Love through countries

/Kicsit sok időbe telt, mire sikerült ezt a történetet teljesen megírjam, de nehezebb volt mindent kitalálni és felépíteni teljesen, mint azt az írás kezdetekor gondoltam volna. Eleinte úgy éreztem, hogy "oh, úgy is készen leszek vele hamar, minden megvan már hozzá fejben, amit írni akarok". De aztán jöttek a "nem tudok szépen megfogalmazni semmi", "nincs ötletem, hogy vigyem tovább" és ehhez hasonló problémák. Azonban mindenen felül kerekedtem végül, és most itt van, és olvashatjátok azt a történetet, amit részben a saját életem alapozott. Szóval remélem mindenkinek tetszeni fog. LUV U Guys ~/

Egy olyan területen dolgozni, ahol sok emberrel találkozik az ember, és a munkája része, hogy kapcsolatba is lépjen velük, lehet jó is, és rossz is. Rossz annak, aki nem szeret emberekkel kommunikálni és kapcsolatot építeni, azonban jó lehet abból a szempontból, hogy új embereket ismerhet meg. Ez történt velem is az elmúlt hónapokban. Egy új munkahely mindig kihívás lehet, azonban egy olyan hely, ami kizökkent a komfortzónádból, még nagyobb kihívás. De megéri a szenvedést bizonyos fokig.

Alig két hét telt el az új munkahelyemre beállás óta, de már mindent is sikerült megtapasztalni a nyugodt, szinte munkamentes hétköznapoktól kezdve a programokkal és dologgal teliig. Sőt még a hétvégén is dolgoznom kellett, ami igazi kihívás volt, tekintve, hogy nem sok időm maradt kipihenni a héten történt dolgokat. A legjobb dolgok azonban mindig a legváratlanabb helyekről érkeznek. Történt ugyanis, hogy ez alatt a programokkal teli hét alatt az új munkahelyemre érkezett egy nagyobb csapat külföldi, hogy egy projektet végigcsináljanak. És köztük volt egy igazán kedves, rendes srác, akivel nagyon hamar sikerült megtalálom a közös hangot és rengeteget beszélgettem vele az itt töltött idejük alatt. Mindössze nyolc nap volt, nagyon kevés. Nem mondom, hogy lehetett volna több, mert azt tuti nem bírtam volna már energiával, de azzal az egy sráccal, név szerint Pierre-rel, szívesen töltöttem volna még időt. Többet is, hogy őszinte legyek, igazából akármennyi.

- Belezúgtál, igaz? - kérdezte meg azonnal barátnőm, Hannah, amikor először meséltem neki róla.

- Nem, nem zúgtam, csak jól érzem magam a társaságában - válaszoltam neki karba tett kézzel.

Hannah csak megforgatta a szemét, és sóhajtott egyet. Az ilyenekben általában igaza van, mindegy mennyit tud a másik félről. Márpedig Pierre-ről talán túl sokat is meséltem neki már elsőre is. Bár annyira nem mondtam többet, mint ami történt, hogy beszélgettünk, sokat, és jól éreztem magam a társaságában.

- És mikor találkozol vele megint? Fogtok még egyáltalán?

Jogos kérdések, amiket én is feltettem magamnak elég sokszor, de egyszerűen én se találtam választ rá. Bármennyi gondolkoztam rajta, bármennyit beszéltem vele, erre nem találtam egyáltalán választ.

- Egyáltalán hova valósi? Francia? - ezt az egy részt kifelejtettem a történetből.

- Norvég. És szőke, kék szemekkel, az én vikingem - kezdtem újabb áradozásba. - És amilyen jó ölelést tud adni, az mindenki álma, esküszöm. Izmos karok, izmos mellkas….

- Úgy beszélsz róla, mintha legalább ruha nélkül láttad volna - nevette el magat Hannah.

- Bár így lenne.

Ahogy ezt kimondtam, a telefonom pittyent egyet a kezemben, az értesítést csekkolva pedig újra mosolyra húzódott a szám. A kijelzőn egy “hello, napsugaram” üzenet virított, amit egy újabb pittyenés kíséretében a “mit csinálsz most?” kérdés követett. Azonnal meg is nyitottam az üzenetet, hogy válaszoljak, de Hannah kikapta a kezemből, mielőtt bármit is írhattam volna. De nem kobozta el túl hosszú időre, csak ellenőrizte, hogy mitől lett hirtelen ilyen jó kedvem. Megírtam neki, hogy épp a legjobb barátnőmmel vagyok, csajos napot tartunk, mert mindketten szabadságon vagyunk. Szinte azonnal kaptam is választ, hogy akkor nem is zavar most, írjak majd, amikor ráérek. Küldtem egy “oké”-t neki egy emojival megspékelve, aztán odébb is tettem a mobilomat.

 Este, amikor már lezuhanyoztam, és pizsamában császkáltam a lakásban valami nasi után kutatva, üzentem Pierre-nek, hogy már csak az övé vagyok a mai nap hátralevő részére. Egy ideig vártam a választ, ami nem igazán szeretett volna megérkezni, úgyhogy bekapcsoltam egy filmet, hogy megadjam a nap hangulatát. A Deadpool közepén jártam, amikor értesítésem jött, néhány egymás után.

 

justpierre
Én is a tied
De nem csak ma estére
Bármikorra

 

Elmosolyodtam az üzeneteken, majd írni kezdtem egy rövid választ.

 

shyshyshy
Ha az enyém vagy, hol voltál egy fél Deadpool filmig?

 

A képernyő sarkában azonnal megjelentek a pontok, ahogy elkezdte írni Pierre a válaszát, sokáig ott ugráltak, aztán eltűntek, és megint újra megjelentek. Egy ideig ez így ment, de válasz nem érkezett. Amin igazán meglepődtem, mert ilyen sokáig soha nem gépelt még semmit se. Végül megjelent egy új üzenet a képernyőn, de közel se olyan hosszú, mint amilyet a sok gépelés indokolt volna.

 

justpierre
Egy haverommal játszottam, bocsi

 

Csak bámultam azt a pár szót a kijelzőn, és nem akartam hinni a szememnek.

 

shyshyshy
Nem gond, kell a kikapcsolódás

 

A válaszom azt sugallta, hogy minden rendben van, és egyáltalán nem akadtam fent azon, hogy mennyi ideig is tartott, ameddig megírta azt a rövid választ. Pedig nagyon is zavart, és tudni szerettem volna, hogy mit szeretett volna írni, és miért csak ennyit küldött el végül. Egy kicsit gondolkoztam, miközben nézem tovább a Deadpool-t, egy idő után pedig elterelődött róla a gondolatom. Azt se vettem észre, hogy válaszom érkezett valamikor megint sokára. Mondjuk az is közre játszott, hogy kicsit elbóbiskoltam a film közben. Amikor a stáblista alatt felébredtem, akkor láttam csak, hogy több üzenetem is jött.

 

justpierre
Baj van?
Lena, itt vagy?
Lena?
Minden oké?
Elaludtál?

 

Nagyon meglepődtem, hogy ennyire könnyen átlátott az üzenetemen, és rájött, hogy valami nem stimmel velem. Eszembe se jutott volna, hogy átlát rajtam. Gondolkoztam, hogy válaszoljak-e vagy sem, de látta Pierre, hogy mikor néztem meg az üzenetét, mert már írt is ismét.

 

justpierre
Minden oké?

 

Egy kis gondolkodás után válaszoltam neki. Ezúttal viszont már nem hazudtam, mert nem volt értelme.

 

shyshyshy
Nem tudom
Nem értelek
Nagyon hosszú ideig írtál, mielőtt válaszoltál, es odalöktél nekem egy 4 szavas választ

 

Kész. Leírtam, amit gondoltam, és nem tudtam, hogy érzek ezzel kapcsolatban. Olyan volt, mintha egy féltékeny barátnő lennék, aki épp azt kéri számon, hogy merre volt a pasija, amit nem válaszolt.

