The nightmare never ends

/Sziasztok! Ma egy kicsit talán mélyebb, szomorúbb történettel érkeztem. Őszinte leszek, és megosztom veletek, ez a történet éjszaka született, mert nem tudtam az istenért se elaludni. Remélem azért majd elnyeri a tetszéseteket, és szeretni fogjátok. Jó olvasást hozzá mindenkinek!/

The nightmare never ends

*YoungJae POV*

Hosszú hetek óta gyötört már az álmatlanság, és vele együtt a folyamatos hangulatromlás is. De nem tudtam mit tenni ellene, bármennyire is próbálkoztam. Gyötört a magány, a szomorúság és... Minden, ami csak bejöhetett az életben. Az iskola se ment úgy, ahogy azt én elterveztem, és ahogy a kezdetekben ment. Pedig nagyon igyekeztem, hogy az egyetemet jó átlaggal vihessem, azonban valami óriási dolog szakadt a nyakamba, amit még én magam se tudtam megnevezni. Annyit tudtam az egészből, hogy valahányszor sikerült egy kicsit elaludnom, mindig valami szörnyű rémálomba csöppentem, ami nem akart szűnni. És mindig ugyanazt álmodtam. Ugyanazt, ahogy aznap este is.

Egy elhagyatott helyen sétálok. Közel s távol nemhogy egy lélek, de még egy épület sincsen, ami az élet legapróbb jelét fedhetné fel. Egész egyszerűen egy kiszáradt, régi, legelő szerű helyen vagyok. Próbálok eljutni onnan valahova, bár fogalmam sincs, hogy hova is mennék, amikor azt se tudom, hol vagyok. Aztán egyszer csak, ahogy körbe fordulok, hirtelen egy egészen más helyre kerülök. Itt már rengeteg az ember, és teljesen körbe zárnak. Szinte levegőhöz se hagynak jutni, annyira zsúfoltan állnak körül. De valamit néznek nagyon a földön, engem pedig észre se vesznek, amint majd' összepréselnek. Messziről mentő hangja hallatszik, amint egyre közelebb ér, és valahonnan füst is megcsapja az orromat. Ahogy óvatosan, ügyelve a körülöttem állókra, körbe fordulok, meglátok egy összetört autót. A füst onnan származik. A mentő egyre közelebb ér, már kezd fülsértő lenni a hangja, de ekkor meghallom a tömeg hangjait is. Valaki sír, de olyan keservesen, hogy a szívem is belefájdul, a körülöttem állók pedig motyognak, és összesúgnak. Nem értem ők miről beszélnek, a szirénák és a férfi sírása mindent elnyom. Közelebb megyek a tömeg széléhez, de valahogy az emberek mintha észre se vennének, amikor elhaladok közöttük, senki nem néz rám szúrós szemekkel, amiért meglöktem, vagy odébb toltam, hogy elférjek. "Mintha nem is éreznék." - fordul meg fejemben a gondolat, de ekkor elérem a földön ülő, síró férfit, és meglátom, hogy mi is folyik itt. A holttestem fekszik a karjaiban, a férfi pedig a legjobb barátom és szerelmem.

-NE! - ülök fel hirtelen az ágyamban egy ordítás kíséretében, majd próbalom rendezni légzésemet és gondolataimat is.

Kollégiumban lakok, csak így tudtam megoldani az egyetemet, de legalább nem kell egy számomra teljesen idegen emberrel együtt élnem a mindennapjaimat, ugyanis legjobb barátom a szobatársam. Amiről neki pedig nem kell tudnia, hogy szeretem. Daehyun már egészen megszokta az elmúlt hetek alatt, hogy az éjszaka közepén ordítva kelek fel. Ezúttal se történt ez másképp.

-Minden rendben, YoungJae? - kérdezi álmos hangon. - Megint egy rémálom?

