Back to business!!

 Sziasztok!

Hosszú szünet volt ez, amíg még csak erre fele se néztem. Megmondom őszintén, meglepődtem, ahogy most felléptem ide egy kicsit szétnézni és nosztalgiázni és az fogadott, hogy az eltelt idő ellenére is voltak még látogatói a blogomnak. Ezt egyáltalán nem gondoltam volna, úgyhogy nagyon köszönöm minden kedves nézelődőnek, aki erre tévedt, és esetleg olvasott is egy-két dolgot tőlem.

Elhatároztam most, hogy minden erőmet bevetem, és megpróbálok visszatérni egyfajta rendszerességgel, és hozni nektek időről időre vagy egy történetet, vagy valami mást. Egy ideje fontolgattam, hogy ha olyan könyvet olvasok, ami esetleg olyan érdekes számomra, akkor még akár könyvajánlót is készítek nektek.

Nagyon sok dolog történt velem, mióta nem posztoltam semmit se, szerintem nem is tudnék mindent összefoglalni nektek, mert nem emlékszem mindenre. De a tervem az, hogy legelőször egy olyan történetet fogok majd közzétenni, mint visszatérés, ami kicsit valóságra is alapozható, de természetesen a nagy része fikció lesz. Igyekszem minél hamarabb befejezni, hiába nehezen szeretne megszületni, hogy olvashassátok, és reménykedek benne, hogy azzal, ha újra posztolok, visszatér ide az élet, és talán még többetekhez érnek majd el az írásaim.

Szóval egy szó mint száz, várjátok szeretettel a készülő történetet, amelyről annyit árulok el csak, hogy egy romantikus írás lesz (hiába a szingli lét, így élem át, amit kapcsolatban nem tudok).

Luv U Guys~ <3

Rin kijelentkezett...

Még élek UPDATE!

Sziasztok!

Tudom, jó régen jártam már erre, de egy jó ideje (nagyjából mióta megírtam a Halloween-i történetet) nem volt semmihez se ihletem. Időközben utolért a szakdolgozatom megírása is, ami most nagyon sok időmet és életerőmet elemészti, pedig nagyon szeretnék végre visszatérni a CoffeeBreak projektemhez, mert nagyon szeretem azt a történetet. t.t

Nem baj, ezt a hónapot kell még túlélnem, és közben befejeznem a szakdolgozatot, aztán visszatérek az íráshoz, és - amennyeri csak sikerül - elhalmozlak titeket mindenféle tartalommal. (Lehet lesz néhány köny-, esetleg sorozat ajánló is, ha olvasok vagy nézek valami olyat, amit szívesen megosztanék veletek.)

Addig is legyetek jók

Luv U Guys <3

Rin kijelentkezett...

Éjjeli agyfosás

Szóval, Rin vagyok, de végülis ezt már úgyis tudjátok, és ez talán újdonság lesz mindenki számára, aki valaha is látja ezt. Azt hiszem fura vagyok, nagyon is fura. Néztem egy sorozatot, amiben szerepelt egy app, ami képes megmondanj, ha a közeledben valakinek tetszel, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve letöltöttem. Nem tudom, hogy működni fog e tényleg, hisz az országomban nem hinném, hogy sokan ismernék ezt az alkalmazást, de egy próbát megér szerintem.

Oh, igen, a Rin csak egy... álnév, ami mögé elbújhatok, anélkül mondhatok el bármit, hogy bárki is rájönne, ki vagyok valójában. Így nem fogja senki tudni, hogy ki is használja ezt az appot valójában.

Szóval a lényegre térve, letöltöttem, beléptem és az alkalmazásnak folyamatos helyadat hozzáférést biztosítottam. Fogalmam sincs mire számítsak, hogy valakire valaha is jelezni fog e, de az áruházban azt írta valaki, hogy igenis működik. Én pedig azt hiszem kicsit kétségbe vagyok esve.

Nemrég elengedtem egy olyan pasit, aki valószínűleg tökéletes lett volna (de úgy kb minden tekintetben, csak hozzám alacsony volt, azonban nem ez volt a döntő dolog abban, hogy elengedjem), de nem éreztem iránta semmit az első találkozás után egy kis idővel. A helyzet az, hogy elég nehéz helyzetben vagyok, tekintve, hogy elég introvertált személy vagyok. Barátkozni is nehezen tudok, hát még ha többről van szó.

Lényeg a lényeg, tesztelem az appot, hogy jelez-e bármit. Nem hiszem mondjuk, hogy az utcán csak úgy be fog jelezni, vagy bármi, de próba szerencse. Hátha később majd segít benne, ha bizonytalan vagyok egy döntésben. Ha úgy működik, ahogy a sorozatban is, akkor nem lesz szükségem rá, hogy gondolkozzak. Ha úgy működik, és tényleg igazat mond, akkor szerintem ez sokmindent meg tud könnyíteni majd számomra.

Bárki is olvassa ezt, kívánjatok sok sikert nekem hozzá, és terjesszétek az igét, hogy a Love Alarm elvileg képes ezekre. Legyünk minél többen, mert csak akkor lesz működőképes a dolog, ha mindkét félnek le van töltve az app (feltéve ugye, ha tényleg működik).

Hwaiting mindenkinek, aki kipróbálja majd!

Rin kijelentkezett...

Halloween

 /Sziasztok! Nagyon régen írtam már bármit is ide, tudom, de most hoztam nektek egy Halloween-i különlegességet. Lehet, hogy aki olvassa, az már majd november 1-jén fogja olvasni, de most még, ebben a pillanatban október 31. van. Szóval kellemes Halloweent mindenkinek és jó olvasást!

Luv U Guys! <3~/

Halloween

 

Az egyetem egy igazán jó hely, ha olyan dolgot tanulhat az ember, amit igazán szeretne. Az én esetemben ez a rendezvényszervezés volt. Bár sajnos néhány ok miatt nem úgy alakultak a dolgok az egyetemi éveim alatt, ahogy az jó lett volna, így sajnos nem sok esélyt kaptunk szaktársaimmal a gyakorlati dolgok kipróbálására.

Az utolsó évünkre azonban nagyjából rendeződtek a dolgok, és végre lehetőséget kaptunk az első saját rendezvényünk megszervezésére. Sokáig ötleteltünk, hogy mit is csináljunk, végül azonban – mivel a vezetőség döntött a rendezvényünk időpontjáról – egy Halloween-i ünnepséget terveztünk meg. Nem akartunk nagyon nagy dolgot elsőre, de annyi minden ötletünk volt, hogy egyszerűen nem tudtuk nem megvalósítani az egyik, költségesebb dolgot.

- Szóval – nézett körbe nem túl népes társaságunkon Jade, csapatunk főnöke -, akkor megkaptuk az engedélyt az alagsor használatára, hogy megcsinálhassuk a kísértet kastélyt. Ki is volt az ottani díszlet felelőse?

- Én és Cassy – nyújtotta fel a kezét Jack, hogy jelezze, mi vagyunk a kastély tervezői. Nem hiába a két horror szakértőt bízták meg a dologgal. – Mennyi időnk is lesz majd rá, hogy megcsináljunk mindent?

- Nagyjából egy délelőttötök, ha nem segítetek be máshol – Jade elég szúrós tekintetett vetett ránk, amiből leszűrtük, hogy igenis kellünk máshova is. – Nem akarom, hogy a munkátok rovására menjen, de szükségünk lesz rátok máshol is, különben nem lesz kész estére minden. Ha holnap korábban jösztök esetleg, és úgy kezdtek neki a munkának, talán minden kész lesz időre. Az anyagok már most lent vannak az alagsori tárolóban, aminek majd a megbeszélés után odaadom a kulcsát is.

- Rendben – bólintottunk Jack-kel egyszerre. – És Jade, mi lenne, ha már most néhány dolgot felraknánk? Mondjuk a mennyezeti díszeket. Akkor annyival előrébb lennénk, de ti is tudtok kicsit segíteni benne. Tudom, hogy Kev is nagyon szeretett volna benne lenni a kísértet kastély projektben, így pedig akkor mindenki keze munkája benne lehetne, aki szeretne beletenni abba a részbe.

- Hmm… - Jade elgondolkodott egy pillanatra, de már láttam az arcán, hogy nyert az ötletem. – Rendben, csináljátok. De csak a mennyezeti díszek. Azokat a takarítók biztosan nem fogják leszedni – egy pillanatra belenézett jegyzeteibe, majd vissza ránk. – Azt hiszem mára ennyi. Cass, itt a kulcs, de két szemed rá, nehogy eltűnjön.

- Értettem – tisztelegtem, majd a többiekhez fordultam. – Aki szeretne segíteni díszíteni, menjünk, hogy minél többet meg tudjunk csinálni az épület bezárása előtt.

Sajnos nem volt sok ember díszítős kedvében, mert csak Kevin jött velünk le, Shu és Lia hazamentek, akárcsak Jade, mondván, hogy még holnapig rengeteg dolguk van. Ami igaz is volt, mindegyikőjüknek megvolt a saját feladata, amit meg kellett csinálniuk. Nem későbbre, mint holnap reggelre. Nekünk pedig nem maradt sok időnk a díszítésre, mert sokáig tartott a gyűlésünk. Nagyjából másfél óra állt rendelkezésünkre. Tekintve, hogy már október volt, elég korán sötétedett, az egyetemünknek pedig nem volt olyan sok hallgatója, hogy minden időpontban nyüzsögjenek a hallgatók, ezért az alagsorba leérve azonnal elfogott minket a kísérteties hangulat.

- Hát nem gondoltam, hogy ez az alagsor ilyen ijesztő lesz – borzongott meg egy kicsit Kev. – Legalább a hangulat magától is megvan.

- Az biztos, de mi majd kipofozzuk, és még ennél is jobb lesz, haver – kacsintott rá Jack, majd a kulcsot kivéve a kezemből megrohamozta a raktárul szolgáló kis szobát. – Mivel mennyezet, nekünk most a pókhálók kellenek leginkább, de… - túrt a dobozba -, jöhetnek ezek is mindenképp, meg ezek is… Oh, igen és ezek a műanyag végtagok is jöhetnek.

Pókhálónak használható madzag-vatta csomók, papír és gumi denevérek és pókok, papír szellemek (amik amúgy inkább cukik voltak, mint ijesztőek) és a Jack által említett műanyag végtagok kerültek elő a dobozokból. Egy darabig néztem a különböző kupacokat, amiket Jack szétdobált és próbáltam mindent a helyére képzelni, de a végtagok valahogy nem illettek a fejemben sehova se. De azért mindent beleadta, hogy elképzeljem azokat is a plafonról lógva, de nem akart sikerülni. Mire legközelebb körbe néztem, a végtagok már visszakerültek a dobozba.

- A karok és a lábak? – fordultam a két fiú felé, akik egy kupac pókhálót bogoztak éppen. – Miért tettétek el őket?

- Mi? Nem tettük mi sehova – ráncolta a homlokát Jack és Kevin is, majd a kipakolt holmi-kupacokra néztek, ahol tényleg nem voltak már az említett dolgok. – Oké, meg merek rá esküdni, hogy mi nem tettük el. Mióta nézelődsz a folyosón, hogy mindent a helyére tegyél fejben, mi ezt a szart próbáltuk kinyitni. Jade igazán figyelhetett volna rá, hogy teszi el ezeket… Ah, ez az! Megvan! Egy kész, hogy mehet?

- Kezdjük a folyosó másik végén, ti vigyétek azt, én viszem a létrát – fogtam is meg az említett dolgot. – Hálóként fogjuk felakasztani, aztán majd ezekről fognak lógni a dolgok, amiket kiválasztottunk.

