The Story Teller

/Sziasztok! Itt vagyok ismét, bár nem a League of Legends fici folytatásával. Volt egy fura kis szikra ma bennem, ami miatt ez a történet megszületett. Nem tudom pontosan, hogy mi is ez, de remélem élvezni fogjátok, és tetszeni is fog. Jó olvasást hozzá mindenkinek! Luv U Guys <3/

The Story Teller

Gyere közelebb, kérlek. Mesélek egy történetet, ami lehet, hogy nem lesz se szép, se vidám, de nagyon szépen kérlek, hallgasd végig, mert megéri. Hol is kezdhetném? Talán az lenne a legjobb, ha mindent a legelején kezdenék, úgy legalább nem fogsz belezavarodni. Helyezd magad kényelembe, mert hosszú lesz.

Az egész még akkor kezdődött, amikor kicsi voltam, azt hiszem óvodás. A szüleim mindig veszekedtek, akár a legapróbb dolgon is képesek voltak összekapni. Egy ilyen alkalommal, amikor apám ráadásul még ivott is, megütötte anyát. Megütötte, aztán kiabált vele, úgy ahogy addig még egyszer sem. Én pici, óvodás fejjel, amikor még minden érdekelt, és mindről tudni szerettem volna, kimerészkedtem a nappaliba apa ordítása ellenére is.

Nem féltél?

Ó, de igen. Rettegtem tőle, hogy valamit tesz velem, de ez már csak akkor éledt fel bennem, amikor megláttam anyát felrepedt ajakkal a kanapé mellet, a földön.

-Apa? – szólaltam meg bizonytalanul, rettegve.

-Mit akarsz?! – ordított rám.

-Menj innen, kicsim! – érkezett anya aggódó kiáltása apáéval egyszerre.

Ezután nem tudom, mi történt, nagyon valószínű, hogy elájultam, vagy tudom is én, de amikor legközelebb felkeltem, már nem otthon voltam. Egy fertőtlenítő szagú, mindenütt fehér kórházi szobában feküdtem. Nem volt ott rajtam kívül senki, pedig nem egyszemélyes szoba volt. Úgy fél óra telhetett el, mire benézett rám egy nővér.

-Nagyon szerencsés vagy, kicsi lány – mosolygott szomorúan rám. – A szüleid veled ellentétben sajnos odavesztek a tűzben.

Milyen tűz? Nem mondtál semmit tűzről.

Tudom, mert addig én se tudtam róla, hogy tűz ütött ki. Vagyis később kiderült, hogy nem magától lett tűz, de azt majd később.

-Mindjárt jön doktor úr és megvizsgál, hogy minden rendben van-e veled most már – mosolya ismét kedves lett, de a mondatát befejezve ott is hagyott.

Vártam, hogy érkezzen ismét egy kis társaság hozzám, de még az igért orvos se jött egy jó óráig. Amikor végül belépett, már akkor tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Nem is igazán volt számomra szimpatikus, de mivel ő volt a kezelő orvosom, nem tehettem ellene semmit.

Mi volt benne furcsa? Mármint… Mi váltotta ki benned, hogy nem volt szimpatikus?

Ezt nem tudom neked megmondani, csak ránéztem, és nem tetszett nekem. Se a kinézete, se a tekintete, se az érzés, amit a felbukkanása okozott. Olyan volt, mintha nem is egy hétköznapi értelemben vett orvos lett volna, aki embereket gyógyít, hanem egy őrült doktor, aki szörnyeket készít. Fogalmam sincs, hogy miért érzetem így, de később kiderült, hogy rossz volt az első benyomásom felőle.

Több héten keresztül kellett bent lennem a kórházban, aminek részben örültem, részben viszont nagyon nem. Nem engedték, hogy sok időt kint töltsek az udvaron, pedig egy nővér mindig kikísért, és az orvos is nagyon sokszor jött ellenőrizni, hogy rendben vagyok-e. Így jöttem rá időközben, hogy az orvosom nem egy őrült tudós, aki gyerekeken kísérletezik. Valójában nagyon kedves volt. Valahányszor jött, mindig meglepett egy kis édességgel, és amikor volt ideje, beszélgetett is velem. Sokat segített a szüleim elvesztésének feldolgozásában is. Tőle tudtam meg, hogy a tűzoltók szerint szándékosan gyújtotta fel valaki a házunkat, ráadásul bentről, azt viszont senki nem tudta volna megmondani, hogy ki volt a tettes. Engem nem gyanúsítottak, mert hát mégiscsak egy kis ovis voltam, így mindenki biztos volt benne, hogy nem én tettem. Részemről pedig minden a ködbe veszett, nem tudtam semmit arról az időről, csak az egybefüggő sötétség maradt meg.

