de egyszerűen bármibe is kezdtem bele, bármit is próbáltam írni, egy olyan írásomat se sikerült befejeznem, amire azt tudtam volna mondani, hogy "igen, ez elég jónak néz ki ahhoz, hogy megosszam veletek". Sajnos azt vettem észre magamon, hogy néhány magánéletemben történt dolog van erre kihatással, de egyszerűen képtelen vagyok változtatni a dolgon, hogy tudjak nektek valami jó, elfogadható olvasni valót hozni.

Mostanában elég sok könyvet olvasok a kisebb lelki gondjaim elterelésére, ma pedig megérkezett egy könyvem, amit már nagyon régóta vágytam elolvasni. Reménykedek benne, hogy ad erőt ahhoz, hogy tudjak nektek utána írni valami szép dolgot, ne csak a hülye, véres, gyilkolós horror jellegű történeteimmel untassalak benneteket.

Nem tudom, hogy ezt végig olvassa e bárki is, bár nem olyan hosszú dologról van szó, de ha megtettétek, azt nagyon szépen köszönöm. Erőt és ihletet gyűjtök magamban, aztán megpróbálok legközelebb egy új, egy részes történettel, vagy a Runaterra Gimi következő fejezetével visszatérni hozzátok. Ezt a kis helyzetjelentős bejegyzést most ennyire terveztem igazából, úgyhogy...

Rin kijelentkezett...