Csendben folytattuk a munkánkat, és meglepően gyorsan haladtunk a továbbiakban. Mire visszamentünk a következő pókháló adaghoz, az már szépen ki volt terítve, és még közelebb is volt téve hozzánk. A fiúkkal csak néztünk rá egy darabig, aztán egy vállrándítás után folytattuk a díszítést. Minden további díszlet hasonlóképp rendre elénk állt, mire mi visszafordultunk a dobozokhoz. Egy óra alatt mindent feltettünk, pontosan úgy, ahogyan azt elképzeltem. Hiába mi nem oda akasztottunk fel valamit, a helyére került minden. Pontosan úgy a helyére, ahogy az a fejemben lévő képen élt. Mire befejeztük, Jack és Kev kisebb frászt kapott már.

- Te lány, mi a jó eget csinálsz és hogyan?! – kiáltott rám Jack, amikor a szemünk láttára ment vagy tizenöt centit odébb egy gumi denevér. – Nem tudom mit csinálsz, de ezt most fejezd be, mert kiakasztasz!

- De… én nem csinálok semmit se – néztem rá értetlenül, ugyanúgy kiakadva, mint ő.

Ekkor azonban valami a folyosó közepén fodrozódni kezdett. Olyan volt, mintha valami felborzolta volna egy nyugodt tó felszínét. Csak ez épp a szemünk előtt, a levegővel történt. Valami alak kezdett formát ölteni tőlünk nagyjából öt méterre, pontosan az utolsó megmozdult dísz alatt. Nem mozdultunk. Lényegében egyáltalán nem is mertünk megmozdulni, még pislogni is éppen csak pislogtunk. Egyszerre volt az egész történés izgalmas és ijesztő. Mire a fodrozódás abbamaradt egy fiú alakja jelent meg. Velünk egyidős lehetett nagyjából, de idejétmúlt ruhákat viselt.

-Te… te igazgattad a díszeket és… segítettél a díszítésben – hebegtem. Szinte azt se tudtam, tényleg megtörténik-e a dolog vagy sem. – Minden pont… pont olyan lett, mint amit… mint amit elképzeltem. Honnan…

- Honnan tudtam ennyire pontosan? Természetesen tőled – mosolygott a fiú, hangja is egészen kedves volt. – Nagyon jó ötleted volt az egészre, nem hagyhattam, hogy másképp nézzen ki.

Újabb percek teltek el csendben, senki s tudta igazán, hogy mit mondhatna, végtére is egy szellem állt előttünk, aki segített nekünk a díszítésben. Persze, meg kellett volna neki köszönnünk a dolgot, de nem tudtuk, hogy tegyük. Meg a tény, hogy csak úgy látta az ötleteimet, amiről egy hangos szavam se volt, kicsit… na jó, nagyon kiakasztott.

- Öhm… izé… köszönjük, hogy segítettél, meg minden, de nekünk mennünk kell, mert nemsokára zárják az épületet – mentett meg minket Jack, akinek láthatóan először sikerült összekapnia magát. – Szóval… Kösz még egyszer, mi most megyünk.

- Várj! – a szellem hangja visszhangot vert az alagsori folyosón, amitől végig futott rajtam a hideg. Az a hang nem evilági volt. – Mi lesz a többivel? Így fogjátok ezt itt hagyni? Még csak félig van kész.

- Tudjuk, hogy félig van kész, de mint mondtam, nemsokára bezárják az épületet. A többit majd holnap befejezzük, de most haza kell mennünk. Jobb lenne, ha te is így tennél – Jack a mondandója végén a szájára csapott, mert olyan dolgot ejtett el, amit nem szabadott volna. – Én… Saj… Sajnálom, nem…

- Nem szándékosan mondtad? Szerinted, ha láttam a lány ötleteit, amik a fejében voltak, akkor nem láttam a te gondolataidat? Elhamarkodott kijelentés volt, ez igaz, de teljes mértékben őszintén mondtad – a szellemfiú enyhén oldalra ejtette a fejét, a feje azonban nem állt meg ott, ahol ő szerette volna, tovább billent és elvált a nyakától. – A francba is… Sose fogom megszokni, pedig már… milyen évet írunk most?

- 2021-et – válaszoltam neki miután nyeltem egy nagyot. – Most 2021 van, és mindjárt itt a Halloween.

A szellem csak csendben visszatette a fejét a helyére, és közben a semmi bámult. Az egész hasonlított kicsit a Harry Potter jelenetre Félig Fejnélküli Nick-kel. Az ő feje is egy hajszálon maradt a nyakán, mint ennek a szellemfiúnak. Bár a fiú nyaka egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amit elvágtak, sokkal inkább volt szakadás és törés az egész. Mire azonban teljesen a helyére rendezte, már nyoma se volt annak, hogy a feje nem egészen van a helyén.

- Szóval már ennyi idő eltelt… - szólalt meg ismét a szellem. – Lassan már hatvan éve vagyok itt. A halálomért felelősek meg szépen élik továbbra is a kis életüket, mintha mi sem történt volna. Remek… Szóval akkor elmentek? Pedig segíteni akartam még nektek. De ha nem, hát nem, de a ti kísértet kastélyotok lesz az iskola történetének legjobbja, ugyanis eddig még egyiknek se volt igazi szelleme – mosolyodott el sejtelmesen, majd halványodni kezdett, és mire pislogtunk egyet, el is tűnt, mintha soha itt se lett volna.

Szinte tátott szájjal bámultuk a szellem hűlt helyét, és csak álltunk ott jó ideig, várva, hátha újra felbukkan, de nem tette. Nagy nehezen összeszedtük magunkat, és otthagytuk az alagsort. Az auláig meg se álltunk, és vissza se néztünk, féltünk, hogy ott terem mögöttünk a szellem, akinek még csak a nevét se tudtuk meg.

- Fhu…. Ez nagyon para volt – lazult el egy icipicit Kev. – Nem akarok lemenni holnap este, ha itt lesz ez a szellem is.

- Hát pedig sajnos tuti itt lesz, ha igazat beszélt – borzongott meg Jack. – És nekünk holnap még be kell fejeznünk a dolgokat ott. Esküszöm neked Cassy, hogy semmitől nem féltem még eddig ennyire, pedig azért sok dolgot kipróbáltunk már, amik során elvileg… ismétlem ELVILEG beszélgettünk szellemekkel. De ez… Ez mindent felülmúlt most, és elég volt belőle. Mondjuk meg Jade-nek, hogy fejezze be ő a kastélyt.

- Nem! Azt már nem, Jack! Ez a mi dolgunk! Mi vagyunk ebben a királyok, nem fogjuk egy szellem miatt lepasszolni a dolgot. Ha nem akarod, akkor megcsinálom egyedül, de én nem adom fel egy kis probléma miatt. És tulajdonképpen csak segített nekünk, bár ijesztő módon, de akkor is. Egy szó, mint száz, én biztosan folytatom holnap. Baszki! Ott hagytam a kulcsot! Menjetek előre srácok, én még visszamegyek a kulcsért.

- Egyedül? – nyelt egy nagyot Kevin, majd megborzongott.

- Igen, Kev, egyedül. Nyugi, nem lesz semmi bajom, menjetek nyugodtan. A koliban majd találkozunk – azzal vágtam egy gyors hátra arcot, és már rohantam is vissza az alagsorba, a kulcsért.

Nem tartott sokáig, hogy vissza leérjek, és meglegyen a kulcs. Vissza zártam a tároló ajtaját, a kulcsot kivettem az ajtóból, majd zsebre tettem és már indultam is volna ki az épületből. Azonban amikor megfordultam, ott állt előttem a szellem, a feje pedig ismét félre volt billenve. Apró sikkantás hagyta el a számat ijedtemben, ezzel egy időben pedig hátra ugrottam, pontosan neki az ajtónak.

- Mégis itt maradsz folytatni? – kérdezte reménnyel teli hangon.

- Sajnálom, de nem maradhatok, mert be fogják zárni az épületet. Előtte mindig körbejár a portás, ha pedig itt talál, akkor bajban leszek. De holnap befejezem, megígérem. Segíthetsz is, ha szeretnél – mosolyogtam rá olyan kedvesen, amennyire csak sikerült éppen kiugró szívvel. Bár szerintem inkább vicsorgás volt, de ki tudja.

- Tényleg? És van már rá ötleted? – az éjszaka folyamán neki is kezdhetek, ha van valami ötleted – csillant fel a szellem szeme, már ha ilyen egyáltalán lehetséges.

- Még nincs – húztam el kicsit a számát. – Nem tudom miket használhatunk és egy jó ötlethez előbb a felhasználható anyagokat kell látnom. De holnap biztosan lesz valami. Holnap reggel kilenckor találkozzunk itt, aztán megcsináljuk a maradék díszletet. De megbízhatlak valamivel, ami nagyon fontos lenne számomra?

- Persze, bármivel – bólogatott hevesen.

- Ne hagyd senkinek, hogy eltakarítsa ezt reggelig – mutattam végig a plafonon és az ott csüngő díszleten. – Nem lenne időnk holnap mindent elölről kezdeni, és mindent befejezni.

- Számíthatsz rám…

- Cassidy. De szólíthatsz Cass-nek, vagy Cassy-nek, ahogy tetszik.

- Rendben, Cassidy, számíthatsz rám!

Vártam, hátha ő is elmondja a nevét, de nem tette. Rákérdezni pedig nem igen volt merszem, de mégis csak tudni szerettem volna, hogy hívják. Valahogy szólítani szerettem volna.

- Téged hogy hívnak? Vagy amíg éltél, hogy hívtak?

- Benjamin. Holnap találkozunk Cassidy – azzal, mintha ott se lett volna, eltűnt.

Szóval Benjamin a neve. Legalább szereztem egy apró nyomot, amin elindulhattam egy kis kutatásban.

Gyorsan elhagytam az épületet, épp időben, még a zárás előtt sikerült kijussak onnan, így nem kerültem bajba. A koliba beérve először a fiúkhoz mentem, hogy elmondhassam nekik, amit megtudtam, de nem voltak a szobájukban (Jack és Kevin szobatársak voltak már az egyetem kezdete óta, mert már régebbről ismerték egymást). Nem volt hát más választásom, minthogy felmenjek a saját szobámba, és magamban kellett kutakodjak.

Szerencsére a szobatársam, egy folyton bulizni járó, idegesítő ribi, nem volt bent, gondoltam biztosan megint bulizni van, vagy már valami faszival, aki egy menet után kidobja. Így legalább nyugtom volt, és nyugodtan keresgélhettem Benjamin esete után. Egy ideig nem találtam semmit se, még egy apró cikk részletet se, de aztán megakadt valamin a szemem. A cikkben egy olyan esetről írtak, ahol egy diákot, aki a mi sulinkban tanult majd’ hatvan évvel ezelőtt, zaklattak az iskolatársai. Csúfolták, verték, megalázták. Szokásos iskolai bántalmazás, de inkább gimnáziumi környezetben, nem egyetemen. A cikk szerint az iskolánk már akkor is egyetem volt, nem változtattak rajta semmit se. Szóval egyetemi környezetben zaklatták ezt a fiút, ami addig fajult, hogy – a zaklatók állítása szerint – véletlenül nekilökték a negyedik emeleten a lépcső korlátjának, a fiú pedig leesett, egészen az alagsorig zuhant, ahol… nagyon rosszul ért földet, feje ugyanis szinte elszakadt a nyakától.

- Úristen, ez az! – kiáltottam fel elborzadva, drága szobatársam pedig épp ezt a pillanatot választotta, hogy beszambázzon egy random faszival az ajtón.

- Ha leszel olyan kedves, elhúzol, nyomi – nézett rám „drága” szobatársam. – Dolgom van.