 

justpierre
Nem ennyit szerettem volna eredetileg, csak nem tudtam mit hogy fogalmazzak meg
Sokszor töröltem, és írtam újra
Nem tudtam, hogy hogy írjam meg
De…

 

Újra felvillantak a pöttyök, jelezték, hogy valamit éppen ír. De most folyamatosan ott maradt a jelzés, elég hosszú ideig ráadásul. Már kezdtem elbizonytalanodni, hogy nem is fogok kapni semmi üzenetet, csak az Instagram-nak lett valami baja hirtelen, amikor egy hosszabb üzenetbuborék megjelent a képernyőn.

 justpierre
Igen, játszottam, ez tényleg igaz, de főként azért mert, ez a haverom nem csak egy haver. Ő a gyerekkori legjobb barátom. Igen, egy srác, még mielőtt erre rákérdeznél. Szakított vele a barátnője, akivel mar 3 éve együtt voltak, és a baráti köröm minden tagja úgy látta, hogy tuti össze is fognak házasodni. Hát sajnos nem fog megtörténni. Próbáltam kicsit jobb kedvre deríteni, amennyire valakit egy szakítás után lehet, és megbeszéltük, hogy elmegyünk majd egy pár napra valahova, ahol felejteni tud. Azért annyit küldtem el neked végül, mert közben még haverom is beszélt hozzám, játékban is voltunk félig-meddig, és nagyrészt elhagytak a gondolataim. Sajnálom, Lena

 

Elolvastam az üzenetet, kétszer is, és arra jutottam, hogy ez mennyire kedves dolog, elvinni a legjobb barátját utazni, csak hogy jobban érezze magát a szakítás után. Mondjuk szerintem Hannah is ilyen lenne, ha egyszer én kerülnék ilyen helyzetbe, mint Pierre barátja, mert én biztosan megtenném fordított esetben.

 

shyshyshy
Oh, nagyon sajnálom, ami a barátoddal történt
És azt is, amiért így számon kértelek, mert nem vagyok senkid, hogy ilyet tehettem volna
Nagyon rendes tőled, amit a barátodért teszel, hogy jobban érezze magát
Van úticélotok?

 

justpierre
Még egyelőre nincs, gondolkozunk rajta
De nagyon nézelődünk, hogy minél korábban tudjunk menni

Teltek a hetek, több mint másfél hónap eltelt. Hannah meglepett a szülinapomra egy hétvégi külföldi úttal, nem messze, mindössze Olaszországba szólt az út, Bologna-ba. A terve az volt, hogy egy nap elmegyünk Maranello-ba is, hogy megnézzük a Ferrari Múzeumot, ami számomra egy nagy bakancslistás látnivaló. Az utazás maga meg egy kicsit odébb volt, pontosan két hétre voltunk tőle, amikor egyik nap Pierre üzenetet írt.

justpierre

Bologna, két hét múlva

Egy ideig csak kérdőn bámultam a kijelzőn megjelent üzenetet, amíg az el nem sötétedett és már csak a tükörképemet láttam benne. Nem tudtam mire érti, amit írt, ezért csak három kérdőjelet küldtem el neki válaszként.

justpierre

Az utazás, amire a legjobb barátomat visszük a srácokkal

Bologna

Két hét múlva

Akkor lehet nem fogsz tudni elérni

shyshyshy

Most csak viccelsz

Ez nem lehet a valóság

Tuti biztos, hogy csak viccelsz

justpierre

Mi történt?

Miért viccelnék pont ezzel?

shyshyshy

Hannah-tól, a legjobb barátnőmtől kaptam egy utazást a szülinapomra

Két hét múlva

Bologna-ba

Nem jött több üzenet, pedig vártam, hogy mit fog erre írni. Addig néztem a kijelzőt, amin még csak meg se jelentek a kis pontok, amíg az el nem sötétedett és a telefonom le nem zárta magát. Ismét. Nem jött válasz. Egyáltalán. Pedig egész nap vártam. Már teljesen lemondtam arról, hogy még valaha is halljak Pierre felől, mert biztos voltam benne, hogy azt hiszi, hogy szándékosan választottam azt az időpontot. Biztos voltam benne, hogy elmenekült tőlem, azok után, amiket megtudott már rólam. Teljesen el voltam keseredve aznap, de meglepetésemre este csörgött a telefonom. Nem a szokványos csengőhangom volt, hanem valami, amit korábban nem hallottam még, amikor pedig megnéztem, a “justpierre” felhasználónév villogott a kijelzőmön. Azonnal felvettem.

- Azt hittem nem is hallok többet felőled - szóltam bele köszönés helyett, amint a fülemhez emeltem a mobilt.

- Jaj, sajnálom, vendégek állítottak be, azért nem tudtam reagálni - nevetett fel Pierre több száz kilométerrel odébb, a vonal másik felén. - De ezt amúgy se leírni szerettem volna. Egyből hívni szerettelek volna. Mennyi idő lesz a te kis utazásod? Szerintem bele fog férni, hogy összefussunk és még a híres-neves, sokat emlegetett Hannah barátnődet is megismerjem.

Kétség se fért hozzá, hogy mindennél jobban szerettem volna Pierre-rel találkozni, ha már egy helyre utazunk. De nem tudtam, hogy ez az ő barátainak, főleg a legjobb barátjának és Hannah-nak hogy esne. Persze, Pierre szeretne Hannah-val találkozni, ahogy esetleg én is Robbie-val, de fogalmam se volt, hogy ők szeretnének-e idegenekkel együtt lógni.

- Előbb tudd meg Robbie-tól, hogy ő szeretne-e találkozni majd, és én is megkérdezem Hannah-t. Nem tudom, hogy bármelyikük is szeretné-e idegenekkel tölteni az idejét. Mert akárhogy is nézzük, idegenek találkozója lenne. Mi ismerjük egymást csak - nevettem fel kicsit kínosan.

- Hidd el, Rob-nak nagyon jót fog tenni egy kis új ismertség, főleg mivel Hannah is szingli - a telefonom keresztül is hallottam, hogy Pierre vigyorog, azt is kihallottam a hangjából, hogy már most milyen elképzelései vannak a találkozó tekintetében. - Szóval, mennyi időre mentek kiruccanni?

Megbeszéltünk mindent, és mivel mi Hannah-val leszünk ott kevesebb időt, így Pierre azt mondta, hogy akkor a saját programjaikat igazítja át. Aznap, amikor a Ferrari Múzeumot megyünk majd meglátogatni, ők is jönnek velünk, reggeliben, még a múzeum előtt fogunk összefutni és együtt megyünk tovább.

Ahogy közeledett az utazás ideje, annál izgatottabb lettem. Hannah pedig ugyanolyan boldog volt, mint én, amikor elmondtam neki, hogy találkozunk majd Pierre-rel és a legjobb barátjával, Robbie-val. Azt mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy melyik srácnak örül jobban, de nagyon reméltem, hogy nem Pierre-re vetett szemet. Ugyanis nagyon jó barátnőhöz méltó módon amint megtudta Pierre instagram nevét, azonnal le is csekkolta. Bár azt mondta, hogy Robbie-t is megnézte, és - idézem - "nagyon jó pali, alig várom, hogy megismerjem". Szóval biztosan bejött neki azok alapján, amit látott belőle a social profilján. És az is sokat dobott hozzá, hogy elmondtam neki Robbie szomorú történetét is.

Pierre és én pedig az utóbbi idő folyamán egyre többet beszélgettünk, sok esténk videóchattel zárult, megesett, hogy még jócskán hívásban aludtunk el, és csak reggel derült ki, amikor valamelyikünk felkelt, hogy úgy maradtunk.

Aztán eljött az utazás napja, minden rendben ment a repülőút során, minden gond nélkül sikerült eljutnunk Bologna-ba. Miután pedig be is jutottunk a városba, egészen hamar megtaláltuk a kis apartmant, amit lefoglaltunk, szépen berendezkedtünk, és még aznap elmentünk várost nézni. Sétáltunk és bámészkodtunk egész estig, le se tagadhattuk volna, hogy turisták vagyunk, akik legelső alkalommal járnak valahol. Mindent megnéztünk, amit csak lehetett, és mindenről készült legalább öt fotó, de inkább több. Néhány a Hannah telefonjával, néhány az enyémmel és még néhány a fényképezőmmel, amit mindig csak valamilyen utazás vagy kirándulás alkalmával vettem elő és használtam. Az első bologna-i vacsoránkat egy étteremben töltöttük el, szándékosan szerettük volna látni és megkóstolni, milyen egy igazi olasz étterem. Nem lepődtem meg egyáltalán, hogy nagyon finom volt, és alig tudtuk megenni az egész tányérnyi ételt, amit elénk tettek.

 

Néhány napig a saját programjainkat jártuk, mindent megnéztünk, amit a városban beterveztünk már a második napon. Igaz csak hétvégi kiruccanás volt, de négy napos, kicsit hosszabbítottunk így az egész hétvégénken. Ennek köszönhetően a harmadik reggelen indultunk el, hogy találkozzunk Pierre-rel és Robbie-val, és megnézzük együtt a Ferrari Múzeumot, ami nekem mindig is nagy álmom volt. De nem csak nekem, Hannah is odáig volt ezekért az autó-csodákért, így mindketten lelkesen, alig férve a bőrünkbe hagytuk el szállásunkat. Bár nem feltétlenül csak a Múzeum volt az oka, hanem az is, hogy hosszú idő óta először, ismét találkozhatok Pierre-rel, és nagyon kíváncsi voltam legjobb barátnőm reakciójára is, mert nagyon reméltem, hogy nem lesz semmi baja vele, és kedvelni fogja. Mert én nagyon is kedveltem Pierre-t. Nem mondtuk ki sose, de mivel már egy jó ideje beszélgettünk, és nem csak üzenetben, hanem hívásokban és videóhívásokban is, biztos voltam benne, hogy valami már kialakult közöttünk. Hamar eljutottunk a megbeszélt találkozási helyre, és nem is kellett várnunk a fiúkra. Biztos voltam benne, hogy nekünk kell majd várnunk, de úgy tűnt, ezúttal elkéstünk kicsit.