Azóta kiderült, hogy ki volt a tettes?

Természetesen igen, de azt majd csak a maga idejében mesélem el. Nem lenne jó, ha a történet vége előtt megtudnád a lényeget.

Miután kiengedtek a kórházból, a nagyszüleimhez kerültem, akik a bent töltött idő alatt is gyakran látogattak. Legalábbis a nagymamám rendszeresen járt bent, vele mindig is nagyon jó viszonyom volt. Eleinte nagyon fura, hogy velük kellett élnem, és nem mehettem haza a régi házba, de egyszer nagyi megszánt, addig könyörögtem neki, hogy hadd menjek haza a kedvenc plüssállatkámért. Sajnos se a plüss, se semmi más nem élte túl a tüzet a házból rajtam kívül. Nagyi megígérte, hogy vesz majd egy másik, ugyanolyan kis jószágot, mint a kedvencem volt, de bárhol kereste, olyat már nagyon-nagyon régen nem árultak sehol. Végül egy, a régihez nagyon hasonlót vett, de sikerült azt is megszeretnem, olyan volt, mintha az odaveszett kis kedvencem lett volna.

Kis kedvenc? De hisz az egy plüssállat volt. Hogy lehetett volna kis kedvenc?

Azért, mert egy viszonylag kicsi plüss volt, és ennek tetejében még a kedvencem is. Ezért volt ő a kis kedvenc. Mintha egy igazi állatról beszélnék, igaz? Ki kell ábrándítsalak, sose volt lehetőségem háziállatot tartani. Nagyon szerettem volna, de nem volt meg számomra a megfelelő. Még csak azt se tudtam eldönteni, hogy kutyát, macskát vagy valami mást szeretnék.

Mi történt ezután?

Teltek az évek, én pedig már eljutottam a gimiig. Másodikos voltam ott, amikor a nagymamám egyik nap kórházba került, egy héttel később pedig meghalt. Az orvosok szerint szívelégtelenség volt, de ők se tudták pontosan megmondani. A nagyon fejlett és modern orvostudomány még csak ennyire se volt képes. A nagyim után néhány héttel a nagypapám is meghalt. Nem tudott a felesége nélkül élni, olyan régóta voltak már együtt. Így én egyedül maradtam, ezúttal azonban végleg. A másik ágról származó nagyszüleimet sosem ismertem, már azelőtt meghaltak, hogy megszülettem, más rokonom pedig nem volt. Két évig voltam különböző családoknál, hogy legalább az iskolát befejezhessem, de sehol se volt jó helyem. Minden második héten új családnak mutatkoztam be, új helyhez és új elvárásokhoz kellett hozzászoknom. Sehol nem éreztem jól magam, nem volt jó egyik hely sem.

Egy családot se éreztél elég jónak ahhoz, hogy ott maradj velük?

Nem, egyet se. Mindegyikből hiányzott valami, amit már csak most, utólag tudok azonosítani. A feltétel nélküli szeretet. Mindenkiben ott volt egyfajta viszolygás, valamiféle félelem, amit sose tudtak levetkőzni, így nem tudtak volna igazán sohase szeretni. Egy alkalommal az anyuka egyenesen gonosznak kiáltott ki. Azt mondta, az Ördög gyermeke vagyok. Az a család nagyon vallásos volt, nem is értem, hogy kerültem hozzájuk. Lényegtelen.

Az iskola befejezése után elmentem munkát keresni. Sikerült is találni egy jól fizető állást, bár elég magas elvárásai voltak a munkáltatónak. Megérte az a megszenvedett két év nála, mert nagyon jól megfizetett. Ez alatt a két év alatt egy alkalommal kaptam egy telefont egy ismeretlen számról, és amikor felvettem, azt mondta, kiderítette, ki gyújtotta fel az otthonomat. Adott nekem egy címet és egy időpontot, hogy találkozhassak vele, és személyesen avathasson be a részletekbe. Ahogy kérte, elmentem oda, de a tények, amikkel megvádolt, egyszerűen mellbe vágtak. Azt állította, hogy én okoztam a tüzet, hogy én vagyok a felelős a szüleim haláláért, és már rég börtönben lenne a helyem. Nem akartam elhinni, amit mondott, nem is volt semmi valóság alapja annak, amit állított. Miért gyújtaná rá a házat egy óvodás gyerek magára és a szüleire? Van ennek egyáltalán bármi értelme?