- Vidd máshova a kuncsaftjaidat, ribikém, nem megyek sehova. Van épp elég bajom nélküled is. Tudod merre van az ajtó. Ciao! Oh, és haver! Csak, hogy tudd, szinte minden nap más dugja, szóval, ha nem akarsz semmit elkapni, akkor… - de a mondatot be se fejezhettem, mert becsapódott mögöttük az ajtó. A srác felháborodását azonban még tisztán hallottam, amin nevettem magamban egy jót. – Vissza a történetbe… Csak ennyi? Hmm… Legalább tudom, mi történt vele.

Egy darabig még kutakodtam, hátha találok mást, amikor azonban nem volt semmi, kinyomtam a gépet, előkotortam a vacsorámat a hűtőből, és lementem Jack-ék szintjére megmelegíteni, hátha ott vannak ők is. Így volt, ott ültek a konyhában és már ők is nagyban vacsoráztak. Miközben az én kajám melegedett, elmeséltem nekik, mit derítettem ki, persze szépen megfogalmazva a dolgokat, hogy ne vegyem el az étvágyukat.

- Egy szó, mint száz, Jack, legyél vele kedves, mert holnap segíteni fog nekünk a díszítésben. Megígértem neki.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! – üvöltött fel Jack félig felháborodva, félig ijedtében. – Nem, nem és nem.

- De igen, segíteni fog, és te jól fogsz viselkedni vele. Vagy mész másik csapathoz, én meg megcsinálom Benjamin-nal a díszítést.

- Nem hagylak egyedül egy szellemmel egy egész délelőttre úgy, hogy azt se tudjuk, mit akar, mik a céljai.

- Erről nem nyitok vitát. Szerintem kedves, úgyhogy segíteni fog nekem. Vagy veled vagy nélküled. És azt hiszem inkább odafent eszem meg a vacsimat. Jó éjt, srácok! – azzal a doboz kajámat fogva visszamentem a szobámba.

Az este végül eseménymentesen telt, a szobatársam nem jött vissza, és Jack se jött fel bocsánatot kérni. Így vacsora után nyugodtan elmentem zuhanyozni, hogy aztán egy kis sorozatozás után lefeküdjek aludni. Az éjszaka hamar eltelt, reggel lett, és elég korán felkeltem. Így volt időm nyugodtan megreggelizni, kávét inni, és elkészülni. 8:40-kor mentem ki a szobámból, hogy még előtte be tudjak ugrani Jade-hez, és neki is elmeséljem a dolgokat. Ő is hasonlóan fogadta a dolgokat, mint Kevin és Jack, bár ő nem volt annyira ellene a Benjaminnal közös munkának. Csak szeretett volna ő is találkozni a szellemfiúval. Így hát teljesítettem a kérését és kilenc előtt néhány perccel együtt mentünk le az alagsorba. Benjamin már ott várt, és Jack is ott volt, ami meglepett.

- Hát ez… - Jade nem jutott szóhoz, az pedig nagy dolog volt. Ez azt jelentette, hogy nem hitt nekem egészen addig, ameddig nem látta a saját szemeivel Benjamin-t. – Ez hihetetlen, ő tényleg egy szellem!

Benjamin most áttetsző volt, nem volt olyan erős, mint az este volt. Vagy az este is ilyen volt, csak nem tűnt fel, mert megijedtünk tőle.

- Én mondtam, Jade – mosolyodtam el, amikor a szellem és az élő fiút elnézve rájöttem, hogy barátkozni próbálnak. – És szerintem rendes srác. Amikor élt is az lehetett, és attól, mert már meghalt, és most szellemként van itt, még nem lesz gonosz.

- Én nem is mondtam, hogy gonosz lenne, csak nem akartam elhinni, hogy igazat mondasz – tartotta fel Jade védekezően a kezét. – De most már látom, hogy igaz. Szóval hagylak is titeket dolgozni. A többiekkel nekünk is dolgunk van.

- Rendben – bólintottam. – Amint itt kész vagyunk, megyünk segíteni nektek.

- Oké. Jó munkát nektek!

- Neked is! – Jade felment a földszintre, én pedig Jack-hez és Benjamin-hoz. – Jó reggelt, srácok! Kezdhetjük a munkát?

A két fiú egyszerre bólintott, és a tároló ajtaja mellé álltak: Jack a jobb oldalra, Benjamin pedig a balra, én pedig nyitottam. Benjamin bal oldali választása sajnos nem egy olyan jó ötlet, mert pont rá nyílt az ajtó. De nem egyáltalán nem zavarta a dolog, végül is lényegében átment rajta az ajtó. Válogatni kezdtünk a díszek között, és miközben gyűltek a kupacok, én szétnéztem a folyosón, elképzelve a díszlet folytatását. Most nem tartott sokáig mindent a helyére tenni fejben, mert egyszerűen mindennek megvolt a maga helye, a hely, ahova kívánkozott. Nem is vacakoltunk, elmagyaráztam nagyjából a fiúknak – főleg inkább Jack-nek – az elrendezést, és már munkához is láttunk. Benjamin segítségével sokkal gyorsabban haladtunk, mint azt vártuk, mert mindent valami elképesztő precízen és gyorsan a helyére tett. Egy centivel se tévesztette el a díszek fejemben kialakult helyét.

Összesen egy óra kellett, hogy minden a helyére kerüljön, még úgy is, hogy Benjamin szinte minden második tárgyat megigazított, amit Jack lerakott, felakasztott, vagy csak eldobott. Amikor kész lettünk, megálltunk a folyosó elején és lekapcsoltuk a lámpákat, így csak a kísértet kastélyunk fényei maradtak meg. Tökéletes volt az egész, pontosan olyan, mint amilyennek elképzeltem.

- Benjamin, ez tökéletes lett, köszönöm, hogy segítettél így megcsinálni – néztem rá őszinte örömmel. – Ha te nem vagy, tuti, nem sikerült volna ilyen jóra.

- A te érdemed, Cassidy, végtére is, te találtad ki az egészet, én csak a megvalósításban segítettem – mosolygott a szellemfiú. Szinte ragyogott a boldogságtól. – Öröm volt segíteni ebben, de még jobb lesz ijesztgetni az ide látogatókat majd.

- Akkor gyakorolj, és este majd jövünk. Még segítenünk kell a többi dologban is, de a fő attrakciónk készen van legalább.

Benjamin csak bólintott, és el is tűnt, így mi is felmentünk Jack-kel, természetesen csak az után, hogy a tároló ajtaját visszazártam és a kulcsot magamhoz vettem, hogy visszaadhassuk Jade-nek.

A nap hátralévő része viszonylag hamar eltelt, a dolgainkkal is hamar elkészültünk, így volt időnk a jelmezeinkkel foglalkozni. Mert ha már Halloween-buli, akkor a jelmez se maradhat el a főszervezőktől. Nem beszéltünk meg semmi egyen dolgot, mindenki saját maga választotta ki a neki tetsző öltözéket. Én egy hagyományos, japán yukata mellett döntöttem, amit néhány helyen művérrel kentem be, arcomat hullaszerűre sminkeltem, a hajamat pedig egy félig-meddig széthullott kontyba fogtam össze. A tükörbe nézve tökéletesnek találtam magam. Épp az utolsó simításokat végeztem a hajamon, amikor kopogtak az ajtómon, a következő pillanatban pedig Jack lépett be.

- Hogy haladsz, Cassy? – kérdezte a szekrényemnek támaszkodva a Tél katonája jelmezében, ami… egyszerűen tökéletes volt.

- Mindjárt kész, egy pillanat – túrtam még bele utoljára a hajamba, hogy a széthullott konty tökéletes legyen. – Kész! Mehetünk! A többiek?

- Kev még készülődik, de ott hagytam a szobánkban, majd jön. Jade, a vámpírkirálynő már átment, Shu-t és Lia-t nem láttam még, úgyhogy szerintem készülődnek. De mi attól mehetünk nyugodtan.

- Oké, a többiek majd jönnek.

Így hát mi ketten átmentünk a rendezvényünk épületébe, hogy még az esetleg kellő utolsó simításokat elvégezhessük. Szétnézünk mindenütt, de nem volt semmi igazításra szükség, még a kastélyunkban se, ahol elvileg pedig takarítók jártak. Bár láttunk a folyosó végén valami fura foltot, ami leginkább piros festékre hasonlított, úgy voltunk vele, biztosan mi löttyentettünk oda valamit, amikor pakoltunk, ezért felmentünk Jade-hez a termünkbe. Addigra már a többiek is odaértek: Kevin, a seriff, Shu a farkas és Lia, mint Piroska. És ugye Jade, a vámpírkirálynő, de ezt már Jack korábban elmondta, így nem lepett meg.

- Nemsokára nyitjuk a kapukat, szóval itt az ideje, hogy mindenki elfoglalja a helyét, és elkezdjük az estét. Jók leszünk, ebben biztos vagyok! – ösztönzött minket Jade, pedig látszott rajta, hogy ő is legalább annyira izgul, mint mi.

- Így van, jók leszünk, végtére is a kísértet kastélyunkban egy igazi szellem fogja ijesztgetni a vendégeinket – avattam be mindenkit a titokba, Shu és Lia ugyanis kimaradtak a dolgokból. – Ez lesz a legjobb kísértet kastély az iskola történetében!

Ettől mindenki teljesen belelkesedett, és megindult a helyére, ahova be lett osztva. Én is mentem az enyémre, a kastélyhoz. Végtére is az egész az én ötleteim alapján épült fel, Jade érvelése szerint. Az alagsor mindentől elég messze volt, így csak nagyon tompán hallottam, ahogy Jade köszönti a vendégeket és mindenkinek ad az elkészült prospektusokból. Majd hallottam, ahogy egy tömeg megindul felém, vagyis jobban mondva a kastély felé. Persze, hogy mindenkit az érdekel legjobban. Benjamin megjelent mellettem, a díszlet fényeiben úgy tűnt, mintha folyamatosan vibrálna. Kicsit másképp nézett ki, mint délelőtt, most sokkal sápadtabbnak tűnt a bőre, a szeme pedig egyszerűen üvegesre változott, mintha nem is az a fiú lett volna, aki kisfiúként örült annak, hogy részt vehet az egész kísértet kastély-projektben.

- Minden rendben, Benjamin? – néztem rá a szemem sarkából, így el tudtam kapni, hogy bólint egyet. – Felkészültél az estére? – még egy bólintás. – Akkor mindenki a helyére, mindjárt ideérnek! – és egy harmadik bólintás érkezett, de nem volt időm foglalkozni a dologgal, mert egy kisebb tömeg ért elém. – Üdvözlök mindenkit a kísértet kastélyunkban! Kérek mindenkit, hogy tartsa a kezét maga mellé, ha nem szeretné elveszíteni! Fáradjanak beljebb!

Egy kis ideig néztem, ahogy a tömeg halad előre, de amit az egyik függöny mögött eltűntek visszafordultam, hogy felkészüljek az újabb csapat fogadására. Azonban egy velőt rázó sikoly mindent elfelejtetett velem. Ennyire nem lett félelmetes a dolog, és nem hittem, hogy Benjamin ennyire rémisztő lenne. Egy lány rohant ki a kastélyból sírva.

- Egy igazi szellem… Elkapta a többieket… – sírta. – Minden tiszta vér…

- Az… az nem lehet… - és már rohantam is be oda, ahonnan a lány jött.

Mire beértem már én is éreztem a vér fémes, már fojtogató szagát, és láttam a földön heverő testeket is. Benjamin azonban sehol se volt. Gyorsan előkotortam a telefonomat a kis kézitáskámból és már hívtam is Jade-et.