 

- Ne haragudjatok, régóta vártok itt? - kiabáltam már vagy öt méterre tőlük. Az se érdekelt, ha az emberek hülyének néznek, de végül is Olaszországban voltunk, ahol mindenki vagy erősen gesztikulált vagy kiabált, hogy nyomatékot adjon mondandójának. - Nem akartunk megváratni titeket.

 

- Nem dehogyis, éppen csak most értünk mi is ide - nevetett fel Pierre. - Robbie nem nagyon tudott aludni reggel, úgyhogy kicsit hamarabb indultunk el, mint ahogy eredetileg terveztük. Szóval, ő itt Robbie. Robbie, ők Lena és a legjobb barátnője, Hannah.

 

- És Hanna, ő itt Pierre - mutattam be én is azonnal legjobb barátnőmnek a lehetséges barátomat.

 

Miközben Hannah és Robbie ismerkedtek, mi Pierre-rel csak álltunk egymással szemben és nem tudtuk, hogy is köszöntsük egymást. Végül Pierre döntött először, előre lépett felém, átkarolta a derekamat és magához húzott, miközben ajka az enyémhez ért és megcsókolt. Erre nem számítottam. Jobban mondva nem ilyen hamar vártam ezt tőle. De Pierre meglépte azt, amit én nem mertem volna megtenni egyből.

 

- Úgy látom a gerlepárnak nincs is szüksége kezdő lökésre - hallottam mellőlünk Hannah nevetését. - De nem te nem zúgtál bele, igaz Lena?

 

Nem tudtam mit válaszolni erre, csak Pierre mellkasába fúrtam az arcomat és úgy nevettem fel kicsit talán kínosan. Ha meg is tervezetem csókolni ezen az utazáson Pierre-t, biztosan nem a barátaink előtt tettem volna.

 

- Na, haver, eljöttünk ide az én szerelmi csalódásom orvoslására, te meg itt enyelegsz meg cukiskodsz itt előttem? - Robbie tettetett felháborodással esett neki legjobb barátjának, és meg továbbra is csal élveztem Pierre ölelését, és nevettem. - Mondjuk azért én se panaszkodok.

 

Hallottam valamit Robbie hangján, ami miatt felemeltem a fejem a még-nem-barátom mellkasáról, hogy lássam mi folyik mellettünk, két barátunk között. Hannah csak mosolyogva nézett minket, miközben Pierre legjobb barátja éppen az én legjobb barátnőmet mérte végig tetőtől talpig. Ezt barátnőm vagy nem vette észre vagy csak úgy tett, mintha nem venne róla tudomást. Ismerve a lányt, én mindenképp a másodikra tettem volna a voksomat.

 

- Szerintem rövid időn belül meg fogják találni a közös hangot, és össze fognak jönni - súgtam a fülébe, miközben kicsit lábujjhegyre emelkedtem.

 

- Eddig azt hittem, túlságosan gyászolja a kapcsolatát, de most azt kell mondjam, egyet kell értsek veled. Tuti nem hinnéd el, hogy ma reggel még mélabús volt, és nem is nagyon akart elindulni sehova. Most meg szinte kicsattan az örömtől - gondolkozott el Pierre.

 

Nem sokkal később elindultunk utunkra, hogy megnézzük végre a Ferrari Múzeumot, amit már évek óta szerettem volna látni, de eddig nem volt lehetőségem eljutni. Most pedig olyan emberek társaságában mehettem, akik mindennél fontosabbak voltak számomra. Minden pénzt megért az egész látogatás, az múzeum valami fantasztikus volt. Egy fél napot ott töltöttünk, mindent megnéztünk, amit lehetett, én magam úgy egymillió fotót készítettem, hogy minden pillanatot meg tudjak örökíteni. Nem csak a kiállítás tárgyait kaptam lencsevégre: Hannah, ahogy épp Robbie-t próbálja rávenni, hogy üljön bele az egyik autóba (amibe persze nem lehetett volna), Pierre-t, amint egy könnycsepp kicsordul a szeméből, amikor belépünk a "Bajnokok csarnokába", Robbie fizet, hogy szimulátorba ülhessen, Hannah beleránt a kormányba, és Robbie a falnak ütközik. Aztán persze még a Ferrari boltban is körbe jártunk, fel-alá sétáltunk, hogy mit is szeretnénk venni, de végül mindannyian üres kézzel hagytuk el a boltot. Rólam közben két kép is készült (az egyik kém-üzemmódban, nem legálisan, a másikért fizettem, és nyomtatott formában van meg) egy gyönyörű, arany színű Ferrari kormánya mögött. Életem élménye volt, még ha csak kiállítási darab is volt, és nem az utcán voltam vele. Pierre mindent megtett, hogy a lesifotó jól nézzen ki, de mikor kiértünk a múzeum területéről és megmutatta, kiderült, hogy minden látszik rajta, csak én nem. Ezen mind jót nevettünk, Robbie egyenesen szerencsétlennek nevezte legjobb barátját.

- Na, merre tovább innen? - tette fel a nagy kérdést Hannah.

- Menjünk vissza Bologna-ba, és mehetnénk enni valamit akár. Bár lehet addigra mire visszaérünk mindenki éhen fog halni - gondolkoztam el.

A két fiú kisebb vitába fogott, mert Pierre már éhes volt, de Robbie még nem, de nem akart még visszamenni Bologna-ba, míg barátja menni akart. Aztán beszállt a vitába Hannah is, aki meglátta az élményvezetés lehetőségét, azt akarta kipróbálni. Azonnal el is szaladt, hogy megnézze, de végül lógó orral jött vissza.

- Nagyon drága - sóhajtott, amikor megállt előttünk. - Nem tudok ennyit kifizetni.

Robbie egyetértően vállon veregette, és végül egyezségre jutottunk. Visszaindultunk Bologna-ba, de még a vonat előtt beültünk enni egy étterembe. Vagy inkább kifőzdébe, mert nem volt egy fancy hely. De ettől függetlenül nagyon finom volt az étel, senkinek nem volt panasza rá. A társaság éhes tagjai (Pierre és Hannah) mindent az utolsó szálig megettek, még azt is, amit Robbie és én meghagytunk.

- Tele vagyok, nem tudok megmozdulni - nyöszörgött Hannah, Robbie pedig egyetértően, félig becsukott szemekkel bólogatott. - Most nem tudok még sehova se elindulni.

- Jól van, akkor pihenjetek kis óvodások, megkapjátok az ebéd utáni szundit - nevetett fel Pierre. - Mi meg addig megyünk és veszünk vonatjegyet vissza.

A fizetéssel nem volt probléma, mert amikor kikértük az ételt, egyből fizetnünk is kellett. Pierre az enyémet kifizette, nem engedte, hogy magamnak rendezzem, két barátunk "húúú"-zott is egy sort, mondván, hogy "a két szerelmes". Így hát, hogy adjunk még a "beszólásuknak", kéz a kézben mentünk ki az étteremből, és indultunk el az állomás felé, hogy megvegyük a Bologna-ba szóló vonatjegyeket. Nem volt egyáltalán messze már onnan, csak egy kereszteződésen kellett átkelnünk, azonban ez alatt a rövid idő alatt is rengeteget beszélgettünk Pierre-rel. Az, hogy csak ketten voltunk, teret adott olyan témáknak is, amiket nem a barátaink előtt akartunk feltétlenül megbeszélni.

- És mi lesz akkor ez után az utazás után? - kérdeztem már akkor, amikor a jegykiadó automatát vártuk, hogy kinyomtassa a jegyeinket.

- Remélem nem fog változtatni semmin se. Nem szeretném, hogy eddig tartson csak, ami köztünk van - nézett rám komolyan, szinte ijedten. - Már mielőtt eljöttem ide, akkor is szerettem volna beszélni veled erről. Meg akár lépni is feléd komolyabban. Csak nem voltam benne biztos, hogy ezt feltétlen telefonon kellene megbeszélünk. Szóval, hogyha még nem lenne teljesen tiszta a helyzet, szeretném, ha megpróbálnánk a távolság ellenére is. Már amikor először találkoztunk és beszélgetni kezdtünk, nagyon jól kapcsolódtunk, és hogy azóta is tartjuk a kapcsolatot, szerintem már nagyon sok dolgot megmutatott. Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy szeretném megpróbálni veled, amikor a Hannah-val töltött napod után azt írtad, hogy az enyém vagy, én pedig csak jó hosszú idő után válaszoltam neked és megharagudtál rám. Vagyis inkább arra, amit írtam neked először. Szóval, a lényeg, hogy kedvellek Lena, és szeretném, ha a barátnőm lennél, és megpróbálnánk egy kapcsolatot.