-Megint ugyanaz a rémálom, hogy pontos legyek - temetem kezeimbe arcomat, mert érzem, hogy könnyeim teljesen eláztatták azt. - Kezdek kikészülni már tőle. Minden áldott nap, ha elalszok, ugyanazt álmodom, de nem tudok mást tenni, mindig odamegyek, és megnézem, amit nem kéne. Dae, mit tegyek?

Egy kis ideig csak csendben ülünk a sötét szobában, amíg barátom gondolkozik, hogy mi legyen. Ez a kis idő szinte egy örökké valóságnak érződött számomra, annyira lassúnak érzem az idő múlását vágtató szívem dobogása mellett. Kezeimet arcomról izzadt, fekete tincseim közé vezetem, majd olyan erősen megszorítom, hogy félő, hajam tincsekben fog a kezemben ragadni.

-Mi lenne, ha az éjszaka hátralévő részére idejönnél mellém - hallom meg végül rekedt, gondolkodó hangját. - Csak azért, mert szeretnék végre egy éjszakát átaludni, és nincs jobb ötletem arra, hogy te is aludni tudj. Mit szólsz?

"Hogy én? Jung DaeHyun-nal egy ágyban? Ez egy másik álom? Mert ha igen, akkor nem akarok belőle felkelni! "- cikáztak fejemben a gondolatok.

-Persze, nem muszáj, ha inkább ébren töltenéd a hátralévő - hirtelen fény villan kezében, az időt ellenőrzi le - öt órát.

Eszemben se volt ilyen dolog, de egyszerűen nem tudok mit válaszolni kérdésére. Nem akarok reggel olyan helyzetben ébredni egészen véletlenül, ami mindkettőnk számára kínos lenne, de másképp esélytelen, hogy én aludjak még egy percet is magamban.

-Gyorsan dönts, én még aludnék, attól függetlenül, hogyha te nem tervezted - kicsit talán, mintha nevetne, de lehet csak én képzeltem be.

-Élek az ajánlattal - azzal már mászok is át hozzá, miközben Dae fényt gyújt, nehogy nekimenjek valaminek, amíg átvánszorgok az enyémmel szemben elhelyezett ágyig.

-Remélem így már jól fogsz aludni - karol át, amikor már teljesen jól elhelyezkedek az ágyában.

-Én is ebben reménykedek - értek vele egyet, mert mást se kívánok már hetek óta, csak egy jó kiadós, pihentető alvást.

-*-*-*-*-

Reggel mindketten az ébresztőre kelünk. Vagyis pontosabban Dae ébresztőjére, amit csak nagyon nehezen sikerül végül kikapcsolnia. Meglepő módon, én is viszonylag kipihenten ébredek, ráadásul nem is akárhol. Realizálódik bennem, hogy az éjszaka történteket nem csak álmodtam, hanem valóságosak voltak. Tényleg DaeHyun karjai közt aludtam el. Erre a gondolatra egy levakarhatatlannak ígérkező mosoly költözik ajkaimra.

-Na, úgy látom, te is örülsz, hogy végre tudtál aludni egy normálisat - szólal meg Dae reggeli, rekedt hangja fülembe.

-Igen, mondhatni - mosolygok továbbra is. "Minden reggel így akarok kelni."

-Ha már végre mindketten kipihentek vagyunk ma többé-kevésbé, órák után elmehetnénk vásárolni. Olyan régen voltunk már bármerre is.

-Benne vagyok - fordulok kissé felé mosolyogva.

-Akkor keljél kifelé, mielőtt még elkésünk - röhög fel, miközben óvatosan taszít az ágy széle irányába, de nem lök le róla. - Egy, kettő, mert már rég nem érzem a karomat, amin fekszel.

-Már mászok is - teszek is úgy, ahogy mondom, majd lemászok az ágyáról egyenesen a -tegnap felmosott- padlóra és ott terülök el ismét.