- Mi a baj, Cass? Sok a…

- Benjamin elszabadult és megölt majdnem egy egész csapat látogatót! – szakítottam félbe, hogy biztosan el tudjam mondani neki, mi történt. – Jack-nek és Kev-nek igaza volt, gonosz, nem kellett volna bíznunk egy szellemben! Jade, hallod?! Megölt négy embert!

A telefon hirtelen kirepült a kezemből és a falnak csapódva összetört. Valaki megérintette a vállamat, mire olyan lendülettel fordultam meg, hogy egyensúlyomat elvesztve estem egyenesen egy vértócsába. Benjamin magasodott fölém, és már egyáltalán nem tűnt rendesnek. Nagyobb lett, a szeme továbbra is üveges volt, a bőre pedig még a hullákénál is sápadtabb. Nagyon erősnek tűnt, túl erősnek.

- Nem kellett volna ide jönnötök Halloween éjszakáján – visszhangzott Benjamin hangja az egész alagsorban. Meg mertem volna esküdni, hogy még a falakba is bekúszott a hangja. – Nem tudtátok, hogy a szellemek ilyenkor a legerősebbek? Főleg a gonosz szellemek. Köszönöm a kedvességedet, de sajnos dolgom van még itt, és nem kedves dolgok. Ha szerencséd van Cassidy, talán még találkozunk, ha te is itt ragadsz az iskola falai közé zárva.

- Benjamin… Ne… Kérlek, ne… - de sajnos a könyörgésem mit sem ért. Még hallottam, ahogy Jack, Jade és Kevin hangja csendül fel valahol a folyosó másik végében, de már esélyem se volt kiabálni nekik, hogy meneküljenek, mert Benjamin lecsapott.

Nem tudom mi történt ez után, csak azt, hogy amikor legközelebb felkeltem, már rendőrök és mentősök voltak a folyosón, és éppen az én testemet tették zsákba, majd húzták be rajta a cipzárt. Lenéztem magamra, a kezeim, a törzsem, a lábaim… Mindenem áttetsző volt, akárcsak Benjamin volt aznap reggel.

- Szóval tényleg itt ragadtál te is – hangzott fel a hangja mellettem. – Sajnálom, nem tudok küzdeni a késztetés ellen. Tudod, hatvan évvel ezelőtt pontosan egy ilyen este alkalmával öltek meg engem.

- Láttam az újságcikket… - kezdtem volna, de leintett.

- Egy szó se igaz belőle. A barátaim voltak, nem zaklattak. De megöltek. Hogy véletlen volt vagy szándékos, azt nem tudom, és már nem is fogom megtudni. A cikkből annyi igaz, hogy lezuhantam a negyedikről, és nyakamat törtem. A halálom óta szörnyű harag van bennem, ami Halloween éjjelén egyszerűen kiszabadul. Ha ilyenkor valaki lejön ide, egyszerűen végzek vele. Sajnálom, hogy nem szóltam egy szót se róla, de azt hittem hatvan év után már csak meg tudom fékezni. Hát ne sikerült sajnos. Sajnálom.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki erre. Megbocsájtani egy ideig biztosan nem fogok tudni, de legalább megpróbálhatom figyelmeztetni a többieket a helyzetről. Ha tudnak Benjamin „átkáról”, akkor el tudják kerülni, hogy bárki az én sorsomra jusson legközelebb. De egy dolgot küldetésként magam elé állítottam. Mindent el akarok követni, hogy Benjamin ne ölhessen meg több embert az iskolában.

A folyosó elején láttam Jack-et, Kevint és Jade-et, gondoltam hát, odamegyek hozzájuk, és elmesélem nekik a dolgot. De bármennyire is próbáltam, nem tudtam megjelenni előttük, igazából halvány fogalmam se volt, hogy kéne próbálkozzak. Benjamin megállt mellettem, a kezét a vállamra tette.

- Segítek, egyedül nem fog menni még most – azzal láthatóvá tett minket. – Csak ők hárman látnak minket, senki más.

- Akkor menjünk máshova, egy kicsit odébb.

A három egykori barátom tátott szájjal bámult ránk, de követtek egy kicsit nyugodtabb helyre, ahol elmeséltünk nekik Benjamin-nal mindent. Ők hárman csak csendben hallgattak, a történet végén bólintottak, majd mind a hárman szörnyű tekintettel bámultak Benjamin-ra.

- Tanítsd meg minél előbb, hogy legyen látható, mert találkozni akarunk vele! – adta ki parancsba Jack ellentmondást nem tűrve, mire Benjamin csak bólintott.

Elköszöntem tőlük végül, bár nagyon nehéz volt. Nem tudtam, mikor lesz legközelebb lehetőségünk beszélni, vagy hogy egyáltalán lesz-e még valaha lehetőség rá. Az életem véget ért, mint élő személy, és egy egészen új világ nyílt meg előttem a halálom után. Az iskola falain belül. Elhatároztam, hogy mindent tőlem telhetőt megteszek, hogy megismerjem és megfékezzem Benjamint a jövőben. Valamint nagyon sok időt fektettem az élők világával való kapcsolat létrehozásával, hogy megtanuljam, hogy válhatok láthatóvá, hogyan mozgathatok tárgyakat meg hasonló szellemes dolgokat. Ezekre végülis egy egész örökkévaló adott volt, ami igazán hosszú idő.

CoffeeBreak - 1. fejezet

 /Szép napot mindenkinek! Rég volt már, hogy jelentkeztem, de az egyetem utolsó hetei kicsit elhavaztak. De jó hírrel érkeztem, ugyanis készen van a CoffeeBreak újraírt változatának 1. fejezete, így most ezt hoztam el nektek. Jó olvasást hozzá mindenkinek, aki még itt van velem, és követi az írásaimat!

Luv U Guys <3/

Az érkezésem óta egy teljes hét telt el. A napjaim nagy részét sétálgatással, városnézéssel töltöttem. Legnagyobb meglepetésemre, amikor egy hangulatos kis kávézóban jártam, még egy munkalehetőséget is találtam. Ott éppen akkor raktak ki egy táblát, mely hirdette, hogy munkaerőt keresnek. Éltem is a lehetőséggel, mert szükségem volt egy kis pénzre, amit én kerestem meg. A lány, aki épp akkor volt a pultnál, majd kiugrott a bőréből, amikor érdeklődtem tőle a munkára jelentkezés feltételeiről. Elmondott minden szükséges információt, végül pedig megjegyzete, hogy jöjjek vissza másnap, mert a főnöke akkor nem volt bent. Megköszöntem neki mindent, másnap pedig visszamentem, hogy főnökénél is jelentkezhessek és hivatalossá tegyem. Minden a legnagyobb rendben ment és fel is vett, első körben azonban csak két hét próbaidőre, de biztosított róla, hogyha megfelelő munkaerő leszek a kávézó számára, biztosan teljes munkaidős leszek. Kaptam végül még egy hétvégényi pihenőt, hétfőn pedig kezdhetek is, amit már alig tudtam kivárni.

            Hétfőn reggel boldogan sétáltam a kávézó felé, lábaimat azért szedtem, amennyire csak tudtam, hogy időre beérjek.

- Jó reggelt! – léptem be háromnegyed nyolckor a kávézóba, ahol még csak a korábban látott lány volt. Nem volt magas, bár hozzám képest Korea utcáin a lányok többsége mind alacsony volt.

- Még zárva… - nézett fel az egyik asztal törölgetéséből. – Jaj, sajnálom! Gyere csak beljebb! A pult mögötti, bal oldali ajtón túl van az öltöző, ott vannak egyenpólók és köténykék. Öltözz át, kérlek, utána bevezetlek a mi kis kávézónk rejtelmeibe – úgy mosolygott, mintha ő maga lenne a Nap, aki fényt visz mások életébe. De a nevét még nem tudtam meg, így úgy döntöttem bemutatkozok én először.

- Úgy tudom, még nem mutatkoztam be, úgyhogy ezt most pótlom – szólaltam meg kicsit halkan, mert féltem, hogy hangom visszhangot verne az üres kávézóban. – Elisabeth Sparrow vagyok, de szólíts csak nyugodtan Lizzy-nek.

- Oh, bocsánat, a bemutatkozás is teljesen kiment a fejemből. Ahn Hani vagyok, a CoffeeBreak kávézó egyik alkalmazottja. Menj öltözz át gyorsan, hogy nyitásra készen legyünk! – mosolygott rám ismét Hani, majd visszatért az asztalok törölgetéséhez.

Bementem gyorsan az öltözőbe, a kikészített póló és köténykupacból kivettem egyet-egyet (a pólóból természetesen a saját méretemet), majd gyorsan átöltöztem és vissza is mentem Hani-hoz, aki már az asztalok helyett a pultot törölgette fényesre.

- Nem lehet igaz, hogy soha nem tud időben érkezni – motyogott valamit a lány törölgetés közben. – Miért nem lett még kirakva a segge innen? Jah, persze, tudom. Megvesznek érte a lányok, miatta van ilyen nagy forgalmunk. Csak egyszer az életben, Kang YoungHwa, egyszer told be a segged időben!

            Kicsit megijedtem, Hani már egyáltalán nem mosolygott úgy, mint néhány perccel korábban. Aztán nyílt az ajtó és egy egészen jóképű fiú lépett be rajta. Haja a válláig ért és szőke volt.

- Kang YoungHwa! – Hani hangja visszhangzott a kávézóban. – Nem lehet igaz, hogy minden nap elkésel!

- Most az egyszer nem az én hibám volt – emelte fel kezeit védekezően a YoungHwa-ként megnevezett fiú. – A busz, amelyikkel jöttem dugóban ragadt egy baleset miatt. Esküszöm!

- Mindegy… - sóhajtott Hani, majd beletúrt vállig érő, fekete hajába, ami még a művelet után is tökéletes formában maradt. – Siess, öltözz át, mert egy perc maradt nyitásig!

- Igenis! Feltéve, ha az ismeretlen hölgyemény beenged az öltözőbe – látott meg engem is YoungHwa. – Kang YoungHwa vagyok, de Hani mindig kitalál számomra valami „vicces” – rajzolt idéző jeleket a levegőbe – becenevet. Kit köszönthetek az egyértelműen külföldi személyedben?

- E-Elisabeth Sparrow vagyok – kicsit ledöbbentem, hogy milyen választékosan beszélt, mert nem néztem ki belőle elsőre. – De hívj csak nyugodtan Lizzy-nek. Múlt héten jelentkeztem a munkára és ma kezdtem a próbaidőmet.

- Oh, Lizzy! – lepődött meg Hani. – Mióta álltál már ott?

- Nem sokkal azelőtt jöttem ki, hogy YoungHwa megérkezett.

- Ah, rendben… - majd ahogy felnézett az órára a bejárat felett, újra visszatért a jókedve. – Idő van! YoungHwa, menjél már és öltözz át! Kezdjük el a napot!

            A kávézóban töltött első napom zökkenőmentesen telt. Hani mindent megmutatott, amit éppen fontosnak tartott, megtanította, hogy kell kezelni a pénztárat, és nem győzte hangsúlyozni, hogy a különböző kávék összetevői egy listára össze vannak gyűjtve. Alaposan át is tanulmányoztam az egészet, hogy valami azért a fejembe is ragadjon belőle és ne kelljen folyton keresgélnem, hogy mihez mi kell.

- A gyakran vásárolt kávékat nagyon hamar meg fogod úgyis jegyezni – állt meg mellettem Hani, amikor épp egy vendég se volt már bent. – De mindig lesznek olyanok, akik valami különlegeset akarnak inni. Azokhoz néha még nekem is kell a lista – vakarta meg tarkóját egy rövid nevetés kíséretében.