Egy kicsit ledöbbentett, amit bevallott, mert nem tudtam, hogy olyan régóta tervezte ezt az egészet. És mégis. Ezért nem is válaszoltam neki szavakkal semmit, csak átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Ennyire boldognak korábban nem éreztem magamat, és még az se rontotta el a hangulatot, hogy a jegykiadó automata közben megszólalt, hogy vegyük el a jegyeinket, és köszöni a vásárlást. A meghitt és romantikus pillanatunkat végül egy mögöttünk várakozó ember szakította félbe, aki olaszul, és elég erőteljesen szólt hozzánk, bár én nem értettem, mit mondott nekünk. Pierre azonban értette, bocsánatot kért, gyorsan kivette a gépből a jegyeket, és odébb húzott engem is.

- Én is szeretném, ha megpróbálnánk - válaszoltam meg végül az igazából fel nem tett kérdését, mikor már elindultunk vissza Hannah-hoz és Robbie-hoz.

- 1 évvel később -

Pontosan egy év telt a Bologna-i utazásunk óta, és ma érkezett el a napja, hogy Pierre és én összeköltözzünk. Majd két egész hónapig keresgéltünk megfelelő lakást, amit kibérelhetünk, de végül - nehezen ugyan, de - meglett a megfelelő hely. Mivel Pierre nem dolgozott otthon, meg nem is igazán talált megfelelő munkát magának, ezért úgy döntött, hogy hozzám költözik, és itt kezd el majd felépíteni egy életet. Szóval így értünk el idáig, az elmúlt egy évben, ami alatt voltak nagyon nehéz időszakok, de valahogy mindent sikerült megoldanunk és átvészelnünk.

- Kulcs megvan? - kérdezte anya, amikor az utolsó csomag is felkerült a költöztető autóra a jelenlegi albérletemből. - Biztos mindent összeraktál, és nem marad itt semmi?

- Anya, üres a lakás - nevettem fel. - Ha lenne még itt valami, amit elfelejtettem, már régen észre vettük volna. És igen, a kulcs is itt van.

Pierre még nem ért ide, úton volt még, de már nem messze, és alig várom, hogy láthassam, mert utoljára akkor találkoztunk, amikor az első lakást néztük meg. Azután hazament, és nem volt ideje minden lakásnézésnél jelen lenni, csak videóhívás alatt látta az összes többi helyet. De rendben volt így is, mert közben munkát is keresett, online interjúi voltak, és mire minden dobozt kipakolunk majd, addigra nagy valószínűséggel munkába is állhat majd. Persze, ha a cég, akik felvették minden papírt elkészítenek neki. De ezen nem aggódott, mert nagyon akarták a helyen.

Fél óra kocsikázás után már az új lakásba pakolnak a költöztetők kifele. Egy kicsit fura az egész, mert a másik albérletben nem töltöttem túl sok időt, és mégis annyira sok dolgom volt, annyi mindent felhalmoztam, mintha egy fél életet leéltem volna.

- Ezeket át kell majd nézzük, szerintem nagyon sok dolog van, amire amúgy nincs is szükség - szólal meg mögöttem a kedven hangom. - Szia, édes!

- Pierre! - egy hátra arccal már a szemébe nézek, az enyémet meg azt hiszem a könny futja el. - Megjöttél! Üdv, itthon szerelmem!

- Megjöttem, igen - karjai körül fonnak, egy hosszú csókkal köszönt, amit már régóta vártunk mindketten. - Végre itthon vagyok.

Back to business!!

 Sziasztok!

Hosszú szünet volt ez, amíg még csak erre fele se néztem. Megmondom őszintén, meglepődtem, ahogy most felléptem ide egy kicsit szétnézni és nosztalgiázni és az fogadott, hogy az eltelt idő ellenére is voltak még látogatói a blogomnak. Ezt egyáltalán nem gondoltam volna, úgyhogy nagyon köszönöm minden kedves nézelődőnek, aki erre tévedt, és esetleg olvasott is egy-két dolgot tőlem.

Elhatároztam most, hogy minden erőmet bevetem, és megpróbálok visszatérni egyfajta rendszerességgel, és hozni nektek időről időre vagy egy történetet, vagy valami mást. Egy ideje fontolgattam, hogy ha olyan könyvet olvasok, ami esetleg olyan érdekes számomra, akkor még akár könyvajánlót is készítek nektek.

Nagyon sok dolog történt velem, mióta nem posztoltam semmit se, szerintem nem is tudnék mindent összefoglalni nektek, mert nem emlékszem mindenre. De a tervem az, hogy legelőször egy olyan történetet fogok majd közzétenni, mint visszatérés, ami kicsit valóságra is alapozható, de természetesen a nagy része fikció lesz. Igyekszem minél hamarabb befejezni, hiába nehezen szeretne megszületni, hogy olvashassátok, és reménykedek benne, hogy azzal, ha újra posztolok, visszatér ide az élet, és talán még többetekhez érnek majd el az írásaim.

Szóval egy szó mint száz, várjátok szeretettel a készülő történetet, amelyről annyit árulok el csak, hogy egy romantikus írás lesz (hiába a szingli lét, így élem át, amit kapcsolatban nem tudok).

Luv U Guys~ <3

Rin kijelentkezett...

Még élek UPDATE!

Sziasztok!

Tudom, jó régen jártam már erre, de egy jó ideje (nagyjából mióta megírtam a Halloween-i történetet) nem volt semmihez se ihletem. Időközben utolért a szakdolgozatom megírása is, ami most nagyon sok időmet és életerőmet elemészti, pedig nagyon szeretnék végre visszatérni a CoffeeBreak projektemhez, mert nagyon szeretem azt a történetet. t.t

Nem baj, ezt a hónapot kell még túlélnem, és közben befejeznem a szakdolgozatot, aztán visszatérek az íráshoz, és - amennyeri csak sikerül - elhalmozlak titeket mindenféle tartalommal. (Lehet lesz néhány köny-, esetleg sorozat ajánló is, ha olvasok vagy nézek valami olyat, amit szívesen megosztanék veletek.)

Addig is legyetek jók

Luv U Guys <3

Rin kijelentkezett...

Éjjeli agyfosás

Szóval, Rin vagyok, de végülis ezt már úgyis tudjátok, és ez talán újdonság lesz mindenki számára, aki valaha is látja ezt. Azt hiszem fura vagyok, nagyon is fura. Néztem egy sorozatot, amiben szerepelt egy app, ami képes megmondanj, ha a közeledben valakinek tetszel, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve letöltöttem. Nem tudom, hogy működni fog e tényleg, hisz az országomban nem hinném, hogy sokan ismernék ezt az alkalmazást, de egy próbát megér szerintem.

Oh, igen, a Rin csak egy... álnév, ami mögé elbújhatok, anélkül mondhatok el bármit, hogy bárki is rájönne, ki vagyok valójában. Így nem fogja senki tudni, hogy ki is használja ezt az appot valójában.

Szóval a lényegre térve, letöltöttem, beléptem és az alkalmazásnak folyamatos helyadat hozzáférést biztosítottam. Fogalmam sincs mire számítsak, hogy valakire valaha is jelezni fog e, de az áruházban azt írta valaki, hogy igenis működik. Én pedig azt hiszem kicsit kétségbe vagyok esve.

Nemrég elengedtem egy olyan pasit, aki valószínűleg tökéletes lett volna (de úgy kb minden tekintetben, csak hozzám alacsony volt, azonban nem ez volt a döntő dolog abban, hogy elengedjem), de nem éreztem iránta semmit az első találkozás után egy kis idővel. A helyzet az, hogy elég nehéz helyzetben vagyok, tekintve, hogy elég introvertált személy vagyok. Barátkozni is nehezen tudok, hát még ha többről van szó.

Lényeg a lényeg, tesztelem az appot, hogy jelez-e bármit. Nem hiszem mondjuk, hogy az utcán csak úgy be fog jelezni, vagy bármi, de próba szerencse. Hátha később majd segít benne, ha bizonytalan vagyok egy döntésben. Ha úgy működik, ahogy a sorozatban is, akkor nem lesz szükségem rá, hogy gondolkozzak. Ha úgy működik, és tényleg igazat mond, akkor szerintem ez sokmindent meg tud könnyíteni majd számomra.

Bárki is olvassa ezt, kívánjatok sok sikert nekem hozzá, és terjesszétek az igét, hogy a Love Alarm elvileg képes ezekre. Legyünk minél többen, mert csak akkor lesz működőképes a dolog, ha mindkét félnek le van töltve az app (feltéve ugye, ha tényleg működik).