-*-*-*-*-*-*-

Az órák végeztével, ahogy reggel megbeszéltük, elindultunk a közeli bevásárló központba. DaeHyun mindig imádott magával vinni, amikor valami új ruhát akart venni magának, mert -legalábbis állítása szerint-, tőlem mindig őszinte véleményt kap. Hát persze, hogy őszintén válaszolok, amikor az a kérdés vetődik fel, hogy miben látnám szívesen a szerelmemet. De ezt neki soha nem kell megtudnia. Ha kell, a sírba is magammal viszem ezt a titkot, mert nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat.

Szóval eljutottunk végül az első boltba, amit Dae mindig is nagyon imádott, és azonnal kinézett magának néhány igen király ruhát. Amíg ő nézelődött, én is szétnéztem, de nem találtam semmit, ami igazán épp az ízlésemnek megfelelt volna. Ez a szezon híján van a fekete daraboknak valamilyen érthetetlen oknál fogva. Vagy amit mégis találtam, az egyenesen undorítóan állna rajtam, szóval szóba se jöhet. Dae pedig már a próbafülkében öltözik, és készül arra, hogy én láthatatlanul élvezhessem a látványát.

-Na, ehhez mit szólsz? - lép ki egy (és talán az egyetlen) fekete, feszülős farmerban és egy hozzá igazán elegánsan passzoló bordó ingnek álcázott pólóban.

-A nadrág nagyon jó, a feneked különösen jól néz ki benne - nézem végig tetőtől talpig. - Viszont szerintem az a póló nem a te stílusod. Nagyon jól néz ki együtt a kettő, de rajtad a póló valahogy... Öhm... Ah, egyszerűen nem illik hozzád.

Azt nem akartam mondani, hogy eddig abban a nadrágban néz ki legjobban, mert akkor lehet lenne néhány érdekes gondolata, amit el akarok kerülni. Végül a tükörben végignéz magán mindent, amit kiemeltem, és bólintva visszamegy, hogy -gondolom- átvegye a felsőt egy másikra, amit bevitt magával.

-Jae, ezt visszavinnéd gyorsan? - nyújt ki egy pólót, amit nem is láttam, hogy magával vitt. - És megnéznéd, kérlek, hogy van e egy mérettel nagyobb belőle?

-Persze, mindjárt jövök.

Gyorsan meglett a póló helye, és Dae szerencséjére van is a megfelelő méret, így sietek is vissza a fülkéjéhez, ahol viszont már van új társasága. Egy lánnyal beszélget, gondolom egy csoporttársa, de én nem ismerem. De legjobb barátom úgy áll előtte a nyitott próbafülke ajtajában félmeztelenül, mintha percek választanák el attól, hogy a lányt magával húzza a fülkébe. Bár tudom nagyon jól, hogy DaeHyun nem ilyen természetű, mégis erősen ott van előttem a jelenet, akárcsak az álmom jelenete, azelőttről, hogy felriadtam.

-Tessék, itt a póló, amit kértél - dobom kezébe, majd levágom magam a fülkék előtti fotelek egyikébe.

-Köszi...? - néz rám furán, láthatóan rájött, hogy valami bajom van. Ügyes.

Elköszön a lánytól, és visszamegy a fülkébe, bár egy póló felvételéért már szinte teljesen feleslegesen teszi. Azonban nem jön ki, hogy véleményt kérjen, csak azután, hogy visszavette saját ruháit, és kezében külön szedte a megvevendő és nem kellő darabokat. A farmert természetesen nem rakja vissza, az ilyesfajta dicséreteimet mindig szem előtt tartja, és azokat a darabokat részesíti előnyben. Meglepetésemre viszont minden mást visszatesz a helyére, még azt a pólót is, amiből másik méret kellett. Pedig egyértelmű, hogy elképesztően állt volna rajta.

-Miért nem veszed meg a piros felsőt? - teszek végül eleget kíváncsiságomnak a kérdéssel.