            Én csak egy aprót bólintva bújtam tovább a lapokat és memorizáltam tovább, amit csak tudtam.

- Hidd el, Lizzy – szólalt meg YoungHwa a kávézó másik felében egy asztal törölgetése közben -, az étlap összes kávéjának az összetevőit csak a főnök tudja kívülről. Nekem a nagy részükhöz szükségem van a listára és nem is tudom őket olyan szépen elkészíteni, mint Hani.

- Ezért nem vagy szinte soha a pultban. Mert gyakorolnod kellene hozzá, ahhoz meg lusta vagy – forgatta szemeit a mellettem álló lány.

Csak csendben hallgattam, ahogy egyre nagyobb vita kerekedett közöttük. A kezemben lévő lista továbbra is lefoglalt, de amiket fontosnak és gyakran vásároltnak gondoltam, azokat sikerült pillanatok alatt megjegyeznem. Az egészhez mindössze már csak a gyakorlatban kipróbálás hiányzott. YoungHwa és Hani annyira belemerültek vitájukba, hogy fel se tűnt nekik, hogy főnökünk mellettük áll, csak akkor vették észre, amikor már késő volt.

- YoungHwa, néhány asztalt elfelejtettél még leszedni – a főnök olyan nyugodt hangon szólt hozzánk, hogy biztos voltam benne, nem csak nekem futkosott tőle a hideg a hátamon. – Hani… Szerintem már többször is elmondtam, hogy ne munkaidőben kezdjetek veszekedésbe.

- Igen, főnök. Tudom, nagyon sajnálom, hogy gondot okoztam. Megint – hajtotta le Hani a fejét azonnal.

YoungHwa nem szólt egy szót se, csak dühösen leszedte a kimaradt asztalokat, a csészéket, poharakat, tányérokat és evőeszközöket hátra vitte a konyhába, majd visszatérve tisztára törölte az asztalokat. Ezután visszament a konyhába, hogy elmosogasson.

- Lizzy, menj és segíts YoungHwa-nak a mosogatásban. Nemsokára ebédszünet lesz a környező cégeknél, úgyhogy nagy szükség lesz majd rád is – kaptam meg én is az utasításaimat.

            Csak bólintva egyet mentem a már konyhában csörömpölő fiú után, de végül csak megállni tudtam mellette. Fogalmam se volt, hogy hozzá merjek-e szólni a dühös YoungHwa-hoz, aki olyan hévvel kezdett a mosogatásba, hogy majdnem eltörte az elsőként kezébe akadó kávéscsészét.

- Majd én mosogatok, YoungHwa – ajánlottam fel neki. – Nehogy véletlenül eltörjön valami, aztán meg megvágjon.

YoungHwa csak bólintott és odébb lépett a mosogatótól, de láttam rajta, hogy jól esett neki, hogy valaki kedvesen szólt hozzá a Hani-val folytatott vita után.

- Köszi Lizzy – mosolygott rám. – Amíg nem voltál itt, ilyen alkalmakkor rendszeresen törtek csészék vagy tányérok. Most megmentettél még több levonástól.

- Gyakran veszekedtek Hani-val? – néztem fel a nálam nem sokkal magasabb fiúra. – Vagyis a főnök mondatából ezt szűrtem le. De ha nem így van, akkor bocsi.

- Egy ideje már elég gyakran, igen. De nem olyan rég kezdett el minden apró dolog miatt veszekedni velem. Talán úgy két hónapja. Na, de megyek, megnézem van-e odakint dolgom, aztán még a céges emberek rohama előtt menjünk el ebédszünetre. Mit szólsz hozzá? – nézett rám egy széles mosoly kíséretében YoungHwa.

- Oh, a francba – csaptam homlokomra vizes-habos kezemmel. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem reggel. – YoungHwa csak felhúzta egyik szemöldökét, tekintetében benne volt minden kérdés. – Nem hoztam magamnak semmit ebédre… Be akartam ugrani egy pékségbe idefele, de időközben teljesen kiment a fejemből.

- Megkaphatod az enyém felét, ha szeretnéd – legyintett nevetve, aztán pedig már vissza is ment a kávézóba, hogy mielőbb mehessünk ebédszünetre.

Csak mosolyogva folytattam a mosogatást, amivel hamar meg is lettem. Visszamentem hát előre, hogy új feladat után nézzek, ami azonban a kávézóban fogadott, arra nem voltam felkészülve. YoungHwa azt mondta, van még időnk ebédelni az üzletember-tömeg érkezése előtt – futott át fejemen azonnal a gondolat. A kávézó azonban tömve volt emberekkel. Emberekkel, akik nagyon drágának kinéző öltönyben álltak sorba, néha-néha az órájukra pillantva. Az egész olyan volt, mintha egy film jelenete játszódott volna éppen; rengeteg üzletember, akik sietnek, nehogy túl sok időt vesztegessenek el az ebédidejük alatt, mert vissza kell érniük nagyon hamar dolgozni.

- Lizzy, de jó, hogy jössz! – nézett rám kicsit megkönnyebbülve Hani. – Vedd fel kérlek a rendeléseket, én majd megcsinálom őket. Mindent úgy kell csinálni, ahogy reggel megmutattam, de ha segítség kell, szólj nyugodtan.

- Rendben.

- Oh, és ide írj le mindent, amit kérnek – tolt elém egy aprócska füzetet -, hogy meg tudjam csinálni.

- Rendben – bólintottam és beálltam a pénztár részhez, hogy felvehessem az első rendelésemet. – Üdvözlöm a CoffeeBreak-ben, mit adhatok?

Minden nagyon egyszerűen ment, mintha mindig is ezt csináltam volna. A gépet nagyon egyszerű volt kezelni, minden benne volt a rendszerben, amire szükségem volt. A vevőknek kiadtam a kis számtáblákat is, hogy majd YoungHwa tudja, hogy mit hova kell vinnie. Hani is sokkal gyorsabban tudott dolgozni így, hogy csak egy dolgot kellett egyszerre csinálnia.

- Fuh, ez az ebédszünet hamarabb elment, mint máskor. Lizzy, nagyon jó, hogy csatlakoztál hozzánk, el nem menj! – ölelte át Hani a karomat, mintha csak attól félt volna, hogy eltűnök, ha elenged.

- Nem megyek sehova se, Hani, nyugi – mosolyogtam a karomat szorító lányra. – Nagyon élvezem ezt a munkát.

A kávézó hamar kiürült, az üzletemberek tömege olyan gyorsan oszlott el, ahogyan érkezett. Mikor az összes vendég elment, beálltam segíteni YoungHwa-nak az asztaloknál, így nagyon hamar sikerült az összeset leszednünk. A konyhában elmosogattunk, jobban mondva én mosogattam, YoungHwa pedig törölgetett és a helyükre pakolta a tiszta és száraz dolgokat. Miután végeztünk, szárazra töröltem a pultot a mosogató körül, már csak megszokásból, mint otthon is minden alkalommal.

- Oh, milyen alapos vagy – állt meg mellettem YoungHwa, azonban olyan halkan lépett mellém, hogy ijedtem megugrottam, térdemet pedig bevágtam a konyhapult alatti szekrénybe. – Jaj, sajnálom, nem akartalak megijeszteni! Jól vagy Lizzy?

- Igen, megvagyok – dörzsöltem a fájó pontot.

- YoungHwa, Lizzy, menjetek ti is ebédleni – lépett be főnökünk. – Mi történt? Jól vagy Lizzy?

- Igen, főnök, jól vagyok. Csak beütöttem kicsit a térdemet, de már jól vagyok.

- Rendben, de ha mégis fájna, akkor szólj mindenképp – villantott rám a férfi egy szigorú pillantást, mire azonnal bólintottam. – Jól van, helyes. Jó munkát végeztetek, úgyhogy irány ebédelni Hani-val. Addig én intézek mindent.

Főnökünk nagyon szigorúnak tűnt első ránézésre, azonban így látva már megváltozott a véleményem róla. A harmincas éveiben járó férfi nagyon sok figyelmet szentelt alkalmazottainak, még úgy is, hogy a délelőtt folyamán nem is láttam.

YoungHwa-t követve mentem ebédelni. A fiú az öltözőbe ment be, amit ezúttal jobban megnéztem. A reggeli sietségben észre se vettem, hogy egy egészen nagy helyiség volt, az egyik felét öltözőnek, míg a másikat egy kisebb konyha-jellegűre rendezték be. Tiszta volt az egész, rendezett és egyáltalán nem érződött a levegőben, hogy öltöző is lenne bent.

- Srácok! – kiáltott fel Hani vidáman. – Kim főnök megdicsért minket, és még csirkét is rendelt nekünk ebédre.

- Ingyen kaja! – éljenzett azonnal YoungHwa, néhány pillanattal később azonban elkomorodott. – Hoztam ebédet…

- Nyugi, Hwa, én is, de majd haza viszem – legyintett Hani. – Gyertek, együnk, míg meleg!

Az ebédünket nevetve, beszélgetve ettük meg, kicsit sokáig húztuk az időt. Mindenféle témáról szót ejtettünk, ami csak eszünkbe jutott. YoungHwa kérdezett a New yorki életről, mindenféle, csak úgy eszébe jutó dologról. Legfontosabb kérdése azonban vásárláshoz kapcsolódott.

- Ott is vannak olyan menő ruhák meg kiegészítők, mint itt? Mert tervezek egyszer majd elutazni vakációra valahova Amerikába, de ha nincs arra elég menő cuccokat áruló bolt, akkor inkább nem is megyek – mondandója végét már nevetve mondta, így rájöttem, hogy csak viccel a kérdéssel, tudja rá nagyon jól a választ. Azért mégis megválaszoltam neki.

- Persze, hogy vannak. Választani se tudnál, hogy hova menj be – mosolyogtam, bár arcizmaim már sajogtak a korábbi sok nevetéstől.

YoungHwa csak hümmögve bólogatott, miközben úgy tett, mintha nagyon mérlegelné a helyzetet. Végül azonban csak legyintett egyet és bekapta az előtte lévő utolsó csirkedarabot. Hani addig, míg Hwa beszélt, csendben evett és telefonjába mélyedt, de annyira, hogy észre se vette, hogy már elfogyott a csirke előle. Így csak bal kezével a papírdobozban tapogatózott újabb falat után, miközben másik kezével mobilján pötyögött.

- Hani… - szólítottam meg, de nem reagált, ezért inkább vállát megbökve zökkentettem vissza közénk.

- Igen? – nézett fel, tekintete pedig teljesen olyan volt, mintha épp akkor kelt volna fel. – Kérdeztél valamit?

- Jaj, nem, csak szólni akartam, hogy már elfogyott a csirkéd. Ne keress tovább a dobozban.

- Oh, szóval ezért nem akart egy se a kezembe akadni! Köszi, hogy szóltál, Lizzy.

Ekkor nyílt az ajtó és főnökünk dugta be a fejét.

- Nem sürgetésképp, de igyekezzetek, lassan jön a következő hullám – elég fáradtnak tűnt a férfi, mintha egész éjszaka ébren lett volna. – Nekem pedig lassan el kell ugranom hivatalos ügyeket intézi, úgyhogy maximum tíz percetek van még.

- Igenis! – szólaltunk meg teljesen egyszerre.

Mivel főnökünk látogatására már mindannyian befejeztük a magunk adagját, ezért csak rendet kellett tennünk az étkező részen, aztán mentünk is vissza a munkánkhoz. Nem volt még túl nagy forgalom, csak egy-két ember érkezett, így többségében csak lézengtünk a pult mögött. Unalmamban fogtam egy nedves rongyot és elkezdtem tisztára törölni az előttem lévő, egyébként teljesen tiszta pultot, csak azért, hogy teljen kicsit az idő. Hát mit ne mondjak, nem jártam túl sok sikerrel.