Hwaiting mindenkinek, aki kipróbálja majd!

Rin kijelentkezett...

Halloween

 /Sziasztok! Nagyon régen írtam már bármit is ide, tudom, de most hoztam nektek egy Halloween-i különlegességet. Lehet, hogy aki olvassa, az már majd november 1-jén fogja olvasni, de most még, ebben a pillanatban október 31. van. Szóval kellemes Halloweent mindenkinek és jó olvasást!

Luv U Guys! <3~/

Halloween

 

Az egyetem egy igazán jó hely, ha olyan dolgot tanulhat az ember, amit igazán szeretne. Az én esetemben ez a rendezvényszervezés volt. Bár sajnos néhány ok miatt nem úgy alakultak a dolgok az egyetemi éveim alatt, ahogy az jó lett volna, így sajnos nem sok esélyt kaptunk szaktársaimmal a gyakorlati dolgok kipróbálására.

Az utolsó évünkre azonban nagyjából rendeződtek a dolgok, és végre lehetőséget kaptunk az első saját rendezvényünk megszervezésére. Sokáig ötleteltünk, hogy mit is csináljunk, végül azonban – mivel a vezetőség döntött a rendezvényünk időpontjáról – egy Halloween-i ünnepséget terveztünk meg. Nem akartunk nagyon nagy dolgot elsőre, de annyi minden ötletünk volt, hogy egyszerűen nem tudtuk nem megvalósítani az egyik, költségesebb dolgot.

- Szóval – nézett körbe nem túl népes társaságunkon Jade, csapatunk főnöke -, akkor megkaptuk az engedélyt az alagsor használatára, hogy megcsinálhassuk a kísértet kastélyt. Ki is volt az ottani díszlet felelőse?

- Én és Cassy – nyújtotta fel a kezét Jack, hogy jelezze, mi vagyunk a kastély tervezői. Nem hiába a két horror szakértőt bízták meg a dologgal. – Mennyi időnk is lesz majd rá, hogy megcsináljunk mindent?

- Nagyjából egy délelőttötök, ha nem segítetek be máshol – Jade elég szúrós tekintetett vetett ránk, amiből leszűrtük, hogy igenis kellünk máshova is. – Nem akarom, hogy a munkátok rovására menjen, de szükségünk lesz rátok máshol is, különben nem lesz kész estére minden. Ha holnap korábban jösztök esetleg, és úgy kezdtek neki a munkának, talán minden kész lesz időre. Az anyagok már most lent vannak az alagsori tárolóban, aminek majd a megbeszélés után odaadom a kulcsát is.

- Rendben – bólintottunk Jack-kel egyszerre. – És Jade, mi lenne, ha már most néhány dolgot felraknánk? Mondjuk a mennyezeti díszeket. Akkor annyival előrébb lennénk, de ti is tudtok kicsit segíteni benne. Tudom, hogy Kev is nagyon szeretett volna benne lenni a kísértet kastély projektben, így pedig akkor mindenki keze munkája benne lehetne, aki szeretne beletenni abba a részbe.

- Hmm… - Jade elgondolkodott egy pillanatra, de már láttam az arcán, hogy nyert az ötletem. – Rendben, csináljátok. De csak a mennyezeti díszek. Azokat a takarítók biztosan nem fogják leszedni – egy pillanatra belenézett jegyzeteibe, majd vissza ránk. – Azt hiszem mára ennyi. Cass, itt a kulcs, de két szemed rá, nehogy eltűnjön.

- Értettem – tisztelegtem, majd a többiekhez fordultam. – Aki szeretne segíteni díszíteni, menjünk, hogy minél többet meg tudjunk csinálni az épület bezárása előtt.

Sajnos nem volt sok ember díszítős kedvében, mert csak Kevin jött velünk le, Shu és Lia hazamentek, akárcsak Jade, mondván, hogy még holnapig rengeteg dolguk van. Ami igaz is volt, mindegyikőjüknek megvolt a saját feladata, amit meg kellett csinálniuk. Nem későbbre, mint holnap reggelre. Nekünk pedig nem maradt sok időnk a díszítésre, mert sokáig tartott a gyűlésünk. Nagyjából másfél óra állt rendelkezésünkre. Tekintve, hogy már október volt, elég korán sötétedett, az egyetemünknek pedig nem volt olyan sok hallgatója, hogy minden időpontban nyüzsögjenek a hallgatók, ezért az alagsorba leérve azonnal elfogott minket a kísérteties hangulat.

- Hát nem gondoltam, hogy ez az alagsor ilyen ijesztő lesz – borzongott meg egy kicsit Kev. – Legalább a hangulat magától is megvan.

- Az biztos, de mi majd kipofozzuk, és még ennél is jobb lesz, haver – kacsintott rá Jack, majd a kulcsot kivéve a kezemből megrohamozta a raktárul szolgáló kis szobát. – Mivel mennyezet, nekünk most a pókhálók kellenek leginkább, de… - túrt a dobozba -, jöhetnek ezek is mindenképp, meg ezek is… Oh, igen és ezek a műanyag végtagok is jöhetnek.

Pókhálónak használható madzag-vatta csomók, papír és gumi denevérek és pókok, papír szellemek (amik amúgy inkább cukik voltak, mint ijesztőek) és a Jack által említett műanyag végtagok kerültek elő a dobozokból. Egy darabig néztem a különböző kupacokat, amiket Jack szétdobált és próbáltam mindent a helyére képzelni, de a végtagok valahogy nem illettek a fejemben sehova se. De azért mindent beleadta, hogy elképzeljem azokat is a plafonról lógva, de nem akart sikerülni. Mire legközelebb körbe néztem, a végtagok már visszakerültek a dobozba.

- A karok és a lábak? – fordultam a két fiú felé, akik egy kupac pókhálót bogoztak éppen. – Miért tettétek el őket?

- Mi? Nem tettük mi sehova – ráncolta a homlokát Jack és Kevin is, majd a kipakolt holmi-kupacokra néztek, ahol tényleg nem voltak már az említett dolgok. – Oké, meg merek rá esküdni, hogy mi nem tettük el. Mióta nézelődsz a folyosón, hogy mindent a helyére tegyél fejben, mi ezt a szart próbáltuk kinyitni. Jade igazán figyelhetett volna rá, hogy teszi el ezeket… Ah, ez az! Megvan! Egy kész, hogy mehet?

- Kezdjük a folyosó másik végén, ti vigyétek azt, én viszem a létrát – fogtam is meg az említett dolgot. – Hálóként fogjuk felakasztani, aztán majd ezekről fognak lógni a dolgok, amiket kiválasztottunk.

Csendben folytattuk a munkánkat, és meglepően gyorsan haladtunk a továbbiakban. Mire visszamentünk a következő pókháló adaghoz, az már szépen ki volt terítve, és még közelebb is volt téve hozzánk. A fiúkkal csak néztünk rá egy darabig, aztán egy vállrándítás után folytattuk a díszítést. Minden további díszlet hasonlóképp rendre elénk állt, mire mi visszafordultunk a dobozokhoz. Egy óra alatt mindent feltettünk, pontosan úgy, ahogyan azt elképzeltem. Hiába mi nem oda akasztottunk fel valamit, a helyére került minden. Pontosan úgy a helyére, ahogy az a fejemben lévő képen élt. Mire befejeztük, Jack és Kev kisebb frászt kapott már.

- Te lány, mi a jó eget csinálsz és hogyan?! – kiáltott rám Jack, amikor a szemünk láttára ment vagy tizenöt centit odébb egy gumi denevér. – Nem tudom mit csinálsz, de ezt most fejezd be, mert kiakasztasz!

- De… én nem csinálok semmit se – néztem rá értetlenül, ugyanúgy kiakadva, mint ő.

Ekkor azonban valami a folyosó közepén fodrozódni kezdett. Olyan volt, mintha valami felborzolta volna egy nyugodt tó felszínét. Csak ez épp a szemünk előtt, a levegővel történt. Valami alak kezdett formát ölteni tőlünk nagyjából öt méterre, pontosan az utolsó megmozdult dísz alatt. Nem mozdultunk. Lényegében egyáltalán nem is mertünk megmozdulni, még pislogni is éppen csak pislogtunk. Egyszerre volt az egész történés izgalmas és ijesztő. Mire a fodrozódás abbamaradt egy fiú alakja jelent meg. Velünk egyidős lehetett nagyjából, de idejétmúlt ruhákat viselt.

-Te… te igazgattad a díszeket és… segítettél a díszítésben – hebegtem. Szinte azt se tudtam, tényleg megtörténik-e a dolog vagy sem. – Minden pont… pont olyan lett, mint amit… mint amit elképzeltem. Honnan…

- Honnan tudtam ennyire pontosan? Természetesen tőled – mosolygott a fiú, hangja is egészen kedves volt. – Nagyon jó ötleted volt az egészre, nem hagyhattam, hogy másképp nézzen ki.