-Mert nem tetszik - rántja meg vállát.

-Szerinted ezt elhiszem? Ismerlek, mindened a piros.

-De az mégse tetszik.

-Nem hiszek neked.

-De hidd el!

-Nem tudom elhinni.

-Csak nem kell, oké?

Nagyon flegmává vált hirtelen, ami nem kicsit kezd zavarni. Nem szokott ilyen lenni, és okot se adtam neki, ami miatt így kellene viselkednie. Még csak azt se értem, hogy mit tettem, amivel most ezt kiérdemeltem. De ha megkérdezném, akkor se kapnék választ rá. Úgyis csak azt mondaná, hogy "semmi különös, meguntam a boltot", vagy valami ehhez hasonlót. Legalábbis máskor, amikor hirtelen viharzott ki egy-egy helyről, és hagyott hátra olyan ruhát, ami igazán tetszett neki mindig ilyen kifogásai voltak. Úgy látom, most se lenne másképp. Csendben sétálunk először a pénztárhoz, utána pedig ki az üzletből, Dae pedig azonnal a kijárat felé indul. Hát ez ritka gyors kör volt, mondhatom. Pedig még szívesen sétáltam volna néhány üzletben. És esetleg néztem volna magamnak is valamit, de ha nem, hát nem. Majd máskor. Csak lesz-e még máskor? Lesz-e még egy olyan alkalom, amikor ugyanilyen kipihentek leszünk mindketten, és el tudunk jönni megint vásárolni? A kérdések adottak, de a válasz rájuk innen nagyon messze rejtőzik, és egyikőnk se tudja pontosan, hol.

-Mi lelt, hogy már máshova nem is megyünk? - kérdezek végül mégis rá.

-Meguntam.

Rövid, és tömör. Szóval valamiért megharagudott rám. Pedig nem is tetten vagy mondtam semmit, ami miatt oka lehetne sértődni. Az a pólós eset nem volt semmi, nem kellene ennyi miatt felkapnia a vizet.

-Nem jutott eszedbe, hogy esetleg szerettem volna valamit én is venni? - kérdezek rá óvatosan, nehogy csak még idegesebb legyen.

-Ha akarsz, menj, és vegyél, nem kellek én oda - válasza nagyon rosszul esik, ilyet eddig még sose vágott fejemhez.

Arcomról az egész napos boldogság úgy tűnik el, akár a szivárvány, amikor a felhők eltakarják előle a napot. A hangulatom is pontosan ugyanilyen lendülettel kezd zuhanó repülésbe, és meg sem áll addig, amíg bele nem csapódik az önmarcangolásba. "Mit tettem, amivel ezt váltottam ki belőle?" - fogalmazódik meg fejemben a kérdés, amit észre se veszem, hogy hangosan is kimondok.

-És még észre se veszed, hogy mit teszel? - hangja kemény, egyenesen ijesztő, kedvem lenne olyan messzire menekülni előle, amennyire csak lehet. - Az a lány azt hiszi meleg vagyok, és járunk. Azt mondta, látta, hogy néztél, amikor kijöttem ebben a nadrágban -emeli kissé elém a szatyrot, benne a fekete farmerrel -, hogy véleményt adj róla. És még ő csodálkozott, hogy én nem vettem észre.

-Honnan szedett ilyen hülyeséget? Mégis miért néznék rád úgy, ahogy azt látni vélte? - tagadom azonnal az egyébként teljesen nyilvánvaló dolgot. - Dae, te vagy a legjobb barátom, olyan régóta ismerjük már egymást, hogy azt is tudjuk mikor megy a másik éjszaka mosdóba. Kinek hiszel? A lánynak, akit egyetlen éve, talán felületesen, ha ismersz, vagy a legjobb barátodnak, akit már tizenöt éve unsz?