Miután ebédszünetünkről visszatértünk dolgozni, főnökünk még úgy húsz percig maradt, de azt mondta, amint mindent elintézett, visszajön. Azonban egész végig, amíg ott volt és segített nekünk, rettentő kimerültnek tűnt. Láttam a többieken is, hogy néha-néha aggódó tekintettel néztek a férfi felé, és úgy éreztem, ők tudnak is valamit. Azután nem sokkal, hogy Kim főnök elment, egy rövid időre teljesen üres lett a kávézó, így óvatosan rákérdeztem Hani-nál.

- Kim főnök nagyon kimerültnek néz ki. Van nála valami, ami miatt ilyen?

- Tudod… - kezdte volna Hani, de YoungHwa félbeszakította.

- Megígértük, hogy nem adjuk tovább senkinek a dolgait. Emlékszel, Hani? – a fiú szemei szinte szikrákat szórtak Hani-ra, nagyon fontos lehetett számára ez az ígéret. – Ugye emlékszel?

- Igen, emlékszem, Hwa. Sajnálom Lizzy, de nem mondhatjuk el.

Csak csendesen bólintottam, aztán visszatértem a kasszához, hogy felvegyen az érkező vendégek rendelését. Miután ezekkel megvoltam, a gondolataimba merülve fogtam meg újból a nedves rongyot, hogy minden láthatatlan porszemtől megszabadíthassam a pultot. Valójában azonban előttem minden gyönyörűen tiszta volt.

Végül délután négy után néhány perccel indult meg a vásárlók újabb hulláma, ekkor azonban már nem csak öltönyösök tömege volt. Sokféle ruhastílus keveredett, az iskolai egyenruhától az öltönyökig mindenféle jelen volt. Az emberek kiszolgálását ugyanúgy vezettük le, mint az ebédidő alatt is tettük: YoungHwa kivitte a rendeléseket és asztalokat szedett, Hani elkészítette a rendeléseket, amiket pedig én vettem fel és emellett kezeltem még a kasszát is. A nagy roham hamar levonult, de nem ürült ki a kávézó, az emberek folyamatosan cserélődtek, csak lassabb tempóban.

- Olyan békés itt minden – léptem Hani mellé, miközben a rendeléseiket fogyasztó vendégeket néztem. – Lehet bármekkora ricsaj, akkor is békés lesz számomra.

- Megértem mire gondolsz – bólintott Hani határozottan. – Van az emberek zajában valami egészen megnyugtató, valami, amit nem tudok úgy igazán megfogalmazni.

- Pontosan. Én is ugyanerre gondoltam.

A kávézó nyíló ajtaja rántott vissza a valóságba, egy nagyobb lánycsapat lépett be rajta. Jókedvűek voltak, nevettek, beszélgettek, ettől pedig nekem is egészen jó kedvem lett. Előttem megállva rövid ideig gondolkoztak, hogy mit kérjenek, rendeltek, végül pedig a társaság – még női szemmel nézve is – legszebb tagja közölte, hogy meghívja a többieket. Én csak mosolyogva elvettem tőle a pénzt, majd megszólaltam:

- Amint a rendelések elkészülnek, a kollégám ki fogja vinni, addig foglaljatok nyugodtan helyet – mosolyom továbbra se tűnt el, hisz jó érzés volt ott dolgoznom.

- Külföldi vagy, igaz? Nagyon jól beszéled a koreait – dicsért meg a lány, aki fizetett. – Honnan jöttél?

- Amerikai vagyok, New York-ból jöttem. És köszönöm, nagyon sok erőt fektettem a nyelvtanulásba.

- Csak így tovább! – villantott rám egy kedves mosolyt, majd csatlakozott a barátnőihez, akik időközben már helyet foglaltak.

Boldogságtól csillogó szemmel fordultam Hani felé, hogy tudassam vele, korábban még senkinem dicsérte meg a nyelvtudásomat. Kolléganőm visszamosolygott rám, szavak nélkül is tudta, mit szeretnék mondani. Kicsit azonban meglepett, hogy ilyen könnyedén leolvasta az arcomról a gondolataimat, egyik szemöldökömet meg is emeltem kicsit.

- Most mi az? – nézett rám értetlenül. – Minden, de tényleg minden gondolatod kiül az arcodra. Nem nehéz tudni, hogy épp mire gondolsz.

- Ezt nem is tudtam eddig. Senki se mondta még.

- Jó emberismerő vagyok, szóval elég könnyen megértek bárkit – rántotta meg a vállát Hani, mintha ez csak egy mellékes, egyáltalán nem fontos információ lenne.

Ezután mindketten visszatértünk saját dolgunkhoz. Minél több fiatalokból álló csapat érkezett, annál többen dicsérték meg a koreaimat. Munkaidőnk végére pedig már egyenesen ragyogtam a boldogságtól, amit se YoungHwa, se Kim főnök – aki körülbelül zárás előtt egy órával érkezett vissza – nem tudott hova tenni. Mindketten csak furán néztek rám, de egyikőjük se kérdezte volna meg.

- Hát ez nem igaz! – csattant fel Hani, amikor már megunta a férfi részleg néma értetlenségét. – Minden férfi ilyen életképtelen, ha kérdésekről van szó? Mi olyan nehéz abban, hogy megkérdezzétek Lizzy-t? Lizzy, mitől vagy ilyen boldog? Tessék, megtettem helyettetek!

- Nagyon sokan megdicsértek, hogy külföldi létemre milyen jól beszélem a koreait – válaszoltam vigyorogva. – A mai nap előtt senki nem tette ezt meg.

A férfiszakasz szemében megértés csillant, azonban mindkettőjüknek csak egy „oh” felszólalásra futotta. Férfiak… Hani is csak a fejét rázta, de nem mondott semmit, inkább csak folytatta tovább az egyik asztal törölgetését. Hivatalosan már zárva voltunk és csak a takarítás volt hátra, utána pedig mi is mehettünk haza.

Amint azzal is végeztünk, Kim főnök bezárta a kávézót, mindenki más pedig ment a maga útján. Hani egy darabig velem tartott, így volt lehetőségünk beszélgetni.

- Hogy érezted magad nálunk az első napodon? – mosolygott rám szélesen kolléganőm.

- Nagyon jól, egyszerűen minden tökéletes volt – válaszoltam teljesen őszintén. – Remélem, még sokáig veletek dolgozhatok.

- Szerintem biztosan. Kim főnök igazán elégedettnek tűnt, pedig az új alkalmazottakkal mindig kifejezetten szigorú szokott lenni. De téged már most láthatóan kedvel.

- Ennek nagyon örülök. Tényleg nagyon.

- Én is. Már nagyon kellett ide egy másik lány – sóhajtott Hani, szemeiben pedig öröm csillant. – Na, itt azt hiszem, elválnak útjaink. Én arra megyek. Holnap majd találkozunk! Legyen szép estéd, Lizzy!

- Neked is, Hani! – integettem neki, majd elindultam a hotel felé.

Mire elértem ideiglenes otthonomig, teljesen elfáradtam. Olyan fáradtság volt ez, amit szívesen éreztem, mert a kemény és élvezetes munka okozta. Nem is húztam sokáig az időt, amikor szobámba értem. Zuhanyoztam villámgyorsan, vacsoráztam egy keveset, utána pedig már ágyban is voltam, pedig egyáltalán nem volt még olyan késő. Beszéltem kicsit anyáékkal is, elmeséltem nekik, hogy milyen jó munkát találtam, a fáradtság azonban nem akart múlni, így inkább elköszöntem tőlük, állítottam egy ébresztőt és el is nyomott az álom.

Helyzetjelentés

 Sziasztok!

Fhu, el se hiszem, hogy már ilyen régen nem jelentkeztem semmivel se. Pedig nagyon igyekszek, hogy tudjak nektek hozni valamilyen tartalmat, olvasni valót, és írom is (jelenleg a CoffeeBreak újraírt verziójának következő fejezete készül), amint pedig kész lesz, mindenképp hozom is nektek.

Ez a karantén/kijárási korlátozás nagyon elrontotta az időérzékemet, és az életkedvemet, de legalább ihletet sokszor adott, de ettől függetlenül nincs sok indokom, hogy miért nem hoztam semmit se. Nem tudom tényleg.

A lényeg azonban, hogy hamarosan érkezem egy (reményeim szerint) hosszú fejezettel. Utána érkezhet majd egy kisebb szünet megint, mert tervezek írni egy pályázatra egy novellát, valószínűleg azzal fogok majd foglalokozni ezután egy ideig.

Aki még az ilyen hosszú kihagyások ellenére is velem maradt, és követi a blogot, annak nagyon köszöm, rengeteget jelent^^ Legyetek jók!^^

Rin kijelentkezett...

Hawks x Reader One Shot

 /Sziasztok! Ezúttal nem CoffeeBreak új fejezettek jöttem, ugyanis azzal sajnos nem sikerült haladjak. Az éjszaka viszont, amikor nem tudtam aludni ihletet kaptam és írni kezdtem, amiből ez született meg. Jó olvasást hozzá mindenkinek, remélem tetszeni fog majd^^ Luv U Guys <3/

Hawks x Reader

/A történet a Boku no Hero Academia világában játszódik, de neked nincs semmilyen képességed. Legjobb barátnőd NEM Ashido Mina. Neki sincs semmilyen képessége. A történet során felbukkan(hat)nak majd az eredeti szereplők közül többen is. A történetben Hawks még nem profi hős, egyetemre jár. /

 

Péntek délután legjobb barátnőmmel nagyban készülődtünk az esti bulira. Nem terveztük meg előre, hogy mit is fogunk ott csinálni, csak egy egyszerű csajos estét akartunk tartani. Persze, ha már buli, akkor az sose lehet egyszerű, mert valahányszor eljutottunk egy-egy ilyen csajos estére, egyikünk mindig részeg volt. Így készültünk arra is, amire sose lehet felkészülni. Legalábbis lélekben bármire készek voltunk.

- Akkor ma este nem iszunk - jelentette ki Mina határozottan, amin én jót derültem.

- Mondja ezt az, aki előző alkalommal is megfogadta, utána meg nem tudott megállni a saját lábán.

- Ezúttal betartom - erősködött "csakazértis" alapon. - Látni akarom, hogy összeszedsz valami jóképű srácot, y/n. Tudod te, hány jó pali szokott ott lenni?

- Persze, hogy tudom, nekem is vannak szemeim - röhögtem legjobb barátnőmön. - Csak nem igazán érdekelnek az egyéjszakás dolgok - fordítottam el kicsit fejemet zavaromban.

Mina csak sokat sejtető mosolyt villantott rám, és visszafordult a tükör felé, hogy befejezhesse sminkjét. Én is követtem példáját, mert még sehol se tartottam vele, lassan pedig indulnunk kellett volna. Kicsit sokat vacakoltam végül arcommal, valamiért az istenért se akart sikerülni egy szép tusvonal, végül azonban -olyan ötödik próbálkozás után- csak sikerült egy elfogadható dolgot alkossak szemeimre, bár még akkor se találtam teljesen tökéletesnek.

- Y/n, siess, már most késésben vagyunk - szólt rám Mina, amikor a rúzs utolsó simításait végeztem. - Szerintem sose fogunk tudni időben elindulni sehova se, valahonnan mindig el fogunk késni.

- Csak ne a temetésemről késsünk, akkor tuti kiakadna minden vendég - poénkodtam el kicsit a helyzetet. - De ígérem, legközelebb megpróbálok gyorsabb lenni. Csak ez a hülye tusvolna sose sikerül elsőre.