Újabb percek teltek el csendben, senki s tudta igazán, hogy mit mondhatna, végtére is egy szellem állt előttünk, aki segített nekünk a díszítésben. Persze, meg kellett volna neki köszönnünk a dolgot, de nem tudtuk, hogy tegyük. Meg a tény, hogy csak úgy látta az ötleteimet, amiről egy hangos szavam se volt, kicsit… na jó, nagyon kiakasztott.

- Öhm… izé… köszönjük, hogy segítettél, meg minden, de nekünk mennünk kell, mert nemsokára zárják az épületet – mentett meg minket Jack, akinek láthatóan először sikerült összekapnia magát. – Szóval… Kösz még egyszer, mi most megyünk.

- Várj! – a szellem hangja visszhangot vert az alagsori folyosón, amitől végig futott rajtam a hideg. Az a hang nem evilági volt. – Mi lesz a többivel? Így fogjátok ezt itt hagyni? Még csak félig van kész.

- Tudjuk, hogy félig van kész, de mint mondtam, nemsokára bezárják az épületet. A többit majd holnap befejezzük, de most haza kell mennünk. Jobb lenne, ha te is így tennél – Jack a mondandója végén a szájára csapott, mert olyan dolgot ejtett el, amit nem szabadott volna. – Én… Saj… Sajnálom, nem…

- Nem szándékosan mondtad? Szerinted, ha láttam a lány ötleteit, amik a fejében voltak, akkor nem láttam a te gondolataidat? Elhamarkodott kijelentés volt, ez igaz, de teljes mértékben őszintén mondtad – a szellemfiú enyhén oldalra ejtette a fejét, a feje azonban nem állt meg ott, ahol ő szerette volna, tovább billent és elvált a nyakától. – A francba is… Sose fogom megszokni, pedig már… milyen évet írunk most?

- 2021-et – válaszoltam neki miután nyeltem egy nagyot. – Most 2021 van, és mindjárt itt a Halloween.

A szellem csak csendben visszatette a fejét a helyére, és közben a semmi bámult. Az egész hasonlított kicsit a Harry Potter jelenetre Félig Fejnélküli Nick-kel. Az ő feje is egy hajszálon maradt a nyakán, mint ennek a szellemfiúnak. Bár a fiú nyaka egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amit elvágtak, sokkal inkább volt szakadás és törés az egész. Mire azonban teljesen a helyére rendezte, már nyoma se volt annak, hogy a feje nem egészen van a helyén.

- Szóval már ennyi idő eltelt… - szólalt meg ismét a szellem. – Lassan már hatvan éve vagyok itt. A halálomért felelősek meg szépen élik továbbra is a kis életüket, mintha mi sem történt volna. Remek… Szóval akkor elmentek? Pedig segíteni akartam még nektek. De ha nem, hát nem, de a ti kísértet kastélyotok lesz az iskola történetének legjobbja, ugyanis eddig még egyiknek se volt igazi szelleme – mosolyodott el sejtelmesen, majd halványodni kezdett, és mire pislogtunk egyet, el is tűnt, mintha soha itt se lett volna.

Szinte tátott szájjal bámultuk a szellem hűlt helyét, és csak álltunk ott jó ideig, várva, hátha újra felbukkan, de nem tette. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, és otthagytuk az alagsort. Az auláig meg se álltunk, és vissza se néztünk, féltünk, hogy ott terem mögöttünk a szellem, akinek még csak a nevét se tudtuk meg.

- Fhu…. Ez nagyon para volt – lazult el egy icipicit Kev. – Nem akarok lemenni holnap este, ha itt lesz ez a szellem is.

- Hát pedig sajnos tuti itt lesz, ha igazat beszélt – borzongott meg Jack. – És nekünk holnap még be kell fejeznünk a dolgokat ott. Esküszöm neked Cassy, hogy semmitől nem féltem még eddig ennyire, pedig azért sok dolgot kipróbáltunk már, amik során elvileg… ismétlem ELVILEG beszélgettünk szellemekkel. De ez… Ez mindent felülmúlt most, és elég volt belőle. Mondjuk meg Jade-nek, hogy fejezze be ő a kastélyt.

- Nem! Azt már nem, Jack! Ez a mi dolgunk! Mi vagyunk ebben a királyok, nem fogjuk egy szellem miatt lepasszolni a dolgot. Ha nem akarod, akkor megcsinálom egyedül, de én nem adom fel egy kis probléma miatt. És tulajdonképpen csak segített nekünk, bár ijesztő módon, de akkor is. Egy szó, mint száz, én biztosan folytatom holnap. Baszki! Ott hagytam a kulcsot! Menjetek előre srácok, én még visszamegyek a kulcsért.

- Egyedül? – nyelt egy nagyot Kevin, majd megborzongott.

- Igen, Kev, egyedül. Nyugi, nem lesz semmi bajom, menjetek nyugodtan. A koliban majd találkozunk – azzal vágtam egy gyors hátra arcot, és már rohantam is vissza az alagsorba, a kulcsért.

Nem tartott sokáig, hogy vissza leérjek, és meglegyen a kulcs. Vissza zártam a tároló ajtaját, a kulcsot kivettem az ajtóból, majd zsebre tettem és már indultam is volna ki az épületből. Azonban amikor megfordultam, ott állt előttem a szellem, a feje pedig ismét félre volt billenve. Apró sikkantás hagyta el a számat ijedtemben, ezzel egy időben pedig hátra ugrottam, pontosan neki az ajtónak.

- Mégis itt maradsz folytatni? – kérdezte reménnyel teli hangon.

- Sajnálom, de nem maradhatok, mert be fogják zárni az épületet. Előtte mindig körbejár a portás, ha pedig itt talál, akkor bajban leszek. De holnap befejezem, megígérem. Segíthetsz is, ha szeretnél – mosolyogtam rá olyan kedvesen, amennyire csak sikerült éppen kiugró szívvel. Bár szerintem inkább vicsorgás volt, de ki tudja.

- Tényleg? És van már rá ötleted? – az éjszaka folyamán neki is kezdhetek, ha van valami ötleted – csillant fel a szellem szeme, már ha ilyen egyáltalán lehetséges.

- Még nincs – húztam el kicsit a számát. – Nem tudom miket használhatunk és egy jó ötlethez előbb a felhasználható anyagokat kell látnom. De holnap biztosan lesz valami. Holnap reggel kilenckor találkozzunk itt, aztán megcsináljuk a maradék díszletet. De megbízhatlak valamivel, ami nagyon fontos lenne számomra?

- Persze, bármivel – bólogatott hevesen.

- Ne hagyd senkinek, hogy eltakarítsa ezt reggelig – mutattam végig a plafonon és az ott csüngő díszleten. – Nem lenne időnk holnap mindent elölről kezdeni, és mindent befejezni.

- Számíthatsz rám…

- Cassidy. De szólíthatsz Cass-nek, vagy Cassy-nek, ahogy tetszik.

- Rendben, Cassidy, számíthatsz rám!

Vártam, hátha ő is elmondja a nevét, de nem tette. Rákérdezni pedig nem igen volt merszem, de mégis csak tudni szerettem volna, hogy hívják. Valahogy szólítani szerettem volna.

- Téged hogy hívnak? Vagy amíg éltél, hogy hívtak?

- Benjamin. Holnap találkozunk Cassidy – azzal, mintha ott se lett volna, eltűnt.

Szóval Benjamin a neve. Legalább szereztem egy apró nyomot, amin elindulhattam egy kis kutatásban.

Gyorsan elhagytam az épületet, épp időben, még a zárás előtt sikerült kijussak onnan, így nem kerültem bajba. A koliba beérve először a fiúkhoz mentem, hogy elmondhassam nekik, amit megtudtam, de nem voltak a szobájukban (Jack és Kevin szobatársak voltak már az egyetem kezdete óta, mert már régebbről ismerték egymást). Nem volt hát más választásom, minthogy felmenjek a saját szobámba, és magamban kellett kutakodjak.

Szerencsére a szobatársam, egy folyton bulizni járó, idegesítő ribi, nem volt bent, gondoltam biztosan megint bulizni van, vagy már valami faszival, aki egy menet után kidobja. Így legalább nyugtom volt, és nyugodtan keresgélhettem Benjamin esete után. Egy ideig nem találtam semmit se, még egy apró cikk részletet se, de aztán megakadt valamin a szemem. A cikkben egy olyan esetről írtak, ahol egy diákot, aki a mi sulinkban tanult majd’ hatvan évvel ezelőtt, zaklattak az iskolatársai. Csúfolták, verték, megalázták. Szokásos iskolai bántalmazás, de inkább gimnáziumi környezetben, nem egyetemen. A cikk szerint az iskolánk már akkor is egyetem volt, nem változtattak rajta semmit se. Szóval egyetemi környezetben zaklatták ezt a fiút, ami addig fajult, hogy – a zaklatók állítása szerint – véletlenül nekilökték a negyedik emeleten a lépcső korlátjának, a fiú pedig leesett, egészen az alagsorig zuhant, ahol… nagyon rosszul ért földet, feje ugyanis szinte elszakadt a nyakától.