Próbálok mindent bevetni, hogy őszintének hangozzon minden elhangzó mondatom, nehogy egy véletlen folytán olyat mondjak neki, amivel leleplezem magam. De ahogy arcát figyelem, látom rajta, hogy tényleg gondolkozik a hallottakon, és emészti, amit elmondtam neki. Szóval valamennyire sikerült hihetőnek lennem.

-Igazad van, sajná... - hangja elhal, majd egy ordítás hagyja el torkát, miközben ő áll a... Járda... Szélén... – YOUNGJAE!

Megállok, ahol vagyok, de bár ne tenném. Dudaszó hasít a levegőbe, hangos, fülsértően csikorgó gumik hangjával együtt. Dae ordítása visszhangzik a fülemben, aztán éles fájdalommal kísérve csapódik nekem az autó, és repülök el valamerre, bár fogalmam sincs, merre. Minden egyre tompább lesz, és homályos, majd sötétbe fordul a világ.

A legelő szerű helyen vagyok ismét, ezúttal azonban tudom, hogy ez már nem az az álom, ami miatt az éjszaka, és hetek óta mindig felriadtam. Ez valahogy más. Minden érzés és inger más. Fáj az oldalam és a lábam, ahol a kocsi eltalált, de valahogy mégse érzem magam igazán élőnek már. Az álmaimban éreztem, ahogy dobban a szívem, és levegőt véve jutok az éltető oxigénhez. Most azonban egyiket se érzem. Végül csak körbe fordulok és elindulok egy irányba, mint azt minden alkalommal álmomban is tettem. A következő pillanatban már ott vagyok az úttesten, DaeHyun mellett állok, amint karjai közé szorítva tartja az élettelen testemet.

-Beütöttem a fejemet is? - nézek a fejemen lévő, több helyről származó vérre, ami megállíthatatlanul csordogál. - Ah, tényleg, amikor földet értem.

Hangomban már nincsenek érzelmek. Legalábbis a olyanok, amik miatt sírnék, hogy élni akarok. Egyedül DaeHyun keserves sírása, és folyamatos próbálkozása, hogy felkeljek csal néhány könnycseppet elő szemeimből. Ő elvesztett engem, de én mindig itt lehetek majd, legalábbis láthatom, ha szeretném. Letérdelek mellé, és átkarolva vállait húzom magamhoz. Könnyektől csillogó szemeit tettemre rám kapja, és teljesen megdöbben. Rajta kívül más nem is lát engem.

-Ne sírj, Dae. Mindig itt leszek veled - törlöm le könnyeit. - Élj boldogan a kedvemért, de sose felejts el.

"Vajon elmondjam neki? Ez a legutolsó lehetőségem rá, hogy megtegyem." - gondolkozok.

-Ne hagyj itt! - könnyei továbbra is megállíthatatlanul folynak végig arcán. - Jae, kérlek... Kérlek, ne hagyj itt!

-Szeretlek, Jung DaeHyun, és mindig itt leszek veled - kezemet mellkasára teszem, pontosan dobogó szívére. - Itt, bent. De csak akkor, hogyha megígéred, hogy mindig emlékezni fogsz rám.

Dae könnyei közül szinte már ki se lát, de úgy bólogat, és ígéri meg, hogy nem felejt el. Még egyszer, utoljára magamhoz szorítom, majd egy búcsúcsókot lehelek ajkaira. Ez a csók tényleg nem több, mint egy lehelet, hisz már én se vagyok más, csak egy szellem, aki mindjárt távozik a túlvilágra.

-Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Ég veled, egyetlenem - azzal végleg búcsút intek neki, és elengedem, hogy ő is meg tudja tenni.

Szóval az álom valójában csak egy előre a sors által eltervezett esemény volt, amit meg kellett élnünk mindkettőnknek. Nekem olyannyira, hogy bele is haltam. Néha a világ olyan kegyetlen tud lenni, hogy az már embertelen. És ezúttal én voltam az áldozat.