- Majd legközelebb én csinálom meg, es talán, de csak TALÁN időben fogunk indulni.

Bólintottam csak Mina válaszára, elpakoltam a sminkcuccaimat és a táskámat megfogva indultam is ki legjobb barátnőmmel a nyomomban. Nem tartott sokáig, mire a klubhoz értünk, csak két utcát kellett sétálni a lakásunktól odáig. Ezért is szerettünk oda járni. Kint már elég hosszú sor állt, amit Mina csak egy halk káromkodással díjazott. Nekem nem nagyon volt komolyabb hozzáfűzni valóm, végtére is miattam indultunk el később, és most az én hibám, amiért több időt kell kint fagyoskodva töltenünk. Hát igen, november végén már nem igazán van jó idő este tízkor.

Miközben várakoztunk, hogy bemehessünk, a sorban, ami egyébként időközben egyszerű tömeggé változott, észrevettem valamit, ami felkeltette a figyelmemet. Egy pár vörös tollakkal borított szárny, amit már az egyetemen is többször láttam. Na jó, helyesebben nagyon sokszor láttam, végtére is sok közös órám volt a szárnyak tulajdonosával. Takami Keigo, vagy ahogy ő szereti, ha szólítják, Hawks.

- Csajszi, itt van Hawks - bökött oldalba Mina, arcán meglepettség tükröződött. - Nem gondoltam, hogy egy ilyen nyomi helyre is betévedhet az egyetem nagymenője. Én eddig azt hittem, hogy csak elit klubokba jár.

- Nem tudom erre mit mondjak - valójában azt akartam mondani, hogy "Úristen, itt a nagy lehetőségem!" vagy, hogy "Elég jól nézek ki, hogy észrevegyen?", de nem akartam Mina-t ilyenekkel zargatni. - Tuti, mindenki köré fog gyűlni, úgyhogy minél hamarabb italt kell szereznünk.

- Mire mi bejutunk, ő hatszor lerészegedik - forgatta meg szemét Mina. - Szerintem ma be fogom tudni tartani, hogy nem iszok.

- Még lehet, hogy nekem is menni fog... - Pedig nekem ma nagyon nagy szükségem lenne az alkoholra... - tettem még hozzá gondolatban.

Húsz percnyi ácsorgás után sikerült csak bejutnunk végül, ugyanis Hawks haverjai, csodáló és rajongói sorra csak jöttek és jöttek. Ezzel nem lett volna addig probléma, ha mindenki betarja, hogy a sor végére áll be, de természetesen ezeknek az embereknek mind oda kellett menniük, ahol a bálványuk is volt. Akkor szerencsére már nem tolakodtak elénk többen, amikor Hawks -vele együtt pedig a teljes bagázs- bejutott a klub épületébe. Onnan már gyorsan haladt előre a sor, és hamar mi is bejutottunk. Bent persze, ahogy az várható volt, tömeg volt, így azonban pillanatok alatt átmelegedtünk.

- Szerintem ennyi ember még sose volt itt egyszerre - hajolt fülemhez Mina, hogy halljam, amit mond.

- Talán csak akkor, amikor megnyitottak - válaszoltam neki, ugyanúgy füléhez hajolva. - De nem lennék benne biztos.

- Ki tudja már. Mit szeretnél? Úgy látom most épp üres a pult.

- Nem tudom - néztem el én is a bárpulthoz, ami meglepő mód tényleg teljesen üresen állt. - Megyek veled, és ott majd kitalálom.

Óvatosan fogtam Mina ruhája ujját, nehogy a tömeg elsodorjon tőle azon a rövidke úton a pultig, azonban jól is tettem, mert elképesztő erővel volt az a rengeteg ember a táncparketten. Még a szélén is, ahol mi próbáltunk utat vágni. A bárpulthoz érve kikértük az italainkat, Mina vodka-narancsot ivott szokás szerint, én pedig whiskyt. Nem vacakoltam vele túl sokáig, nem akartam, hogy még annál is jobban megmelegedjen, mint amilyen melegen kiadták, szinte egyszerre húztam le. Amikor a poharamat visszatettem a pultra, megéreztem valamit a hátamnak simulni. Azonban az a valami érzésre nem egy kéz volt. Először azonnal Mina-ra kaptam tekintetemet majd, amikor láttam, hogy kikerekedett szemekkel néz a másik oldalamra, én is odafordultam. Abban a pillanatban szerintem az egész klubban hallották, amint az állam a padlón koppan, ugyanis ami a hátamhoz ért és azóta se távolodott, Hawks szárnya volt. Egy pár pillanatig néztem még, és élveztem a látványát, de aztán már kezdett kicsit kényelmetlen helyzetbe hozni a hátamhoz simuló szárny, úgyhogy a pultos lányhoz szóltam.

- Kérnék még egy négyes whiskyt - poharamat is közelebb toltam, hogy akár abba is töltheti az új kört. - Ezúttal lehetne jéggel?

- Azonnal adom - bólintott a lány.

- Kemény csaj az, aki így issza a whiskyt - hallottam meg a fülem mellett egy mély hangot. Kissé érces volt már az alkoholtól. - Ezer bocs, a szárnyam miatt, a sok ember miatt alig férek el.

- Semmi gond - nyögtem ki nehezen. - És igazából másképp nem szeretem a whiskyt. Mindig meglepődnek rajtam az emberek emiatt.

Időközben megkaptam a második körömet, amit természetesen ki is fizettem. Hawks nem távolodott el mellőlem, így zavarom egyre csak nőtt, ezt pedig poharam óvatos forgatásával próbáltam leplezni. A benne lévő jég halkan csilingelt, amikor az üveghez ütődött, bár ezt a hangos zene és a tömeg moraja miatt nem hallottam, egyszerűen csak tudtam, hogy milyen hangot ad ki. Mina időközben, amíg csak csendben ácsorogtunk, odaszólt, hogy elmegy táncolni, de szinte fel se fogtam, egyre csak a mellettem álló Hawks-ra koncentráltam. Sokáig nem szólalt meg egyikünk se, én csak néztem a kezemben lévő poharat, Hawks pedig... Hát fogalmam sincs, mert nem láttam.

- Kaphatnék én is egy whiskyt? Ugyanúgy, mint az övé - hangzott fel Hawks hangja percekkel később, amikor pedig megkapta az italt, egy jégkocka landolt az enyémben. - Addig bámultad azt a szerencsétlen piát, hogy az összes jég elolvadt benne. Egészségedre! - tartotta elém poharát, mire én is megemeltem enyémet és az övének koccintottam miközben szemébe néztem.

- Egészségedre! - mosolyogtam, miközben szinte elvesztem azokban a mézszínű szemekben. Vagy inkább whisky színű? A klub led-fényei miatt nem tudtam volna megmondani. - Köszönöm a jégkockát - szólaltam meg miután megittam italomat. - Így kellemesen hűvös lett.

- Szívesen, nem szeretem, ha túl hideg. Vagyis... igazából a jégkockát nem szeretem benne. Hűtve jobb - ecsetelte, miközben bentebb tolta a pulton a poharát, hogy a pultos majd elvihesse. - Egyébként Hawks vagyok.

- Igen, tudom, egy egyetemre járunk, láttalak már jó párszor a tömeg közepén - néztem rá ismét, majd hozzátettem. - Én y/n vagyok, örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, és nem csak a pletykákból.

- Ehh, pletykák... - húzta el száját. - Ne higgy nekik. Vagyis a többségének ne. Az igaz, hogy nagyon szeretem a csirkefalatokat. De nem vagyok én olyan, mint amilyennek a pletykák beállítanak.

Meglepett, hogy ilyen őszintén beszélt, pedig alig tíz perce találkoztunk. De legalább megtudtam egy olyan fontos dolgot, ami miatt egészen megkönnyebbültem. Mindenki szerint Hawks egy nőfaló, és minden este mást visz szobára függetlenül attól, hogy az illető akarja-e vagy sem. Ezek szerint, ha a pletykák nem igazak, akkor többen utálják, mint szeretik.

- Miért jöttél ide? Mina-val a bejáratnál azon gondolkoztunk, hogy az egyetem legmenőbb sráca mit keres egy ilyen nyomi kis klubban. Azt gondoltuk mindketten, hogy sokkal... - megakadtam mondandómban, nem találtam a megfelelő szót.

- Puccosabb helyekre járok? - nevetett fel Hawks. - Igen, olyasmi. Eddig legalábbis mindig sokkal drágább helyekre jártam, de akartam most egy kis nyugit. Azt hittem, ha azt mondom mindenkinek, hogy családot látogatni megyek, és azért nem megyek velük, akkor senki nem jön rá, hogy egy kisebb klubba vagy bárba megyek el. Így keveredtem ide, de sajnos lebuktam. Vagy valami olyasmi.

- Ha iszol, akkor őszinte leszel? - tettem fel hirtelen a kérdést.

- Miért kérdezed?

- Hát, igazából csak azért, mert még csak most ismertél meg, de már majdnem mindent elmondtál, amit szerintem egyébként senkinek se mondanál el - magyaráztam meg gyorsan.

Hawks egy kis ideig értetlenül ráncolta a homlokát, aztán amikor rájött, hogy miket is mondott ki hangosan, homlokán csattant tenyere. Megértettem, lehet fel se fogta, hogy miről beszélt éppen, csak jöttek maguktól a szavak.

- Ah, sajnálom - kezdett azonnal szabadkozni. - Az igazat megvallva, jól esett végre valakinek beszélni ezekről. Már nagyon elegem van a sok faszkalapból - fejét hátravetve felnevetett, miközben szemeit is eltakarta. - Tényleg sajnálom, hogy mindent így hirtelen rád zúdítottam, y/n.

- Semmi gond, kell ilyen is néha - mosolyogtam rá. - Nem fogom senkinek se elmondani, nem kell félned. Amúgy sincsen sok barátom, úgyhogy nem is igazán lenne kinek beszélnem ilyenekről. Erről még Mina-nak se mondok semmit.

- Köszönöm - mosolyodott el Hawks is, talán először szívből az este ott töltött ideje alatt.

Sokat beszélgettünk, igazából szinte csak a pult előtt ácsorogtunk, és valamiről, akármiről beszélgettünk. Mina néha feltűnt, egy italért, kicsit csatlakozni hozzánk, vagy csak megpihenni, de sose időzött hosszú ideig a társaságunkban. Amit viszont nagyon furának tartottam, hogy Hawks társaságából senki még csak felénk se nézett. Takami szerint azért, mert mindenki azt hitte, hogy azért fűz, hogy szobára vihessen. Azt megjegyezte, hogy hétfőn valószínűleg lesz néhány pletyka rólam, meg arról, hogy miket csinált velem a négy fal közt. Hajnal egy fele járt az idő, amikor Mina feltűnt egy fiúval mellettünk. Elég feltűnő kinézete volt a srácnak, tekintve, hogy haja két színben pompázott, félig fehér, félig pedig vörös volt. Az viszont nekem erősen szembe tűnt, hogy jó néhány évvel fiatalabb, mint Mina, de nem akartam szóvá tenni legjobb barátnőmnek.

-Jobb lesz, ha a barátnőd vigyáz azzal a sráccal - szólalt meg Hawks halkan... vagyis úgy, hogy biztosan csak én hallhassam. - Hallottam néhány nem túl szép dolgot már róla.

- Dehát fiatalabb, mint mi...

- Nem olyan értelemben, a temperamentuma miatt sok gond volt már vele. De van nála rosszabb gyerek is. És ha ő itt van, akkor Katsu.... - Hawks nem tudta befejezni mondatát, mert ekkor valami felrobbant. - Itt van Katsuki is. Faszom. Y/n, húzzunk innen. Hozd a barátnődet is.