- Úristen, ez az! – kiáltottam fel elborzadva, drága szobatársam pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy beszambázzon egy random faszival az ajtón.

- Ha leszel olyan kedves, elhúzol, nyomi – nézett rám „drága” szobatársam. – Dolgom van.

- Vidd máshova a kuncsaftjaidat, ribikém, nem megyek sehova. Van épp elég bajom nélküled is. Tudod merre van az ajtó. Ciao! Oh, és haver! Csak, hogy tudd, szinte minden nap más dugja, szóval, ha nem akarsz semmit elkapni, akkor… - de a mondatot be se fejezhettem, mert becsapódott mögöttük az ajtó. A srác felháborodását azonban még tisztán hallottam, amin nevettem magamban egy jót. – Vissza a történetbe… Csak ennyi? Hmm… Legalább tudom, mi történt vele.

Egy darabig még kutakodtam, hátha találok mást, amikor azonban nem volt semmi, kinyomtam a gépet, előkotortam a vacsorámat a hűtőből, és lementem Jack-ék szintjére megmelegíteni, hátha ott vannak ők is. Így volt, ott ültek a konyhában és már ők is nagyban vacsoráztak. Miközben az én kajám melegedett, elmeséltem nekik, mit derítettem ki, persze szépen megfogalmazva a dolgokat, hogy ne vegyem el az étvágyukat.

- Egy szó, mint száz, Jack, legyél vele kedves, mert holnap segíteni fog nekünk a díszítésben. Megígértem neki.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! – üvöltött fel Jack félig felháborodva, félig ijedtében. – Nem, nem és nem.

- De igen, segíteni fog, és te jól fogsz viselkedni vele. Vagy mész másik csapathoz, én meg megcsinálom Benjamin-nal a díszítést.

- Nem hagylak egyedül egy szellemmel egy egész délelőttre úgy, hogy azt se tudjuk, mit akar, mik a céljai.

- Erről nem nyitok vitát. Szerintem kedves, úgyhogy segíteni fog nekem. Vagy veled vagy nélküled. És azt hiszem inkább odafent eszem meg a vacsimat. Jó éjt, srácok! – azzal a doboz kajámat fogva visszamentem a szobámba.

Az este végül eseménymentesen telt, a szobatársam nem jött vissza, és Jack se jött fel bocsánatot kérni. Így vacsora után nyugodtan elmentem zuhanyozni, hogy aztán egy kis sorozatozás után lefeküdjek aludni. Az éjszaka hamar eltelt, reggel lett, és elég korán felkeltem. Így volt időm nyugodtan megreggelizni, kávét inni, és elkészülni. 8:40-kor mentem ki a szobámból, hogy még előtte be tudjak ugrani Jade-hez, és neki is elmeséljem a dolgokat. Ő is hasonlóan fogadta a dolgokat, mint Kevin és Jack, bár ő nem volt annyira ellene a Benjaminnal közös munkának. Csak szeretett volna ő is találkozni a szellemfiúval. Így hát teljesítettem a kérését és kilenc előtt néhány perccel együtt mentünk le az alagsorba. Benjamin már ott várt, és Jack is ott volt, ami meglepett.

- Hát ez… - Jade nem jutott szóhoz, az pedig nagy dolog volt. Ez azt jelentette, hogy nem hitt nekem egészen addig, ameddig nem látta a saját szemeivel Benjamin-t. – Ez hihetetlen, ő tényleg egy szellem!

Benjamin most áttetsző volt, nem volt olyan erős, mint az este volt. Vagy az este is ilyen volt, csak nem tűnt fel, mert megijedtünk tőle.

- Én mondtam, Jade – mosolyodtam el, amikor a szellem és az élő fiút elnézve rájöttem, hogy barátkozni próbálnak. – És szerintem rendes srác. Amikor élt is az lehetett, és attól, mert már meghalt, és most szellemként van itt, még nem lesz gonosz.

- Én nem is mondtam, hogy gonosz lenne, csak nem akartam elhinni, hogy igazat mondasz – tartotta fel Jade védekezően a kezét. – De most már látom, hogy igaz. Szóval hagylak is titeket dolgozni. A többiekkel nekünk is dolgunk van.

- Rendben – bólintottam. – Amint itt kész vagyunk, megyünk segíteni nektek.

- Oké. Jó munkát nektek!

- Neked is! – Jade felment a földszintre, én pedig Jack-hez és Benjamin-hoz. – Jó reggelt, srácok! Kezdhetjük a munkát?

A két fiú egyszerre bólintott, és a tároló ajtaja mellé álltak: Jack a jobb oldalra, Benjamin pedig a balra, én pedig nyitottam. Benjamin bal oldali választása sajnos nem egy olyan jó ötlet, mert pont rá nyílt az ajtó. De nem egyáltalán nem zavarta a dolog, végül is lényegében átment rajta az ajtó. Válogatni kezdtünk a díszek között, és miközben gyűltek a kupacok, én szétnéztem a folyosón, elképzelve a díszlet folytatását. Most nem tartott sokáig mindent a helyére tenni fejben, mert egyszerűen mindennek megvolt a maga helye, a hely, ahova kívánkozott. Nem is vacakoltunk, elmagyaráztam nagyjából a fiúknak – főleg inkább Jack-nek – az elrendezést, és már munkához is láttunk. Benjamin segítségével sokkal gyorsabban haladtunk, mint azt vártuk, mert mindent valami elképesztő precízen és gyorsan a helyére tett. Egy centivel se tévesztette el a díszek fejemben kialakult helyét.

Összesen egy óra kellett, hogy minden a helyére kerüljön, még úgy is, hogy Benjamin szinte minden második tárgyat megigazított, amit Jack lerakott, felakasztott, vagy csak eldobott. Amikor kész lettünk, megálltunk a folyosó elején és lekapcsoltuk a lámpákat, így csak a kísértet kastélyunk fényei maradtak meg. Tökéletes volt az egész, pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem.

- Benjamin, ez tökéletes lett, köszönöm, hogy segítettél így megcsinálni – néztem rá őszinte örömmel. – Ha te nem vagy, tuti, nem sikerült volna ilyen jóra.

- A te érdemed, Cassidy, végtére is, te találtad ki az egészet, én csak a megvalósításban segítettem – mosolygott a szellemfiú. Szinte ragyogott a boldogságtól. – Öröm volt segíteni ebben, de még jobb lesz ijesztgetni az ide látogatókat majd.

- Akkor gyakorolj, és este majd jövünk. Még segítenünk kell a többi dologban is, de a fő attrakciónk készen van legalább.

Benjamin csak bólintott, és el is tűnt, így mi is felmentünk Jack-kel, természetesen csak az után, hogy a tároló ajtaját visszazártam és a kulcsot magamhoz vettem, hogy visszaadhassuk Jade-nek.

A nap hátralévő része viszonylag hamar eltelt, a dolgainkkal is hamar elkészültünk, így volt időnk a jelmezeinkkel foglalkozni. Mert ha már Halloween-buli, akkor a jelmez se maradhat el a főszervezőktől. Nem beszéltünk meg semmi egyen dolgot, mindenki saját maga választotta ki a neki tetsző öltözéket. Én egy hagyományos, japán yukata mellett döntöttem, amit néhány helyen művérrel kentem be, arcomat hullaszerűre sminkeltem, a hajamat pedig egy félig-meddig széthullott kontyba fogtam össze. A tükörbe nézve tökéletesnek találtam magam. Épp az utolsó simításokat végeztem a hajamon, amikor kopogtak az ajtómon, a következő pillanatban pedig Jack lépett be.

- Hogy haladsz, Cassy? – kérdezte a szekrényemnek támaszkodva a Tél katonája jelmezében, ami… egyszerűen tökéletes volt.

- Mindjárt kész, egy pillanat – túrtam még bele utoljára a hajamba, hogy a széthullott konty tökéletes legyen. – Kész! Mehetünk! A többiek?

- Kev még készülődik, de ott hagytam a szobánkban, majd jön. Jade, a vámpírkirálynő már átment, Shu-t és Lia-t nem láttam még, úgyhogy szerintem készülődnek. De mi attól mehetünk nyugodtan.

- Oké, a többiek majd jönnek.