Nem, szerintem nincs. Biztosan beszedett valamit az a fickó.

Én is így gondoltam, és inkább otthagytam, de utána minden nap felhívott. Ezeket a hívásokat már egyszerűen elutasítottam, és már egészen ott tartottam, hogy lecserélem a telefonszámomat, amikor egyik este valaki bekopogott hozzám. A „nyomozó” volt. Megfenyegetett, hogy rám hívja a rendőrséget, és elmond nekik mindent azzal az esettel kapcsolatban, ha nem fizetek neki. Fogalmam se volt, hogy milyen kárt okoztam neki, ami miatt fizetnem kéne, így természetesen nem akartam engedni a követelésének, inkább a rendőrséget hívtam volna. De volt egy dolog, amire jobban vágytam. Egy teljes héten keresztül zaklatott a telefonhívásokkal, aztán még oda is állított a lakásomra, így büntetést érdemelt. Olyat, amit biztosan nem felejt el egyhamar. Olyat, ami minden egyes porcikájába beleég. Mondd, ismered a Mesemondó legendáját?

Persze, hogy ismerem. Ki ne ismerné ma már?

Na, a Mesemondó ekkor csapott le először. Elmeséltem mindent a kis önjelölt nyomozónak. Igen, én gyújtottam fel a házat, bár azt meg kell hagyni, hogy tényleg homályosak róla az emlékeim. De tudom, hogy én tettem. Amikor a szüleim elmentek aludni, én kimentem a nappaliba és játszottam kicsit a kedvenc plüssömmel. Őt nem akartam bántani, de valahogy elkeveredett tőlem, amikor meggyulladt az első függöny a szobában. Ezért kell a gyufásdobozt olyan helyre tenni, hogy egy kíváncsi kisgyerek ne férhessen hozzá. Én csak egy kis fényt szerettem volna a szobába anélkül, hogy villanyt kapcsoljak, de sajnos túl közel voltam a függönyhöz. Aztán viszont teljes jó érzés volt az egész, így meggyújtottam még néhány dolgot a lakásban. A mai napig nem értem, én hogy élhettem túl, de nagyon nagy szerencsém volt, az egyszer biztos. Ha akkor meghalok, akkor a Mesemondó sose létezne. Vagy legalábbis ebben a formában biztosan nem, mint amilyen én vagyok.

Mit tettem, hogy engem választottál?

Ó, ne félj, nem tettél semmit. Mindössze rosszkor voltál rossz helyen. Belefutottál a legrosszabb emberbe, akibe csak lehetett. Ne félj, megígérem neked, hogy gyors leszek és mindent érezni fogsz még a következő életedben is.

A Mesemondó ismét lecsapott. Továbbra se tudja a rendőrség, hogy ki a titokzatos, Mesemondó álnévvel ellátott sorozatgyilkos, aki valahányszor áldozatot ejt, egy üzenetet hagy. Ezúttal a következőket véste fel az holttestre.

„A fiú élvezte a mesémet, már majdnem sikerült megkedvelnem, és megfordult a fejemben, hogy megkímélem. Mikor jön a következő Story Time?”

A gyilkost már több éve körözik, de eddig se egy ujjlenyomatot, se egy szemtanút, se bármilyen nyomot nem sikerült még a nyomozóknak találniuk. Olyan, mintha a Mesemondó valójában nem is létezne, de ez a legenda él, és a lakosságra vadászik. A rendőrség kéri a lakosságot, hogy lehetőleg legyen mindenki nagyon körültekintő és csak akkor álljon szóba vele, ha az nem akar neki történetet mondani.

Az esti híradót hallották. Köszönöm a figyelmüket. Jó éjszakát.

Hát ez elképesztő, ismét mindenki rólam beszél. Imádom ezt a rivaldafényt. Minél előbb meg kell találnom a következő alanyt, hogy ismét szerepelhessek a tévében.

/U.I.: Várom az elképzeléseket, hogy szerintetek, hogy is néz ki a Mesemondó. Szándékosan még csak azt se írtam meg, hogy férfi vagy nő, így minden ötletet várok tőletek/