Nem vitatkoztam, csak megböktem Mina vállát, aki ijedt arccal nézett rám. Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, hogy "Menjünk", bólintott is, és otthagyta a felemás hajú fiút. Hawks vezetett, utat törve nekünk, így nagyon hamar kijutottunk az épületből. A friss, november végi csípős levegő kellemesen simított végig arcunkon, az este elfogyasztott pia hatását is enyhíteni kezdte. Mina-nak kicsit segíteni kellett, legalább támaszt nyújtani, de nem tartott hosszú ideig ez az állapota. A hideg őt is gyorsan józanította.

- Mivel az este folyamán sose állt meg rendesen, hogy bemutathassam, most megteszem - fordultam Takami felé. - Hawks, ő a legjobb barátnőm, Mina. Mina, ő itt Hawks.

- Takami Keigo, bár nem szabadna így hívnom magam, elvileg eldobtam ezt a nevet - ecsetelte Hawks. - Örvendek a találkozásnak.

- Midori Mina vagyok, y/n legjobb barátnője - mutatkozott be Mina is. - Mik a szándékaid y/n-vel(val)? Remélem semmi perverz dolgot nem akarsz tenni vele, mert ha mégis, akkor... - nem fejezte be a mondatot, de elég fenyegető volt a hanglejtése ahhoz, hogy magunktól is rájöjjünk, mire is célzott.

- Csak iszogattunk és beszélgettünk - emelte fel Hawks azonnal védekezően kezeit. - Az ilyen jellegű pletykák nem igazak, csak kitalálták az utálóim vagy barátaim, hogy amiatt léptem le hamar bulikból.

Mina egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, még akkor sem, amikor én is kiálltam Hawks mellett. Valahogy nem tudott hinni neki, ami kicsit bántott. Ha nem Takami-nak, akkor nekem hihetett volna. Tényleg nagyon sokat beszélgettem a szárnyas fiúval, és nagyon sok dolgot mesélt, amiket láthatóan senkinek nem mondott még el. Ezek főleg a keringő pletykákkal voltak kapcsolatosak, vagy az őt körülvevő tömegről. Azonban Hawks nem akart semmit se mondani Mina-nak, amivel bizonyíthatta volna, hogy igazat mond, így én próbáltam meg valami hasznos érvvel előállni.

- Mina, ha neki nem is hiszed el, akkor legalább nekem higgy, kérlek. Egész este vele beszélgettem és biztosíthatlak róla, hogy nem olyan ember, mint amilyennek a pletykák leírják - néztem végig reménykedve Mina szemeibe. - Hawks kedves, nagyon, vicces, és nagyon okos. És szereti a csirke falatokat.

- A pletykák azon része tényleg igaz - szúrta közbe gyorsan Hawks.

- Benned bízok, y/n, de benne nem annyira. Viszont bízol benne, és véded, szóval rendben, hiszek nektek. De! - emelte meg mutató ujját és hangját. - De csakis azért, mert y/n ennyire biztosan állítja, hogy ember vagy. Ő már csak tudja, ért hozzá.

Hawks rám nézett, tekintete az arcom szinte minden szegletét végig pásztázta, végül megállapodott a szemkontaktuson. Azok az elképesztő méz... vagy whisky színű szemek, te jó ég! Elvesztem benne egy pillanat alatt, ahogy azt illik. Zavarba hozott, ahogy nézett, legszívesebben elfordítottam volna a fejemet, de semmi pénzért se akartam elszakadni azoktól a szemektől. Hawks úgy nézett, mintha keresne valamit az arcomon, és nem is kellett túl sokat várjak, míg feltette ezzel kapcsolatban kérdését.

- Valami ilyen dologgal kapcsolatos képességed van? -billentette oldalra fejét egy kicsit, szemében viszont hirtelen kisebb ellenszenv lobbant. - Ezért éreztem jól magam veled és ezért mondtam el azt a sok dolgot magamról?

- Nem, egyáltalán nem, félre érted - kezemet magam elé emelve tiltakoztam, minden erőmmel azon voltam, hogy elhiggye nekem az igazságot. - Nincs semmilyen képességem se, egyszerűen csak figyelek az emberekre, akikkel beszélgetek. A szüleim azt mondták régen, hogy jó emberismerő vagyok, de ehhez semmi köze a képességeknek.

Hawks nem tűnt túl meggyőzöttnek, szemöldökét összeráncolta, szemei elsötétültek. Egészen ijesztő látványt nyújtott. Egészen addig, ameddig Mina ökle a gyomrában nem landolt, mert utána már a fájdalom torzította el.

- Mina! Ezt meg miért kellett?! - kiáltottam rá, amin még én magam is meglepődtem. - Miért ütötted meg? Hah?! Nem tett semmit - hangom folyamatosan halkabbá vált, mondandóm végét szinte már csak motyogtam magamnak. - Ha az ő helyében lennék, én se hinnék saját magamnak. Anyáéknak igaza volt...

Sose lesz normális életem, ha túl hamar kiismerem a közelemben lévőket. - a mondatom vége már csak a gondolataim közt hangzott el, nem tudtam hangosan kimondani. Mina elég régóta ismert már ahhoz, hogy tudja, mi is zajlik le fejemben, Hakws viszont csak értetlenül nézett rám. Már nem látszott az arcán se fájdalom, se sötétség, egyszerűen csak értetlenül állt, miközben engem nézett. De elhatároztam, hogy nem mondom el neki akkor sem az én titkomat.

- A szülei régen mindig azt mondogatták neki, ha túl hamar kiismeri a körülötte lévő embereket, sose lesz normális viszonya senkivel se - Mina hangja halk volt, rekedtes is kicsit. - Egészen addig mindig megemlítették neki, amíg egy balesetben meg nem haltak. Csak a szülei, mert y/n nem volt velük akkor - Mina ekkor felemelte fejét, határozott tekintettel Hawks szemeibe nézett, úgy folytatta. - Tényleg nincs semmilyen képessége, orvosi papírja is van róla, ahogy nekem is. Lényegében ez hozott minket össze - halkan felnevetett. - Szóval, Hawks, nem érdekel, mennyire vagy népszerű az egyetemen, meg hasonlók, de rohadtul jobban teszed, ha elhiszed, amit y/n mondott. Ilyenekről sose hazudna. Bár igazából semmiről se...

Csend állt be közénk, csak a klubból kiszűrődő zene és egy-egy halk szipogásom törte meg néha. Valamiért, amint kiléptünk az épületből, nem mozdultunk semerre se, csak álltunk ott kint, egyhelyben. A szél egyre erősödött, közel se az a kellemes hideg volt már, mint amikor kiléptünk a melegből. Ahogy telt a csendben töltött idő, úgy lett egyre élesebb, fagyosabb, mintha valamit előre akart volna jelezni. De aztán egyszer csak, amikor már épp kezdtek remegni a végtagjaim a csontig hatoló hidegtől, valami felfogta a szelet. Hawks közelebb állt már hozzám, szárnyaival pedig eltakart a szél elől. Még Mina elől is elrejtett. Aztán még közelebb lépett, egészen addig jött, amíg már magához tudott ölelni, szárnyait pedig teljesen körénk zárta. Olyan volt az egész, mintha a világtól akart volna megvédeni abban a pillanatban.

- Sajnálom - hangja csak suttogás volt, de tisztán hallottam, mert fülem mellett szólalt meg. - Sajnálom, hogy rosszat feltételeztem azonnal. Kicsit paranoiás vagyok a sok kétszínű "barát" miatt. De ha adsz egy esélyt, akkor megpróbálok változtatni a dolgokon.

Csak óvatosan bólintottam, és átöleltem Hawks derekát. Szinte elvesztem karjaiban, és csak élveztem a pillanatot. Egészen addig, amíg a klub ajtaja óriási robajjal ki nem vágódott, és valaki vagy valakik ordibálva ki nem jöttek rajta.

- Te félarcú barom, minek vagy mindig láb alatt?!

- Ka-Kacchan, nyugodj le, kérlek...

- Elhallgass, szaros Deku!

- Mi lenne, ha legközelebb nem dobatnál ki minket is a buliból? - egy nyugodt hang szólalt meg legutoljára, olyan rideg volt, mintha jégből lenne a srác szíve. - Szerettem volna egy este jól érezni magam balhé nélkül.

- Ne csessz fel, félarcú! Nem az én problémám, hogy kirepítettek minket. Minek kellett beleavatkoznotok?! Mit bámulsz te liba?! Hah?!

- Se-semmit... Izé... Én csak... - Mina csak hebegett, ami nagyon szokatlan volt tőle.

- Menjünk, együnk valamit - szóltam halkan Hawks-hoz, majd elengedtem és hangosabban is elismételtem. - Srácok, menjünk, együnk valamit. Megéheztem - mosolyogtam olyan meggyőzően, amennyire csak tudtam. Pedig mélyen rettegtem, hogy a hangos srác nekünk fog esni.

Mindketten bólintottak, Hawks óvatosan átkarolta derekamat, Mina kabátja ujját pedig megfogta, hogy nehogy ott maradjon földbe gyökerezett lábakkal. Nem sokáig tartott minket ilyen védelmező pozícióban, amint az utcából kifordultunk elengedte Mina kabátját, és a derekam görcsös szorításán is eresztett. Nem engedett el teljesen, ami nagyon jól esett, nyugalommal árasztott el, és biztonságot sugallt. Akkor jöttem rá, hogy nem csak én éreztem jól magam Hawks társaságában, ez fordítva is igaz volt.

- Hawks, most már elengedheted y/n-t is - szólalt meg Mina, amikor már néhány perce teljes csendben sétáltunk egy közeli kajálda felé. - Már nincs semmilyen veszély.

- De nem szeretném, jól esik - jött Takami-tól az egyszerű és gyors válasz. - És ahogy elnézem, y/n-nak/nek sincs problémája velem. Mintha ide találtak volna ki, mellém a szárnyam védelmébe - hajolt le kicsit, hogy a fülembe súghassa.

*3 hónappal később*

A buli estéje óta három teljes hónap telt el. Azóta minden péntek estét hármasban töltöttünk. Mina és Hawks nagyon jó barátok lettek, én pedig sokkal közelebb kerültem Takami-hoz, mint azt álmaimban bármikor is remélni mertem volna. A buli másnapján elhívott randizni, megismerkedtünk, és már három hónapja együtt vagyunk. Ez mondjuk nem tett jót Hawks népszerűségének az egyetemen, mert nem tetszett nekik, hogy egy képesség nélküli lányt választott a sok, képességgel megáldott fanja helyett. De nem bánta meg, látszik is rajta, hogy sokkal jobban érzi magát, szabadabb és még boldogabb is.

- Baby Bird, foglalásunk van az étterembe hétre. Siess, ezúttal nem szeretnék elkésni - kopogott be Hawks a fürdőbe, ahol épp sminkem utolsó simításait végeztem.

- Már kész is vagyok, indulhatunk - nyitottam ki az ajtót, Hawks álla pedig szinte a padlón koppant. - Mi a baj? Valami vam az arcomon?

- Nem, dehogy is - nézett végig rajtam ámulattal. - Gyönyörű vagy. Egyszerűen meseszép. Indulhatunk akkor?

- Igen, mehetünk - mosolyodtam el, majd adtam egy puszit szájára. - Vár minket egy flancos étterem vacsorára.

- Pontosan - húzott magához derekamnál fogva, hogy rendesen megcsókolhasson. - Szeretlek, Baby Bird.

- Én is szeretlek, Keigo - adtam még egy utolsó puszit neki mielőtt elengedett, és elindultunk az étterembe.

 

- VÉGE -