Így hát mi ketten átmentünk a rendezvényünk épületébe, hogy még az esetleg kellő utolsó simításokat elvégezhessük. Szétnézünk mindenütt, de nem volt semmi igazításra szükség, még a kastélyunkban se, ahol elvileg pedig takarítók jártak. Bár láttunk a folyosó végén valami fura foltot, ami leginkább piros festékre hasonlított, úgy voltunk vele, biztosan mi löttyentettünk oda valamit, amikor pakoltunk, ezért felmentünk Jade-hez a termünkbe. Addigra már a többiek is odaértek: Kevin, a seriff, Shu a farkas és Lia, mint Piroska. És ugye Jade, a vámpírkirálynő, de ezt már Jack korábban elmondta, így nem lepett meg.

- Nemsokára nyitjuk a kapukat, szóval itt az ideje, hogy mindenki elfoglalja a helyét, és elkezdjük az estét. Jók leszünk, ebben biztos vagyok! – ösztönzött minket Jade, pedig látszott rajta, hogy ő is legalább annyira izgul, mint mi.

- Így van, jók leszünk, végtére is a kísértet kastélyunkban egy igazi szellem fogja ijesztgetni a vendégeinket – avattam be mindenkit a titokba, Shu és Lia ugyanis kimaradtak a dolgokból. – Ez lesz a legjobb kísértet kastély az iskola történetében!

Ettől mindenki teljesen belelkesedett, és megindult a helyére, ahova be lett osztva. Én is mentem az enyémre, a kastélyhoz. Végtére is az egész az én ötleteim alapján épült fel, Jade érvelése szerint. Az alagsor mindentől elég messze volt, így csak nagyon tompán hallottam, ahogy Jade köszönti a vendégeket és mindenkinek ad az elkészült prospektusokból. Majd hallottam, ahogy egy tömeg megindul felém, vagyis jobban mondva a kastély felé. Persze, hogy mindenkit az érdekel legjobban. Benjamin megjelent mellettem, a díszlet fényeiben úgy tűnt, mintha folyamatosan vibrálna. Kicsit másképp nézett ki, mint délelőtt, most sokkal sápadtabbnak tűnt a bőre, a szeme pedig egyszerűen üvegesre változott, mintha nem is az a fiú lett volna, aki kisfiúként örült annak, hogy részt vehet az egész kísértet kastély-projektben.

- Minden rendben, Benjamin? – néztem rá a szemem sarkából, így el tudtam kapni, hogy bólint egyet. – Felkészültél az estére? – még egy bólintás. – Akkor mindenki a helyére, mindjárt ideérnek! – és egy harmadik bólintás érkezett, de nem volt időm foglalkozni a dologgal, mert egy kisebb tömeg ért elém. – Üdvözlök mindenkit a kísértet kastélyunkban! Kérek mindenkit, hogy tartsa a kezét maga mellé, ha nem szeretné elveszíteni! Fáradjanak beljebb!

Egy kis ideig néztem, ahogy a tömeg halad előre, de amit az egyik függöny mögött eltűntek visszafordultam, hogy felkészüljek az újabb csapat fogadására. Azonban egy velőt rázó sikoly mindent elfelejtetett velem. Ennyire nem lett félelmetes a dolog, és nem hittem, hogy Benjamin ennyire rémisztő lenne. Egy lány rohant ki a kastélyból sírva.

- Egy igazi szellem… Elkapta a többieket… – sírta. – Minden tiszta vér…

- Az… az nem lehet… - és már rohantam is be oda, ahonnan a lány jött.

Mire beértem már én is éreztem a vér fémes, már fojtogató szagát, és láttam a földön heverő testeket is. Benjamin azonban sehol se volt. Gyorsan előkotortam a telefonomat a kis kézitáskámból és már hívtam is Jade-et.

- Mi a baj, Cass? Sok a…

- Benjamin elszabadult és megölt majdnem egy egész csapat látogatót! – szakítottam félbe, hogy biztosan el tudjam mondani neki, mi történt. – Jack-nek és Kev-nek igaza volt, gonosz, nem kellett volna bíznunk egy szellemben! Jade, hallod?! Megölt négy embert!

A telefon hirtelen kirepült a kezemből és a falnak csapódva összetört. Valaki megérintette a vállamat, mire olyan lendülettel fordultam meg, hogy egyensúlyomat elvesztve estem egyenesen egy vértócsába. Benjamin magasodott fölém, és már egyáltalán nem tűnt rendesnek. Nagyobb lett, a szeme továbbra is üveges volt, a bőre pedig még a hullákénál is sápadtabb. Nagyon erősnek tűnt, túl erősnek.

- Nem kellett volna ide jönnötök Halloween éjszakáján – visszhangzott Benjamin hangja az egész alagsorban. Meg mertem volna esküdni, hogy még a falakba is bekúszott a hangja. – Nem tudtátok, hogy a szellemek ilyenkor a legerősebbek? Főleg a gonosz szellemek. Köszönöm a kedvességedet, de sajnos dolgom van még itt, és nem kedves dolgok. Ha szerencséd van Cassidy, talán még találkozunk, ha te is itt ragadsz az iskola falai közé zárva.

- Benjamin… Ne… Kérlek, ne… - de sajnos a könyörgésem mit sem ért. Még hallottam, ahogy Jack, Jade és Kevin hangja csendül fel valahol a folyosó másik végében, de már esélyem se volt kiabálni nekik, hogy meneküljenek, mert Benjamin lecsapott.

Nem tudom mi történt ez után, csak azt, hogy amikor legközelebb felkeltem, már rendőrök és mentősök voltak a folyosón, és éppen az én testemet tették zsákba, majd húzták be rajta a cipzárt. Lenéztem magamra, a kezeim, a törzsem, a lábaim… Mindenem áttetsző volt, akárcsak Benjamin volt aznap reggel.

- Szóval tényleg itt ragadtál te is – hangzott fel a hangja mellettem. – Sajnálom, nem tudok küzdeni a késztetés ellen. Tudod, hatvan évvel ezelőtt pontosan egy ilyen este alkalmával öltek meg engem.

- Láttam az újságcikket… - kezdtem volna, de leintett.

- Egy szó se igaz belőle. A barátaim voltak, nem zaklattak. De megöltek. Hogy véletlen volt vagy szándékos, azt nem tudom, és már nem is fogom megtudni. A cikkből annyi igaz, hogy lezuhantam a negyedikről, és nyakamat törtem. A halálom óta szörnyű harag van bennem, ami Halloween éjjelén egyszerűen kiszabadul. Ha ilyenkor valaki lejön ide, egyszerűen végzek vele. Sajnálom, hogy nem szóltam egy szót se róla, de azt hittem hatvan év után már csak meg tudom fékezni. Hát ne sikerült sajnos. Sajnálom.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki erre. Megbocsájtani egy ideig biztosan nem fogok tudni, de legalább megpróbálhatom figyelmeztetni a többieket a helyzetről. Ha tudnak Benjamin „átkáról”, akkor el tudják kerülni, hogy bárki az én sorsomra jusson legközelebb. De egy dolgot küldetésként magam elé állítottam. Mindent el akarok követni, hogy Benjamin ne ölhessen meg több embert az iskolában.

A folyosó elején láttam Jack-et, Kevint és Jade-et, gondoltam hát, odamegyek hozzájuk, és elmesélem nekik a dolgot. De bármennyire is próbáltam, nem tudtam megjelenni előttük, igazából halvány fogalmam se volt, hogy kéne próbálkozzak. Benjamin megállt mellettem, a kezét a vállamra tette.

- Segítek, egyedül nem fog menni még most – azzal láthatóvá tett minket. – Csak ők hárman látnak minket, senki más.

- Akkor menjünk máshova, egy kicsit odébb.

A három egykori barátom tátott szájjal bámult ránk, de követtek egy kicsit nyugodtabb helyre, ahol elmeséltünk nekik Benjamin-nal mindent. Ők hárman csak csendben hallgattak, a történet végén bólintottak, majd mind a hárman szörnyű tekintettel bámultak Benjamin-ra.

- Tanítsd meg minél előbb, hogy legyen látható, mert találkozni akarunk vele! – adta ki parancsba Jack ellentmondást nem tűrve, mire Benjamin csak bólintott.

Elköszöntem tőlük végül, bár nagyon nehéz volt. Nem tudtam, mikor lesz legközelebb lehetőségünk beszélni, vagy hogy egyáltalán lesz-e még valaha lehetőség rá. Az életem véget ért, mint élő személy, és egy egészen új világ nyílt meg előttem a halálom után. Az iskola falain belül. Elhatároztam, hogy mindent tőlem telhetőt megteszek, hogy megismerjem és megfékezzem Benjamint a jövőben. Valamint nagyon sok időt fektettem az élők világával való kapcsolat létrehozásával, hogy megtanuljam, hogy válhatok láthatóvá, hogyan mozgathatok tárgyakat meg hasonló szellemes dolgokat. Ezekre végülis egy egész örökkévaló adott volt, ami igazán hosszú idő.